Aki kiszabadult a Minecraftból

Valamikor, úgy november vége felé, üldögélünk a Festővel, meg a Festőné Julaccsal a kedvenc lebujunkban, sörözgetünk és beszélgetünk, ahogy ilyenkor szoktunk, amúgy random és szabadon minden kisebb-nagyobb hülyeségről, ami eszünkbe jut. Valahogy így terelődik a szó a Minecraft nevű számítógépjátékra. Hallottam már róla eztazt, mondja is a Festő, hogy ő tolja egy ideje, meg hogy igen szereti és próbáljam ki, amúgy is kreatív embereknek való. (Köszi:)). Mondja aztán, hogy amúgy rá lehet szokni, de ilyesmit mond ugye az ember pár sör után. Úgy egy hét múlva aztán azon kapom magam, hogy masszívan, durván és ijesztően játékfüggő vagyok.

A Májnkráft a svéd Markus "Notch" Persson  
 kreálmánya, egy úgynevezett "sandbox" típusú játék, szóval nincs kimondott és konkrét célja a játékmenetnek, az emberfia csak úgy lődörög, építkezik, kreatívkodik.  Van benne "végjáték", de az majdnem másodlagos, alapvetően nem arról szól. Kap a játékos egy kis nyomi karaktert, (ő az itt jobbra,) meg egy világot, ahol minden, de minden kockákból áll, a föld, a fák, a víz, még a Nap is. A játék grafikája ebből kifolyólag nagyjából olyan, mint gyermekkorunk legelső tetriszéé. Két "játékmódja" létezik: a kreatív, ahol a kis nyomi karakterünk nincs kitéve a májnkráft világában rejtező veszélyeknek és végtelen és mindenféle nyersanyagforrással rendelkezik, illetve a túlélő, ahol bizony ha kell valami, azt el kell menni megkeresni, vagy meg kell tanulni megtermelni. Aztán lehet benne éhen halni, leesni, megégni, arról nem is beszélve, hogy a nappal még oké, de éjszaka előjönnek a szörnyek. Persze, ezt a módit kezdtem el, mondván, izgalmasabb. 

Hogy egy kicsit vissza, illetve elkanyarodjak, az, hogy májnkráfter lettem, azért volt újdonság, mert nem vagyok egy tipikus "gamer". Kiskamasz koromban, nagyjából abban az időszakban, mikor még az is újdonság volt, hogy van otthon számítógépünk, volt egy-két év, amikor napi szinten nyomtam a pc-játékokat, utána elmúlt. Azóta ritka, hogy leüljek játszani a gép elé és még ennél is ritkább, hogy ezt célzatosan tegyen, tehát ne szimpla holtidőkitöltésnek. 

Namost, mi más a májnkráftban? Hát kérem, a májnkráft végtelen. Minden játékban többé-kevésbbé keretek közé vagy szorítva. Meg van szabva, hogy merre menj, mit csinálj, van vége, vagy széle a pályának, egy dolgot csak egy, esetleg kétféleképpen tudsz megoldani. A májnkráft szakított mindezzel, egy teljes, komplett világot kapsz, erdővel, mezővel, fűvel fával, hegyekkel, tengerekkel, bányákkal, birkával, malaccal, virággal, satöbbi. És mehetsz, amerre látsz, ameddig látsz. Leáshatsz a föld alá, felmászhatsz a legmagasabb hegycsúcsra, áthajózhatsz a tengeren, ahol újabb szárazföld vár, meg...meg minden, no. A maga kockás módján még szép is. Aztán, tennivaló is van, amihez épp kedved, vagy amire épp szükséged van, termeszthetsz növényeket, tenyészthetsz állatokat, bányászhatsz nyersanyagot, amiből aztán készíthetsz szerszámokat, amivel újabb nyersanyagokat szerezhetsz, amiből újabb tárgyakat készíthetsz, szóval a lehetőségeid is -szinte-végtelenek. Nem is egyszerű egyébként átlátni a dolgot, teljes májnkráft-lexikonok vannak a neten, amiket folyamatosan bújtam a játék mellett, hogy eligazodjak. Aztán, -kreatív módban mindenképp-van némi izgalom is, mindig akad, aki el akar tenni láb alól. Ezt a fickót itt, a csontvázíjászt, na őt utáltam a legjobban. Tehát, a májnkráftban kapsz egy teljes világot, ami csak a tiéd és amivel azt csinálsz, amit akarsz, ahogy akarod, ha elég rátermett vagy.

 Summa summárum, hogy a rontáshozót, a Festőt idézzem, seperc alatt "beszippantott" a májnkráft világa. De olyan szinten, hogy úgy éreztem, ez már feszegeti a noooormális határát, ha ugyan túl nincs rajta. Kezdett zavarni, hogy azon kapom magam, munka közben az jár a fejemben, mit hogyan kellene kiépíteni a játékban és alig várom, hogy hazaérjek, aztán a Zasszonynak egy amolyan rutinpuszi, meg egy gyors kutya-fejbúbolás után már a gép előtt meresztem a scheggem és építek és bányászok és alkotok és szerelek. És nem azért hagyom abba, mert megunom, hanem mert "most már muszáj", mert ideje aludni, vagy mert úgy érzem, hogy ha tovább folytatom, az a világgal való kapcsolatom rovására megy. Vagy amikor a való életben ránézve valamire elkezdek kockákat látni. Ezúton szeretném megköszönni Zasszonynak a derűs és elfogadó hozzáállását, azt szokta mondani: engem nem zavar, ha te ettől jól érzed magad. Nade, nem éreztem jól magam, kifejezetten úgy tűnt, minta a rabja lennék valaminek. Mint egy kábítószar. Na jó, nem dramatizálom túl, de: ismeritek azt az érzést, mikor egy átmulatott este vége felé bandzsán néztek az "utolsó" korsó sörre, amit a haver letett elétek, hogy "nadjere mégehsztmehisszuk asztmenünk" és arra gondoltok, hogy "ha ezt most leburítom, akkor hányok. De csak nem hagyom itt...." Na, ez is ilyen. 

December vége felé úgy döntöttem, elég volt. Hazamegyek, letörlöm a p*csába a gépről az egészet. Teszem hozzá, addigra kicsit nyugvópontra jutottam, kiépítettem mindent, amit nagyon akartam, de még volt bennem kíváncsiság bőven. Végül is, nem kellett törölni, azok hozták a megváltást, akik a rontást is, a Festő, meg a Julacs. Ha nem is készakarva. Megmutatták ugyanis , hogy egy kis csalással át tudok váltani játékmenet közben kreatív módba. Innentől úr, sőt, isten, sőt, Chuck Norris lettem a májnkráftban. Egy intéssel varázsoltam magamnak kerteket, a felhők között száguldva gyönyörködtem a tájban, lávában fürdőztem, elmentem a föld középpontjába, péklapáttal vertem tarkón az ellent és a zsebemből halásztam elő a gyémántot. Persze, ha már tudtam, hogy megtehetem, nem kínlódtam a szokásos módszerekkel. Ennek az lett a vége, hogy kábé három nap alatt felfedeztem mindent, ami érdekel, megcsináltam mindent, amit akartam, agyonvágtam a főellenfelet és...

és ennyi, elveszett a játék varázsa. Rendben is van ez így. 

Leálltam, tiszta vagyok és egészséges, kiszabadultam a Minecraftból. 

Hurrá! :)

No azért, utolsó szösszenetnek, még megmutatom nektek a kis levegőbe épített birodalmamat. Ím:

A' honi, s külhoni egészségellátásrul, annak csingáirul, az pórnépnek okulására.

Nemes Varga családbéli Thorium Dániel tollábul, saját kezüleg, télvíz első hónapjának huszonkilenczedik napján.

Maholnap kettő és fél esztendeje már, szeretett feleim, hogy odahagyván pulyanevelői foglalatosságomat a' Magyarhonban, Sógorföldre indulék, hogy szerencsémet megpróbáljam. Jártam én már itt es, ott es, láttam ezt meg azt, hanem, mindezen időknek elteltével most gyúlék először fény elmémben, most látám által a' dolgok mikéntjét, ami a' szanitéci és orvosi ordinácziót illeti, az két uruszágban. Papírra rovom hát hamarján, hadd okuljék belőle, mind, ki látja!

 Hála adassék érette a' jóságos Istennek, nem leendek beteges fajta. Meg is valék nyugodván, hogy ha méges ledöntene valamely nyavalya, s szüksége úgy hozza, annyi baj legyen, felkeresem a felcsert, bárhol is legyek. A' Sógoriába jöttömnek, s új foglalatosságba kezdésemnek örömére, kézhez vétetett egy amoly piciny plasztikkártya, ehelyt azt mondja neki a sógor: "E-card", s azzal gondoltam, ennek minden felcser örül, járjak bár hazai földön, avagy a' sváboknál. 

Esett ám vagy egy és fertály esztendeje, aratás idején, hogy valamely ürdüngösség támadá meg orromat, akárhogy is szippogatám, nem akara szenyelni. Felkeresem hát, mondám, Szombathely kies városának medicusállomását, s szót értek ott valamely gyógyítóval, nézne már bele a' tülkömbe, mi bútt belé! Bécsörtetek hát, elregölöm a kínomat, s felmutatám a' magyar királyi kincstár által, saját nemesi nevemre kiállított papirost. Egy afféle otromba fehércseléd fogadott, mely fajtának jobb vóna a' fazék mellett kevergetni a' tokánt, avagy padlatot súrolni a' konyhában, ily felelőséggel teljes elfoglaltság helyett, mint a medicusé. Nem áll meg bennem, hej, könnyen a szó, mondám is a' máglyáravalónak, mit vélek róla. Barátok nem lettünk, de ahelyt felfedte, hogyhát, nekem meg semmi dolgom a' Szombathely kies városának medicusállomásán, mert biz, ha külhonban foglalatoskodom, s a sógor császárnak fizetem a tizedet, a' magyarok királya bizony nem gondol az én ellátásommal. Otthagyám hát a házsártos fehérnépet, s a piócás emberrel gyógyítatám ki magam.

Cselédet szalajtottam azért a' vármegyének hivatalába, kérdezné ki, mi a teendő, ha újfent valamely rontás szállna belém. Ím a válasz: "Mutassa meg kegyelmed utóbb az Sógor császár által, nemes nevére kiállított E-Cardot, s ellátja az medicus minden kínját, úgy leszen, hidje meg!"

Gondol ám az ember fia ezzel es, azzal es, feledtem es el az egész miskulanciát. Mígnem, vagy esztendőre reá, nemes asszonyommal, szívem választottjával, s annak minden rokonságával elutazánk egynemely napokra henyélni az Balatonra, hol is a' legifjabb legénnyel való játszódás közben megcsuszandék, felhömbörödék, s rusnya karbunkulus nőtt kezem fejére, hogy alíg bírtam hajlítni, nem hogy még szerszámot emelgessek vele. Mit törődtem én a mitugrász felcserekkel, galambot küldtem Sógoriába, hogy ne várjanak, s mentem a piócás emberhez, az  bekente a' kezem fejét pipamocsokkal, meg medvehájjal, s azzal rendben volt. Ej, de mondám, csak kell valami bullát mutatnom róla, ha visszatérek Sógorföldre, miért nem ügyelék a gazdaságra azon pár napig. Bémentem hát, most már Szombathely kies városa helyett szülőfalum, dicső Pornóapáti medicusához, s okulván az előbbiekből, adám neki a' sógor plasztik E-kártyát. 

De hej, hogy a ragya verje ki, ez se tetszett.

Cselédet szalajtottam hát az vármegyének hivatalába, kérdezné ki, mi a teendő, ha újfent valamely rontás szállna belém. Ím a válasz: "Addig nem áldoz kegyelmedre a' magyar király semmit, míg a Sógor hivatalból el nem küldeti az E-106 pecséttel nyomott papirost, a' magyar hivatalnok saját kezibe."

 Gondol ám az ember fia ezzel es, azzal es, feledtem es el az egész miskulanciát. Mígnem, most télvíznek idején elővett a' hidegrázás. Ha mán ez megadta a' gondolatot, küldtem is galambot a' Sógor hivatalba, állítanák ki az bizonyítványt a' magyar kartársaknak, hadd tudják, mi a dolguk. Jön ám vissza a galamb, s rajta az üzenet:"Nem állítunk mink bizonyítványt ki, hisz kegyelmedet akárhogy is, de el kell lássák Magyarföldön, állítasson ki ott bizonyítványt az úr!"

Hej, megmérgedtem erre. Hagyám a cselédet, s becsörteték jómagam a' hivatalba, Szombathely kies városában, s grabancánál markolván meg az papírnyaló fehércselédet, ráripakodtam: "mi hát az igazság?" S mondá: "Ha jóuram kint is lakozik Sógoriában, s nem koslat minden áldott nap a' két uruszág közt, s az ottani járásnál ez be vagyon jelentve, ez esetben ottani felcserhez menjék, ha meghűl. A' plasztikkártyával csak akkor jöjjék medicushoz idehaza, ha kezét-lábát szegi, s mielőbbi ellátásra szorul"

No, a' faszam.-Gondolám.  

Hogy e bölcsességet eleddig senki nem tárá elém. S azóta a' tudásnak fényében élek: 

"Ki hol lakozik, s fizeti a tizedet,

ott keressen magának szanitécet,

csak ha valamely égicsapás éri,

jár az ellátás más honban néki"

Kelt Tulln kies városában, a' Varga rezidencián, gyertyaoltás előtt.

Havizaj, január,vol2-NŐŐ??

Ez annyira ciki, hogy ez a bejegyzés nem is megy ki Facebookra. Ez legyen csak a tényleg fanatikus blogolvasóké. Ajjaj.

Körülbelül három és fél éve működik ez a blog. Három és fél éve változatlan a bloghoz rendelt profilom leírása. 

Most komolyan. Feltűnt ezen idő alatt valakinek, hogy ki*aszottul az volt ott, hogy "NEME: NŐ" ?!?

Mindegy, megváltoztattam.

Jól vagyok. 

Tényleg.

Havizaj, január- Drágám, figyelsz te rám egyáltalán!?

Azt mondják a keleti bölcsek, hogy érdemes mindig a jelenben élni. Ezt nem feltétlenül és kizárólag amolyan carpe diem móduszban gondolják, hanem arra értik, hogy mindig arra figyeljünk és annak örüljünk, ami van, ne azon aggódjunk, ami lesz, és ne azon tépelődjünk, ami volt. Hallottam nemrég erről egy aranyos sztorit: A zen mester a "jelenben élés" fontosságáról beszélt tanítványának. "Látod,-magyarázta- mindig az a fontos, ami van, nem az, ami lesz, mert az még nincs, és nem az, ami volt, mert az már nincs. Élj minden percben csak az adott percben, csináld mindig azt és csak azt, amit éppen csinálsz. Látod, ha én újságot olvasok, akkor CSAK újságot olvasok, ha teát iszom, akkor CSAK teát iszom, ha meditálok, CSAK meditálok. " Másnap reggel a tanítvány elképedve látta mesterét, amint a reggelizőasztalnál pirítóst majszol ÉS újságot olvas. "Mester-vigyorgott-most akkor hogy is van az, amit tanítottál?" "Úgy látszik-felelte a zen mester-még nem érted a lényegét. Látod, amikor én pirítóst eszem és újságot olvasok, akkor CSAK pirítóst eszem és újságot olvasok."

Na hát, én meg rájöttem, hogy a nyugati férfiakban van ennek a dolognak egy harmadik aspektusa. Amikor csinálnak valamit, akkor CSAK azt csinálják. Nem azért, mert bölcsek, hanem mert így vannak összerakva és nem tudnak mást tenni. És ilyenkor aztán koncentráció bekapcs, külvilág kikapcs. 

Namost, hülyeséget, carpe diemet, zen mestert, meg mindent félretéve. Több és okos tudós is megvizsgálta már, több és különböző szempontból a kérdést, és mind arra jutott: a férfiakban bizony sokkal kisebb az úgynevezett párhuzamos figyelem képessége, azaz nem tudnak több felé figyelni egyszerre, legalábbis sokkal kisebb mértékben, mint a nők. Manapság vannak ellentmondó kutatások is, de most maradjunk a régieknél. Semmi esetre sem jelenteném ki sarkalatosan, hogy a "férfiak nem tudnak" a "nők meg tudnak" több felé figyelni, csak a mérték más, szóval előbbiek kevésbé, utóbbiak jobban. Számomra például totálisan kivitelezhetetlen az, ahogy néha Jóanyám szokta tölteni a vasárnap délutáni csendespihenőt: ül az ágyon, előtte egy könyv, amibe bele-bele olvas, közben rejtvényt fejt és tévét néz. És nem akad fenn, ha közben valaki beszélgetni kezd vele. És ha nagy vonalakban is, de tisztában van mindegyik tevékenység tartalmával.

Volt egy elmélet, ami szerint ez a fajta agyműködésbeli különbség azért alakult ki, mert az őskor óta a férfi és női feladatkörök úgy oszlanak meg a két nem között, hogy a férfiaknak egyszerre csak egy dologra kell figyelniük: VAGY a vadászat, VAGY a szerszámkészítés, VAGY a verekedés, mert ugye egyszerre egyik se megy a másikkal, míg a nők párhuzamban végzendő dolgokkal vannak elfoglalva, mint a gyerek ringatása ÉS a főzés ÉS a veszekedés ÉS és és. (Szerintem amúgy ez az elmélet nagy vonalakban hülyeség, de aranyos:))

Mindegy. Lényeg a lényeg: az jutott aztán eszembe, vajon hány kapcsolatban lett már ebből félreértés? Hogy a férfi csinál valamit, odafigyel, mert nem tud máshova, közben a nő valami fontosat szeretne megosztani, mert neki az a természetes, hogy a másik meghallja, hiszen ő is meghallaná, de ugye nem, vagy ha igen, akkor se fogja fel, vagy ignorálja az elhangzottakat, és akkor jön az, hogy "figyelsz te rám egyáltalán? Fordított helyzetben meg, mikor a férfiember magyaráz és a nő közben nekiáll valami másnak, akkor meg a: "rám figyelsz te egyáltalán?"

Szóval a kérdés, így januárra:

-Hisztek-e ebben az elméletben?

-Kerültetek-e már kellemetlen helyzetbe emiatt?

-Van-e ötletetek a megoldására?

No ennyi mára. Most, hogy végeztem az írással és újra felfogom a világot magam körül, megyek és megvacsorázok. VAGY olvasok. 

Jó éjt!

Mars!

Hallom ám a minap, amúgy félfüllel, valamelyik otthoni médiumban, hogy azzal poénkodnak a népek, hogy embereket küldenek a Marsra és valóságsót csinálnak belőle. Ilyesmire nem igazán szoktam odafigyelni, letudom azzal, hogy valakinek búgatóport raktak a levesébe, oszt félrebeszél tőle. Dehát, csak mondja ám a múlt héten a sógor rádió is, hogy embereket küldenek a Marsra. Nemcsak küldenek, de telepítenek. Nem mintha a kinti médiát annyival komolyabban venném, de ha valamit ennyiszer elmondanak, akkor lehet, hogy ezek tényleg nem viccelnek. Vagy a fele sem tréfa. Hát járjunk csak utána.

Az van kérem, hogy ezek tényleg nem viccelnek és a fele sem tréfa. Mert hogy ember a Marson, az még csak hagyján, de a terv az, hogy egy kolóniát hoznak létre a vörös bolygón. Elűrhajóztatják a népeket, és...és azok ott maradnak és ott élnek, míg meg nem. Innentől határozottan másodrendűvé vált számomra, hogy lesz-e valóságsó, vagy sem. 

A projekt kiötlője és finanszírozója a Mars One nevű holland vállalat, akik célul tűzték ki, hogy egy 24 főből álló csoportot hajóznak át a Marsra, teljes felszereléssel, ellátmánnyal, miegymással, majd-elnézést a szóért-otthagyják őket a picsába'. Mindezt tenni készülnek a belátható jövőben. Jelenleg a legénység válogatása folyik, sőt, úgy tudom, az első kör le is zárult. Az expedícióra nagyjából bárki jelentkezhetett, (hogy voltak-e megkötések és mik, arról sajnos nincs információm) és jelentkeztek is, méghozzá szép számban! Hallottam több tízezrekről, de több százezrekről is, az igazság valószínűleg a kettő között van, mindenesetre sok. A Mars One honlapja szerint akad közöttük pár hazánkfia is. Aztán most válogatják a legjavát, majd felkészítik őket, közben fellövöldözik a Marsra a népek túléléséhez szükséges holmit, hogy ne nekik kelljen mindent helyben összebütykölni. Utána pedig, a tervezet szerint 2024-ben,  kipöccentik a világegyetembe az első adag újdonsült Marslakót, akik 210 napot fognak repülni és 2025-ben landolnak szép új hazájukban, majd 2026-ban indul utánuk a második bagázs, így lesznek összesen 24-en. Ez ugye mostantól némi ráhagyással tíz év. Reményeim és terveim szerint akkor még evilágot taposom, szóval ha minden jól megy, még az én életemben, illetve a mi életünkben ember költözik a Marsra. Azért ez nem gyenge. El kell kezdenem újra Asimovot olvasni. 

A Mars One így tervezi az újoncok édes otthonát:

Mikor aztán túljutottam az első "tyű, nagy dolgokat élünk" érzésen és döbbeneten, rögtön jött a következő gondolat, mint ahogy most valószínűleg szinte mindenkinél: elmennék-e a Marsra, emígy örökre? Na, ezt a problémakört én úgy fél másodperc alatt oldottam meg: "El a frászt, maradsz a valagadon, nincs ott semmi neked való"-gondoltam. De most tényleg. 

Mit is tudunk mi, "átlagemberek" a Marsról? Tudjuk, hogy

-Messze van. Pontosan nem, hogy mennyire, de határozottan messzebb, mint a sarki zöldséges, sőt, messzebb, mint a falu vége, de lehet, hogy még annál is messzebb.

-Vörös

-Kis zöld lények lakják

Aztán, ha kicsit még hozzáolvasgatunk, akkor azt, hogy

-A légköre nem belélegezhető az ember számára

-A gravitációja jóval kisebb a Földénél

-Hideg van, mint állat

-Nincs rajta víz (bár ezt nem tudják pontosan)

- Kő és por borítja az egészet

És ennek ellenére, vagy pont ezért, az ötlet, hogy itt éljék le  egész hátralévő életüket, rengeteg embert hozott lázba. Pontosabban, azt hiszem, nem ez hozta lázba őket, hanem az újdonság, a felfedezés, az emberiségből elsőként valamit megtevés, a kihívás. És ezért az övék is minden tiszteletem. Nem mintha tőlem idegen lenne a mindezen dolgok utáni vágy, de túlzottan szeretem a Földet és a hozzá kapcsolódó dolgokat, hogy itt hagyjam. Még úgy egy hétre elmenne az ember, körbenézni a Marson, de aztán annyi.

Aztán azon kezdtem el gondolkodni, pontosabban, fantáziálni, beleélni magam, megpróbálván átérezni a helyzetet, belehelyezni magamat a szituációba, szóval az ötlött fel bennem, hogy mit fognak ott érezni azok az emberek? Először biztosan nagyon izgalmas lesz. Talán a legizgalmasabb, amit valaha átéltek. Aztán biztosan félni is fognak. És joggal. Akárhogy is nézzük, rádiókapcsolat, valóságsó, Mars One márkajelzés a ruhán ide vagy oda, ők bizony ott egyedül lesznek. Ha lehetne nyelvtanilag fokozni az "egyedül" szót, azt mondanám, "egyedebbül", mint bármikor bárki volt, vagy lesz a Földön. Nem csak, hogy más emberek nem lesznek ott rajtuk kívül, de semmiféle más élőlény sem a Földről. Bármi, értsd bármi van, csak a 23 másik emberre számíthatnak és kifújt. Hogy egymásra vannak utalva, az lelkileg még oké, mert nem ez lesz az első, vagy az utolsó közösség, akik ennyire egymásra lesznek hagyatva, ilyen van "idehaza" is. Viszont az őket körülvevő világból se várhatnak segítséget, semmi olyan formában, amibe a Földön bele se gondolunk: nem tudnak felkapni egy botot a földről, vadászni, vizet keresni, nem is tudom, hogy fejezzem ki, amit gondolok...azt hiszem, végtelenül magányosak lesznek.

Aztán, a kényelem. És ezt most nem a fizikális dolgokra értem, hanem arra, hogy soha többet nem nyithatnak ki egy ajtót előkészületek nélkül, nem szaladgálhatnak teljes szkafander nélkül a szabadban, az a fajta élettér, amiben megkötések nélkül mozoghatnak, személyenként kb 50 négyzetméterre szűkül le. Mondjuk, az alacsony gravitáció ezzel szemben biztosan ad majd némi pluszt, olyanok lesznek, mint Superman, ha kisebb léptékben is.

Aztán, ott van az a tény, hogy életük hátralevő részét ugyanazzal a 23 másik emberrel élik le. Akár tetszik, akár nem. És azt a 23mat nem ők választják. Ha valaki összeveszik valakivel, nincs az, hogy "soha többé nem akarlak látni".  És ha mondjuk ketten közülük összemelegednek? Kíváncsi lennék, a Mars One számolt-e azzal a lehetőséggel, hogy a társulat megszaporodik. Mondjuk biztosan. De kíváncsi lennék, mi az irányadó terv erre nézve.

Ami az agyamban járt továbbá, az az elfoglaltság. A Mars One különböző kutatói feladatokkal látja majd el őket, ha minden igaz. De akkor is, könnyen el tudom képzelni, hogy nekik nagyjából csak ez lesz, esetleg a sakk, a beszélgetés, hogy most csak a finomabb dolgokat említsem (valószínűleg férfiak-nők mennek vegyesen). Eleinte minden új lesz, izgalmas, érdekes és különleges. De mit tesznek, ha elmúlt az újdonság varázsa? Nem nagyon tudnak mást. És  nem azért, mert esetleg nem akarnának mást, hanem mert nincs más lehetőségük.

És most, hogy ezt az utolsó sort leírtam, tudtam végre magamnak is szavakba önteni, mi nyomaszt engem ennyire ebben a gondolatban. Az, hogy nincs más lehetőséged. A Földön, néhány nagyon extrém esettől eltekintve, szinte mindig választhatunk, dönthetünk, indulhatunk más utakon. Ennek a kolóniának ezek a lehetőségek ijesztően (számomra legalábbis ijesztően) kicsire és kevésre szűkülnek le.

Nem, én nem megyek a Marsra. És mindezzel, amit leírtam, se lehúzni, se  lealacsonyítani nem akarok senkit az oda indulók közül, sőt, mivel mindez jó eséllyel az ő agyukon is átfut, no pont ezért fogok rájuk a legnagyobb hősként tekinteni. Így előzetesben is sok szerencsét és kitartást kívánok nekik!

Utólagosban pedig, enyhítendő a komor témát, felhívnám a figyelmüket még egy komoly veszélyre. Mi van, ha:

Havizaj, december- Hazudunk-e a gyereknek?

Ismét havizaj, ahogy illik. Mégpedig azért, mert december és ünnepek, hull a hó és telizsák. És ilyenkor kerekedik a gyerek szeme, a szülő meg gondolkodik, hogy mi a helyes. Mit is mondjunk a lurkónak? Ha valakinek esetleg feltűnne, hogy a bejegyzés januárban íródott, kérem, ne vesszen el a részletekben. 

Most értem ide, jó?!

Tehát, a kérdéskör azért kapcsolódik decemberhez, mert ilyenkor több olyan ünnep is van- szám szerint kettő, megszámoltam- amit körbeleng egyfajta misztérium, főleg a gyerekek számára. A mikuláscsomagot ugyanis nem anyuka csomagolja piros celofánba és csempészi bele a cipőbe, hanem a télapó, és a karácsonyi ajándékért se apuka könyökli le a médiamárktban a kiskínait, hanem a jézuska hozza. Legalábbis a mi időnkben, értsd, a mi gyerekkorunkban ez volt. Illetve akkor még nem volt médiamárkt, de inkább én se veszek el a részletekben. Viszont, egyre több szülő véli úgy, hogy az efféle mesék nem többek gyerekhülyítésnél. Ide sorolhatnánk a húsvéti nyuszit, az álommanót, a gázmanót, vagy bármelyik kedves figurát gyerekkorunkból. Meg kell mondjam őszintén, nekem ezek mind emlékezetesek valahol, és személy szerint kellemes emlékek. Viszont tény, hogy akár így, akár úgy, a gyereket bizony átvágjuk vele. Vagy nem? Mert én a mai napig szoktam emlegetni ezeket a jószágokat, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a gyerek nem hisz benne. De jópofa. Más kérdés, hogy mi a helyzet, ha hisz benne? 

És megint másik téma, a fent említett kellemetes gyerekkori társak dárkmetál ellenpontjai: a zsákos ember, a krampusz, a mumus, és a rézfa*ú bagoly. (Ez utóbbi a városiasodással lassan kiveszik, de én falun nőttem fel.) Ők is be-beröppennek a gyermeki képzeletbe, ha valaki beleülteti őket. Talán egyszerűbb elmagyarázni a gyereknek, hogy azért ne lépjen le a busz elé, mert elviszi a mumus, mint hogy mi az a koponyaalapi törés, de melyik a jobb? Melyik tartja vissza jobban? Mert ugye ezek megint csak apró füllentések. És a gyerek, úgy 8-9 éves korig ezt bizony totál elhiszi. 

Az egész kérdéskör igazából nem is a decemberi ünnepek kapcsán vetődött fel bennem, azokhoz csak hozzákapcsoltam. Akkor ugrott be, mikor a (még) cégemnél kaptam fel a fejem egy beszélgetésre, ami egy szemre hétévesforma kölök és az egyik terapeuta között folyt le, valahogy így:

Gyerek: -mennyibe kerül egy ilyen ló?

Terapeuta:- Hát ez...megfizethetetlen.

Namost. Ugye vagy ez van, vagy azt mondja, hogy háromezeröccázojró. A kérdés, melyik jobb a gyereknek? Talán nem volt jó a példa, adott esetben szerintem lényegesen jobb lett volna elmondani a gyereknek az igazat, de ez indította el bennem a hangyát. 

Mert példa számtalan van. Ti is ismertek jó párat. Mit gondoltok tehát? Az efféle füllentések kedves dolgok inkább vagy szükségtelen hazugságok? Esetleg ez is, az is, helyzetfüggően? Kell ez a gyereknek, vagy sem?

**********please, leave a comment after the tone**********

Egyébként pedig boldog új évet mindenkinek:)

Így decemberben. Értitek.

Munkásököl, vasököl, úgy keres munkát, ahogy köll!

Hát így, a cégnél töltött utolsó hónapjaim örömére derékba kaptuk ma a hímivarszervet, hogy tartózkodjak a vulgaritástól, meghajtottuk magunkat, mint Zinger a varrógépet, hogy tartózkodjak a technikai részletektől, és kilógott a belünk, hogy ne menjek bele mélyebben a dolog anatómiai mivoltába. Aztán azzal nyugtatott a kolléganőm, hogy ne aggódjak, nekem már úgysem tart soká ez a meló. És ami innentől következik, az a munkakeresésről szól. Mármint a blogon, mert amúgy már keresgélek, ezerrel. Na jó, lehet csak kilencszázzal. De keresgélek. Az előző két munkahelyem elég gyorsan és flottul összejött. Leírnám hát, mik a módszereim. Namost, nem akarok (ismét) a nagyképűség bűnébe esni. Még nincs munkám, és semmi nem garantálja, hogy lesz két hónapon belül, ahogy tervezem, de erről majd akkor nyilatkozom. Mindenesetre bízom és hiszek. Továbbá a módszereim csak egyéni ötletek, nem biztos, hogy mindig és mindenkinél működnek. De talán nem ártok vele a világnak, ha leírom őket.

1: Keresés

Mindig jól ki kell találni, hol van a meló eldugva. Ez a mai világban leggyorsabban -és kényelmesebben az interneten megy, ott is a nagyobb álláskereső portálokon. Csak pár tipp a Sógor oldalakról:

www.ams.at

www.willhaben.at

www.jobrapido.at

www.derstandard.at

például.

Vagy, és, beírja az ember gúgliba, hogy "álláskereső oldal".  Továbbá érdemes körülbelülre tudni, mit akarunk és aszerint keresni, ez lerövidíti az oldalak átböngészését, és esetleg jut időnk a nagyobb portálok mellett a kisebbekre is. Szinte mindegyiken van keresőfunkció. Tehát, ha valaki mondjuk szakács akar lenni, írja be azt. Ne a kőművest, mert ebben a szakmában elég kevés szakácsot keresnek. Aztánmeg, érdemes nyitott szemmel járni. Egyrészt, így nem megy neki az emberfia a szemeteskukának, nem hiszik zombinak és hátha szembejön az álommeló onnan, ahonnan nem várná.

2. Értelmezés

Az álláshirdetések rafináltak. Sokszor nem azt írják le, amire az ember kíváncsi, hanem azt, amit szeretne látni. Tehát: "Telefonaszisztenst keresünk! Könnyű munkavégzés, 300000+ havonta! Végzeccség nem szügséges! Tejjesalakos önéletrajzot várunk!" Itt ugye gondolja az ember, hogy nem a lelki segélyhez keresnek munkatársat. Ezeket a szófordulatokat, mint a "közvetítői munka" (telefonos eladás) "üzleti tanácsadó" (házaló ügynök), "ügyfélkapcsolati munkatárs" (titkárnő) idővel megtanulja az ember. Ezt nekem nagyjából tapasztalati úton sikerült. Sajátján a szamááááár... Gondolkodtam rajta, hogy nyitok ennek a témának egy külön bejegyzést, de túl sok utánajárásba kerülne, és lusta vagyok. 

Aztán, vannak azok az állások, amik nem biztos, hogy kamumelók, csak nem tudjuk mi az. Erre mondta valaki a napokban (asszem Zasszony), hogy "a mai szakmanevekből nem lesznek vezetéknevek". Mert ugye az Ács Jóska, meg a Kovács Tibor az oké, de a Junior Assistant Ferenc, vagy a Chef de Rang Pál már furcsán hangzana. Ezek nem biztos, hogy hülyeségek, ha valakinek van türelme hozzá, olvassa át őket, talán okosabb lesz nálam. (Halkan jegyzem meg, ha már a Zasszonynál tartunk, az ő hivatalos szakmai megnevezése: "Business Analyst". Ismét külön bejegyzés terjedelmű lenne leírni, hogy ez mi, de jól megél belőle, meg szereti is.)

Nade, mivel én állatokkal dolgozom és szeretnék továbbra is, az egyértelmű álláshirdetéseket szeretem. Tudjátok, az ilyet, hogy: "Sokéves múlttal rendelkező bécsi állatvédelmi egyesület hosszú hajú, vörös szakállú, 29 és 31 éves közötti magyar férfit keres vezető pozícióba. Tevékenység: állatok símogatása, beosztottakkal való ordibálás, jó időben szabad ég alatt tartózkodás. Elvárások: német nyelv, biológiatanári végzettség, saját gépkocsi. Fizetség: 2300€ bruttó, évente 14X. Önéletrajzát és motivációs levelét küldje az office@krucufix.at e-mail címre. Csak ezt kicsit jobban kifejtve.

3. Önéletrajz és motivációs levél

Erről már sokan írtak sokfélét és nem akarom túlszaporítani a kérdést. Amit hozzá tudok tenni: én minden egyes beadott önéletrajz előtt átfutom a curriculum vitaet és szükség szerint kiemelek és/vagy előre helyezek dolgokat. Értsd: az önéletrajzomban szerepel, hogy négy évig voltam nevelőtanár, fél évet dolgoztam egy bútorüzlet lótifutijaként és 2 éve állatgondozó vagyok. Namost, ha mondjuk recepciósnak jelentkeznék valahova (hehe), akkor így változtatnám meg: 2011-2013 Állatvédelmi és állatterápiás cégek munkatársa, állatgondozás, vendégek körbevezetése, kreatív tevékenység. 2009-2010 A Faforgács bútorüzlet munkatársa, vevőkkel és ügyfelekkel való mindennapi aktív kommunikáció, problémakezelés, kapcsolattartás. 2007-2011: Nevelőtanár, mindennapi rutin betartatása, levezetése, kommunikáció és problémamegoldás.  Ha mondjuk asztalosnak (haha): 2011-2013: Állatvédelmi és állatterápiás cégek munkatársa, napi szintű karbantartás, javítási munkálatok, állatgondozás, géppark felügyelete. 2009-2010 A Faforgács bútorüzlet munkatársa, bútorok összeállítása, szállítása, ügyfélkezelés. 2007-2011: Nevelőtanár, a kollégium és környezetének rendben tartása, javítási munkák, nevelési feladatok. Mindegyik igaz, csak mást domborít. Teccikérteni? 

Fénykép. Na ezt most csak elmesélem, mert még nem tudom, mit gondoljak róla. Klasszikusan azt ajánlják, hogy előnyös, komoly, egyszerű, arc, legfeljebb félalakos kép szerepeljen az önéletrajz fényképén. Namost én nagyon nem vagyok fotogén. Ami normális kép van rólam, azon vagy épp motoron tobzódok, vagy kutyával készült félarcos fotó, vagy asszonnyal böszmélkedünk valahol, vagy farkas ugrik a nyakamba, vagy haverokkal sörözünk. Megpróbáltunk anno rendes önéletrajzos fotót készíteni-sikertelenül. Mérgemben beletettem ezt:

Többen sírva kértek, ne tegyem. Majd, mikor már vagy egy éve voltam a mostani cégemnél, valahogy előjött ez a téma az egyik főnökkel. És közölte, hogy "no igen, a te önéletrajzod egyből feltűnt, az volt az egyetlen állatos". Na mondok, bumm. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy aki agysebésznek jelentkezik, az pózoljon aggyal, de az állatos szakmában lehet nem volt ez egy rossz húzás. Persze egy bizonyos szintig, lehet, hogy van, ahol már nem vennék komolyan. Vagy épp azért lenne feltűnő. De ezt tényleg nem tudom, eddig úgy tűnik bejön. Azért tervben van egy olyan fotó is, amin nincs ennyire gyereksimogató fejem.

A motivációs levéllel kapcsolatban meg annyit tanultam meg, hogy kell legyen egyfajta határozott kisugárzása, nagyképűség nélkül. Azaz a "Jajjaj, de szeretnék odamenni magukho, én szegény, felkopik az állam, hejj, mindent elkövetek, hogy felvegyenek" illetve a hivalkodó "Hallák-e, nem azé mondok, de én mán mindent tudok, amit kendtek is, és én vagyok a legjobb kendteknek" helyett a "Röviden elmondom, ki vagyok, mit tapasztaltam, tudom mit keresek és tudom mit tudok adni" jellegűek jönnek be. Persze szintén fazonra igazítva.

4. A "sörétes" módszer

Ez a saját elnevezésem arra, hogy minél több lehetőség-annál nagyobb esély a sikerre. Ergó beküldöm a jelentkezésemet olyan helyre is, ami csak (vagy legalább) félig tetszik, és ha visszahívnak és megnéztem a helyet, még mindig mondhatom, hogy nem köll. Vagy még mindig jó lehet átmenetileg, ha nem lesz más. Azt általánosságban ki merem jelenteni, hogy sokan esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, az első beküldött önéletrajzzal az állást is megkapják. Most képzeljük el, hogy ott ül egy titkárnő, aki naponta kap negyven önéletrajzot és így válogat, hogy: túl öreg, túl fiatal, nem szimpi, na ebbe beleolvasok, á rosseb ez unalmas, na had lám, zsíros a haja, nem mosolyog, na ezt elolvassuk. Mondjuk tíz beküldött önéletrajzból hétre visszaírnak, abból egyre behívnak elbeszélgetésre. Hacsak nincs egy igazán jó önéletrajzunk. Szóval több hely, nagyobb siker.

 Aztán meg, nem várom, hogy engem keressenek meg. Eléggé megoszlanak a vélemények erről, de nekem már bejött egyszer: egyszerűen elküldöm az önéletrajzomat azokra a helyekre, ahol el tudnám képzelni magam, és odaírom, hogy amennyiben van szabad állásuk, vagy lesz a jövőben, kérem értesítsenek.

5. Elbeszélgetés

Ha eljutunk idáig, az már félsiker. Ennek tudatában álljunk elébe és abban, hogy ha ez nem, lesz másik. Nyugodtan, mint disznó öléskor.  Az, hogy a "főnök" beszélget velünk, nem jelenti, hogy ő illatosabbat művel. Legyünk őszinték, és irányítsuk a beszélgetést.  Így sok mindent a magunk javára tudunk fordítani. Példa: legutóbb megkérdeztek a rossz tulajdonságaimról. Reflexből benyögtem, hogy makacs vagyok, mint az öszvér. Majd hozzátettem, hogy bár másfelől ezt tekinthetjük kitartásnak is. Azt hiszem, ez tetszett nekik. Tartsuk szem előtt, hogy ők is keresnek valamit/valakit, őket is szorítja az idő, ők is aggódnak. De ezt ne keverjük össze a flegmasággal. Ne követelőzzünk, de kérdezzünk rá egyértelműen a feltételeikre.

 Legalábbis szerintem. Szerintem.

Illetve az okosok, a jógik, a sikeres emberek és a hozzáértők szerint sokat segít, ha fogunk egy darab papírt és ráírjuk, egész konkrétan mit is akarunk. Azaz milyen melót és munkakört, mikorra, hol, mennyi fizetésért. Ezzel tudatosítjuk magunkban. A papírt utána érdemes elrakni, legalábbis addig, míg meglesz az új munka. Szerintem. Is.
 (Én a munkáskabátom zsebében őrzöm, ha tele van a hócipőm, rá tudok nézni.)

Aztán majd meglátjuk, sikerül-e. Tessék nekem szorítani, drukkolni, gondolni rám, tartani a hüvelykujjat, imádkozni az Istenhez/Istenekhez, meg minden. Igazán megköszönöm.

Jó éjt!