Egy kis szelet nápolyi

Van az ismerősi körötökben olyan kisgyerek, aki igazából nem is szép, nem is okos, meg még idegesítő is, hogy az emberfia néha legszívesebben taknyán tenyerelné, mégis van valami sajátságos bája, ami miatt nem lehet rá haragudni? Igen? 

Na, Nápoly pont egy ilyen város.

Hirtelen felindulásból elutaztunk ugyanis Jóanyámmal a hétvégén, ráhúzva pár napot ebbe a délolasz göröngyszembe. Nem ültünk meg a sejhajunkon, mert nem olyan családból származunk, elcsellengtünk Nápoly környékén is, de ebben a bejegyzésben most csak magára a városra fogok koncentrálni, a többi élményről csak címszavakban:

A repülés hülyeség,

Pompei nagyon klassz hely,

a Vezúv még klasszabb,

Procida szigete pedig szintén gyönyörű.

Na. De magáról Nápolyról. Nápoly, hát, hogy is mondjam, alapvetően nem szép. Akár lehetne is, de nem az. Az épületek szépek lennének, ha nem volnának lerobbanva, az utcák tiszták lennének, ha nem lennének hótmocskosak és nem kavargatná a mindenütt hegyekben álló szemetet a kellemes délvidéki főnszél, ha a kellemes délvidéki főnszél nem a mindenütt hegyekben álló szemetet kavargatná. 

Mindemellett azonban Nápoly hangulatos. Oda nem költöznék, ha fizetnének érte se, de így pár napra kikapcsolódni tökéletes. 

Az első dolog amivel meg kellett bírkóznunk, az a zsúfoltság érzete volt. Nincs már az a durva turistaszezon, tehát a szükségszerűen és alapértelmezetten a téridőkontinuum minden pontján egyszerre jelen lévő fényképezőgépes bilikalapos japán turistákon, valamint a hozzánk hasonlóan utószezonozó néhány exkeletnémeten kívül nem volt turitömeg. Ami azt jelenti, hogy a város az én ízlésemnek alapjáraton is zsufi. Ezen törtem a buksimat egy ideig, hogy mitől, mert ahhoz képest, ahányan lakják, böhömnagy területen fekszik, tehát akár el is oszolhatna a nép. Aztán rájöttem, hogy ezt egyszerűen Nápoly kialakítása okozza, ugyanis lényegében úgy építették fel, mint egy délolasz falucskát, csak nagyban. A legközepét leszámítva nincsenek igazán magas házak, 4-5 emeletesek legfeljebb, ellenben ezek egymás se**ébe épültek. Innentől a nagyobb főutakat kivéve csak sikátorok vannak. Ennek a nagy előnye, hogy nyáron is hűvös marad (igen, ott még határozottan nyár van), a hátránya azonban, hogy minden mást összeszorít egy helyre, legyen szó emberről, sz*rszagról, vagy forgalomról.

Vagy hangról, mert az aztán volt. Olyan zajt csinálnak ezek az olaszok, hogy egész nap csengett a fülem. Egyfelől ugyi, náluk a normál beszédhang a miénk másfélszerese. Másfelől, a legáltalánosabban elterjedt közlekedési eszköz a robogó. Ennek önmagában is vagy egy érces hangja, továbbá, a fent említett okokból kifolyólag, valamint abból, hogy látszólag nincs olyan hely, ahova egy olasz ne tudna eljutni járművel, a közlekedés enyhén kaotikus. És hogy ezt ellensúlyozzák, folyamatosan dudálnak, méghozzá nem csak  helyzetkezelési, hanem megelőzési jelleggel is, tehát mielőtt beérnének egy kereszteződésbe, mielőtt kielőznének valakit, mikor elindulnak, mikor megérkeznek, szóval lényegében mindig. Namost képzeljétek el, hogy a porkavakaputánázó nénik kátozását, a robogók visítását és az állandó dudaszó hangját ezek a sikátorok szépen összeszedik középre, és hogy minden jó legyen, visszhang formájában még meg is pattogtatják kicsit.

Teccikérteni, mirűbeszélek?

És aztán ezeken túlteszi magát az emberfia, vagy az "ez ilyen" belenyugvásával legyint rá egyet, aztán rájön, hogy egész jópofák ám ezek a kis sikátorok. Például minden piciben van megcsinálva bennük. Egy kávézó, az mondjuk úgy néz ki, hogy belül tíz négyzetméter, kívül meg kétszer két bárszék és egy negyvenszernegyvenes asztal. Tökjó. A műhelyek garázsokban kapnak helyet, a növények cserepekben. A népek meg az innenonnan kihúzkodott sámlikon ücsörögnek és kárálnak.  És tényleg mindenhova fel van aggatva a száradó ruha, mint a filmekben.

Tömegközlekedés az van és el is lehet vele jutni mindenhová. Megint az a kategória, hogy akár tökéletes is lehetne. Csak, egyfelől öreg és hangos, másfelől a Bécs császári városában szocializálódott elkényeztett valagamnak, ami ahhoz van szokva, hogy főműsoridőben 3 percenként jár a metró, soknak tűnt a kijelző szerint 10, valójában inkább 12-13  perces várakozási idő. Ezalatt ugye aztán fel is gyülemlik annyi ember, hogy ne kis tülekedés kavarodjon belőle.

Másfelől, aztán a metró majrévasába kapaszkodva elbámészkodik az emberfia, mert bármilyen klisék is élnek az olasz nőkről, a nápolyiak azok gyönyörűek. Igaz feltűnően hiányzik a kinézetre korombeli réteg, vagy megette őket a nápolyi nyehőce, vagy nagyon hirtelen öregszenek és idősebbnek néznek ki, mint amit megszoktunk. 

Az ételital ugyebár messzeföldön híres, és azt kell mondjam, nem ok nélkül. Szerintem két kilót híztam a négy nap alatt, de megérte. Mondják, hogy a pizza olyan mint a szex, hogy ha van, akkor jó, ha jó, akkor meg nagyon jó. Na egy igazi nápolyi pizzériában egy igazi nápolyi pizza lefojtva egy igazi nápolyi borral, az bizony nagyonnagyon jó. A magamfajta maradi, szénhidrátot kerülni igyekvő ember ugyan bajban lenne itt hosszútávon, pontosabban főzne magára, mert amúgy főleg tészta van a kínálatban és tészta. Esetleg hal és tengergyümölcsei. Tésztával. 

De akkor is zseniálisan finom.

Igazi olasz különlegességnek számít továbbá a Limoncello fedőnevű citromos rövidital. Erről erősen eltért a véleményük Jóanyámmal, szerinte igen jó holmi, én meg lábrázást és pökködést kaptam tőle. Ízlésdóga. Viszont, ezek, ezek nem buta népek. A legelterjedtebb hazai sörük két méretben van: nullharminchármasban, ami nálunk is megszokott, viszont a nagytestvére a félliteres helyett duplagól: hat egész hat decis.

Ügyes.

Jajtebuksi, meg ezek nem ismerik a csípőset. 

A város látnivaló közül Szent Elmó várát tekintettük meg, ami már csak a kilátás miatt is megéri, a történelmi városközpontot, amiben kellemesen el lehet tévedni, de érdemes is, ha van ideje rá az embernek, illetve a spanyol negyedet, bár azt csak messziről, mivel addigra mindketten kicsit túlingereltek voltunk tömegügyileg, ez amúgy jelenleg egy bazárnegyed. Meg voltunk picit a buliövezetben is :D  Nem mintha nem kínálna Nápoly további élményeket is, csak nekünk a többi mellet ez fért bele. 

A népek napi ritmusa eltérő a mienktől. Itt ugyanis szieszta van és ezek ezt egész komolyan is veszik. Szóval a nálunk divatos nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás körforgásában itt van egy négyórás cezúra délután. Bár a modern idők szele és a turizmus ezt valamennyire felülírta, azonban Nápoly nem rohan, kisebb vendéglátó helyekről, ha véletlenül még nyitva lennének, úgy zavarnak ki ilyenkor, hogy csak csörög, a nagyobbakon meg, ha be tudsz slisszolni, kiszolgálnak ugyan, de úgy néznek rád, mint valamire, aminek nagyon nincs jó szaga. Azt írják a turiinfók, hogy elég ramaty a közbiztonság. Tény, hogy a szállásunk környékén este nyolc után nem éreztem teljesen komfortosan magam és ugyanezen környéken ilyenkor szinte kizárólag az afrikai menekülteket lehetett látni, ellenben a népek akikkel ígyúgy szóbaelegyedtünk kifejezetten barátságosak voltak.

Szóval, összefoglalva, ez az utazással együtt négy, aktívan három nap elég volt Nápolyban és nem mondom, hogy visszakézből most eltöltenék ott még egy hetet, meg azért határozottan örültem Vargária csendjének és Bécs kis városa tisztaságának utána, de azért a fene megeszi, csak tudnak valamit ezek az olaszok. Azt nem tudom még, hogy Párizs megér-e egy misét, de Nápoly igen. 

Arrivederci.

Jajvárjá. A lényeget majdnem elhagytam.

Az összefogott ujjal hadonászva kommunikálás meg tényleg nem kamu. Csak rájöttem, hogy nem mindegy hogyan, mert máshogy csinálja a magyarázó, a boldog és a mérges olasz. 

Szóval, igen, létezik és bonyolultabb mint hinnéd.

És a zárszó utáni zárszónak még kaptok egy "normális" képet is, amin nem csak a kezünk van. Amúgy ez az egész élménykosárból a személyes kedvencemen, a Vezúvon készült, háttérben a füstölgő kráterrel. Ilyet se látni mindennap.

Na.

Most Arrivederci. 

Férfi egyenjogúság

Bemenek a eccőterembe, átöltözök, megtekerem kicsit a futópadot, bemelegítek, tolok itt egy sort, húzok ott egy menetet, közben a szemem sarkából lesem az órát, mert ez most tesztüzem, hogy meló előtt belefér-e az időbe egy edzés. Kezdek kellemesen elfáradni, van még időm tusolni, meg átöltözni, gyóvanakkor. Lelazít, csattbeöltöző, harmincas kislány vígan rángatja fölsalá a porszívót, mert most van reggel, most kell takarítani. Hát ugye, én meg nem itt dolgozok, úgyhogy nekem menni kell tovább, felső ledob, cipő levet, edzőgatya letol. Kislány közben jobbról-balról körbeporszívóz. Na, komámasszony, mondok neki, remélem nem szégyellős kend, de nekem muszáj lesz letusolnom. Alsógatya le, lompost himbálja a porszívó hátszele, beslattyogok a tusolóba. Melegvíztusfürdőmelegvíz törülköző, visszaszekrény. Tiszta alsógatya felrángat, kislány közben épp a tükröket törölgeti. Farmer felhúz, ing felvesz, mindjárt úriembernek nézek ki. Leszámítva, hogy közben kilögybölöm a fehérjeséket, ami gyanús foltokat hagy. Mondom is a lánynak, hogy basszus, bocs, idedisznókodtam, erre elmosolyodik (amitől valamiért beugrik egy verekedés utáni cirkuszkerítés képe ), mondja, hogy ne foglalkozzak én semmivel. Gyóvanakkor. Kondibóki, metrórafő. 

Aztán eszembe ugrik úgy hertelen, hogy ez az egész szitu most hogy nézett volna ki fordított felállásban? 

Valahogy így: Fiktív én, mint higéniaügyi alkalmazott a konditeremben (nem szabad raklámoznom, tehát nem írhatom le, hogy a FitInn vót) reggel fél nyolckor kezdek. Mivel ilyenkor még kevés az ember, hogy ne zavarjam túlzottan a népet, a női öltöző porszívózásával indítok. Ez kábé húsz percet vesz igénybe. Míg tevékenykedek beszállingózik két kuncsaft. Látszik rajtuk, hogy sietnek. Egy darabig mérgesen néznek rám, majd így szól az egyik: "Fiatalmeber, nem takarítana máshol? Átöltöznénk." "Dehogynem, hölgyem", mondom, és elkezdem törölgetni a tükröket. erre odajön a másik, hogy, "De úgy értettük, hogy a női öltözőn kívül". Mire én: "Jajcsókolom, tessék csak nyugodtan ám, nem vagyok szégyellős". 

Kuncsaft sikoltozni kezd, engem felnyom a recepción, recepcióst felnyomja a másik kuncsaft. Engem és a recepcióst azonnal kirúgnak, a FitInn elé tüntetést szerveznek a feminizmus aktivistái, a helyi média leközli az égbekiáltó disznóság hírét. A FitInnt bezárják, az exrecepcióssal pedig -miután kisírtuk magunkat egymás vállán- exklúzív edzőteremláncolatot alapítunk, ahol a személyzet az egyenlőség jegyében kizárólag húszéves maláj lányokból áll.  Ötvenévesen, dúsgazdagon halunk meg, egy Bali melletti magánszigeten a luxusvillánkban kokaintúladagolásban. 

Nem tetszik. 

Nem eszem a kokaint. 

Na.

Múltkor valahogy belekeveredtünk egy messzirőgyött ismerőssel a témába. Hogy feminizmus. Ugye ezt a szót sokféleképpen lehet értelmezni, én mondtam is, hogy hát én annyira nem. Mondta, hogy ő meg igen. Erre elmeséltem neki az álláspontomat, mire ő közölte, hogy az van, hogy ez, amit itt két percben előperformanszoltam neki, az pontosan az, amit náluk feminizmusnak hívnak. Bummbuksi, feminista vagyok. Ilyet kell megérnem őszülő halántékkel. Csak ugye, mint írám vala, ismerős messzirőlgyött. Bár az a messzi azért még Európán belül van, de akkor is, itt a valamikori Monar(c)hia területén kicsit máshogy néz ki feministának lenni. Itt nem vagyok az.  

Azért nem, mert én az egyenjogúság híve vagyok, nem az azonosságé.

Nemtom, otthon, mármint Agyarországon találkozni-e ilyen álláshirdetéssel, Isten látja lelkem, időtlen idők óta nem kerestem kishazánkabn munkát, mindenesetre Sógoriában most az a divat, hogy bizonyos szakmákban erősíteni akarják a női vonalat. És ilyenkor, merthogy faszagyerekek, beleírják, hogy "az egyenjogúság nevében emelni akarjuk a nők arányát a szakmában, ezért ugyanolyan képesítéssel rendelkező jelentkezők közül a nőket részesítjük előnyben". 

Na itt azért már elkezdek csuklani. Mert ez most egy igencsak korrekt (Pol,-Szoc,-Genderkorrekt) mondatnak számít. Ami alapból jó. Csak ugyi, a másik felén meg, ott is áll ám valaki.  Egyszer kapcsolatban álltam egy céggel, akik nagyon akartak egy melóra, viszont kiböktem a honlapjukon, hogy van egy másik projektjük, ami távolságban, fizetésben és egyáltalán mindenben nekem jobban feküdne, csakhogy, ez egy nőkkel foglalkozó projekt volt. "Veszteni velóm nincs vele" alapon megkérdeztem őket, hogy izzzzé, van esélyem férfiként ide bejutni, vagy le se adjam a jelentkezésem? Hát, így kerekperec megmondták, hogy ne. 

És tovább csuklottam.

Azt akarom, ugyi, kihozni az egészből, hogy mindent túl lehet tolni. Nem először, és gyanúm szerint nem is utoljára megyek neki efféle témának. Volt itt a blogon már cigányozás, buzizás, szkinhedezés, migráncsozás, orbánozás, zsidózás (ja, az még nem), vegetáriánusozás, kriplizés. Megminden. Épp most néztem rá, hogy idén júliusban elmúlt 9 éves ez a kramanc, mármint a blog, és közelíti a 300 bejegyzést. Valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki a végén. Az emberek felismernek valamit, ami rossz. Ez jó. Az emberek változtatni akarnak valamin, ami rossz és ez is jó. Az emberek változtatnak ezen a rossz dolgon, ami szintén jó. Aztán jön egy marék szivárványt izzadó birkabarom, aki felkapja ezt a hullámot és addig tolja, míg a változtatás rögös útján való haladás közben valami újabb rosszat ki nem hoz a dologból. Na ez már nem annyira jó. 

Igenis, tessék a férfiakat és a nőket egyenlő jogokkal rendelkező lényeknek tekinteni. Igenis tessék őket egyformán szeretni, de egyformán mondani is nekik, hogy "faszkalap", ha megérdemlik. Tessék egyformán elfogadni az igényeiket, egyformán érvényesíteni a jogaikat, de betartatni a kötelességeiket is. 

De ne tessék egyformának tekinteni őket. Me' nem azok. És ez megintcsak, ha hiszitek, ha nem, de jó. És tessék ezt a gondolatmenetet beépíteni, mielőtt kiabálni kezdtek. 

Vagy gondoljatok a következő képre, amit pusztán színtiszta disznóságból hagyok itt :) 

Na csókollak benneteket. 

(A férfiakat mindenesetre legfeljebb arcon. )

Leszólítottam egy csajt.

Na pupákok, essünk neki ennek is, mint disznó az ólajtónak. Vagy előről, vagy hátulról, vagy mittomén. Kezdjem az események leírásával, aztán magyarázkodjak? Vagy mondjam el amit gondolok, aztán meséljek? Vagy csináljuk in medias res, onnan, ahol indult, és ....

Ülünk a komákkokkal a könyvtárban*. Olvassuk a Jókait**, meg mellé a Móriczot***. Én érkeztem elsőként, már messziről kiböktem a terem túlfelén, nagyobb társaságban ülő lánykát. Vörös haj, az meg a dilim. Aztán megjött koma, ő is azzal a megjegyzéssel indított, hogy láttad milyen csinos az a....láttam. Aztán a harmadik koma is beesett, ő is felméltatta a tájképet. Najóvanakkor. Olvasgatunk, beszélgetünk, gyűlik a nép, közben elmászkálunk errearra, dohányozni, meg egy-egy friss novelláért a pulthoz. Közben a szemem sarkából csak nem engedem a lánykát, látom, hogy kicsit feszeng a társaságában, sőt, mintha még a szemünk is összevillanna. Nem várt, rég látott ismerős is beesik, átcsapódok hozzájuk, velük is olvasok meg trécselek egy sort, majd egyszercsak, hogy már muszáj volt tenni valamit az ügyben, mintegy "véletlenül" pont akkor keveredek a pulthoz, mikor a kis vörös angyal. 

Betámasztom a pult sarkát, felveszem a legszebb mosolyom, amit az olvasottak még engednek és biztosítom róla, hogy kérhet nyugodtan, elvégre előttem volt. 

Az első reakció, arckifejezésből ítélve a következő volt: "Bzdmeg, hozzámszóltak.". 

No ezen kicsit elbizonytalanodtam. Tehát nem is az volt az arcára írva, hogy EZ a pali hozzám szólt, hanem hogy úgy általában, valaki meg mert szólítani. És egyfajta hullamerevség állt be az embernél. Gyakorlatilag lefagyott. 

Oké, mondom, első ijedelem, semmi baj. Régi, klasszikus recept, viszonylag kevés nő van, aki legalább titkon ne vágyna egy bókra, még ha nem is mutatja. Még akkor is, ha nem jön be, akitől származik.

-Eredeti a hajszíned? Csak mert hihetetlen szép. Mindig is tetszett ez a fajta vörös.

A hullamerevség fokozódik, majd valami pökhendi kontra pórias kontra jesszusuristen stílusban a következő válasz érkezik:

-Ez szőke. 

Itt két dolog jutott el hirtelen a tudatomig. Egyfelől, hogy ez a lány valószínűleg jóval fiatalabb nálam, mint ahogy saccoltam. Másodszor, hogy ezt a lányt nem szokták leszólítani. De úgy összességében nem. Illetve még harmadikként, hogy esetleg színvak is, de ezt még ráfogtam az alkonyi fényekre, meg a férfiak windows 3.1-es jellegű színlátására is. (Jóvanrosseb, akkor vörösesszőke.)Itt még láttam némi értelmét folytatni a dolgot, mert ebből legalább lehet beszédtéma. 

Kell tennem egy kitérőt, a saját védelmemre. Nem nyomulok túl, úgy általában nem. És ezt nem azért mondom, hogy királykodjak és a mellemet döngessem, ez egyszerűen abból fakad, hogy túl egoista vagyok egy elutasítás után tovább próbálkozni és nem is tartom értelmesnek. Szóval nálam a nem az tényleg nem. De ezt a jelen helyzetet egyszerűen nem tudtam hova tenni.

Bepróbálkoztam még pár kérdéssel, de az eredmény ugyanaz volt, hullamerevség, nyávorgó félszavak, üres tekintet. 

Hogy őszinte legyek, egyfajta bunkóság. 

Ez eddig tiszta lap is lenne, itt hagytam abba a sztorit, részemről. Mondom, könnyen koptatható vagyok ilyen értelemben. És nem is először történne meg. De valahogy annyira fura, annyira természetellenes volt az egész, hogy valószínűleg nem is tudom pontosan visszaadni. Ez valahogy nem így szokott lenni az örök játékban. A nők lejelzik, elég egyértelműen, ha valami nemgyerebe, de egyfelől nem tojják össze magukat, másfelől nem...valahogy nem így szokták elküldeni a francba az embert,na. 

Fura volt.

Szóval, bár már tudtam, hogy innen röpte van, mivel azonban csak felbosszankodtam kicsit a lányzó stílusán és csak csiklandozta az agyamat, hogy ez most mi volt, utolsó, nem gonosznak szánt kérdésként nem álltam, meg, hogy: 

-Téged még soha nem szólítottak le?

És a válasz dupla koronát tett az egész beszélgetésre:

-Nem nagyon. De ha leszólítasz egy lányt, ne beszélj a hajáról. A lányok ezt nem szeretik.

Na, nálam itt állt be a hullamerevség és jött rám az "aztakurva" érzés. Ugyanis így egyszerre rámzúdult az az egyszerű tény, hogy mi annyira két külön világban nőttünk fel, mintha az két másik bolygó lenne és ez semmi másnak nem tudható be, mint a korkülönbségnek. Kikértem a Jókaimat és közben azon agyaltam, hogy bakker, ez most tényleg elhangzott? Viszonylag illedelmesen ráközletek valakire. (Tehát nem a szintén módiban lévő degyóasegged, kőekóla formulával.) Az illető ezt nem akarja, ami tök legitim. Ezer oka lehet, (nem álhatja a pofámat, házas, szimplán szarul flörtölök, fél a szakálltól, lezbikus, saját elvrendszere van a fajfenntartásról, satöbbi) mindegyiket értem és elfogadom. Viszont, hogy az illető bunkó, mint a tök, látszik, hogy életében nem volt ilyen helyzetben, és nem tud vele mit kezdeni (félreértés ne essék, itt már rég nem a végkimenetelről, egyszerűen a helyzet kezeléséről van szó), erre még el is magyarázza, hogy hogy kéne ezt, az pillanatnyilag sok volt.

Majd leesett a megoldás is. A probléma, a korkülönbség miatt, két dologban volt. Egyfelől, a bókban. Valószínűleg nem tudta mi az. Másfelől az élőbeszédben. Tehát, hogy valaki így leszólítja, hogy he. Vacappon nyilván más. És, bár ez részben ismétlés, de hogy megismételjem megismétlem, amin fennakadtam, az nem a lerázás ténye, mert ugye ez nem az első és nem is az utolsó, hanem a mikéntje. 

Nem áltam meg zárszónak, hogy 

-De tudod mit, azok a lányok, akik ezt nem szeretik, ha a hajukat dícsérik, azok nem is érdekelnek...

Gyermeteg, hülye mondat volt, nem is kellett volna, de annyi minden merült fel bennem ez után a legfeljebb egyperces "beszélgetés" után, hogy ez kikívánkozott. Mert azt gondoltam, hogy ven egy szakadék az én generációm és az övé között, de hogy ekkora, mintha két külön nyelvet beszélnénk, azt már nem. 

Utólag már bánom is kicsit. 

De azért akkor is fura volt,na. 

Kőkóla?

*=Közkocsma. Ha nem lett volna egyértelmű.

**= Sör.

***= Nem sör, de árt. 

Plodia gyermekei

"S eljő majd az idő, hol a gazdagság közpén Piramis emeltetik, mely elnyeli Plodia gyermekeit. Az ég elborul, s szárnya szegetik a Rajnak. De lesz majdan egy, kit Plodia kiválaszt, s népének csírája, s új prófétája lészen."

Ez a rigmus S'hagattrának, Plodia első és legszentebb prófétájának könyvéből való. Az igazság az, gyerekek, hogy soha nem foglalkoztam túl sokat a vallással. Ne kuncogjatok, tényleg nem. Ezt az idézetet is Jiminitől, a legjobb barátomtól hallottam. És  valahogy a fejemben maradt. 

Jimini, ó igen, ő foglalkozott a vallással. Igazmondó akart lenni, szóval olyan papféle, el is végezte a teológiát, csak aztán szerelembe esett egy Rajmana, vagy Rajmona nevű, nála jóval fiatalabb lánnyal, odahagyta a cölibátust és családot alapított. 

Koszos kis kölykök voltunk még mindketten, mikor a Raj felfedezte a Belső Földeket. Ott volt a tojáshéj a fenekünkön, de tényleg. Nem, gyerekek, a Rajt ne úgy képzeljétek el, mint manapság. Alig voltunk páran, talán ha húszan. Pár idősebb Ploda, meg a zöldfülűek, mint mi. A Belső Földekre véletlenül bukkant rá egy aggastyán, aki már repülni is alig tudott. De valahogy átjutott. Át bizony, merthogy a Belső Földekre nem bemászik Plodia gyermeke, hanem átrepül, mégpedig egy portálon, ami akkora, hogy fel sem fogod, ha épp benne vagy. Erőltetni kell a szemed, hogy lásd a szögletes széleit, lecsiszolt sarkait. 

Azonban az illatok...az maga volt a Paradicsom. Igen, majdnem mint itt, ahol most lakunk, csak nekem még új volt, hiszen a Külső Világban születtem. 

A Belső Földeken minden olyan egyenes és fényes és...szóval más, mint a Külső Világban. Mégis akad elég rejtekhely, sportra alkalmas tér, és étel, étel, gyerekek, no az annyi, hogy el sem tudjátok képzelni. Illetve, ti már igen, hisz beleszülettetek a gazdagságba, de én akkor alig mertem elhinni. Nem kellett többé az Aves népe elől bújkálva hullott magvakra vadásznunk, nem kellett minden morzsát tízfelé osztanunk, nem kellett alakzatban repülnünk a túlélésért, nem, dúskálhattunk a jóban. Liszt, kenyér, tészta, fűszerek, és a dió, főleg a dió, az a csodás dió...

Oh gyerekek, azok voltak ám a szép idők. A Raj végre letelepedhetett, megvethette lábát és sokasodásnak indulhatott. Tíz- tizenkét ciklus múlva már a gyermekeink gőgicsélését hallottuk minden lakásból és százával ültünk a Nagytanács gyűlésein. Gyönyörű idők voltak. Jiminivel fiatal férfiéveink lendületében bejártuk a Belső Földek minden zegét-zugát, kergetőztünk a Nagyünnep zenéjére, meghajigáltuk az Araknókat és kinevettük őket, ahogy mérgesen rángatták szőrös lábaikat, beszélgettünk a félciklus halványodó fényében és no igen...hajkurásztuk a lányokat. Ne mosolyogjatok, no, ti is megéritek majd. Jimini ekkoriban ismerkedett meg Rajmanával (vagy Rajmona, Plodia látja, nem emlékszem már) én pedig arról álmodoztam, hogy tanácsnok leszek. Szabadok voltunk, vidámak, gondtalanok és...vakok. 

A Gigászok, akik akkorák voltak, hogy elfáradt a Ploda, mire körberepülte őket, a mindennapjaink részévé váltak. Ők már a Belső Földeket lakták, mikor mi megérkeztünk, de nem vettek tudomást rólunk. Miért is vettek volna, hisz parányok voltunk hozzájuk képest, ezért egyszerűen átnéztek rajtunk. A Négylábú ugyan  utánakapott néha egy-egy ifjoncnak, sőt, azt hiszem kettőt vagy hármat el is nyelt közülük, de az örömmámorban még ennek se tulajdonítottunk jelentőséget. Egészen addig, míg a Kétlábú Gigász fel nem fedezte a Fészket. 

A Kétlábú a világos félciklusnak talán ha a negyedét, a sötétnek többnyire az egészét a Belső Földeken töltötte. Hogy közben hova tűnt, soha nem tudtuk meg, pedig sokat találgattuk Jiminivel. Eleinte még kevesebbet foglalkozott a Rajjal, mint a Négylábú, de mi bohók voltunk, vadak és felelőtlenek, nem tulajdonítván jelentőséget a Gigászoknak. Ahogy a Raj nőtt, egyre többet repültünk akár magányosan, akár csoportban a Belső Földek szabad terein, a Fészek biztonságát elhegyva, keringőzve a szelek szárnyán. És a Kétlábúnak végül szemet szúrt a Raj. A huszonnegyedik ciklus közepén, egy verőfényes órában, mikor a Nagytanács rendszeres gyűlése után épp hazafelé szállingóztak a Plodák, a Kétlábú Gigász óriási mancsába fogta az egész Fészket, és elragadta. Soha nem mertem utánaszámolni, de még csak belegondolni se, hogy hány korotokbéli veszett oda és hány felnőtt Ploda került vissza a Külső Világ veszélyei közé. A pusztítás irtózatos volt. Felfoghatatlan. Jimini és én épp a Belső Földek lisztraktárát dézsmáltuk, így elkerültük a legrosszabbat. A megmaradt Plodákkal együtt igyekeztünk biztonságba húzódni, láthatatlanná válni és kivárni. 

Tudtuk, hogy kiűzettünk a Paradicsomból. 

Hogy eljött a Vég. 

Lapultunk és reméltünk. 

Nem tehettünk mást.

Egy, vagy két ciklussal később feltűnt a Piramis. Soha nem tudtuk meg, hogy került oda. Sőt, először nem is láttuk. Csak éreztük. A nőket nem érdekelte, mi férfiak azonban... hogy magyarázzam ezt el nektek gyerekek? Megőrültünk tőle. Látnunk kellett, éreznünk, tapintanunk. Jiminivel teljes révületben repültünk felé. A vonzás olyannyira erős volt, hogy pár perc röpte után, mintha zsinóron húztak volna, rátaláltunk, habár a Belső Földek túlsó végén ágaskodott. Az oldalán nyitott, háromszög alakú építmény volt, és a belsejében...a leghatalmasabb, legkívánatosabb és leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. 

Jimini elvesztette aszonyát a Gigászok első támadásában. Most a feltörő emlékektől és az ellenállhatatlan csábítástól vakon rohant a nő karjaiba. És tettem ugyanezt én is, míg egy pillanatra belém nem villant valami. Ezt az érzést nem tudom leírni nektek. Egyfajta sejtelem, egyfajta áramszünet és egyfajta féltékenység. Jimini lába után kaptam, hogy visszafogjam. Kettőnk közül mindig is ő volt a testesebb, lerázott magáról. Szárnyra kapott, nyílegyenesen belerepült a nő ölelő karjaiba és...odaragadt. A sokktól tisztulni kezdett a fejem. A hívás még mindig úgy harsogott az agyamban, mint egy repedt trombita, de végre a valóságot láttam. Jimini és még vagy hat másik férfi magatehetetlenül vergődött a Piramis belső falához tapadva. Belenéztem a barátom arcába, de már mindketten tudtuk, hogy vége. Mozdultam volna, de ő megállított. Ne!-kiáltotta, maradj! A varázs végérvényesen szertefoszlott. A csodanő idomtalan gurigává változott, a virágillat mérgező kipárolgássá, a Piramis csapdává. 

A Gigászok csapdájává. 

Órákon keresztül ültem a Piramis lábánál. Jimini és a férfiak egyre gyengébben vergődtek a belsejében, de tehetetlen voltam. Ha bemegyek utánuk, csak egy leszek a rángatózó foltok közül a Piramis falán. Menj, vége van. Menj!-Ezek voltak barátom utolsó szavai. Mindketten tudtuk, hogy nincs más lehetőség. Könnyek között repültem el.

A következő hét ciklusban a Kétlábú Gigász szisztematikusan kiirtotta a Raj megmaradt tagjait. A legváratlanabb időpontokban, a legváratlanabb helyeken, bárhol is voltunk az egykor oly csodásnak hitt Belső Földeken, "Fuuuum", egy zuhaunó hang és egyel kevesebben lettünk. 

Végül csak én maradtam.

Nem tudom, hogy történt, egy idő után elvesztettem a fonalat. Néha az élelem megmaradt morzsáira vadásztam, néha reménytelenül és esélytelenül kutattam túlélők után, de töbnyire csak céltalanul repkedtem körbe-körbe, várva a megváltó halált, mikor egy félciklus vége felé rátaláltam a portálra. Hatalmas, fényes, elmosódott folt volt a Belső Földek határán. 

Átrepültem rajta. 

Meglett Ploda voltam addigra, akinek öregedő apóként nyugalomban és a megszokott élet keretein belül kellene töltenie idejét, de inkább választottam a Külső Világ bizonytalanságát, az Aves népének támadásait, az éhezést és a hideget, mint hogy egyedül tengődjek a Gigászok között. 

No-no, gyerekek. Ne nézzetek így rám, hisz nem először mesélem ezt a történetet. Ti akartatok valami ijesztőt hallani ma este, most vessetek magatokra. De hisz tudjátok, hogy végül minden jóra fordult. Való igaz, még vagy tíz cikluson át vándoroltam, mire találkoztam dédanyátokkal, majd felfedeztük vele a Raktárt. De azóta a Raj nagyobb, mint valaha, mindenkinek van mit ennie, van hol aludnia és nincs az égvilágon semmi félnivalónk. Talán még maga Plodia is meglátogat minket ma este. Hogy meséljem el utazásom a Külső Világban? No nem, azt már nem, ma este semmiképp. Holnap, gyerekek, holnap elmondom azt is, ha jól viselkedtek. De most már idő van, huss, irány nektek aludni. És nem rosszalkodni lámpaoltás után. Én is elpihenek, kell a nyugalom.

Öreg vagyok már, öreg moly, bizony.

Az író utószava: 

Nem szeretem az ilyesmit, de megmolyosodott a dióm. 

Az meg nem vicc. 

Sajnálom srácok. 

Dicsőség Plodiának. 

Fecskefészek házilag

Kedves rádiónéző gyerekek és blogolvasók, ti most menjetek innen, el. Ez a bejegyzés nem bejegyzés, pusztán azért került ide, mert épp műfecskefészket készülünk alkotni. És kísérleteztem egy sort, ezt leírtam egy word-fájlban, gondolván, naívan, hogy azt majd fel tudom tölteni fácsebukra. Hát nem. Szóval így oldottam meg.

Huss.

Fecskefészek házilag

Szia nép. Elkapott a legcsúnyább betegség, ami valaha létezett Isten ege alatt, a férfinátha. Ez azzal jár, hogy itthon esz a penész, kúrálom magam és amikor épp nem a fejem fáj, vagy tüsszögök, akkor ráérek dolgokra. Szóval, gondoltam kísérletezek egyet műfecskefészek-ügyben és kipróbálok egy lehetséges verziót, amit jelenleg a legmegfelelőbbnek lőtt be a buksim. Ezt okosan ledokumentáltam, ehelyt pedig megosztom a tapasztalataimat, mindenki okulására, hogy legyen némi rálátásunk az alkotótáborra. Ez csak egy a sok ötlet közül, de akár működhet is és ad némi irányvonalat. Ötletek, hozzászólások, javaslatok elfogadottak és elvártak.

Szóval.

1.     Hozzávalók

  

1: modellgipsz. Vagy bármilyen gipsz.

2: vödör. Esetleg csöbör, akinél nincs vödör.

3: fűrészpor-kisállatboltokban nagyon olcsón nagyon sokat adnak belőle.

4: falapok, minimum 20 cm hosszúak és 15 magasak

5: fém sarokelem

6: smirglipapír

7: csavarhúzó

8: kicsit el van bújva a képen, de csavarok vannak az üvegben

9: rum. Teljesen irreleváns a fészekgyártás szempontjából, viszont felforralva, mézzel és propolisszal nagyon jó férfinátha ellen.

10: Árnyék. Nem feltétlen mozdítja elő ténylegesen a folyamatot, ellenben kíváncsi. Az meg soha nem baj.

A fészekgyártás szempontjából releváns dolgokat kb 13 ojróért sikerült összevásárolnom. Ez kb 4200 forint, amiből kihoztam egy sablont, egy fészket és még maradt anyag bőséggel. Ehhez vegyük hozzá, hogy ezek kis tételben, drága helyen, próbaképp vásárolt anyagok, ennél nyilván van jóval olcsóbb is. Plusz, ha egyszer a sablon megvan, azt végtelen számban lehet használni. Úgyhogy a fazekas hölgy 2000 ft-os darabonkénti ajánlatát részemről tisztelettel megköszönöm és illedelmesen elutasítom. Elég nehéz így megsaccolni a fészek darabárát, de szerintem ha nagyobb tételben nekiállunk,  mindent, de tényleg mindent belekalkulálva se lehet több 300-500 ftnál. Nagyon maximum.

2: Sablongyártás, első lépés.

Az sablon ötlete-hogy ne ékeskedjek idegen tollakkal, Pók májszteré, csak ittott alakítottam rajta. Tehát. Fogok két falapot, azt a sarokelemekkel összecsavarozom őket, mint a vihar. A csavarok kiálló végeit jól lecsípem csípőfogóval.

 

 

Ebből lesz egy ilyen szép deréxögű hóbelevanc, amire az MME által megadott adatok alapján durván felskiccelem a fészek méreteit. Mivel ez egy sablon, méghozzá pozitív, ezért a megadott méretekből leszámolok 1-2 centit, ami a kész fészek vastagsága lesz és így rajzolom fel az ábrát. Méretek alább.

 

3: Sablongyártás, második lépés

Igazából egyelőre úgy tűnik, hogy az egész sablongyártás nagyobb macera, mint majd maga a fészek lesz. Namindenesetre. Berzerkermódusz be, zuhanyzó, veder, gipsz, fasablon.

Húzok egy jó gumikesztyűt, mert mégis, és örülök, hogy a főbérlőmnek nincs fészbukja. Összekeverem a modellgipszet vízzel és ebből formázok egy NAGYON nagy vonalakban a leendő fészek belső terére hasonlító valamit. Ezt rádobom a fasablonra, hogy kb lássam az arányokat, amennyire telik tőlem, fészekformájúra alakítom, majd az egész hóbelevancot kivágom a kertiasztalra száradni. Nem röhög, mondom, hogy NAGYON nagy vonalakban hasonlít, egyfelől, mert a modellgipsz piszokgyorsan köt, másfelől nem is a kézügyességemről vagyok híres.

 

 

4: Megiszom a forralt, mézes rumot, propolisszal.

Nehogy azt gondoljátok ám, hogy ez egy csudafinom dolog.

5: Sablongyártás, harmadik lépés.

A gipsz ebben a nyári melegben pár óra alatt tesséklássék megköt. Ebben a féligkötött állapotában elég jól lehet faragni és csiszolni, úgyhogy nekimegyek bicskával meg smirglivel. A lemorzsolódó, ámde szükséges részeket ki lehet pótolni jó vizes gipsszel.  Ebből lesz egy, a fészek belső terére már nem csak nagyvonalakban hasonlító valami. Megvárom, míg keményre szárad. Menetközben rájövök, hogy a száradást lehet mesterségesen siettetni. (Sütő, mikró. Igen, a mikróval is teljesen jól működik. Nem, nem robban fel.)

 

6: Sablongyártás, negyedik lépés.

A kész fészekmintát be kell vonnom valamivel, amitől majd a száradó fészek nem tapad hozzá. Celofán lenne szerintem jó erre, csak az nagyon nincs itthon, úgyhogy jobb híján alufóliával próbálkozom. Szegény ember vízzel főz. Miután ez megvan, a fészeksablont felcsavarozom a fa tartóra. Itt figyeljünk oda, hogy a gipszformát jó irányba fordítsuk, mert a szélessége meg a mélysége nem ugyanaz. Igen én is kétszer álltam neki. A gipszbe csavarozni amúgy nem is olyan egyszerű, mint gondolná az ember. Na mindegy, elvileg van egy kész sablonom. Most jön a java.

 

7: Fészeköntés

Najakkor, berzerkermód vol. 2, beja zuhanyzóba, ha már egyszer feltakarítottam, összeb@szom mégegyszer.

A képen látható alapanyagokból, úgymint fűrészpor és modellgipsz, csinálok egy durván fele-fele arányú jó híg katyvaszt a vederben. Azért hígat, hogy jól lehessen kenni, meg ne száradjon rám tíz másodperc alatt, mint az előző próbálkozásnál. Ezt aztán felpacsmagolom a sablonra. Füsti fecskének jóvanezígy, molnárfecskének tessék kanyarítani rá egy likat bejáratnak. Tessék neki továbbá peremet hagyni, hogy majd legyen mivel felcsavarozni, vagy ragasztani. Tessék végül azonnyomban két likat fúrni az említett perembe a majdani csavarok helyének. Azért azonnyomban, mert a modellgipsz még így is gyorsan köt, én később gondoltam rá, azt’ már erőlködni kellett vele. Az alkotótáborban használhatnánk glettgipszet, vagy stukkógipszet, gyakorlatilag ugyanaz a mocsok, csak olcsóbb és lassabban köt. Valamint, szintén Pókötlet (is), keverhetnénk bele némi kültéri csemperagasztót, hogy időjárásállóbb legyen.

Node, megvan.

Szerintem leginkábbis úgy fest, mint egy megijesztett puli, szemre nagyobb lett a kelleténél, böszömnehéz, továbbá túl vastag az alja. De ugye ez azért próbaüzem, hogy az ember tanuljon belőle. Mindenesetre büszke vagyok erre a frankensteinszörnyre.

Mára már békén hagyom, had száradjon, majd holnap megnézem, jó-e valamire, kell-e, illetve tudok-e még igazítani rajta valamit, vagy vághatom-e ki a francba. Ez az egész menet így, eddig a pontig, nagyobb megszakításokkal, száradással, kispupommal együtt délelőtt fél 11-től este fél nyolcig tartott. Szóval szerintem a kétnapos alkotótábor reális.

8: A fészek

Hát őszinte leszek, a tegnap előkészített verzió egy katasztrófa lett. Reggelre még puha volt és morzsálódott mindenfelé. Megpróbáltam szárítani és óvatosan leemelni a sablonról, de nem, ezt a szörnyszülöttet nem túlélésre tervezték. Szétesett a francba és nem úgy nézett ki, mint amivel bármit lehetne kezdeni. Ollan csúf lett, hogy le se fotóztam.

 Kuka.

Nem szeretem az ilyesmit.

 

Nade. Nem szerelmeslevél ez, hogy feladjuk. A gyanúm az, hogy rossz volt a keverési arány. Próba kettő. Kevesebb fűrészpor, több gipsz, durván 2/3-1/3 arányban, az utóbbi javára. Meg ha már említésre került, meg amúgy is el kellett mennem újra gipszet venni (hurrá), szereztem némi kültéri csemperagasztót is. Abból még vágtam hozzá egy marokkal, csak úgy tesséklássék. Jól felvizeztem, hogy ne száradjon megint a fülemre. Jól kenhető massza lett belőle, amit felhordtam a sablonra. Volt annyi időm, hogy szépen eligazgassam. Okosan és gyorsan szilárdul, most aggódva várom, hogy mi lesz belőle. Addig kezdek magammal valami mást, mert ha eltürelmetlenkedem, akkor meg lehet.

Ja apropó, szintén Pók ötlete volt, hogy dolgozzunk bele dryvit hálót. Ezt most kihagytam, de az alkotótáborban kipróbálhatjuk. Na. Most ebédlek, fújok egyet, azt meglássuk….

 

Ez a verzió vihargyorsan megkötött, szép egyenletesen. Gyakorlatilag percek alatt. Azám, csak nem bírtam kivenni belőle a sablont. Addig feszegettem, hogy eltörött a fészekforma. Na, itt elborult az agyam. Összeszedtem minden anyagot, bevágtam magam mögött a fürdőajtót, mondom most addig nem jövök ki, míg nem lesz egy használható verzió. Hát lett :D

Szóval a recept, kb mint a fenti, durván 1/3 fűrészpor, 2/3 gipsz, meg egy marék csemperagasztó. Jó csatakosra felvizezve rákentem a sablonformára. A sablonformát előzetesben lecsavaroztam a fáról és alufólia helyett betekertem műanyagzacsiba-jelen helyzetben jobb híján egy szemeteszsákba. Ilyenformán a massza pár perc alatt nagyjából megköt, legalábbis annyira, hogy egyben marad és a fóliába tekert gipszsablonnal együtt le lehet emelni a fa tartóról. Mivel még nem száraz teljesen a cucc és enged valamennyit, ezért némi szelíd erőszakkal el lehet távolítani belőle a sablont anélkül, hogy maga a fészek eltörne. Aztán már csak a teljes száradást kell kivárni.

Vagy rásegíteni kicsit. Miután ez megvolt, még tesséklássék csiszoltam rajta dörzspapírral, majd jól összekentem sárral, aztán újra megszárítottam.

Íme az eredmény:

 

Nem szép, de működik.

Mivel, bár sajnáltam, de tiszta volt, hogy ez a szegény a kísérleti nyúl és az áldozati bárány szerepét tölti be egyben, alávetettem különböző teszteknek.

A legyártás, Atól Zig két napomba került, szóval pont amennyit az alkotótáborra szánunk. Ez jó. Így, ezekkel a tapasztalatokkal a hátam mögött, nyilván effektívebbek leszünk.

Lemértem, kb 700 gramm. Kicsit sokallom, de még elmegy.

Bevágtam a csap alá pár percre. A víz lemossa róla valamennyire a sarat, de a gipszet nem oldja fel. Ez jó jel. Bár ugye hosszútávon nemtom.

Ütéspróba. Kisebb kocogtatásnak bőven ellenáll, tíz centiről leejtést bírja. Ezzel teljesen elégedett vagyok, mert ugye nem arra terveződött, hogy dobálják, csak azért mégis, hogy tudjuk. Ezután, ha már lúd és teszt, akkor legyen kövér, kicsűrtem a bejárati ajtón át a kertbe. Na ezt nem bírta ki szegény.

De azt gondolom, hogy hősi halált halt a nagyobb jó érdekében és lelke a Valhallában dorbézol a Ragnarökig.

Szóval népek, van egy sorozatgyártható prototípusunk.

Az meg már valami.

Az meg már nem semmi.

Legyetek jók, és vidámak. J