Édesapám

 

"A vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás."

/Gr. Széchenyi Zsigmond/

Most az jutott róla eszembe, mikor egyszer régen gyerekkoromban egy csendes nyári estén a lesen ültünk. Felettünk tiszta, csillagos ég, mintha megérinthetnénk a hunyorgó fénypontokat. Néztük, néztük őket és akkor azt mondta az öreg: Tudod fiam, régen azt mondták, ilyenkor van hozzánk legközelebb az Isten.
 

Isten nyugosztaljon Édesapám.

   

 

The Walking Idiot

Nagyon téma mostanság a zombi. Van kis zombi, nagy zombi, gömbölyű zombi, szögletes zombi, játékzombi, zombie walk, zombiburger, zombis alkalmazás fészbukra (he?), zombirágó. Meg a zombifilmek. Csináltak legalább húszat az elmúlt öt évben, jobbat is, rosszabbat is, a klasszikus horrortól kezdve egészen a vígjátékig. Ti éltetek már át zombiapokalipszist? Én még nem. Vagy akkor átaludtam, de nem emlékszem rá. Viszont, meg kell mondjam, nehezen tudom elképzelni, hogy úgy próbálnék túlélni egy efféle ramazurit, mint a filmbeli (élő) emberek. Tudom, kell az akció, meg a csihipuhi, mert abból nem lehet kasszasikert csinálni, hogy valaki ügyesen elbújt a zombik elől, soha nem találták meg és boldogan élt, míg meg nem halt, továbbá, az ember nehezen tudja megsaccolni előre, mit csinálna egy tényleges életveszély-helyzetben, de azért....ami sok, az sok. Nagyon megy most a The Walking Dead című sorozat. Igen, egy ideje nézek sorozatokat, tudom ciki... de szigorúan válogatok, a brazil szappanoperákig nem fajultam. Még. Na, Dövókingded. Megvan? Akinek nincs, mindenesetre ajánlom, mert jól elszórakoztatja az embert és az átlag rohangászós lövöldözős sikítozós zombifilmmel ellentétben itt nagy szerepet kap a szereplők világvége utáni jellemfejlődése is. Szóval, alapból, a film kivitelezését tekintve le a kalappal. De mindig van egy de. Szóval: De.

Az első agyeldobásom rögtön az első részeknél történt. Persze csak szimbolikus agyeldobásról van szó, nem akartam, hogy egy kóbor zombi felkapja és elszaladjon vele. Pontosan az első évad első részének befejezésében történik, hogy a főhős Ricket, aki az amerikai emberideál megtestesítőjeként kőkemény zsaru, szerető családapa, kiváló barát és józan életű igazság bajnoka egy személyben, szóval a Ricket Atlanta egyik főutcáján megszorítja egy horda élőhalott. Emberünk végső megoldásként egy otthagyott tankban talál menedéket. A zárójelenetben bánatosan néz maga elé, miközben a tank adóvevőjéből kiszól egy hang: "Hé, te ott, a tankban! Tökfej! Jól vagy?". Oké, mondom leesett a tantusz, mégse hülyék csinálták a filmet. Aztán a második epizód kezdőjeleneteiben Rickünk az ismeretlen rádiózó utasítását követve kimászik a tankból, gyalogsági ásóval arcul taszajt egy épp ott fröcsögő zombit és a többitől üldöztetve elmenekül. Ööö...mondjátok, hogy a tantusz, ami a filmkészítőknek mégse esett le, nem csak az enyém...elmondom mégegyszer, lassan. Rickünk az ismeretlen rádiózó utasítását követve kimászik a tankból. Hm? Kimászik....a.....tankból.....HM??? Kimászik a T.A.N.K.ból. Tudjátok kedves gyerekek, a tank egy többtonnás, hermetikusan zárható, páncélozott, lánctalpas harcjármű, egy ágyúval és többnyire egy, vagy két golyószóróval felszerelve. Működőképes állapotban öt perc alatt gusztustalan zöldes húsmaradékot lehet vele készíteni bármilyen méretű és összetételű zombihordából.

Az idióta amerikai cowboy pedig hetykén kiugrik belőle és elkezd gyalogsági ásóval hadakozni. Jááááj!!! Érteném, ha beleszőtték volna a filmbe, mondjuk, hogy nem tudja beindítani a tankot, mert nem ért hozzá. Vagy, nincs benne gázolaj. Ameddig tankológiai ismereteim terjednek, lövöldözni még akkor is lehet vele, de mondjuk nincs töltény se. De nem, a filmben szó nem volt arról, hogy az ember legalább megpróbálná bármelyiket. Se ott, se később nem szólt neki erről az apró tényről senki, efelett a film egyszerűen elsiklott. We're all living in ámééérikááá, ámééérikáááá, ist wunderbaaar...

Hasonlóan remek volt a filmbeli túlélőcsapat táborhelye. Idilli környezetben, a város mellett, domboktól ölelt kis tisztáson, melyet sűrű erdő vesz körül, magas aljnövényzettel. Kiváló terep az ejtőzésre, bújócskára, valamint arra, hogy akár egy komplett zombielefántcsorda is gond nélkül öt méterre megközelítse a tábort, mire észreveszi valaki. Részemről zombiapokalipszis esetén olyan helyen táboroznék le, ahol minden irányba jól ellátok, én viszont kevésbbé látszok. Magaslat, rét széle, mittomén.

Imádom a szereplők hozzáállását a járműproblémához. Van egy öregecske lakókocsijuk és mivel az életük múlhat rajta, hogy megy-e, állandóan reparálják, újítgatják, spórolnak a benzinnel, satöbbi. Ebben már nem vagyok biztos, de mintha lenne egy epizód, ahol is megrekednek és veszélybe kerülnek az autópálya közepén, mert lerobban a lakókocsi. Ha visszatekintünk a film elejére, akkor tudjuk, hogy az egész sztori egy apokaliptikus zombitámadás és fertőzés után játszódik, ami során az emberiség nagy része kihalt, mindent otthagyott ahol éppen volt, a levest a gázon, a sajtot a frigóban, a teletankolt járműveket slusszkulcsostul az autópályán, a benzinkutakat őrizetlenül. Igen, biztos fontos a túlélés szempontjából, hogy ugyanazzal a szétesőfélben lévő lakókocsival vándoroljuk be Amerikát. Valahol az első részek táján konkrétan  egy kisteherrel menekülnek ki a bajból, majd kiszedik a hűtőjét, hogy belerakhassák a lakóautóba....

 

Ki gondolkodott már el a zombik táplálkozási szokásain és képességein? Az alaptézis szerint a zombi egy halott ember, akinek egyetlen célja, hogy zabáljon. Rendben, megpróbálok eltekinteni attól a kérdéstől, hogy ha enni akarnak, miért nem falják fel csoszogó ostoba zombitársaikat, miért kell nekik szaladgáló, fegyveres élő ember? (Persze, mert ugye megint a kasszasiker...) De még a filmek szerint is megesznek másegyebet, állatot, maradékot, mittudomén. Oké, megint kasszagyilkos lenne, ha a zombihordák kukázásból tartanák fenn magukat, de nem lehetne például időt nyerni azzal, ha az ember a támadó hullák közé vág valami ehetőt? Továbbá, a hulla elvileg semmivel nem erősebb, okosabb, mint az élő ember. Ismét elsiklok a kérdés felett, hogy hogyan képesek például a zombik  messziről kiszagolni az embereket, mikor ilyet életükben se tudtak, de az azért elgondolkoztat, hogy egy átlag ember nem tud egykönnyen bejutni egy lezárt autóba. A zombi igen? Mert ha nem, akkor szerzek egy masszív kocsit (a lakóautó helyett), beleteszem a fenekem, becsukom a központi zárat és fel-alá furikázva onnan röhögök a zombikon. Nem?

 Tehát, az én tervem, zombiapokalipszis idejére a következő. Nem túl hollywoodgyanús. De mondjuk, egy verzióként:

1: Szerzek egy nagyobb autót, kisbuszt, tudomén, belepakolom a kiccsaládot, viszek magammal egy karton sört és egy kanniszter benzint. 

2: Aztán keresünk valami helyet, amit zárható kerítés vesz körül, híd választ el a nagyvilágtól, felhúzható létrán lehet felmászni, vagy bármi más módon megközelíthetetlenné lehet tenni az emberek-és így ergó a zombik számára. 

3: Megisszuk a sört

4:  A sörösüvegekből és a benzinből molotov-koktélt csinálok. (Miért nem láttam még egy filmben sem, hogy bárki megpróbálná a zombikat felgyújtani?)

5: Aztán, az említett-lezárt ajtajú- autóval beállok az első tesco parkolójába. Ott csapok némi ribilliót, az előmászó zombikat rövid úton elteszem láb alól a koktéllal, ha túl sokan vannak, másik tescot keresek, és bespájzolok étel-italból. Meg hozok sört is, csak a molotov miatt ám.

6: Ugyanezt a műveletet elvégzem az első fegyverüzletnél, és bespájzolok flintából is. Lehet, hogy ezt a pontot megcserélem az előzővel.

7: Újra bepaterolom kiccsaládot az autóba és elmegyünk valahová, ahol alapból nincsenek emberek-tehát zombik se.

8: Boldogan élünk, míg meg nem halunk.

És nem, nem ugrálok ki a tankokból. Én legalábbis. De ez csak egy ötlet, a sok közül.

Gumicsirke, műanyagmotor.

Elkezdtem seftűni. Tudjátok, a seftülés az, mikor az emberfia valamit megvesz, aztán eladja. A magyar értelmező kéziszótárban a "kismértékű legális kereskedelem" címszónál található a fogalom, de seftülésként ismert világszerte, ezzel a rendhagyó ragozással: Fn. in: seftűni, vagy seftűnyi, E/1 seftülök, E/2 seftűsz, E/3 seftül, T/1 seftülünk T/2 seftűtök T/3 seftűnek. Lényeg a lényeg, seftüléseim során rá kellet jönnöm, hogy a mai világban szinte mindennek, amit pengőért meg lehet kapni, a parfümöktől kezdve az órákon át a napon száradt kutyaszarig bezárólag van egy párja, ami a távolkeletről származik, gyakorlatilag majdnem ugyanolyan és tizedannyiba kerül.

Namost, találja ki az emberfia, hogy ez így rendben van-e? Nézzük meg pro és kontra.

Ezeket a termékeket hamisítványoknak, kópiáknak, vagy másolatoknak nevezik. Többnyire a távol-keletről származnak-nem feltétlen Kínából, lehet ugyanúgy Tájföld, Vietnám, tudomén, de hogy ne kelljen állandóan "távol-keletet" írnom, mondok kínait, oké? Oké. Na. Van egy cucc- többnyire márkás, amit méregdrágán adnak el. Vannak a népek- többnyire sznobok, akik meg méregdrágán megveszik, mer' az a menő. Vannak sznobok, akik azért, amiért a kutya nyalja magát, azaz mert megtehetik, továbbá vannak sznobok, akik erre költik a havi fizetésüket, de onnantól mintegy státusszimbólumként hordják, fújják, isszák, akármi. A kínaiak meg csinálnak egy ugyanolyan cuccot és eladják bagóért. A népek ezt is megveszik, és ezt már nem csak a sznobok. És kezdődik a tánc.

Tegyünk különbséget most a tényleges hamisítványok és a kópiák között. Nem tudom, ez-e a hivatalos kifejezés arra, amire gondolok, vagy mindkettőt használják-e mindkettőre, de én most így teszek különbséget. Szóval. Hamisítvány: tegyük fel, van egy "HINNYE" márkanévre hallgató pásztorbotokat gyártó cég. A pásztorbotok öt évig szárított kőrisfából készülnek, vörösrézréz fejjel, Somlyó-menti faragással díszítve, középen kisúlyozva. A népek imádják, ezért a cég tízezer petákért árulja darabját. Valaki gondol egyet, csinál egy pásztorbotot, ami nagyon hasonlít erre, és "HINNYE" márkanév alatt árulja. Ez a hamisítvány. Kópia: Valaki csinál egy pásztorbotot, négy évig szárított kőrisfából, sárgaréz fejjel, Somlyó-háti faragással, kisúlyozás nélkül, "EJNYE" márkanév alatt és öt petákért árulja. Ez a kópia. Teccikérteni?

A kérdés ott (is) kezdődik, mi van, ha az gazemberünk gyakorlatilag egy ugyanolyan, vagy egy lehelletnyivel rosszabb minőségű pásztorbotot csinál, mint amilyen a "HINNYE" és öt petákért árulja darabját? Ki melyiket venné meg? És mi a morális oldala a dolognak?

Magam részéről a kópiákat teljesen el tudom fogadni-az "EJNYE" márkájú botról nem fogom gondolni, hogy "HINNYE", nem érzem magam átverve, tudom mit vettem. De nézzük meg a hamisítványokat. Gyanúsan olcsón-tíz petákért- szereztem egy "HINNYE" pásztorbotot. Amit látok: kőrisfából van, a feje vörösréz, Somlyó-menti faragás van rajta, és érzem, hogy középen súlyozott, legfeljebb nem egészen középen. De nem vagyok biztos benne, hogy tényleg a "HINNYE Központi Művek" szalagjáról gördült-e le... most akkor érezzem magam rosszul, vagy ne?

Mivel az általam kópiának hívott holmik világban való jelenlétét-mint már írtam-el tudom fogadni, vesézzük ki kicsit a hamisítványokat. A hamisítványokkal az a helyzet, hogy az eredetire csak külsőleg hasonlító ócska vacaktól elkezdve az azzal gyakorlatilag megegyező termékekig bezárólag széles skálán mozog a hamisság. Találkoztam olyan "Ray Ban" szemüveggel ötezer forintért, ami gyakorlatilag az volt-UV védelemmel, polarizált lencsével, jó minőségű fém kerettel, csak épp nem a Ray Ban gyárból került ki negyvenezer forintos áron. De találkoztam olyan Antonio Banderas márkájú kétezer forintért vásárolt parfümmel is, ami jelenleg a wc-ben vendégszerepel illatosítóként, mert másra nem jó. Szóval, tegyük fel a kérdést: van-e joga bárkinek eladni egy ugyanolyan minőségű hamisítványt ugyanazon márkanév alatt ugyanannyiért, mint az eredetit? Természetesen nincs, mondja a jogkódex. És -bár magamat igyekszem nem sorolni a sznobok közé, úgy gondolom nekik is van némi létjogosultságuk- ha valakinek fontos, hogy a Rolex karórája tényleg a Rolex gyárból származzon, akkor had legyen meg ez a joga. Aztán, van-e joga bárkinek ugyanolyan minőségű hamisítványt ugyanazon márkanév alatt jóval olcsóbban árulni? Természetesen nincs, mondja a jogkódex. Viszont, én itt már elbizonytalanodom...Ha azt vesszük alapul, hogy a márkás cuccok árában 80%ban a befutott márkanevet fizetjük meg... Tudj' Isten. Nem árt, ha az eladó tisztázza velünk, hogy nem a "HINNYE" gyárból került ki az a bot, hátha sznobok vagyunk és összetöri a lelkünket, ha utólag jövünk rá-ezt korrekt tudatni. De ha van előttem két "HINNYE" pásztorbot, ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan a minőségük és ugyanolyan precízen fültövön lehet csapni mindkettővel a szomszédot, csak az egyik tízezer petákba kerül, a másik hatba...hát én személy szerint nem biztos, hogy feljelenteném, aki az utóbbit árulja. Persze máshogy néznék rá, ha részvényese lennék a "HINNYE Központi Művek"-nek. Bonyolult dolog ez kérem.

Aki húgy minőségű hamisítványt árul az eredeti áráért? Na nem, az menjen kapálni hőségbe ingyé', mondja a jogkódex, meg én is. És aki az eredetinél rosszabbat, de jóval olcsóbban? Hm...megint csak elgondolkodtató.

Én személy szerint nem vagyok márkafüggő, vagyis csak nagyon mértékkel. Ruhaneműből például soha nem veszek márkásat, azon megfontolásból, hogy tekintve azt a rossz tulajdonságomat, hogy a ruháimat hordom is, ugyanúgy kifakul és kiszakad bármelyik, akármi is van a hajtókájára írva. Jó, egyszer volt egy Puma edzőcipőm. Az egy hónapot bírt utcán, utána befogtam edzeni, abból hármat húzott ki, aztán diszkrét reccsenéssel megadta magát az enyészetnek. Erről ennyit. Viszont, most belefutottam valamibe, ahol mégiscsak megszavaztam a márkát.

Még a tél során eladtam  szörnyűséges bányarobbantó negyedliteres MZ-met. Szerettem azt a gépet, sajnáltam is, de miután többedszerre letett az út mellett, megromlott a kapcsolatunk. És úgy döntöttem, itt az ideje, hogy a kompromisszumos félmegoldások helyek beszerezzek végre egy gépet, amit igazán el tudok képzelni a v*l*gam alatt és mondjuk tíz év múlva is motor lesz. Kikombináltam mi fér bele és elkezdtem nézegetni. Régóta nagy szerelmem a Yamaha "Virago" fantázianevű XV szériája, ő ni: 

Nem túl nagy, nem túl kicsi, nem túl gyors, nem túl lassú, csopper és mégse olyan mint egy guruló hintaszék, továbbá, hogy a szerelem reális is legyen, az olcsóbb kategóriát képviseli. 

Namost. Elkezdtem böngészni a netet és szembejött ez a holmi: 

Ja? Ja?! Ja. Láttok különbséget? Ezennel bemutatnám a tisztelt közönségnek a Keeway nevű távol-keleti gyár "Supershadow" típusú paripáját. Igen, a motor az én gépi szívszerelmem licensze alapján készült-és bizony, jóval olcsóbban árulják. HINNYE!!-gondoltam, akkor mit kuporgassak hónapokig, rácsapok egy ilyenre! Aztán eszembe jutott, hogy motorok terén már többször elkövettem ezt a későbbiekben hibának bizonyuló döntést. Elkezdtem hát utánaolvasni, mit is tud ez a gép. Az internet előnye, hogy nem csak azt olvashatod, amit a gyártó ír, hanem azt is, amit a vevő. És hát kiderült, hogy ez a holmi, bizony egy "EJNYE". Tényleg majdnem csisszre olyan, mint egy Virago pontosabban nem csisszre, hanem külsőre. Mert, a vásárlói vélemények többsége szerint ez a cucc bizony szétesik a fenébe-még a gyárból frissen kigurult daraboknál is lepotyognak alkatrészek, elfáradnak elemek, megmukorodnak dolgok. A Viragoról ellenben azt mondják a népek, hogy némi gondoskodással nagyjából addig fogja szolgálni gazdáját, míg az el nem cseréli malacra. Hát mondom, akkor most adunk a "sznobizmusnak", főleg ha értelme is van és kuporgatok inkább még pár hónapig. Az "akarom" üzenőfalra felkerült a Virago.

Ha minden igaz, még az idei évben lekerül róla, a megvalósulás formájában. Úgy legyen, ámen.

DiktaThorium, avagy az új dizájn

Úgy két és fél éve írom a Thorium blogot.

 Eleinte kicsit inkább magamnak, kicsit nektek, később egyre inkább nektek, de továbbra is magamnak. A két és fél év alatt kialakult a blognak egy kisebb, de masszív olvasótábora, ennek a létszámát csak megsaccolni tudom, de a "rendszeres keménymag" úgy 25 körül lehet. Nagyrésze barát, haver, de akadnak már népek, akikkel kevésbé közeli az ismeretségem, sőt néha úgy tippelem, olyanok is, akiket nem ismerek személyesen. Félreértés ne essék, nem bánom, hogy ez így van. Sőt. Erre jönnek még ezen felül a véletlenszerű megnyitások, etcetera, etcetera. Szóval nektek, mert olvassátok és magamnak, mert szeretek írni, élvezem, jól esik. Magamnak továbbá annyiból, hogy a mirőlt, a hogyant, meg a mikort én választottam-és én is fogom- ez ilyen, makacs fajta.

De.

Mióta nekiálltam összekarmolászni a monitort a gondolataimmal, azóta megy a sírásrivás, hogy ugyan  kezdenék már valamit a dizájnnal, pontosabban a fekete alapon fehér betűkkel, mert kiég tőle a szemetek, mire végigolvassátok. Én meg úgy voltam vele, hogy ennek viszont van egy kis szuggesztív hatása, meg egyébként is, teljesen rendben van ez a minimálkinézet, továbbá le van tojva mindenki. A legutóbbi bejegyzésnél már egy ismeretlen hozzászóló is fellázadt a retinagyilkolás ellen. Na mondom, ha ennyire... ám legyen. Kap a blog felhasználóbarát kinézetet. Első gondolatom ez volt:

Aztán kicsit variáltam rajta és ez lett a vége, amit láttok. Remélem, tetszik. Ha nem, akkor is ez van:)

És köszi mindenkinek...

Winter is coming

Most azt fogom csinálni, amihez nem értek. Illetve a hangsúly nem is a "mit"-en van, hanem a "hogyan"-on. Egyszerre kérem. Pedig ha valamiben nem vagyok jó, az a több dolog párhuzamosan való végzése, szóval tudjátok, én vagyok az, aki ha tudomén olvas valamit, akkor nem hall, ha eszik, nem lát, ha meg iszik...arról ne is beszéljünk. De most mégis két témáról fogok párhuzamban írni, ez talán menni fog.

A minap rájöttem, hogy valószínűleg ez volt a leghosszabb tél, amit eddigi rövidke, ámde eseménydús életem során megéltem. Az első havat tavaly november eleje körül láttam. Igaz, az egy erőtlenebb próbálkozása volt a zord évszaknak, meg akkor még hegyiork módban éltem valami Isten háta mögötti magaslaton, ahol azért az ilyesmi mindig korábban jön. (Szerettem ám ott, csak idővel kezdett fura lenni, hogy a Kutya Úrral folytatott társalgásaimat leszámítva nemigen hallottam emberi hangot.) Szóval, az első hó hamar elolvadt, és a november-december elég barátságos is volt, de már egyértelműen tél, hideg szelek, késői napfelkelte, korai napnyugta. Aztán az újév meghozta az igazi havas telet, és akárhogy is nézem, ez kisebb kihagyásokkal még mindig tart, pedig holnap már a húsvéti nyúl ugrálja körbe a vidéket.

Még az említett tél során letöltöttem a Trónok harca c. sorozat első évadját. Aztán az úgy is maradt, letöltve, a gépen megnézetlenül, egészen úgy február elejéig. Mégpedig azért, mert még tavaly nekiálltam okosan a könyvnek, pontosabban könyveknek, amiből, illetve amikből a film készült, hogy elolvasom őket és háááááttt....ritkán teszek le könyvet, ez esetben sikerült.

A "winter is coming", azaz "közeleg a tél" a film, illetve könyvsorozatban központi szerepet betöltő családnak, a Stark famíliának a jelmondata. A történetben a George R.R. Martin által megálmodott világ lakói épp egy sok-sok évig tartó nyárban élnek, melynek úgy fest, vége és hosszú telet hoz maga után. Brrr. Vicces módon passzol a mi évszakunkhoz, nem? No, azért nálunk semmi baj, van egy hosszabb telünk és ennyi, annak is lassan vége, szóval inkább "winter has gone". De, és, valamint, a HBO, ami Agyarországon forgalmazta a filmet, vicces reklámot talált ki: Az első évad egyik főkarakterének számító Lord Eddard Starkot és az említett jelmondatot montírozta a fostos télies időjárásjelentés alá. Ügyes.

Amúgy semmi bajom a téllel, helye és rendje van, továbbá elég jól tűröm a hideget, meg minden, de azért így, hogy munkámból kifolyólag sokat vagyok szabad ég alatt, már kicsit tele van vele a hócipőm, főleg március végén. És valahogy mindenki szentségel, anyázik, rázza az öklét az ég felé- az időjárás meg pont letojja az ilyesmit, az ellen nem lehet mit tenni. Mondjuk ez talán rendben is van így.

A Trónok harcát filmben megnézni valamikor február elején kezdtem el, a pillanat hevében pusztán unaloműzési célzattal. Aztán azt mondtam: hoppá! Félreértés ne essék, a könyv nem rossz. Pusztán sok olyan elem van benne, ami számomra olvashatatlanná teszi. Jó, rosszul is álltam neki, mert a négykötetes történetfolyam utolsó darabja került először a kezembe, az meg az előző három ismerete nélkül követhetetlen. Azt félbehagytam, pedig ez nálam ritka. 
Aztán átrágtam magam az elsőn, de az is szenvedős volt.

Éppolyan szenvedős, mint a téli autózás. Már hatodik éve, hogy az Opel viszi a sejehajom mindenfelé és összességében nagyon elégedett vagyok a járgánnyal. A Trónok harcában hangzott el az, hogy "semmi sem számít igazán, amit a „de” előtt mond ki az ember". De. Az Opel nem szereti a telet. Egy klasszikus suzuki népautóból nyergeltem át erre a bárkára és ilyenkor erősen érezni a különbséget. A suzi volt az a jármű, amit, ha megsüllyedt valahol, az atyámfia üresbe rakta, kiszállt, és egy rövidebb káromkodás kíséretében kitolta a kátyúból. Az Opel közel tonnás bányarobbantó felépítményével ugyanezt nem lehet megtenni. Az Opel kérem arra való, hogy ráálljak vele az autópályára Győrnél, benyomjak egy Iron Maiden albumot,  és mire az másodszor lepörög Pesten legyek. Erre tökéletes. És épp a masszív felépítése miatt nagyon biztonságos is, ellentétben a suzukival. De. Képes megsüllyedni a három centis hóban. Úgyhogy, télen kétszemélyessé válik, mert a csomagtartóban Kutya Úr utazik, a hátsó ülést pedig elfoglalja a hólánc, a jégkaparó, a gyalogsági ásó, a jégoldó, meg ilyenek.

Hoppá, ott tartottunk, hogy hoppá. Megy ez. A film azért volt nekem hoppá, mert amellett, hogy mind a szereplőgárdát, mind a kivitelezést tekintve profi, kiküszöböli a könyvnek azon dolgait, amiktől hülyét kaptam. A könyv ugyanis oldalanként legalább tíz új szereplőt dob a színre, néha csak egy pillanat erejéig, akiknek később, esetleg harminc fejezettel arrébb majd valami fontos szerepük lesz. Addigra meg már az ördög se tudja, hogy kifijaborja az illető. Ráadásul az író felváltva használja a szereplőknek hol a vezeték- hol a kereszt- hol a becenevét. Jaj. Nagyjából tíz oldal után elvesztettem a fonalat. Bár erős a fantáziám, de az, hogy a filmben látom is az embereket, gordiuszi csomóként vágja át a problémát-tehát Targeryen (Mi? ) Viserys(Ki?) a Targeryen ház(Aha...) utolsó élő férfisarja, akinek címere egy sárkány (A többi harminc címer mellett) rögtön a helyére kerül, mint a "nyálasszájú szőke fürtöske". Tehát nem kell jegyzőkönyvet vezetnem mellé, hogy tudjam követni, ki kicsoda. Továbbá, a filmben események is történnek, míg a könyvben leginkább a szereplők fejezetekre rúgó dialógusaiból derül ki, mi fontosság van éppen, az előbbi élvezhető tempójúra pörgeti az utóbbi langyosvíz történetfolyamát. Mind a film, mind a könyv a párhuzamos történetépítés technikáját választja: négy-öt helyen folynak egyszerre az események, a film pedig ezek között ugrál, ami kiválóan alkalmas az izgalom fokozására, a néző következő jelenet iránti igényének felkeltésére és ugyanígy ugrál a könyv is, ami kiválóan elősegíti a rétestészta jellegű történet még inkább összekeverését és nyújtását. A könyv nálam megbukott, a film nyert-ritka madár.

Március vége van és végére értem az első évadnak, pontosabban értünk a Zasszonnyal, mert közben összeköltöztünk és ő is rákapott. A hét elején még volt egy újabb szösszenete a télnek, ami mostanra leginkább latyakká vált, mi pedig nekiálltunk a második évadnak. Úgyhogy egyik fronton közeleg a tél, a másikon remélem távolog.

Jó éjt.

Igen, a távologot én találtam ki.

Animalpastor

Szösszenet, mellyel meglepem, ez asztalszéli szegleten, magam-magam. Mert így bevillant valami munka közben, hát leírom, csak úgy ok nélkül, mert jól esik. Naszóval a csoda tudja már honnan jött elő ez a gondolat ma, de eszembe jutott egy jóember, aki a modern technika révén vegytisztán fészbuk-ismerősöm, tehát offlájn sose találkoztunk. Bár ez még változhat.

Az úriember Tom Animalpastor néven fut fácsén, pontosabban a hivatalos adatlapja és egy elég érdekes karakter. Szemre úgy harminc és negyven között lehet, Lengyelországból származó, Bécsben élő katolikus pap. Amúgy Tomasz Jaeschke a becsületes neve. Hogy mi hogy lettünk ismerősök a világhálón arról, hogy őszinte legyek, már fogalmam sincs. (Nyilván valamelyikünk bejelölte a másikat, nem? De!) Lényeg a lényeg: az animalpastor nagyjából annyit tesz, mint állatlelkész, állatpap. Szóval, ő egy katolikus atya, aki az állatokért harcol. Érdekes felállás, nem? De!

Az úriember azon viszonylag kevés fanatikus állatvédők közé tartozik, akiket megtartottam a fészbukoldalamon. Minden tiszteletem az állatvédőké, (szegről-végről magam is az volnék, vagy mi a szösz), de egy időben besokaltam, hogy az üzenőfalam szétroncsolt testű jószágokkal, sírás-rivással és fogaknak tsikorgatásával volt tele és megértésüket kérve elkezdtem kitörölgetni ezeknek mélyen tisztelt terjesztőit. (Lásd az erről szóló bejegyzést:)) No, a Tom az más kategória, általában gondolat és érzelemkeltő képeket, irományokat posztol. Nem nyávog pénzért, nem ócsárol, nem szidalmaz, teszi, amit hivatásául választott. Különösen tetszik ez nekem, mert az illető pap és ilyeténképp az állatokat "fivéreinek és nővéreinek" nevezni legalábbis az ár ellen való tempózás. A Biblia szerint ugyanis:
"Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.""

Szóval, a katolikus egyház aligha ismeri el az állatokat az emberhez hasonló módon érző és gondolkodó lényeknek. Pedig aki valaha is foglalkozott csak egy kicsit is állatokkal, észreveheti, hogy igen, éreznek, gondolkodnak, vannak érzelmeik, tudnak vidámak vagy szomorúak, izgatottak vagy unottak, szeretők vagy haragvók lenni. Ezt lehet mindenféle módon bizonyítani is, de ez egyszerűen látható, érezhető. Aki mást mond, azzal sincs gond, csak szimplán hülye, vagy panelban nevelték kukászsákban. No. Most megmondtam. Szóval, Tom Animalpastor úszik az ár ellen, olyannyira, hogy legutóbb be talált szólni a Vatikánnak is e témában. Ez bátor. Innentől nem csodáltam, hogy mikor ma átbújtam tüzetesebben a honlapját, a magáról szóló bejegyzésben a "Priester ohne Amt" kifejezést találtam, amit akárhogy is forgatok, hivatal nélküli papot jelent. 

Nos, csak azt akartam leírni, hogy talán kicsit szentimentális, de nekem tetszik, amit csinál. Ilyen embernek mindig helye van a világban. Meg a fészbukomon :)

Ha valaki kíváncsi a jóemberre, itt a honlapja és a fészbukja.

Továbbá. Adok magamnak egy enyebejnyét, mert ugye többször kijelentettem, hogy ez a blog nem politizál, mostanában pedig idébbodébb előfordult. De igyekszem mértéket tartani, jó? Viszont, még szintén a munkahelyemen, bevillant egy kép, pontosabban kettő az agyamba, és nem bírtam ki, hogy össze ne vágjam nektek. Ha címe lenne, az volna: "kontraszt". Jó éjt gyerekek.

Talizmánia

 

Pár éve, ha jól emlékszem, pont kettő, az meg ugye pont egy pár, kaptam születésnapomra egy baráttól egy talizmánt. Ilyet ni:

    

Ezt azóta is hordom a nyakamban, bőrszíjra igényesen felfüggesztve. Többen kérdezték már, hogy mi ez, mit jelent, honnan van, és egyáltalán. Nos kérem, ez az úgynevezett tatárlakai agyagkorong másolata. Hogy mit jelent rajta az írás? Hát...

A tatárlakai agyagkorong az u.n tatárlakai lelet részeként került napvilágra, 1961-ben az Alsótatárlaka nevű erdélyi falucskában végzett ásatás során. Az agyagkorongot két kis agyagtáblával együtt egy férfi sírjában találta a Nicolae Vlassa román régész vezette ásatócsoport. Mindhárom leleten jelek, feltehetően írás figyelhető meg. Ez pedig kérem elég rendesen felrúgtott mindent, amit eddig az emberek a történelemről hittek, gondoltak és egyáltalán. Lett belőle összeveszés, egymás lehülyézése, elméletgyártás-és elvetés, és egyáltalán szörnyűséges bonyodalom. Utánaolvasgattam a dolognak, és valamint de, úgy döntöttem, semmit nem tudnék az infókból tiszta szívvel ide leírni, és azt mondani, hogy ez úgy van. Szóval, mindenki nézzen utána maga alaposabban, ha érdekli. Ha nem, akkor ne tegye. Az butaság volna.

Amit tudunk és le merek írni: az eredeti lelet egy kb 5 cm átmérőjű agyagkorong, rajta egy négyosztatú mezőben jelek. Ezek között több megfeleltethető a magyar rovásírás jeleinek és több, azaz sok megfejtése született. Ami felforgatta a tudóstársadalmat, hogy ennek a holminak a korát, figyejjé, figyejjé: 6500 és 7000 év köré teszik.

Szóval. Tekintetbe véve, hogy a leletet magyar területen találta egy román tudós, nem is pontosan dokumentált körülmények között, és határozottan nem passzol bele az eddig kialakult világképbe, gondolhatjátok, hogy milyen tudományos hőzöngés lett belőle, amit-ezt viszont merem állítani, befolyásol a politika és a patriotizmus is. (Szóval most gondoljátok el, mit szólna a román nemzeti érzelem, ha kiderülne, hogy a magyarok, vagy velük rokon népek már a kőkorban itt főzték a pacalt, vagy vicaverza, ha kiderülne, hogy ezeknek a jeleknek köze nincs a magyar rovásíráshoz?) A vésetnek van egy halom megfejtése, az imaszerű kéréstől a napórához való használati utasításig. Én mindenesetre ezt szeretem legjobban: „Nagyasszonyunk, vigyázó két szemed óvjon minket Nap atyánk fényében.”

A továbbiakban, én itt erről  nem mondok véleményt, nem is tehetném, ehhez szegényes a történelmi tudásom. A talizmánt szeretem és hordom, valahogy már hozzám tartozik. (Kicsit talán kifejezi az állandó szkepticizmusomat is:))

 Azt viszont leírhatom, hogy a történelmi "tényekkel" mindig óvatos vagyok egy kicsit. A történelmet az írja, aki megteheti, a győztes, a történész, vagy a politikus. Továbbá, a rovásírásos dolgokkal is óvatos vagyok, mert-és ez most az én teóriám- mivel ROVÁSírásról van szó, tehát egy puhább anyagba egy keményebbel karcolt jelekről, ennek e jelkészlete viszonylag egyszerű, vonalakból, max körökből álló valami lesz, tehát én nem mennék egyből falnak, ha találnék két egyformát. Ha valaki megnézi pl a viking rúnaírást, tele van a magyar rovásíráséhoz nagyon hasonló, vagy tökegyforma jelekkel.

Amúgy meg, egyre inkább bekerül a köztudatba a "rejtett történelem" kérdése, azaz hogy sokminden jóeséllyel nem úgy van, ahogy az okosok megírták, illetve a tudós koponyák, akik félnek a felfordulástól, hajlamosak rá, hogy leleteket, amik nem passzolnak az eddig tanultakba, egyszerűen semmibe vegyenek. Egy ismerősöm, akivel együtt végeztünk főiskolán, és régésztechnikusként folytatta pályafutását, mesélte a következőket: részt vett egy ásatáson szülőfaluja közelében, kelet-Magyarországon, ahol egy jóval a tanult honfoglalás kora előtti rétegből került felszínre egy rovásírással díszített tárgy. Állítása szerint olyannyira egyértelmű volt a magyar eredet, hogy részleteiben még ő is el tudta olvasni. "Szúrágás"-közölte az ásatásvezető, és félretette.

Tehát kérem, ami a tatárlaki korongot illeti, ezért is nem mennék bele találgatásokba, mert bármi lehet igaz és bármit meg lehet kérdőjelezni. De ez nem az én dolgom. Mindemellett, a minap mi, pontosabban a Zasszony megadta a megfejtést, ami szerintem eddig a legkorrektebb. Ez valahogy úgy volt, hogy heverésztünk egymás mellett, Zasszony elkezdte fösztörgetni a medálomat és kérem, ott helyben megadta az olvasatát. Szerintem ez a tuti. Tehát:

     Egy ember befogott a szekér elé és elment a vásárba...

     

  a vásárban magvakat vett, amiket elültetett a kertben...

mikor a magokból növény lett, leszedte és bevitte a konyhába...     

  

 az asszony pedig levest főzött belőle és jóízűen megették.

                                       
                                                                                   

 Ez az elmélet van annyira korrekt, mint bármelyik és nekem tetszik:) Ezt nem is kell tovább bonyolítani.