Esti mese az internyetről

Ennek, tehát az alábbi bejegyzésnek a nagyvilágon semmi köze nem lesz semmi jelenleg aktuális dologhoz. Nem lesznek benne menekültek, holdfogyatkozás, vagy mocskos titkok aktuális mindennapjaimból. Egyszerűen azért kapjátok, mert a múltkor beugrott ez az elsőkézbőli történet és rájöttem, hogy megérne egy bejegyzést, hogy így vasárnap este legyen mivel szórakozni.

No. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Pornóapáti  kies birodalma. A szülőfalum. Igen, tényleg létezik, tényleg így hívják, tényleg élnek ott emberek. Annak ellenére, hogy ez a falucska valójában a világ közepe, felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az Isten háta mögött és a pokol-elnézést-p*csája között van félúton, ahol a malac farka kurta. Se nagyobb főút, se pláza, se kormányellenes tüntetés. Egy templom, egy kocsma, négy utca, csókolom. Nem volt tehát a faluban, hej internet. De mivel modern időknek modern szelei fújdogáltak, gondolták hát a főfalubeliek, hogy legyen nekünk is világhálónk, így kerestek egy szolgáltatót. 

A szolgáltatót.

 Itt kezdődött minden.

Úgy a kétezres évek második feléről szól a történet, olyan 2007-8 tájékáról, hogy a tisztelt tévéhallgató közönség értse a helyzetet. Tehát a pár kilóméterrel odébb fekvő Vombathelyen már júpíszível és mikrohullámú internettel, meg szélessávval dobálták egymást az emberek kocsmai verekedéskor. És jött, jött a várva várt szolgáltató. 

Mivel a mese innentől róluk szól, nem írom le a nevüket. Nem hiszem, hogy létezik még a cég, de ha igen, nem akarom, hogy bárki az itt leírásra kerülő nyers igazságot olvasva tántorodjék el tőlük. Legyen csak: a szolgáltató. Meg el is felejtettem, igazából, minekhíjják őket.  

1. felvonás

 Becaplat az udvarunkra egy A és egy C kategóriás kocka. (A kategóriás kocka: magas, vékony, sápadt ember, szemüvegben, rövid, korpás hajjal. C kategóriás kocka: Középtermetű, kövér, sápadt ember, szemüvegben, rövid, korpás hajjal. Van még a B, az olyan mint az A, csak hosszú zsíros hajjal.) Piszmognak, matatnak, felmennek a padlásra, kihajolnak a tetőablakon, azt mondják: nem látni a tetőről a jeladót, mert van a falu közepén egy nyárfa. Két okból lepődtem meg. 1: a falu közepén nincs nyárfa, 2: a házunk a Pinka patak lejtős oldalú völgyének erősen emelkedő oldalába épült, ergó a tetőablakból be lehet látni az egész falut, mivel az alacsonyabban fekszik a háznál. A jeladó meg "odalent" volt a faluban. Ezt szóvá tettem. Nem örültek, hej a legények, mérgükben azt mondták, menjek velük, megmutatják, hol a nyárfa. Megmutatták. (Nyírfa volt, de fene eszi, gondoltam nem biológusok...). Majd mondták, hogy kell a kéményre egy méteres vas, úgy jó lesz minden. Ennek megörültem. Mondtam, rendben, jöjjenek felszerelni, ha szereztek. 

Mondták, hogy nem, szerezzek én és szereljem fel. 

2. felvonás

Miután Rúzsa Sándor összevonta a szemöldökét, addig eljutottunk, hogy szerzek vasat, de a tetőre ugyan menjenek már fel ők akrobatának, ha már ők a szolgáltató. Megjöttek, most két A típusú kocka. Belenyomom kis kezükbe a vasat. Felmennek piszmognak, lejönnek, közlik, hogy a kémény pereme miatt eláll a vas, nem jó. Hegesztessek rá keresztvasat. 

3. felvonás

Éjszakai szolgálatból érkeztem haza, még anno a vépi okoskolából. Azaz álmosan, nyugalomra vágyva, a lábosa mellett ülő kutya hangulatában. 8-ra ígérték az urak, hogy jönnek és megtörténik a csoda. Fél tízkor csak felhívom már őket, hogy miszösz. -Jaaa, esőben nem jövünk! Ja, hogy ezt nem tudta? Óóó...rendben, szerdán érkezünk. 

Úgyhogy becsuktam az ajtót, és az esőnek nevezett enyhe ködszitálásban netszerelés helyett kiélveztem a délelőtt maradékát.

4. felvonás. 

Minden reményem bennük volt, most már mindennek passzolnia kell. Megérkezik hát a két A típusú, kezükbe nyomom a dupla keresztvassal megerősített méteres acélszelvényt. Felkísérem őket a padlásra. Egyik kimászik az ablakon. Eltelik egy perc. Leszól, hogy (figyelj, dobpergés, tadam-tsss): Nincs tiplink. Tudnál adni? 

 

 Körbetúrom a garázst megfelelő méretű tipliért, majd körbefutom az utcát. Senkinek nincs. Érzem, hogy ébredezik bennem a farkasember, Mr. Hyde és Hulk. Egyszerre. De még nem szólok. Felmegyek a padlásra és kedvesen megkérem az urakat, hogy ugyan szerezzenek tiplit, mert én nem tudok.

5. felvonás.

Az 5. felvonás ugyanaz az alkalom volt, mint a 4., de mint minden mesében itt is külön fejezetet kap a tetőpont. Tehát: nincs tipli srácok, sajnálom. Meg tudjátok oldani? És akkor, a tetőn matató, altestével a padlásablakon belógó kocka fejének feltételezett irányából a következőt hallom, félhangosan:

"Ja, de hát igazából látni innen az adót!"

.

.

.

 És akkor betelt a pohár, kiborult a bili, elszakadt a cérna, kifutott a tej. Elhajtottam őket a bús bocskoros nemesbe. Meséltem nekik a szolgáltatás minőségéről, a faluban épp megjelenő konkurenciáról, aki fél óra alatt zavarta le kérdés nélkül ugyanezt a történetet, a duplán hegesztett keresztvasú fémdarab különböző felhasználási módjairól, a világpiaci helyzetről és édesanyjukról. 

És egyikük megsértődött. Emiatt azóta is rosszul alszom. A másikuk viszont vette a lapot, megértette a helyzetet és elmesélte, hogy ők igazából informatikusok és nem szerelők. Kicsit nyugodtabb hangon feltettem neki még pár kérdést a cégük vezetőségének működéséről, illetve, hogy szerinte helyén van-e ez így. Végülis dűlőre tudtunk jutni. 

Lett net, két hét és négyszeri nekifutás után, a kétezres évek második felében. 

Esőben, ködben, illetve hóban, valamint szélben nem üzemelt, de lett, akárki meglássa.

Igen, így kell ezt, mindenki így csinálja.

Szerintem.

Azóta szolgáltatót váltottunk. Gyakorlatilag azonnal, amint lett másik. De ezt a mesét itt most megörökítettem nektek, okulásotokra és hogy jól teljen a vasárnap este. 

Ha már egyszer beugrott.

Jó éjszakát, gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket.

 

Góbekbazmeg, avagy migréns

A blog alcímében ott figyel sorban, betűvel, hogy po-li-ti-ka-men-tes. Ez most, ez a bejegyzés ezért határeset lesz, mert kérdéses persze, hogy mi mennyire számít politikának. Túlzásokba nem esünk, nem teszünk ki képet a Viktorról, meg ilyenek. Nade. Lévén hogy a hétvégi randalírozás helyett őszi nátha által székbe és ágyba lettem szegezve, nekiugrok annak a témának, aminek eddig nem akartam és az ötezer eddig íródott cikk és bejegyzés után előjövök a farbával és írok egy ötezeregyediket a migránsok dógárul.

Szóval, a blog többek közt azért politikamentes, mert eddig azt hittem, hogy nekem nincs politikai beállítottságom. (Meg mert a politika dögunalmas.) Aztán a minap rájöttem, hogy van ám, csak nem passzol bele egyetlen, a köznyelvben használatos politikai skatulyába se. Én kérem, ha nevet akarunk adni neki, jobbliberális vagyok. Huhú, ezt még a hibajavító is aláhúzta.

Azaz, hiszek a család, a hagyományok és a nemzet erejében és létjogosultságában, de nem hiszek a genetikai alapú megkülönböztetésben. Tegyél bele egy néger csecsemőt egy amerikai fehér családba és húszévesen hamburgert fog enni, egyetemre akar járni és elfelejti, hogyan kell gazellára vadászni. Hiszek továbbá abban, hogy mindenkinek jár egy esély, amennyiben azonban nem hajlandó élni ezzel az eséllyel, akkor menjen kukutyinba zabot hegyezni.

Kifejezetten frászt kapok az elvakult liberálisoktól, akiknek mostanra kialakult egy tábora, amely a jóság és humánusság álcája alatt konkrétan kirkeszt és lef*szk*l*poz mindenkit, aki kicsit is máshogy mer gondolkodni mint ők. Amivel vissza is kanyarodtunk a másik véglethez, a radikalizmushoz, ami ugyancsak nem oké.

A migránskérdés meg pont egy ilyen téma, se hús, se hal. A fent leírt beállítottságommal összefüggésben facebook-ismerőseim között elég vegyesen van mindenféle emberke és néha szórakoztató, néha bosszantó egymás alatt látni négyszer ugyanazt a kiposztolt cikket, "ébresztő", "a saját sírunkat ássuk", "hol marad az emberség?" és "végre" kommentekkel.

Szóval, a migránsok. Következetesen migránsoknak fogom hívni őket, mert nagyon sokan (és ha létezne szemösszeráncoló szmájli, most az lenne itt) keverik a menekült és a bevándorló fogalmakat. Bevándorló én vagyok, pl. Albérletben lakom Brunn am Gebirgeben, hajnalban felkelek, megsétáltatom a kutyát, németül köszönök a szomszédnak, bemegyek a munkahelyemre, megiszom az euróért vett kávét, az ebédszünetben svábul karattyolok a kollégákkal és a fizetésemből  az osztrák államnak adózok, majd hétvégén hazajövök Magyarföldre és ugyanolyan jól érzem magam és mindenki örül nekem. A menekült az, aki valamely okból elMENEKÜL-benne van a szóban- a hazájából.

Tehát, hogy a közelkeleti válság miatt szerteszaladnak a népek-ez érthető számomra. Ami azonban az unió jelenlegi hozzáállása, az nagyon nem oké. Jelenleg nem ott tartunk, hogy migránsokatt fogadunk be a saját játékszabályaink szerint, hanem ott tartunk, hogy migránsok jönnek be, a saját játékszabályaik szerint. Korlátlan mennyiségű embertömeg árad Görögországon, Szerbián, majd Magyarországon át a kontinens belsejébe, érzésem szerint különösebb kontroll nélkül. A határ, határrendészet, idegenrendészet és illegális határátlépő fogalmak pedig számomra itt értelmüket vesztik, mert mi gyakorlatilag kiszolgálószemélyzetet játszunk. Ha a migráns nem akar regisztrálva lenni, akkor nem regisztrálódik. Ha felháborodik az ellátás minőségén (??), akkor mindent megteszünk, hogy jobb ellátást kapjon. Ha eldobálja az állam pénzén neki vásárolt adományt, akkor Magyarországot szétszapulja a külföldi sajtó. És ez nekem nem oké. Egy migráns, azaz illegális határátlépő menekült-ha még hiszünk a törvénykönyvekben- egy szabálysértést elkövetve érkezik az országba. Értsd: hivatalosan nem SZABADNA itt lennie. És érdekes módon, ez valahogy nem sokakat érdekel, sem a befogadó, sem a befogadott oldalról. Nekik ez valahogy, úgy fest, jár. 

De miért is?

És mint mondtam, hogy menekülnek, azt megértem, nem akarják szétlövetni magukat. Aztán áradnak be a szerb határon, Sógoriában meg ömlik a rádióból meg az újságokból Magyarország nyílt és kevésbbé nyílt szidalma, hogy hogy bánunk mi ezekkel a szerencsétlenekkel. Múltkoronban, miután néhány osztrák fácsismerős már teljesen kiakasztott, megjelent egy cikk a német médiában,

amitől reméltem, hogy egy kicsit elgondolkodnak az ordibálók. A helyzet ugyanis az, hogy a térképen betöltött helyünk miatt most mi kaptuk az első pofont, de legyünk őszinték, egyik EU-s országnak sincs se terve, se felkészültsége erre a helyzetre. Ment a pökködés sógoréktól, mikor a keletiből megindult az áradat feléjük, hogy mennyien vannak ott, milyen állapotok uralkodnak a pályaudvaron és mennyire nem tudjuk kezelni őket. Engedtessék meg, hogy különösebb kommentár nélkül belinkeljek ide egy képet, ami pár nappal később a bécsi Westbahnhofon készült:

Szóval, számomra valahogy olyan óvodáslárma szintjére süllyedt az egész. Ja, el ne felejtsem. Félreértés ne essék, Viktort igenis egy pszihopatának tartom. De a csillámunikornison lovagló Merkel kancellárasszony, aki kígyót-békát köpködött Szittyaföldre, mikor bejelentettük, hogy holnaptól határzár, majd tegnap este közölte, hogy na jó, igazából náluk is, hát az ilyen egyen cukrozott sauerkrautot. 

Visszatérve a migránsokra. Még egy évekkel korábbi hullámból megismerkedtem párral. Ők kaukázusi menekültek voltak, csecsenek, cserkiszek, meg effélék. Dumálgattam velük a miértekről és hogyanokról és megértem őket, hogy menni akartak. Vagy ott van R., a szerbiai magyar srác, aki azért menekült, mert magyar gyerekként nem akarta a szerbekért agyonlövetni magát. És a mostaniakat is megértem. Mondjuk a kilencven százalékukat, mert egyre többet hangoztatják, hogy azért van velük olyan is, aki azért szalad, mert vaj van a füle mögött.
 Szóval a többségnél érthető.

De a viselkedésük nem a menedékjogért könyörgő kitaszítotté, hanem a nagypofájú turistáé. Mintha nem ajándékba kapnának minden percet, amit itt tölthetnek. Hiszen nekik ez jár. És ez sem oké.

És akkor góbekbazdmeg, eldurran a magyar rendőr agya. Persze eldurran. Ő sem evett négy napja és pont tele van a pupja az erőszakos értetlen emberekkel. 

Azt hiszem emberek, humánusnak lenni nem feltétlen azt kell jelentse, hogy odatartjuk a seggünket mindenkinek. Az igazi gyengédség csak a mögötte rejlő erőből tud fakadni. És ez az erő nagyon, de nagyon hiányzik. Nem keresek bűnösöket és hibásokat, mert valahol mindenki az, a politikus ugyanúgy mint a rendőr, meg a bevándorló. De valamit lépni kell és gyorsan. És ha valaki lép, akkor nem feltétlen lehúzni és szétkritizálni kell, hanem átgondolni, hogy igaza van-e és mennyire. 

És mindezt gyorsan.

Mert mondhatnám, hogy aggodalomra semmi ok, de aggódom rajta, hogy de. 

Itt emberek, egy erőskezű és korrekt fellépőre volna szükség, aki nyuszisímogató hozzáállás nélkül, de emberségesen rendet tesz ebben a káoszban. Nem is kell, hogy legyen kifejezett politikai hozzáállása. Inkább ne is legyen.

De remélem nem várat magára sokáig.  

Ámen.

(Vagy Allahu Akbar.)

Mert a nő nem ember.

Szóval, az úgy volt, hogy elmentünk színházba, igényesen. Illetve, Jóanyám igényesen, én meg felvettem egy farmerdzsekit. Hogy meg ne szólják a ház elejét. Makrancos Kata, Shakespeaere-ék Vilmosától. Egyszer már láttam valahol valamikor, vicces volt. Most a rendező: Alföldi Róbert. Ez mondjuk nálam nem sokat nyomot  a latban. Mármint, ő erősen az előítéletem tárgya, mert csináljon akármit, nekem akkor is egy ócska kis hímringyó marad. Legalábbis így voltam vele. Aztán beültünk, hogy elvigyorgunk, meg idegesítjük a többi nézőt a csokipapírzörgéssel, meg megbámuljuk az előttünk ülő szép barna lányt (mármint Jóanyám nem), meg lehímringyózzuk az Alföldit. 

Hát népek....na de, csak sorjában.

 Vilmosunk Makrancos Katája egy vígjáték. Nagy vonalakban arról szól, hogy van egy testvérpár, két leány. A kisebbik bájos, csendes, aranyos. A nagyobbik amolyan igazi-elnézést a kifejezésért, nem saját kútfőből jön-emancipunci. Megmondja, mi nem tetszik, kiabál a férfiakkal, ha kiabálhatnékja van a férfiakkal, nem eszi meg a spenótot és egyáltalán, a Shakespeare korabeli felfogás alapján igen rossz feleségalapanyag. Jjja, lényeges: apuka kőgazdag. Innentől ugye számtalan kérő érkezik a húgra, de apuka addig nem adja, míg valaki a nagyobbat el nem viszi. Probléma és komédia. Vilmos fog egy rakat férfiembert, beleönti őket a sztoriba és úgy megkeveri az egészet, hogy az Benke Laci bácsinak is becsületére válna. Végül a Kata, a nagyobbik talál egy férfit, illetve egy férfi találja meg őt, akivel kicsit egymásba is szeretnek, aztán a bátor jelentkező annak rendje-módja szerint betöri. Mint mondtam ez egy komédia, azaz végigröhögöd az egészet, semmi erőszak, semmi brutalitás, kicsit itt szekálja férfiember a Katát, kicsit ott, aztán a végén tökéletes házaspár lesznek, boldogan, míg meg nem. Ez volt az eredeti. 

A nők. Isten kedves tévedése, házisárkány, asszonypajtás, bárisnya, cicamica, satöbbi, széles spektrumon megnevezve és kezelve. Velünk vannak a kezdetektől, csak hogy a hímsoviniszta is kiszóljon egyet. Először ugye, ameddig az emberi emlékezet kiterjed, amolyan szülőgépek voltak. Aztán tulajdonná váltak. Aztán a lovagkorban felmagasztalták őket, de azért kuss volt. Aztán az újkorban jöttek a kékharisnya-mozgalmak, meg az emancipu...emancipáció és végül már majdnem egyenlőek lettek. Ami rendben van így. Mert abban a világban, ahol egy pár mindkét fele nyóccórát dolgozik és egyenlően építi a közös jövőt, ott tessék már mindent felezni. Mondjuk bizonyos szerepeket azért tartsunk meg, ha kérhetném, szóval a feministák még mindig a legboldogtalanabb lények a világon, egy bizonyos egészséges határt ne akarjunk átlépni. Értem ez alatt, hogy legyenek egyenlőek, de ne ugyanolyanok.

De addig mindenben benne vagyok.

Naszóval, aztán jön az Alföldirobika ezzel az új darabbal, antifeminista vígjáték, beülünk, vigyorgunk. Hááát, elég fura, gondolom az elején. Meztelen emberek vannak benne, meg káromkodás, vulgáris ez az én szép lelkemnek. Na jó nem, csak nincs helyén a vulgaritás, elcsépelt, ripacskodó. A történet követi Vilmosét. Kata megszerelmeseik, Katát elveszik és elkezdik viccesen igába hajtani. Aztán mondom, hülye ez a Robi, túlspirázza, mert-bár ez volt az eredetiben is-ahogy halad a történet, már hozzá tudnám vágni a csokipapírt az újdonsült férjhez. De a sztori megy az előre megírt vágányban, úgyhogy ráfogom arra, hogy szimplán vacak a darab. Mert mondom itt vigyorogni kellene, meg kacagni, meg röhögni, de egyre kevesebb kedvem van hozzá. Pfujrobi. Katát minden lehető módon porig alázzák, testileg-lelkileg összetörik. Gyakorlatilag. Elméletileg még mindig egy vígjátéknál tartunk, hát felhangzik a röhögés. Mert igazából csak az történik, ami az eredeti darabban, amit végignevettem, csak kicsit prózaibban. A zárójelenetben elmondja a monológot arról, hogy ő miért és hogyan fogadta el, mi egy jó és engedelmes nő dolga és ez miért jó neki. Közben könnyezik (A monológ is az eredeti). Aztán férjura parancsára szétdobja a lábát és az úr, bizonyítván ráhatóképességét a násznép előtt megdugja Katát. Itt már kifejezetten viszolygok. Nem baj, mondom, most jön a slusszpoén, a feloldás, a hepiend.

És lemegy a függöny.

És  koppan a tantusz. Nincs slusszpoén, nincs vígjáték, nincs hepiend. Egy összetört nő van. Ugyanaz a shakespearei vígjáték, csak egész kicsit máshogy bemutatva dráma lesz. És ez csak így a végén. Nekem legalábbis. Vannak, akiknek akkor sem, nem is kevesen, a mögöttem lévő sor még most is röhög. Nem esett le. Sokaknak nem. 

"Enyhe" döbbenet, hogy na ilyet még nem láttam.

Kedves Alföldirobi, akkor is egy kis hímringyó vagy. 

De nagyot nőttél a szememben.

Gratulálok.

 

Pofagyalu

Az itt következőekben azt fogom leírni, hogyan kell cserélni, illetve karban tartani egy motorkerékpár elektromos rendszerét. Mindezt azért, mert hasznos és fontos információ. Első körben levesszük a gyújtást, és típustól függően a jobb, vagy a bal oldalon leszereljük a burkolatot. Vigyázzunk rá, hogy megjegyezzük, honnan indultak és hova tartottak a vezetékek. Ehhez segítségül az alábbi kapcsolási rajz:

Na jó estét. Az előbbi pár sorral biztosítani akartam, hogy Jóanyám nem olvassa el ezt a bejegyzést, mivel az első részének szerves szereplője lesz. Ha nyomtalanul eltűnnék, akkor mégis elolvasta, kérlek vigyázzatok Kutya Úrra.

Na. Jóanyám egy zsibvásárberzerker. Random időpontokban eltűnik órákra és random helyekről szerzett random dolgokkal ér haza, felhasználási területtől függetlenül. Legutóbb hozott nekem egy pár búvártalpat, mert olyan sokat búvárkodom. Így esett, hogy névnapom előtt beszabadult az ócskáshoz. És tudjátok mivel ért haza? Egy pofagyaluval. Azt mondta meglátta és az villant be neki, hogy na ez nekem tetszeni fog. A pofagyalu, vagy herfli, amúgy, műveletlen banda, a szájharmónikát jelenti. Ő az:

Már amennyire le bírtam fotózni. Namost a harmónikával olyanformán voltam, hogy nem érdekelt soha túlzottan. Jó, hát van ilyen is a világon. Ezt az öreg hölgyet meg az arcomba vettem -nem tudom miért hölgy, de olyan hölgyforma-beleszuszogtam és bumm, szerelembe estünk. Aznap délutánra összeneteztem, hogy is működik egy ilyen és azóta esténként olvasás helyett tutulás van. Lehet ez nem tesz jót a műveltségemnek, de ez van. ilyen a szerelem.

Az öreg hölgy amúgy alaphangon valahol 60 és 100 év között van, amennyit utána tudtam nyomozni, szóval ez némi gerontofíliának számít. Kicsit nyekergős is már szegény. Úgyhogy kerestem mellé egy fiatal szeretőt. Az első ő volt:

Ővele igazán jól megértettük egymást, sajnos fény derült a kapcsolatunkra és vissza kellett adnom a gazdájának. Közben azért mutattunk pár trükköt egymásnak. Hiányzik az íze, de sajnos nem találok ugyanilyet. No gondoltam, nem élhetünk kölcsönkenyéren, be kell szereznem egy saját fiatalkát.

Így lett nekem ő:

 Neki kicsit más a működési elve, mint a korábbi szeretőknek. A technikai részletekbe nem megyek bele, elég annyi, hogy az eddigiek tremolók, ő nem. Hogy ez mit is jelent, azt találja ki maga, aki szeretné, mert efféle sikamlós dolgokról csak nem írhatok. Ebből kifolyólag ügyetlenkedtem vele, viszont így-vicces módon- kicsit olcsóbban  jutottam hozzá. Mert nem tudtam rendesen megszólaltatni. Aztán bepanaszoltam, hogy nem szól rendesen, erre rámsózták leértékelve. Otthon aztán megismerkedtünk, és kiderült, hogy szól az, csak okosan kell bánni vele. Vele elvoltunk egy darabig, de még mindig nem ő volt az igazi. 

Úgyhogy kölcsönkértem egy cimbora tízlyukúját, hogy mindenféle hangnemben megtapasztaljam az érzést. Ő már szebben szól, kevesebb a veszekedés, több az öröm. Még keresem az igazit, tapasztalgatom, mi az igazán jó nekem, de meglesz nemsokára, higgyétek el.

És nem, nem megyünk bárokba fellépni, nem alapítunk zenekart, csak a mi magunk kedvéért és kedvére leszünk,
mert így a jó nekünk.

Elheverek este az ágyon és prüntyögök, hogy Over the rainbow, meg Pumukli, meg Auld lang Syne, meg ami eszembe jut. Nem is túl profi módon, de gyakorlás teszi a mestert.
 

Ez ilyen, ez a piszkoséletű szerelem.

És igen, végig a harmónikáról volt szó.

Jó éjt.

Száll ide, szálloda, avagy helló turiszt

Na. Nyaralunk. Az érzés fokozásához kéretik bekapcsolni az alábbi fantasztikus zeneművet és folyamatos lejátszásra állítani. (Haggyá, nemtom, hogy kell azt). Megvan? 

Nos akkor....

Ment az agyalás, hogy hova menjünk egy hétre, elfele. Volt ilyen tengerpart-ötlet, meg plitvicei tavak, meg mindenféle idegen hangzású hely. Aztán abban maradtunk, hogy fittyfenét a francia bagettnek, a svájci hegyeknek, meg a spanyol riviérának, csinálunk egy nagy kört Szittyaföldön. 

 És a laza bevezető után csapjunk is a közepébe, következzen az, amiért mindenki, de mindenki elolvassa más emberek blogját: egy laza háromoldalas leírás arról, hogy hol jártunk, mit láttunk, mit ettünk, hol fürödtünk, hogy éreztük magunkat és mindezt sok-sok fénykép kíséri majd, amit telefonnal csináltunk és mi is rajta vagyunk. Mindenki ezt akarja, nem? Nem.

Ellenben ki fogom hegyezni a témát arra, hogy milyen képet kaptam a magyar szállásokról. Közben nyaralunk is kicsit, de csak úgy szőrmentén.

Naszóval. Egy hetes barangolás történt. Tartja ugye a magyar mondás, hogy mindenhol jó, de otthon a legolcsóbb. Azaz egyhetes nyaralás során, főleg ha mindig máshol alszik az ember, csak megnézi már, hogy mi mennyi. Szerencsére van egy jó kis oldal erre, a booking.com, amin ezer nyelven lehet elérni ezer ország ezer szállásának adatait és közvetlenül foglalni. Lehet keresni különböző települések, időpontok, szolgáltatások és kategóriák alapján. Mindezt nem azért írtam le, mert fizet nekem érte az oldal, mint ahogy mosóporokat sem reklámozok itt, mert azért sem kapok pénzt. Azért írtam le, mert soha nem indulok el nyaralni Biopon nélkül.

Hülyeséget félretéve, legalábbis igyekezvén rajta, az előbb említett oldalon be lehet állítani árkategóriát is, így minden szállásunk  ugyanabban a mezőben mozgott anyagilag, kidobom az aduászt, mert úgyis megkérdezitek, 4500-5000 pengő/arc/éj. Gondolná ugye az ember, hogy kis pénz, kis foci, nagy pénz nagy foci, ugyanannyiért ugyanazt kapja az ember.

 Hát nem. 

Első nap (vasárnap) Tapolcán kezdtünk, hogy megnézzük a tavasbarlangot. Nem néztük meg. Egy-másfél óra volt a sorbanállás csak a kasszáig. A hétfői szállásunk kilóg a sorból, de mivel hozzátartozik a sztorihoz és itt is meg szeretném köszönni, ezért ide kerül és ezúton is köszönöm Nórinak, illetve édesanyjának, hogy felajánlották a nyaralójukat Balatonedericsen. Az egyik legjobb volt. Meg ingyé' is. Külön buli volt, hogy a szomszéd összes jószága átjött látogatóba, jót

diskuráltunk velük. Klassz volt na.

   

 

 Aztán, második nap (hétfő) volt mégiscsak tavasbarlang. Én kicsit kiábrándultam. Fél óra sorban állás a kasszáig, majd háromnegyed órás előadás arról, hogy mit NEM fogunk látni a barlangban, majd újabb fél óra várakozás csónakra, majd tíz perc földalatti evezés. Ez utóbbi, a lényege az egésznek, egyébként nagyon klassz, csak a csomagolás fura. Aztán ebéd Badacsonyban, majd tihanyi apátság. 

A szállás. Helyben, Tihanyban benne. Igen, tudom, az említett árért ne várjon sokat az ember. De itt kicsit ambivalens érzéseim kerekedtek. Amolyan balkán-fílingem lett, tetszikérteni. A vendéglátónk kedves, értelmes hölgy. Meg borral is megkínált. (Nem, nem, na jó....). A szoba alapból tágas és tiszta. Kivétel ezalól a hűtő, pontosabban az ellentettje. (Pici és retkes). A wc/zuhanyzó ajtaja nem zárható, mert nem passzol az ajtó a keretébe, ergó élőben hallgatod a másik gyomortevékenységét. Szappan és kuka sem volna utolsó. Ruzsa Sándor akkor vonta össze a szemöldökét, mikor az esti csavargás után valahogy egyik kulcs sem akarta nyitni a "lakásunkat" rejtő lépcsőház ajtaját. Tekintve, hogy mindössze személyivel és pénztárcával indultam útnak és hiába zörgettem hangosan és átkozódtam csendesen, fel kellett verni a szomszédot, hogy adna mán egy telefont, had érdeklődöm meg, mi a stájsz. Jaj, valaki biztos bennhagyta a kulcsát a zárban, menjek be az egyik földszinti szobán át. Őőőő....Oké. Másik szomszéd is felver, megkér, hogy engedjen át a szobáján. Szerencsénk volt, kedves ember az illető. Nem volt kulcs a zárban, szimplán és nagyon nem nyílott. Előző este megbeszéltük, hogy a reggeli idejét le kellene fixálni, tudjon a vendéglátónk hogy kidőzíteni. Jó, mondom, nyóc. Negyed kilenckor csak felhívtam, hogy na, miújság, mondta, hogy már úton van idefelé...Mindez persze nem rosszakarat, csak túlvállalta magát a hölgy, szerintem egyedül csinálja az egész kócerájt. Amúgy még meg is kedveltem. 

Harmadik nap (kedd). Sipirc fel Egerbe, útközben Salföld. Csak amúgy átmenőben. Ez egy Balaton-parti kis falu, csurig igazi régimódi parasztházzal, meg egy a régi magyar (állat)világot bemutató látogatóközponttal. Ja, ha meg Egerben jártok, nézzétek meg a dómot, ha szeretitek a dómokat. Az egri dóm egy olyan dóm, hogy biztosan elkápráztatja azt, aki szereti a dómokat. Na, de télleg. Nagyon klassz. 

Este Bözsinéninél szálltunk meg, Egerben. Az árkategóriánk értelemszerűen nem szállodát, vagy hotelt, hanem panziót takar, van hivatalos neve is, de aki fogadott minket, igazi Bözsinéni volt. Úgyhogy hívjuk Bözsinéni Panziójának. Bözsinéni nem akart nyugtot hagyni, hogy így meg úgy, meg mi legyen reggelire, meg jaj aranyoskáim, meg körbevezet és mindentmegmutat és tüttyölt ratyli. Aranyos volt na, ha kicsit fárasztó is. A szoba pici, de nagyon kényelmes és tiszta, fürdővécé ugyan közös, de az előzőek állnak rá is. Vagy ülnek. Bözsinéni aztán kb háromszáz forint fejenkénti felárért olyan reggelit rittyentett másnap, hogy épp csak meg nem szólalt. Meg mi se utána. Legközelebb vacsorázni volt csak merszünk, azt is érzéssel. Bözsinéni tud valamit. Ja, meg voltak kutyák is, még egy plusz pont. Ide akár még vissza is mehetek, ha arra járok. 

Negyedik nap (szerda). Uccu útnak, a Bözsinéni reggelije

után gömbölyűen. Hollókő. Na, nekem ez volt talán a legnagyobb élmény. Nem jártam még itt. Ki nem hagyni, emberek, csodaszép. Része a világökörségnek, igazi, palóc, pár száz évvel ezelőtti állapotban megmaradt falu. Inklúzíve vár. Ajánlom, erősen.

Utána hopp fel Veresegyház, Honky-Tonk Woman, Medveotthon. Medveetetés, farkasnézegetés. Most nem engedtek be a farkasok közé. Bár majdnem. 

Este van, este van, ki-ki nyugalomra, Veresegyház mellett, Szadán. No, ez volt a másik véglet, a Tihanyihoz képest. Főleg hogy, habár ötszáz pénz pluszmínuszokról beszélünk, de akkor is, ez volt a legolcsóbb. Benéztem az ágy alá, nincs-e halott ember, háton aludtam, hogy ne műthessék ki a

vesémet és eldugtam a sörömet, hogy ne lophassák el, mer mondok' itt valami trükknek lenni köll. Gyakorlatilag hotel minőséget kaptunk, -elnézést, de felénk így járja,- p*csa pénzért. Nem is akármilyen hotel minőségét- és végül nem volt trükk. Arra gyanakodtunk, hogy igen el van dugva, ezért kevés a vendég, hát lecsapták az árakat. 

Így vagy úgy, le a kalappal. 

Ötödik nap (csütörtök). Budapest. Parlament of hángöri, saját, különbejáratú díszegyenruhás ezredessel. Köszi Jóanyám. Aztán Hősök tere, budai vár, ilyenek. Nem voltam hajlandó Pesten aludni, se Budán, mert nem szeretem a nagyfalut, hangos, büdös, nem ismerik a kisfröccsöt a népek és kiröhögik Pornóapátit. Úgyhogy Esztergomban éjszakáztunk.

Szerintem ez volt a középút, a pénznek megfelelő minőség. (Nagy vonalakban) tiszta, tágas szoba, konyhasarokkal, harminc fokkal. Szúnyogháló, kedves recepciós, biliárdasztal, ingyen kölcsönözhető ventillátor, folyosón fogható wifi. Gyakorlatilag egy kiváló minőségű szocreál üdülő, vagy kolesz. Nekem jó vót. 

Hatodik nap (péntek). Visegrád, meg Esztergom belében a frissen nyílt pálinkaház. Röhögve hazaérős, szállás ugyanott. 

Hetedik nap (szombat). Esztergomi bazilika. Enyhe tériszonyos lévén majd' bebarnáztam a kupola peremén végigfutó talán ha méter széles pallón, meg a középen üres, 21 méteres csigalépcsőn, de felmentem, fel én. Meg is dícsértek a többi turisták, miután megkérdezték, miért ver a hideg veríték. Aztán Pannonhalma. Hát, a pannonhalmi apátság nem jött össze, mert épp esküvők voltak, egész nap. Bosszúbol Thorzilla megette az egész épületegyüttest.

Cserébe viszont elmentünk Szentkirályszabadjára, illetve a mellette lévő szellemvárosba, a brahi kedvéért. 

A szombat esti szállás otthon volt, Pornóapáti kies falvában, a' Varga rezidencián. Ár-érték arányban mindenképp ez a legjobb, kiváló minőség, remek társaság, tökéletes hangulat és Lajkakutya. Mert azért na, hülyeség ez az előző közmondás. Tényleg jó mindenhol, meg tényleg a legolcsóbb is otthon, 

de azért jó is, igazán jó :)

Pálinkást!

A ferde orrú férfiak megbízhatóbbak és jobbak az ágyban

Dícsértessék. Szegény, szegény, magányos blog. Valóban, nem voltam itt egy ideje. Nincs ennek különösebb oka, illetve nem tudom mi az. Nem mentem világgá, vagyis nem jobban, mint szoktam, nem feszíttetett keresztre Poncius Pilátus és nem választottak törzsfőjükké az orkok. Még. Csak nem jött a viszketés, az írhatnák. Igen, nák. Vagyis, amihez inkább hasonlítani szoktam az írhatnákot, a hasmenés. Mer' ha kell, kell, ha nem kell, nem kell. Aztán változó, hogy mitől kell. Most a Festő azt mondta, írjak a rockmratonról. De nem kell. Mert hát, ott mi is lett vóna. Ittunk sört, hőbölögtünk metálzenére, megfenyegettük a punkot sörpaddal, meg rájöttünk, hogy öregek vagyunk már az egy hét sátorbafingáshoz. Vagy a munkáról. Arról is mit. Ha így folytatjuk, a TierQuarTiert átkeresztelik Varga Dániel Állatotthonra, mert már két részleget is a nyakamba varrtak plusszban azóta, hogy legutóbb erről beszéltünk. Vagy a magánéletről. Arról meg nem szoktam írni. Jól megvagyunk Kedves Germánommal, lesz is itt egy, az első, a megmásíthatatlan, az igazi, szóval közzé tett közös fotó. Ha már a görbe orrú férfiakról van szó. Ja. Kaptam egy szájharmónikát. Énekelni szeretek, a hangszereket elhallgatom. A pofagyalu úgy nem érdekelt sohasem. De mégis, ezt meg az arcomba vettem és szerelembe estünk. Igyekszem nem az őrületbe kergetni a lakótársakat a "What shall we do with the drunken sailor"-rel, a "Popeye a tengerész"-szel, meg az "Auld lang syne"-nel. Nade. 

A téma, amitől mégis rámjött a nák:

 -A ferde orrú férfiak megbízhatóbbak és jobbak az ágyban-

Ja, a kép, ha már megígértem.

Olvastam erről egy cikket. Komoly, érdekes, elgondolkodtató. Bemásolom, olvassátok el, mielőtt továbblépünk. Íme:

"A ferde orrú férfiak megbízhatóbbak és jobbak az ágyban-erre az eredményre jutott egy francia-brit-amerikai kutatócsoport. A felmérést, kutatást és elemzést végző,  antropológusokból és pszichológusokból álló csoport azon férfiak lelki tulajdonságait vizsgálta, akik genetikailag, tehát születésüktől fogva asszimetrikus orral rendelkeznek. Az eredmény: a teremtés koronáinak ferde orrú képviselői lényegesen megbízhatóbbak, szavahihetőbbek, őszintébbek mint egyenes orrú társaik, továbbá az ágyban is jobban teljesítenek. A magyarázat abban rejlik, hogy a magzati fejlődés során az orr növekedését az úgynevezett ADH, illetve KSF hormonok határozzák meg. Ugyanezen hormonok vannak hatással a homloki agylebeny felelősségtudatközpontjára, mely határterületet képez a libidóközponttal. A ferde orr ezen hormonok magas szintjének következménye. A ferde orrú férfiak tehát bizonyítottan megbízhatóbbak társaiknál, sőt, extraként jobb szeretők is. Felelősségteljes, őszinte személyiségek, a hazugság bármely formáját elvetik. Mindennapi életükben az egyenességet és korrektséget választják a kerülőutak helyett. Ételekben nem válogatósak, kedvenc színük a kék és a zöld. "
The Daily Fart

Nna. Szóval és izé. Arra szeretném felhívni a figyelmet az előző cikk kapcsán, hogy ne legyünk biiiirkák. A zinternet ugyanis újabban tele van efféle tudományos (érted, tudomyányos...höh...) cikkekkel. Hogy a kéxemű nők kedvesebbek, a barnaszemű nők lobbanékonyabbak, a szőke férfiak széllel szemben megeszik a zsíroskenyeret és a barna hajú csecsemők kevesebbet rázzák bal kézzel a kék csörgőt.

 Ha valaki még nem jött volna rá, a fenti cikket jómagam ütöttem össze két sör között - és egy egetrengető baromság. Mert körülbelül ennyibe telik egy ilyen, másfél sörbe és tíz percbe. De csak azért tíz perc, mert közben kimentem bagózni is egyet.

Néhány példa, hogy mire is gondolok pontosan:

Érdekes tények a kék szemű nőkről 

Amilyen a frizurád, olyan a természeted-ilyenek a barna hajú nők

Személyiségedről árulkodik a szemed színe

Ezekre kérem, ezekre a hasonlóan egetrengető baromságokra, amiket valaki két sör között írt össze, aztán közzétett, hogy legyen hidve elfele. Mert hogy a kéz formája, az ajak állása, a tetoválások elmondanak valamit, az oké. De hogy a szemszínre ráhúzni az okosságot, kivetítve a teljes emberiségre- ahol is milliárdokról beszélünk-, hogy a kékszemű szereti a tejet, a zöld meg a narancslekvárt-na haggyámán. Most a szemszínt csak példaként mondom. Mert ez ugrott be. Mondhatnék bármi mást, nem egy ilyet olvastam mostanság. Három egyszerű lépésből állnak ezek a cikkek:

1: figyelemfelkeltő cím
2: tudományos keret
3: olvasottság

Mert most őszintén, ki fog utánanézni közületek, hogy a The Daily Fart létező folyóirat-e, illetve hogy az ADH és a KSF hormonok tényleg meghatározzák-e a magzatkori növekedést? Mindenesetre jót fogok mosolyogni, ha ennek a bejegyzésnek a cikkrészlete szembejön valahol sok felkiáltójellel, nagy hujjogással, teljesen komolyan gondolva. Az ADH amúgy tényleg egy hormon, a KSF az opel rendszáma. Mármostan, a neveltetésre, a lélektani alapbeállítottságra, a környezeti behatásokra, a kultúrára, a baráti körre, az intelligenciaszintre és a véletlenek összjátékára fittyet hányva BIZTOS a szemem színe, vagy az orrom ferdesége határozza meg, milyen ember leszek.
Nem? De!
(Nem:D)

Szóval, értitek, ugye. Nem kell mindenttagadó örökszkeptikusnak lenni, csak némi távolságtartással szemlélni a valahonnan valakitől valamiről megjelent irományokat. Bánjatok óvatosan ezekkel a cikkekkel, különben bebarnul a szemetek.  És gyapjatok nő és bégetni fogtok. És rászoktok a fűre, azt meg büntetik.
Szóval, ésszel, he.

  Pálinkás, békességes, jó estét, emberkék!

Kapargassuk a vásznat

Van, lett, vagy volt egy ilyen mániám, hogy mikor nincs jobb dolgom, teleblogolom a világot a közelmúltam moziélményeivel. Elmondom jól, mi tetszett, mi sem. Most pedig nincs jobb dolgom, úgyhogy elmondom, mi tetszett, mi sem.

A Hobbit-az öt sereg csatája

Hogy időrendben menjünk, háturul elűre, azzal kezdve, amit legrégebben láttam. Aztán majd jól felrúgom úgyis az időrendet, de mégis, hogy meg ne szólják a ház elejét. Szerintem írtam már a Hobbit első és második részéről is. Az elsőről biztosan. Leírom az akkori véleményemet dióhéjban: A jól sikerült Gyűrűk Ura széria után itt kaptunk egy közönséghajhász, látványos, de vontatott, agyonhálivuduzott valamit, ami egyre inkább elrugaszkodik Tolkien bácsi kandalló előtt mesélhető történetétől. Magyarul, Peter Jacson rendező elment k*rvának. Sajnos a tendencia ebben a filmben folytatódott. Én egy jelentre se nagyon emlékszem belőle, anyám elaludt rajta. Megettünk fél kiló popcornt, hazamentünk, ennyi. Ejnye, Pítördzsekszon.

Interstellar-Csillagok közt

Ez kérem, Bexfilm. A Bexfilmek azért Bexfilmek, mert Bex barátom ajánlja őket. Ezeket pedig meg szoktam nézni. Mert vagy nagyon jók, vagy nyakon akarom vágni utána a Bexet, de így vagy úgy,  hatással vannak rám. Az Interstellaral fel is

rúgtam az időrendet, továbbá ez az itt felsoroltak közül az egyetlen, amit nem moziban néztem meg, sötétben tapogatva a karfán, hanem itthon, sörrel a kezemben. Szóval kilóg a sorból. Na. Ezt leszámítva...érdekes. Érdekesen jó. Jó, hogy érdekes. Nem a megszokott, unalomig agyonhajszolt sztorimenetet követi, (nem)kicsit használnia kell az embernek a fejét is és egyáltalán. Mindemellett megadja a sci-fi érzést. Majd betojtam a jeleneten, amikor egy térdig érő vízzel borított bolygón landolnak a népek, belélegezhető levegővel, örülnek, hogy hurrá, lakható bolygó,  aztán jön a Mount Everest méretű szökőhullám, ami félóránként körbejárja a bolygót. 
Fáin, na, tessék megtekinteni.


Poltergeist

Nagy horrorfaló vagyok, az van. Ennek ellenére az eredeti poltergájsztot nem láttam sajna. De tudtam, hogy nagy kultfilm, úgyhogy egy nap, mikor semmi dolgunk nem akadt Kedves Germánommal, jól beültünk a moziba, hogy jól

megnézzük a poltergájsztot, mert biztos jó lesz nekünk. Nem lett.
Az van, hogy horrofilm terén nehéz eredetit alkotni, mert már sokmindent elsütöttek. Az is tiszta volt, hogy itt egy régi klasszikus modernizálásáról van szó. De. Az első öt perc a következő volt: Amerikai család, apuka, anyuka, nagylány, kisfiú, kislány, anyuka állástalan kiégett író, apuka csak szimplán állástalan, anyagi gondok miatt épp egy új házba költöznek. (A házat előtte még egyikük se látta). Namost, ezzel ugyanaz a bajom, mint a fantasy könyveknél a kocsma-sztorimesélés-nyílikazajtó felütéssel. Ezek után következnek azok a tizenkettő-egytucat kramancok, amiknek a forgatókönyvét az ember menet közben maga is meg tudná írni anélkül, hogy különösebben eltérne az eredetitől. Hát, ez ilyen volt, sajna. Agyonklisézett, hálivudi tömeghulladék.
 Na jó, a mókustól megijedtem.


A szürke ötven árnyalata

Ömmm. Nos, erről a filmről nehezen mondok bármit is. A helyzet a következő: tudtam, hogy nem fog különösebben lázba hozni, mert nem nekem való. Azért mentem el, mert annyian és annyit beszéltek róla, hogy mondom erről nem

maradhatok le, legfeljebb lepökködöm utána. Kedves Germánommal együtt végigásítoztuk. Nem volt se izgalmas, se botrányos. A legdurvább szexjelenet se adott semmi olyat, hogy azt mondaná az ember, hogy "ejha". Gyakorlatilag egy lagymatag lányfilmet kaptunk, némi megbotránkoztatónak szánt erotikával. (Azzal a fajtával, ami akár még egy egészséges kapcsolatba is beleférhet alkalomadtán, amíg rendszert nem csinál belőle az ember.) És a fene eszi, mégis eszembe jut néha, idézek belőle, beugranak jelenetek. Azt hiszem, inkább a lelki oldala volt, ami megmaradt. Erős a gyanúm, hogy ez egy jó könyv kevésbé jó adaptációja. Nem, nem olvastam a könyvet. Tudom, erre a filmre sikk azt mondani, hogy szar. Nem is jó. Nem ülnék be rá mégegyszer. De nem is tudnám tiszta szívből leszólni. Ez most ilyen tabula rasa, nézze meg, aki akarja, azt' írja ide, mit gondol.


American sniper-amerikai mesterlövész

Ez a film a fordítottja volt a poltergájsztnak. Igen kemény előítéletekkel ültem be rá. Először is, bármit, aminek a címében szerepel az "amerikai", nem tudok komolyabban

venni, mint az amerikai pitét. Másodszor, akciófilm. Ammeg nem az én műfajom. Belőttem a Rambo kategóriába, hogy az amcsi tököslegyény megy és lő és nem cserél tárat és közben olyan bölcsességeket mond, mint hogy "csak a munkámat végzem." De a végeredmény nem ez lett. Clint Eastwood, aki színészként már bizonyított, most bizonyított rendezőként is. Van benne, igen, vérfröcsögés. De akit itt agyonlőnek, az agyon van lőve és nem kaszabol le még három másikat. Szinte érezni a szagát, ahogy a katonák összehugyozzák magukat a háború poklában. Az igaz történeten alapuló film elsősorban azt mutatja be, méghozzá brilliánsan, hogy Amerika valaha élt legjobb mesterlövésze hogyan (nem) tudja feldolgozni lelkileg a háborút. 
Helyremegy, leül, ötös.

A world beyond

Ne haragudjatok kedveseim, nem keresem ki a magyar címét. Az úgy volt, hogy spontán kitaláltuk Kedves Germánommal, hogy akkor mozizzunk és ennek a filmnek tetszett a koncepciója. Van egy világ a mi világunkkal párhuzamosan és

dzsordzsklúni átmászkál egyikből a másikba. Jó. Beülünk, lőn sötétség, reklám, filmelőzetes, felrúgjuk a popcornt, belenézünk a későn érkezők farpofájába. Figyejjé, kezdődik. Éééés, bejön a Disney-logó. Ajjaj, mondom....
A film nem rossz és félreértés ne essék, disney-ékkel sincs bajom. Csak én egy laza sci-fire számítottam amit végülis megkaptam, csak Disney-féle cukormázba tunkolva, ahol mindennek a végső megoldása a barátság, a szeretet és a dal. Jó, nóta nem volt. No, ezt leszámítva, aranyos, tényleg, jópofa családi film. Az enyhe csalódottságérzet jó eséllyel részben a mi hibánk, mert nem néztük meg pontosan mi is ez, részben a leírás készítőjéé, mert ő se. Kemény sci-fihez szokottaknak nem ajánlom, gyerekkel, kutyával, vasárnapi ebéd utánra tökéletes.


Jurassic World

Ha már az előítéleteknél tartunk, itt, ki kell jelentenem egy darab sem volt. Tekintve, hogy a Jurisics-széria első három

epizódja után PONTOSAN tudtam, mit fogok kapni a pénzemért: dinoszauruszokat, akik embereket kergetnek. És igen, megkaptam, élveztem, köszönöm. Félretéve a hülyeséget, tényleg, erre a filmre azért mentünk el a moziba, mert otthon, a kis 40x25-ös monitoron kockásra unná rajta az ember a fejét, viszont kultfilm, pontosabban egy kultszéria újabb epizódja, és hát a jurassic, az mozifilm, na. Kicsit megsértődtem a helyi Sógor mozira, mert jópár ojró felárat fizettünk a háromdéért, plusz az ájszensz érzésért, meg effélékért, de gyakorlatilag ott voltunk, mint a klasszikus lenvászonnal. Ellenben a film nem okozott csalódást, tudtam, mit akarok és azt meg is kaptam. Mélyebb értelmet nem kell keresni benne, de a mozijegy árát megéri, ha valaki szereti, mikor dinoszauruszok kergetnek embereket.