Minekutána tegnap összezagyváltam itt mindent, viszont még mindig írhatnékom van, úgy döntöttem, ma írok valami értelmes(ebb)et. Ennek két apropója van. Az egyik, hogy egy kedves ismerősöm minap felkért egy interjúra a szakdolgozatához. Ennek témája a külföldön élt, majd Magyarországra hazatért magyarok tapasztalatai a hazai vizek hullámainak minőségéről. Érdekes módon, aszongya az ember, azon viszonylag kevesek közé tartoztam, akik nem panaszkodtak. Ebbe mondjuk nyilván belejátszik az is, hogy ő direktben azt a célcsoportot kereste, akik igen. Viszont, eszembe jutott az interjú során egyetlenegy pont, ami kicsit az agyamra megy kishazánkban, főleg úgy, hogy Sógoréknál ez kifejezetten máshogy fut. Ez pedig a szolgáltatószféra. Pontosabban a szolgáltatások úgy általában, mint fogalom. A másik meg, hogy....
...pont ma voltam kontaktlencsét rendelni. És közben elkezdtem gondolkodni, hogy most ki a hülye itt. Bemenek a züzletbe, tessékkérem. Elmondom, hogy mikéne, kishölgy nagy erőkkel elkezdi verni a billentyűzetet, majd nagy szemekkel, amolyan ejnye-ejnye stílusban közli, hogy duplán vagyok regisztrálva náluk. Mondom az lehet... Tovább verődik a billentyűzet, majd közli, hogy hiányosak az adataim. Mondom az is lehet.. A harmadik ilyen enyhén vádló hangzatú "és hiányzik még a" mondat után nem bírtam és kibukott belőlem a kérdés, hogy "kedves hölgyem, most mondja már meg nekem őszintén, maga szerint mi közöm van nekem a maguk adatbankjához"? Merugye, nem én verem ott a billentyűzetet. Nem én felejtem el beírni az adataimat. Nem én nyitok magamnak új adatbázist, mikor egy már van. Ugye. Kár rám szemeket meresztgetni. Haszna nincs, segíteni nem fog, meg még a pultot is felborítom. Magyarázom még egy darabig, hogy mit szeretnék, de értetlenség és szögletesség fogad (nem ez van a rendszerben, be kellett volna jönni, stb.) A végén szakad a cérna, közlöm, hogy jó, akkor hagyjuk, hétfőn telefonálok a kolléganővel, akivel korábban beszéltem, ő valószínű meg fogja érteni, hogy mit akarok. Azt nem lehet. Hát de, b*meg, gondolom, majd kiballagok.
És ez egy enyhe, "egyszer megvonom a vállamat eset" volt. Ami-legyünk őszinték-nap mint nap megtörténik. De vannak sokkal erősebbek is. Hogy miért? Kérem szépen, pénz beszél, kutya ugat, azért. Azt hiszem ennek ennyi és nem több a megoldása. Ezt két okból írom. Az egyik, hogy tudjátok, mit gondolok, hiszen ezért van a blog, nem? De. A másik, hogy ne gondoljatok olyanra, amire nem gondolok. Mert Isten lássa lelkem, tőlem áll a legtávolabb, hogy azért, mert x éve Ausztriában is tevékenykedek, elkezdjem döngetni a mellemet és bezzegkedni. Nem kérem, a sógor éppolyan büdöset szellent mint a magyar, és nekem azért a magyar szellentés hangja mindig a hazai. Viszont vannak kikerülhetetlen tények. Mint az, hogy Sógoréknál több van a kincstárban. Ennek pedig erőteljes hatása van a szolgáltatásokra. Nézőpont kérdése, hogy ez jó-e vagy rossz, az van ugyanis, hogy a határ túlfelin a szolgáltatások jóval magasabb szintűek, ezzel arányban viszont jóval drágábbak is.
És itt kanyarodunk vissza a kontaktlencsés kishölgyhöz, meg az elméletemhez. Kishölgy ugyanis, a havi száz nettójával, majd hülye lenne problémát csinálni magának azért, mert egy vevő az aznapi háromszázból csúnyán nézett rá. "Bunkó", gondolja és ezzel el van rendezve. Miért is tenne másként? Akkor se kapna többet. A főnökének is rendben van így, hiszen nem egy fél vagyont hagytam volna ott, hanem kábé húszezer forintot. Majd otthagyja a következő. Tudjátok ahogy Hofi mondta: kis pénz, kis foci. Ugyanebben a helyzetben Sógoréknál valószínűleg ennek az összegnek a dupláját próbáltam volna otthagyni. Kischhölgy körülbelül három és félszer ennyiért állt volna a pult mögött, és a főnöke egy ilyen eset után úgy vágta volna ki, hogy csak úgy csörren, hiszen nem ő az egyetlen, aki szívesen ácsorogna ott három és félszer ennyiért. Aztán felvett volna valakit, aki igenis megpróbálja helyre tenni a dolgokat és ezzel a kör bezárul, a szolgáltatás javul és a vevő több pénzt hagy ott.
Ezt most persze nagyon lesarkítottam, de szerintem ez az egyik fő mozgatórugó. A másik, az egyszerűen "vállalati kultúrának" nevezett nyavalya, ami nálunk még sokszor visszacsúszkál a rendszerváltás előtti urambátyám alapon működő, "örülj, hogy megcsinálom neked" jellegű világba. Néha, mondom, mert azért már idehaza is egyre inkább felismerik, hogy ha valamit el akarok adni, legyen az tárgy vagy szolgáltatás, akkor nekem a vevő fog pénzt adni. És mivel egyre ritkább a monopolhelyzet, ezért ha paraszt vagy a vevővel, akkor át fog menni a szomszéd boltba és ott költi el a pénzét. Neked meg nem lesz. De ezzel némi csúszásban vagyunk. Mindenesetre fejlődik.
Viszont, így zárszóként, kihasználva a blog adta lehetőséget és terepet, leírom egy esetemet, ami azóta is böki kicsit a csőröm. Igen, ez most ilyen anyázós rész lesz, de valahol ennek is ki kell jönnie. És tipikus esete annak, amiről ezidáig beszéltem. Szóval. Dobozokat akartam gyártatni. Sima kartondobozokat. A varjas-diós cégemhez kell, hogy legyen miben elküldeni az árut. Random körbeírtam pár gyártónak, akiket találtam a környéken, majd válaszadás után a legkedvezőbb ajánlatot tevőre rábólintottam. Az etika és bizonyos törvényi előírások visszatartanak tőle, hogy nevesítsem őket. Kár. Mindenesetre. Lebeszéltük az árat és hogy mikor mehetek a legyártott dobozokért. Gyártelep, jóképű cigánygyerek megmutatja, hogy "ottairoda", bemenek, köszönök. Két kishölgy ül bent unottan. Tessék, mondja az egyik, majd felveszi megcsörrenő mobilját: "helló, köszi hogy visszahívtál, időpontot akarok kérni, mert kezd kopni a festés a körmömön". Oké, mondom, látszik, hogy itt fontos vagyok. Odafordulok a másik kishölgyhöz, ő ilyen "most tényleg muszáj?" arccal közli, hogy tessék. Mondom, hogy minekhíjnak, meg hogy a dobozaimért jöttem. Ő nem tud semmiről. Megadom a nevet, hogy kivel kommunikáltam. Jaaa, a Kati. Ő most értekezleten van. Meg tudnám várni? (Cérna szakad.) Nem, nem tudnám. Legyen szíves keresse ki a rendelésemet. Kishölgy kikeresi a rendelésemet (kábé negyven másodpercig tart). Ki tudnék vele menni a raktárba? Mekkellene nézni, mer lehet nem annyi, mint amennyit rendeltem. (Szakadt cérna rostjai felborzolódnak.) Mondok, csókolom. Én rendeltem 10 darab x méretű és 10 darab y méretű dobozt. Azon mi nem tud annyi lenni? Hát mer a gép nem úgy adja ki, blabla. Jó, kimegyek a raktárba. Tíz perc futkozás után meglesznek a dobozaim. Aszondja a kezeslábasos melós, akkor eccer tíz, meg eccer tizenhárom.(Cérna felgyullad). Nem mondom, kéccer tíz. De így adja ki a gép, balablablabla. Én akkor is tízet rendeltem. Akkor én most micsinájjak?
Vegyél ki belőle hármat!??
Amúgy ezen alapból lehet nem akadtam volna fenn, de ezek után muszáj volt. Na mindegy, a dobozok meglettek és nagyon jó áron. Annyira jón, hogy mondom ezt a kis bosszúságot megéri, rendelek mégegyszer. Írom az ímélt, hogy kéne doboz. Valami minimálisat variáltam a méreten, kb 1 cmt. Jön az árajánlat. Én meg pislogok. Az egyik méret, ami az első körben nagyjából 150 ft volt, most egy ezres. Írom kishölgynek, hogy ez így nem fasza. Válaszként jön valami, vevőként számomra teljesen irreleváns blabla anyagokról meg előállítási költségről, satöbbi. Mondom neki, hogy ez mind szép, de én kértem előzetesben egy árajánlatot, amit meg is kaptam és az határozottan nem ez volt. Erre pár nap csend után jön egy ímél kishölgy főnökétől: "Tisztelt Varga Úr, sajnálattal közöljük, de cégünk csak nagy tételben foglalkozik dobozok gyártásával, ilyen kis tételben sajnos blablablabla nem áll módunkban teljesíteni kérését. Blablablabla, cégvezető. "
No igen. Erre mit mondjon az ember? Egy sima anyádat, vagy írjam le neki ezt a komplett bejegyzést?
Idővel talán rájönnek, hogy lehet ezt máshogy is.
Addig meg legyünk türelemmel és némi szarkazmussal, a kettő együtt mindig jó.
Nem? De! :D
