Ne tudja a jobb kezed, mit csinál a másik orcád

 

Ebben a bejegyzésben lesz egy jó nő.

Képzeld el a helyzet, hogy mégy az utcán, így ballagsz magadnak előre, dúdolod az orrod alatt, hogy szájjekismadár és akkor odalép hozzád egy pali, hogy helló, adnék neked húszezer forintot. Mit szólnál hozzá?

Namost, ha tényleg beleélted magadat a helyzetbe, akkor rájössz, hogy nem Istenbizony, hogy azt mondod, hogy oké, idevele. Merugye a tényen kívül (pali, tízezres, szájjekismadár) azonnal ezer dolog jut eszedbe, hogy miért, mit akar, miért pont én, satöbbi. Főleg satöbbi.

Én meg pont ebben a helyzetben vagyok. Én vagyok a pali a történetben, mielőtt félreértés esne. És igen, akarok is érte valamit, azt, hogy elmondd két cimborádnak, hogy én voltam. Ez innentől már nem adományozás, hanem biznisz. Viszont neked ennyit megér egy deákbérlet nem? (A húszezer forintos bankó.)

Az van, hogy indítottam egy projektet. Összeraktam tavaly, elsőre kicsiben, ellenben a világuralom átvételének minden esélyével kecsegtetően egy céget. A blog egyik alapelve, hogy nem csinálok reklámot, de ha a blogíró saját cégét említem meg, az nem reklám, ugye? Vagy de? Szerintem nem. Mindenesetre alig feltűnően itthagyok egy linket a 

Vienna Matter Consulting

-hoz. Tanácsadás Ausztriában élő, vagy oda kívánkozó népeknek munkakeresés, lakáskeresés, vállalkozásalapítás, adminisztrációs ügyek és satöbbi terén. 

Nem volt feltűnő ugye? Ugye? Nem? Na azért.

Naszal. Projekt. Az állatvédelem nekem ilyen szívemhez nőtt dolog, sötét lelkem egy jól őrzött kamrájában igazából kiskutyák ugrándoznak ám, még ha nem is gondolná az ember. Aztán voltam én önkéntes állatvédő, meg hivatásos állatvédő, meg mindenféle állatvédő, de ez nem olyan dolog, hogy a munkahelyváltással elmúlik, ez úgy is marad. Úgyhogy kitaláltam, hogy végre elérjek az említett projekt dógához is, hogy a fent alig észrevehetően megemlített cégemen keresztül szeretném, hej, a zállatvédelmet támogatni. A koncepció, hogy opcionálisan felajánlom a mindenkori ügyfélnek, hogy ha pár százalékkal többet fizet, akkor az a pár százalékkal több az adott állatvédő szervezetnek kerül átutalásra. (A cégem jellegéből fakadóan elég jó a pofázókám, tehát az ügyfelek ebbe belemennének, hidd el.) A fent említett fiktív állatvédő szervezetnek cserébe annyi dolga lenne, hogy felvesz a hivatalos támogatói közé, tehát az on-és offlájn felületein megjelenik az ezen bejegyzés során még alig-említésre-került cégem, illetve ha ne adj' Isten nagyobb összeg esik be, akkor a fent említett fiktív állatvédő szervezet ad a kuncsaftnak valami kitűzőt, vagy hasonló dolgot, amire a magyar nyelv ismer egy nem hivatalos, ellenben annál kifejezőbb összefoglaló szót: a "basz"-t. (Kulcstartó, toll, póló, prospektus, naptár, bézbózsapka=basz.)

Szekszdrágszrákenróll, koncepció megvan, gondoltam majd jól körbeírok pár random állatvédőnépségnek, hogy hé srácok, van della, kell? Aztán majd egymásnak adják a kilincset a közelingyenzséért.

 Hát szerinted?

Hát nem, hogy a menkü üssön bele.

Nem hiszitek el, de nem kell nekik. 

Nem válaszolnak, nyavalyognak, kitérnek a válasz elől, satöbbi, főleg satöbbi, szóval az elméleti helyzet a gyakorlatban úgy fest, hogy jelenleg én futkosok, hogy pénzt adhassak valakinek. Hogy ez bánt-e? Há' szerinted miért lett belőle blog? Hogy értem-e a pszihológiáját? Még nem teljesen, de dereng. 

Több bölcs emberrel is megvitattam a kérdést és valahol mint központi fogalom a "bizalmatlanság" akadt fenn elmém lukacsos halászhálóján. Hiába, hogy én tényleg akarok pénzt adni a népeknek, hiába, hogy olyan becsületesen számolnék el, mint kezdő pincér a borravalóval, hiába, hogy a fő ok ami a szemem előtt lebeg, a bolyhos kiskutya, ezt ugyi a népek nem tudják. Úgy látszik, az adakozás mint olyan, biznisz lett és ahol biznisz van, ott visszaélés is és ahol visszaélés van ott idővel kilesz a kuk, ahogy a művelt svéd mondaná. Az elvet megerősítendő kaptam is egy ilyen emailt a sok elküldött után, amiben az ember azt mondta, hogy ja, ezzel a konstrukcióval rossz tapasztalataik vannak, úgyhogy menjek a fittába, ahogy az előbb említett svéd mondaná. Erre ráakaszkodtam és kikérdeztem, hogy miért is pontosan, amire aztán némi nyaggatás után elmondta, hogy hát... bakker, rövidentömören azért, amit feljebb leírtam. Rendszeresen küldött, kérdezés nélküli adomány az oké, bármi más, amiben csavar van, az gyanús és nem köll.

Nagy levegő, azt veszek most. Mert egyfelől, a fejemet tudnám a falba verni, vagy adott esetben nem is feltétlen a sajátomat, hogy itt van bázmeg, itt a pénz, csak a kezedet kéne kinyújtani érte és akkor még variálsz? Na jó, gondolom nagyképűen, akkor majd adom másnak-de annak se kell. Mindenesetre bosszantó/frusztráló/ijesztő, hogy ide jutottunk. Hogy akarsz valami jót csinálni és megijednek tőle. Még talán csak az állatvédőket se tudom vádolni, hiszen ők is csupán a tapasztalataikra építkeznek. Amik ezek szerint nem túl jók. Másfelől, a fejnek a falba való verése csak rövidtávú megoldás, meg festetni is kell utána, szóval ki kell gondolnom, hogy hogyan tovább. Átkonstruálom az ajánlatot. Vagy átajánlom a konstrukciót. Még nem tudom. Veszek még egy nagy levegőt és igyekszem hőbölgés helyett tisztán átlátni a tényeket és a valóságot. 

Aztán aszerint lépni.

Ez most mindenesetre jól esett, hogy kimoroghattam magam, köszi, hogy "meghallgattátok".

Éljenek a bolyhos kiskutyák és a tippeket szívesen fogadom. Továbbá a bejegyzést ér szabadon osztani is, hátha megfelelő kezekbe kerül.

Mégtovábbá, mint azt már mondtam, itt helye nincs a reklámnak. Ellenben ha lenne, akkor ugye tudjuk, hogy reklámozni a legjobban a Maslow-piramis alján lévő dolgokkal lehet, mint a kaja, vagy a jó nők. Tehát most pusztán azért kaptok jó nőt, mert megígértem.

Perszepersze.

Keziccsókolom.

Van-e élet a Földön kívül?

 Ez szigorúan véve lehetne eddigi bloggerpályafutásom legrövidebb bejegyzése: Igen. Köszi. De mondok', hátha érdekel benneteket, hogy mé' mondok ilyet, honnan veszem, miért írok róla, van-e fogyatékosságom. Na akkor ezt fejtsük vissza, mint inverz nagymama a babot. 

A miértet a legegyszerűbb megválaszolni. Épp ez ugrott be. Napok óta nyom valami az agyam hátsó részében, hogy írni kéne, de minden téma olyan blee volt, hogy lokdáun, meg távoktatás, meg tudomén, aztán ma valahol két mondat között egy harmadik dologról beugrott ez a téma, ami régi kedvencem.

Hogy honnan veszem, az már kevésbé spontán dolog, ugyanis az ijesztő, vagy szép benne, (válaszd ki) hogy ez nálam nem hit. Mármint nem úgy vagyok vele, mint az Eiffel-toronnyal, vagy a becsületes politikussal, hogy bár sosem láttam a tulajdon szememmel, de hiszem, hogy létezik. Ugye azt se mondhatom, hogy tudom, hogy létezik élet a Földön kívül, mert eddig kézzel fogható bizonyíték nincs rá. Ez valahol a kettő között van, amit úgy hívunk, hogy erősen valószínűnek tartom. És mivel nem hitről beszélünk, ezért nem is érzelmi alapon vélekedek így, hanem egyszerűen azért, mert sokkal több logikailag levezethető érvet látok egy "igen", mint egy "nem válaszra. Tehát ez olyan reláció, mint amikor Gyula bácsi, a nyugdíj előtt álló brigádvezető kőműves elé leteszel egy pohár pálinkát és logikailag megvizsgálod, hogy minek nagyobb az esélye, hogy az a pálinka eltűnik onnan, avagy nem. Tehát nem pusztán hiszed, hogy eltűnik, viszont nem is tudod teljes bizonyossággal, hogy így lesz, de rohadtvalószínű. 

Akkor nézzük meg a miérteket, szépen, sorba, betűvel.

1. (ez mondjuk szám.)

Jelenlegi tudásunk szerint az univerzum, avagy Univerzum végtelen, vagy közel végtelenül böszmenagy. Valamiben, ami végtelen, vagy közel végtelenül böszmenagy, elég kicsi az esélye, hogy egy adott bármi csak egyszer történjen meg. Ja, ble, gyenge érv a Földet meghódítani akaró ufókra, az ámerikaiak által hét lakat alatt őrzött idegenekre, meg a repülő csészealjakra, lehetne mondani. De én nem arról beszélek, hogy berepül a kis szürke ember az ablakodon a lebegő frizbin, hanem arról, hogy valahol -bárhol- miért ne lehetne bármi, ami a mi fogalmaink szerint megfelel az élőlény definíciójának? Lehet, hogy egy egysejtű. Lehet, hogy egy növény. Lehet, hogy egy pocsolyában hömbölgő csápos izé. Lehet, hogy egy öt kilóméter átmérőjű, dedokaéder alakú pink szuperorganizmus, ami minden hatvanhetedik percben egy Herizonfordot böffent ki egy nyílásán. Lehet, hogy egy olyan valami, amit elképzelni se tudunk, mert nálunk nincs, de él. Ugye az írás halála a szóismétlés, tehát a végtelen, vagy közel végtelenül böszmenagy Univerzumban már csak a nagy számok törvénye alapján is kell legyen a Földön kívül is valahol valami, vagy valaki, aki él.

2.

Exobiológia. Az exobiológa egy mókás tudomány. A biológia, úgy általánosságban értve amúgy többek között azért is a kedvenc tudományom, mert nem kell benne ilyen mindenféle "mi lenne ha" elméletekkel vacakolni, mert ugye ki lehet próbálni. Meg akarod tudni, hogy harap-e? Dugd oda a kezed, jegyezd le az eredményt, kész. Namost, az exobiológia pont ezt nem tudja, ugyanis a Földön kívüli élettel foglalkozik, tehát (egyelőre) pusztán elméleti síkon működve, feltételezésekkel dolgozik, azaz nincs benne semmi, ami megkergessen, reagáljon, összekenjen, vagy bugyborékoljon, csak agyalás. Az exobiológiát pöcsös korom óta nem értem. Az exobiológiának nagyon sokáig az volt az alapfeltételezése, hogy élet mint olyan csak és kizárólag olyan körülmények között létezhet, ami nagy vonalakban hasonlít ahhoz, ahogy mi élünk. Tudod, víz, levegő, légkör oxigénnyel, blabla. Ezt meg azért nem értem pöcsös korom óta, mert ugye azok a tudományos ismeretterjesztő filmek, amik ezt pedzegették, általában azzal kezdődnek, hogy a Földön milyen körülmények között alakult ki az élet. Ugye egy ilyen metánnal tele légkör, durva UV-sugárzás, végeláthatatlan összefüggő óceán, szóval olyan szitu, amiben a fenti Gyula bácsi, a nyugdíj előtt álló brigádvezető kőműves 2 és nyolc perc közötti időtartam alatt feldobná a kőművespacskert. Aztán meg, folyamatosan jönnek a hírek olyan helyeken felfedezett élőlényekről (ld: Marianna-árok alja, savas forrás, a Föld légkörének a puszta űrrel határos régiói, az Északi-sark gleccserei), amikről mindent el tudtunk eddig képzelni, csak azt nem, hogy ott élet van. Konklúzió: nem a körülmények alkalmazkodnak az élethez, hanem az élet a körülményekhez. Ez ugye egy szükségszerűség, mert ha nem tesz így, akkor szimplán nem van, értem? És aztán durván 10 éve az exobiológiának is leesett ugyanez a tantusz és azóta értem és örülök neki. Azóta kevésbé foglalkoznak azzal, hogy milyen Földszerű körülmények között lehet élet, inkább azzal, hogy ha nem Földszerű körülmények között van élet, akkor az milyen? Ez a szemléletmód meg ugye jócskán kitágította a horizontot, és az "élet lehetséges rajta" kategóriába eső bolygók számát megsokszorozta. Me' ugyi', mé' ne-kérdezné erre Gyula bácsi, a nyugdíj előtt álló brigádvezető kőműves.

3.

A "fingomnincs" elmélet. Ezen elmélet, melyet hivatalosan nem így hívnak, de attól még működik, azt mondja ki, hogy attól, hogy Gyula bácsi, a nyugdíj előtt álló brigádvezető kőműves nem tud valamiről, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy az a valami nincs. Az univerzum, avagy az Univerzum, mint azt már megbeszéltük, a szóismétlés elkerülése nélkül is végtelen, vagy végtelenül böszmenagy. Azaz, az, hogy mi még nem találtunk életre utaló jeleket az univerzum, vagy az Univerzum általunk feltérképezett röhejesen parányi részén, nem jelenti azt, hogy máshol, vagy máskor nincs, illetve nem volt, vagy nem lesz. Tehát a kérdést kiterjeszthetjük úgy térben, mint időben. Ergó, lehet élet egy olyan bolygón, ami abszolút nincs a látómezőnkben, ne adj Isten soha nem is lesz.  Továbbá, a Föld, mint azt már szintén megbeszéltük, sokáig volt olyan állapotban, amiben Gyula bácsi, a nyugdíj előtt álló brigádvezető kőműves ugyancsak nem érezné jól magát, és valamikor a nagggyon távoli jövőben ismét olyan állapotban lesz. Tehát az, hogy egy bolygó jelenleg nem annyira alkalmas (elméletileg) az élet kialakulására, nem jelenti azt, hogy soha nem is volt, avagy soha nem is lesz. Konklúzió: az, hogy egy bolygóról nem tudunk, avagy tudunk róla, de nincs rajta élet, önmagában még nem ok semmire, illetve semminek az ellenkezőjére sem.

Namost, ha Gyula bácsi foglalkozna ilyen elméleti kérdésekkel, akkor bizony hamar rájönne, hogy ezt a három dolgot összevetve elég nehéz kategórikusan kijelenteni, hogy nem, a Földön kívül nincs élet. Majd a második pálinka után arra is rájönne, hogy ezt a három dolgot összevetve igazából valószínűbb, hogy van élet a Földön kívül (vagy volt, vagy lesz), mint hogy nincs. 

Márpedig Gyula bácsi, a nyugdíj előtt álló brigádvezető kőműves nem beszél hülyeséget, a pálinka pedig nem hazudik. Gondold át Te is. 

A vélemény szabad.

Gyula bácsinak két pálinka után meg főleg.

Kutyatár, kutyatár, kutyafülű Aladár

 

Na az Aladár az úgy lett, hogy Jóanyám kitalálta, hogy kellene egy fiatalabb kutya az összekuszált szemű szánhúzó mellé. Úgyhogy nekiállt mentett állatvédőskutyusokat nézegetni, én meg kaptam az ívet meg a képeket meg videókat véleményezésre. Egy buksit már majdnem elhoztunk, de kiderült, hogy macskát eszik. Így aztán hirtelen és váratlanul lett egy Aladárunk.

Namost, az Aladárnak a levése az úgy lett, hogy Aladár megláttuk, aztán  ígycsináltunk, hogy húdeszép. Aztán volt ott valami bonyolítás, mert Aladár ugyan állatvédő oldalon volt fent, de kiderült, hogy a gazda ezt nem egészen így gondolja. Szóval valamit nekiállt molyolni, hogy ez egy mittomén milyen tenyészkan, meg ígymegúgy, aztán igazából arról van itt szó, hogy megöregedtek, elköltöznek panelba, ott meg nem jó a kutyának. Aztán rájött a báttya, hogy jobb ha nem molyol, mondta, hogy vigyük a vadat, ha tetszik.

Namost, én itt kerülök képbe, mert felajánlottam, hogy leszek sofőr, meg segéderő. A terv az volt, hogy levezetünk a halálf@szára, megnézzük a vadat, ha szimpik vagyunk egymásnak, akkor ezt megtesszük mégegyszer Husky Úrral, és ha az is működik, akkor egy harmadik lépésben elhozzuk. 

Ebből aztán az lett, hogy levezettünk halálf@szára, ami 3 és fél órára van tőlünk és Aladárral ott helyben Jóanyámostól egymásba szerettünk. Aztán úgy voltunk vele, hogy a radai rosseb vezet le mégegyszer halálf@szára, kutya jön, a többit meglássuk.

Aladárnak a becsületes neve amúgy Ali, de mivel szerintem ez kebabárusnak való név, nem német juhásznak, viszont egy ötéves kutyát aki ezzel a névvel nőtt fel már nem keresztelsz át, hát maradt Ali, aztán a címadó rigmusból rajtaragadt a becenév. Egyébkéntl egy farkasszerű testbe oltott kölyökkutyalálek a legény. 

Szóval lepapíroztunk mindent Palibácsival (akit szintén nem így hívnak, csak én, továbbá többször meg akartam harapni, pedig jólszituált úriember, csak nem szívelhettem a stílusát), bevágtuk a vadat a csomeszbe és uzsgyi. Egy beokádással haza is értünk. 

No aztán hogy hazaértünk, jött a bingó, a husky szerint Aladár sem nem szép, sem nem aranyos, és egyáltalán, menjen a búbánatba az ő királyságából. Úgyhogy én homeofficban Vargáriában maradtam és segítettem kutyát nevelni. Ez eleinte egy elég húzós feladat volt. De megoldottuk, meg biz. Nagyobb balhé végülis egyszer lett, mert a fent említett kölyökkutyalélek nem tud róla, hogy ő kb másfélszer akkora mint a husky és hagyta magát lenyomni. Aztán hogy megsegítettem a történetet a vizesvödörrel, hallgatólagos megállapodással béke köttetett, majd ez-lekopogom-állandósult.

Aladár elfogadta a huskyt mint a morcos apót, amaz pedig Aladárt mint a hülyegyereket, akiből amikor már igen sok, akkor így csinálunk neki, hogy grrrr és akkor elpucol. 

Aztán azóta Aladár itt boldog és szocializálódik. Kiderült többek közt, hogy bármennyire is kiskutyalelkű, területőrzésben nagyon is németjuhász, az első csengetés nélkül érkező ismerősnek pont annyi ideje volt, hogy kimenjen a kapun. 

Továbbá egy másik melléknévként megkapta az illetékes elvtárs címzetet is, mivel amiről Aladár nem tud és nem ellenőrizte le, az nincs is. Az alábbiakban épp a nappali felmosásának folyamatát minősíti.

Nem könnyű amúgy lefényképezni a jószágot, elnézést a képekért, de olyan szinten fekete, hogy csak teljes rivaldafényben lehet lefotózni. Az alábbi képet egy sógoriai ismerősömnek csináltam a két kutyáról.

Szóval. Kemény menet volt, de szépen lassan beállt mindenki a helyére és most itt boldogít minket a nagy fekete farkaskutya. És szemmel láthatóan ő is boldog. Imádnivaló jószág. Azért ha mostanában jöttök Vargáriába, csengessetek mielőtt kinyitjátok a kaput. :)

Népszavazás kiskutyával

 

Lehet nekem nem is ilyen mindenről-semmiről szóló blogot kéne csinálnom, hanem gasztroblogot. Mert hajlamos vagyok a bejegyzéseket a kajával összehasonlítani. Ez most olyan lesz, mint a lecsó, hogy úgy nagyjából minden belemegy, azt jóvan. Lesz benne kis ez, meg kis az, aztán ha nem tetszik ami a végén kijön, akkor a disznóknak adjuk.

 Na. 

A gasztoblog ciki. Nem csinálok ám.

Az van, hogy népszavazás volt ma Ferencjóskalandban. Illetve nem ma, hanem egész héten népszavazás van, hétfőtől péntekig. Mégpedig az állatvédelemről, vagyis az állatvédelmi törvény módosításáról. Ezt egy polgári kezdeményezés indította el és az a célja, hogy odacsesszenek végre a tömegtartásnak, a kényszervágásnak, az állatok állattalan (vagy ha úgy tetszik embertelen) szállításának, meg még pár olyan dolognak, amiről mindannyian tudunk, de hajlamosak vagyunk "iszenna" alapon nem tudomásul venni. 

És, tegyem hozzá teszik ezt okosan. Mert nem a véresszájú módszerekkel dolgoznak, hanem másfelől erősíteni akarják a helyi parasztgazdaságokat is. Mert ugyi a kiskutya aranyos, de szerintem a tudatos élethez hozzátartozik az is, hogy tudomást veszünk a kevésbé szép dolgokról is, illetve megtanuljuk átértékelni őket, mint például, hogy a virslisszendvicsben lévő állatnak is volt anyja meg apja, voltak gondolatai és érzelmei és bizony rítt mikor levágták. Szal lehetett volna akár kiskutya is.

És aztán ha ez tudatossá válik, akkor vagy nem eszünk virslisszendvicset, vagy ha már a virslisszendvicsevés mellett döntünk, akkor csak jobb a Csöpi nevű ötéves disznó virslijét enni, aki a Hanziparaszt mezején hömbölgött a dagonyában és az alatt az öt év alatt azért egy jó élete volt, mint a fenekén a 32543-as számot billogként viselő négyhónaposan levágott cocáét, aki életében fényt sem látott. 

Aztán tudjátok, azért nekem ez az állatvédelem eléggé a lelkemen van ám. Csináltam én ezt "hobbiból", meg szakmaszerűen is, de ez olyan bokor, hogy ha egyszer belekeveredsz, többet nem mászol ki belőle. Nem is akarsz igazából, valahogy mindig a részed lesz. Most épp azon dolgozom, hogy a frissen alapított cégem közösségi szerepvállalás címén magyar állatvédő szervezeteket támogasson. Erről a cégről még nem meséltem itt, de világuralomra tör és majd megteszem egyszer. Mármint a mesélést.

Nade, folytatva a  népszavazás dolgát, ez meg pont erről szól. Mármint nem a cégemről, meg nem is a világuralomról, hanem hogy ésszel bánjunk a jószággal. Tetszik. Kéne ilyen hazulra is, komolyan. Ez olyan nekem való dolog. Fel is kerekedtem hej, hogy szavazok. A felkerekedés az munkaidőben történt, mert a nagyon menőn disztenszlörningnek nevezett, az értelmetlenhez konvergáló távoktatás mellett, amit jelenleg csinálok, mindenre is van időm. És mivel manapság már mindent is lehet onlájn, még oktatni is, ezért aztán lehet népszavazni is, mármint onlájn. Úgyhogy elmentem onlájn népszavazni, viszont a szavazásnál kiderült, hogy én nem vagyok nép.

Na mondom szép, itt húzgálom a császár bajszát már majd' tíz éve, terelem a vadakat, fizetem a tizedet a kétfejű sasos ládába, futkosok a sváb fehércselédek után (vagy elől), azt még azt se mondhatom, hogy én pedig a Csöpidisznóra szavazok?

Hát nem, merthogy, mint utánaolvastam, állampolgársághoz kötött.

Aztán itt jön az a téma, ami már a habarás a lecsóban. Merthogy nem sikerült népszavaznom, lementem az oskolaudvarra cigerettázni, aztán filozofálni kezdtünk a kollégákkal erről a fenti témáról, amit aztán továbbgondoltam. Azt mondta a Péter és a farkas, hogy na ja, ez elég fura, mert pár emberöltővel ezelőtt, mikor még nem volt globaziláció, érthető lett volna, hogy mindenféle gyüttment ne brekegjen bele az állam dógaiba, de ma ő inkább ahhoz kötné, hogy ki hol lakik. Péter és a farkas amúgy egyazon személy, egy kedves kollégaember aki egy szerencsés véletlen folytán a Farkas Péter névre hallgat. Illetve erre nem, csak ha németül mondják neki. És az előbbit nyilván nem így fejezte ki, mert nyakon vágtam volna. Meg lehet nem is vágtam volna nyakon, mert csípem.

Nade.

Ezen felkerekedve elindult az agyam a "nép" fogalmán. Ennek is olyan ám nekimenni, mint a Dunának, hogy attól függ, hogy széltében, vagy hosszában akarod átúszni, mert egyik irányban igen sokáig tartana. Mindenesetre legjobb tudásom szerint a nép mint olyan nem egy túl öreg fogalom. Meg merem kockáztatni, hogy a kora újkorig kevésbé volt használatban. Inkább kötötték magukat az emberek identitás tekintetében rokonsághoz, mint nyelvhez és határokhoz. Nem véletlen, hogy ékes anyanyelvünkben a nép szinonímájának számító "nemzet" szó etimológiailag a nemzésre vezethető vissza, azaz akinek a pereputtya vagy, oda tartozol. Hát ugye manapság ez már kicsit máshogy megy. 

Ugyanezen a gondolatmeneten felúszva veséztük ki Péterrel és a farkassal azt is, hogy viszont ugye az is kérdéses, hogy helyén van-e, hogy a Maldív-szigeteken élő sógor viszont belebrekeghet, hogy merre menjen a szekér Bécsben, a bécsi török, hogy elnök legyen-e Erdoganból, hát meg ugye az is, hogy nekem szabadna-e beleevetkéznem, hogy mi van Orbániában. Mert ugye szabadni szabad. Csak hogy jogos-e, az a kérdés. 

Mert ugye a tények nem mindig vágnak össze az identitással. Nekem ebben pedig nincs zavarom, határozottan Sógoriában élő szittyaként definiálom magam. De a tények azt adják ki, hogy bizony szavazhatok legközelebb is a Viktor ellen Bécsből, de a Csöpidisznóra legközelebb se, pedig ha néha veszek darálthúst a billában, akkor azt belőle. Aztán én ebbe nagyjából bele vagyok nyugodva, bár Isten látja lelkem, ha rajtam múlna, már kicserélték volna a két jelöltet. 

Nem is fogok egyik kérdés végére se pontot tenni ebben a bejegyzésben, tudom, hogy mindenkinek megvan a témá(k)ról a saját hujjognivalója, ez inkább volt amolyan gondolatindító kontra gondolatülepítő volt. 

De indult és ülepedett, úgyhogy nekem most jó.

Vélemények szabadok.

u.i: Ne bántsd a kiskutyákat, a kurv@nyád.

Bazmegleves

 

Csendes vasárnap van, úgyhogy főztem bazmeglevest. Ez úgy készül, hogy az emberfia mikor felkel, előhalász a mélyhűtőből egy adag levescsontot, azt felteszi egy fazék vízbe éppcsak főni, azt otthagyja. Ezért kell ehhez a vasárnap, mert a bazmegleves időt igényel. Aztán mire a fent említett emberfia kezdene megéhezni, addigra a csontból meg a vízből lesz egy jó sűrű csontleves. Ekkor felteszi a delikvens nagyobb lángra, szel bele répát, meg hagymát, meg dob bele egy marék száraztésztát, aztán az egészet jól meghinti borssal, sóval, meg csiliporral. Ez így még pislog egy negyedórát és fogyasztható. Ekkor az addigra már igencsak éhes emberfia kimeri egy tálba, leül befejezni a tegnap elkezdett filmet és mivel a leves forró, de az emberfia éhes, ezért összecsücsörített szájjal beleszürcsöl. Ez oda vezet, hogy a leves tetején meggyűlö csilipor direktben az emberfia tüdejében landol, aki ettől fuldokló köhögésben, majd ennek elmúltával Istenkísértő káromkodásban tör ki, és közben többször elhangzik, hogy "bazd meg, leves'". Na innen a neve.

Ennek amúgy az égvilágon semmi köze a mai témához, de le akartam írni. A mai téma a magyar szolgáltatószféra lesz.

A magyar szolgáltatószféra meg onnan jutott eszembe, hogy így Karácsony kontra Szilveszter táján a csilibe bele-nem-fulladt emberfia gyakrabban találkozik ezzel a fenoménnal. Illetve találkozott, mert most már utána vagyunk, de most értem el a blogig. És így azért csak mindig vakaróznom kell egy kicsit tőle.

Jujde, most olyat csinálok, amit nem szeretek, bezzegkedni fogok. Ugye így, hogy most már jópár éve Bécs kies városában dolgozom a valamikori Monarhia Pornóapáti központtal való visszaállításán, van némi rálátásom, hogy hogy futnak a dolgok Sógoriában kontra Agyarországon. Van ugye ez a klisé, hogy Ausztria drága. Azért mondom, hogy klisé, mert ez így ebben a formában nem igaz, bizonyos dolgok jelentősen drágábbak hanziéknál, a többi éppcsak, vagy ugyanannyi, mint otthon. Az egyik ilyen bizonyos a szolgáltatószféra. Tehát bármi olyan, amikor nem egy tárgyi dologért fizetsz, hanem azért, mert valaki csinál neked valamit. Nyilván, én is otthon járok autószerelőhöz, meg fodrászhoz. Igen járok fodrászhoz, csitt. Néha. 

Namost ugye, vajon miért drága otthonhoz képest a hódítás alatt álló területeken a szolgáltatószféra? Azért, mert a kínálatot a kereslet szüli, azaz itt el tudja kérni a száz ojrót a masszőr óránként, mert lesz aki odaadja neki. Van viszont ennek szerintem egy másik vonulata is, amit érdemes volna megvizsgálni.

Mégpedig az, hogy az árért biza minőséget is elvársz. És ahol minőséget kapsz, oda szívesen mégy vissza. És arról mesélsz a barátaidnak és üzletfeleidnek és ők is odamennek. És akkor a szolgáltató boldog lesz és boldogan szolgáltat neked. Ellenkező esetben felkopik az álla. Hiszen lejártak azok az idők, amikor mosógépért a Hajdúhoz mentél, elromlott tévével a Villszövhöz, fájós foggal meg az SZTK-ba, most már mindenre (is) van alternatíva.

És azt gondolom, kis hazánkba pont ez a gondolatsor nem érkezett még meg, hiába, hogy a realitás már kívánná. Másfelől megy a májjogás, hogy a magyar vásárlóerő inkább vásárlógyengeség, meg nem lehet egy értelmes üzletet összehozni, nade, kérdem én, min csodálkozunk?

Csak néhány saját példa az elmúlt hónapokból. A Sógor császár által részemre átutalt 14. havi bérből gondoltam beruházok egy új leptopra, mivel a régi kb már a szupermáriótól is lefagy. A közelebbi komák most már fogják a fejüket, annyit nyaggattam őket információért, de muszáj volt, lévén annyit értek az elektronikához, mint teknősbéka a legóhoz. Nem sokat, na, ha nem lenne egyértelmű. Szóval, beballagok egy itt meg nem nevezett vombathelyi leptopbótba, mondom a komának, hogy mikő. Mondja, hogy mi van. Mondom, hogy az egyik tetszik, de van két kérdésem, annak nézzen utánna, azt ha stimmel minden, akkor otthagyok egy átlag magyar fizetést. Mondja, hogy "jajóvanminnyá". Elmenek a dolgomra, jövök vissza egy óra múlva, kérdem a komát, hogy na? Aszondja, hogy na, mi? Hát mondom megnézted amit kérdeztem? Jaaaa....nem volt rá időm. Jó mondom, itthagyom a telefonszámom, hívj fel. Na azóta is hív. Hát máshol hagytam ott egy átlag magyar fizetést. Namost nekem ugye mindegy, végülis lett laptopom, de hogy mikor ő az esti sörözés közben panaszkodik a haveroknak, hogy "szarul megy az üzlet", akkor gondol-e ezekre az esetekre, azt nem tudom. Gondolom nem, mert akkor nem menne szarul az üzlet.

Aztán eszembe jut az is, mikor azzal a feltett szándékkal néztük végig egy jóbarátommal Sopron cívis városát, hogy beszerzünk egy használtautót. Körbenéztünk jópár kereskedőt és egész érdekes volt megfigyelni a reakciókat. Jó, egyikünk se néz ki annak a fajtának, aki a maláj kurvák hátáról szívja fel a kokaint unalmában, de talán ágrólszakadtnak se tűnünk. És így sokszor volt az, hogy bemegyünk valahova, aztán mint a westerfilmekben, csak a szél süvítését hallani. És ha találunk valakit, akiről utólag kiderül, hogy odatartozik, annak az arcára elsőként az ül ki, hogy : "Jézusereje, egy kuncsaft. Mit akar ez itt?" 

Hát szerinted??

Aztán kaptunk, több helyen is, olyan korrekt felvilágosítást, hogy csak még. Elmondtuk az opciókat, mikéne, mire jött az információáradat, hogy: "Őőő, jaaa aszzem lehethovvan. Nézzetek körül."

Kiváló, köszönjük.

Namostugye, '89 óta nagyjából szabadpiac van. ilyenkor az emberfia, ha nem fullad meg addig a csilitől, továbbáll egyel. Aztán ha ott foglalkoznak vele, akkor boldog. Ha meg ott se, akkor megint tovább megy, és elmeséli a barátainak és üzletfeleinek, hogy na oda ne menj, nem érdemes. És a barátok és üzletfelek nem fognak odamenni és a kereskedő, vagy szolgáltató néz a lenyugvó Nap utolsó sugaraitól narancsra festett nejlonzacskóra, amit az őszi szél görget az úttest bal felén az árok felé és arra gondol, hogy "Istenem, bárcsak tudnám, mit csinálok rosszul..."

És azt hiszem bele fog még telni pár évbe, míg a magyar szolgáltatószféra rájön, hogy mit csinál rosszul. Míg felismerik, hogy a hiba nem abban van, hogy az emberek nem akarnak vásárolni, vagy szolgáltatást igénybe venni,-mert hiába jön onnan is a panaszáradat, igény biza van- hanem abban, hogy ha-elnézést-le se sz@rod a kuncsaftot, akkor odébb megy két sarokkal és ott költi el azt az összeget, ami akár a te zsebedet is vastagíthatta volna. Mert van másik bolt, van másik masszőr, másik leptopárus, van amazon és ebay és választhat. Te viszont nem. Aki egy ilyen tapasztalat után ment ki az ajtódon, azt többet nem fogod látni. És a végén örülhetsz, ha a haverokkal való esti sörözés során, mikor panaszkodsz, hogy nem megy az üzlet, nem a haveroktól kell kölcsönkérni sörre.

Ha el akarsz adni valamit, akkor kell valaki, aki azt megveszi. Magát nem fogja eladni. Mármint a valami. És ha te nem adod el a valamit, akkor a szomszéd fogja. Talán pont annak, aki tőled jött át hozzá. Mert igen, a szüleink idejében csak egy helyen lehetett megcsináltatni a mosógépet, összeforrasztatni az elszakadt láncot és megrendelni a tortát Mariska esküvőjére, de azóta eltelt néhány év. Ha hülye vagy és nem akarod az ember pénzét, akkor megteheti, hogy nem adja neked. Van választása. Aztán elmondja a barátainak és üzletfeleinek, hogy a Petőfi 1-be ne menj, ott valami paraszt van, menj a 2-be, ott jó fejek. És a barátok és üzletfelek nem fognak a Petőfi 1-be menni. És lehet panaszkodni, hogy Magyarországon szart se lehet csinálni. Vagy lehet elgondolkodni, hogy mi az a szar, amit csinálsz.

Ez a te döntésed.

Ugyanitt trabant eladó. 

A szívemmel

 

Tizenegy és fél, mint egy focicsapat.  Tizenegy és fél hogy a szívemben légy. Tizenyegy és fél, hogy tanuljak. Isten ennyi időt adott.

 Hát legyen.

 Nézzük.

Akkora voltál mint egy nagyobb úritök, mikor elhoztalak. Elhoztunk, na, az akkori barátnővel. Betettünk az autóba, kimeredtek a szemeid, hogy jaj, aztán helyreraktad, hogy na akkor utazunk és elaludtál. Csak így, ahogy mindig csináltad, okosan, lereagálva, hogy ez van, hát hozzuk ki belőle a legjobbat. 

Aztán laktunk a Tinódiban, és emlékszem, mikor először láttál havat. Mamlasz kölyökkutya voltál és beletrappoltál a hóba és megfordultál, hogy elmeséld és megcsúsztál a lépcsőn és pofávalmellel érkeztél a lakásba. Aztán mikor először találkoztál a farakással az udvaron és megugattad.

Aztán kimentünk Ausztriába. Volt egy idő előtte, talán egy hét, amikor el akartalak szerezni valahova, merthogy jobb lesz mindenkinek. Ezt azóta is szégyellem. De maradtál és a de fontos. Akkor megígértem neked, hogy maradunk. Mi így. Aztán elkezdtük meghódítani Sógoriát. Volt szolgálati lakásunk, dolgoztál velem, kergetted a kecskét, aztán a kecske téged, aztán játék lett ebből, aztán mindenki kergetett mindenkit és mindenkinek tetszett ez. 

Aztán elmentünk onnan és először egyedül kelett hagyjalak. Nem voltál jól, és vígasztaltalak, aztán  belejöttél. Aztán lett új barátnő, másik Maszattal és akkor felborult  a falkasorrend és megharaptál és én kibasztalak az udvarra és jöttél bocsánatot kérni. 

Mintha valaha is szükséges lett volna. 

Aztán mentünk mindig. Innen oda, onnan ide, te jöttél velem. Egyszer felajálottam, hogy maradj Vargáriában, mert jobb lesz neked, de te engem választottál. Mikor hazajöttem, majd elindultam, átszabtad a kerítést, és álltál az autóhoz, hogy te ugyan nem maradol. 

Aztán kerestünk nekünk lakást, igaz? És szép volt, és örültünk. Aztán volt olyan, mikor az aktuális fehérnépet elrángattad tőlem a táskájánál fogva. Mert mindig is okosabb voltál nálam. Aztán volt olyan is, mikor az aktuális fehérnép megkérdezte, hogy mit lehet csinálni a kutyaszőrrel az ágyban, mondtam neki, hogy kinyitni a kertkaput aztán kimenni rajta. Mert mi megegyeztünk, hogy mi a fontossági sorrend. 

Aztán költöztünk, mindig, de a mi ka-tetünk maradt.Tudod, te meg én, akármi lesz is. Aztán köhögni kezdtél. És azt mondták, van valami a tüdődben. És akkor már öreg voltál, öreg annak, aminek egy bernit mondanak. Előtte már imádkoztam érted egyszer, mikor megcsúszott a beled és egy hétig az állatorvosi egyetemen voltál. De azt is megcsináltuk. Lógattad a nagy fejed két hétig a búrában, de aztán lett még két szép évünk. 

Aztán eljött, amikor nincs tovább. Tizenegy és fél. Neked ennyi jutott. Mert berni vagy, és azoknál kilenc az átlag. Én meg leszarom az átlagot. De mikor megjött a tüdőröntgen választani kellett. Lassan és fájdalmasan, vagy gyorsan és korrekten.

Tettem neked egyszer egy ígéretet. Hogy a végéig elkísérlek. Ahogy te is elkísértél. Mindig. Bármiben. Mindenben. Felhívtam az orvost. Megástam a sírod. Lefeküdtünk az ágyra ahogy mindig is szeretted és valami hülye sorozatot néztünk, ami legalábbis engem felvidított. Aztán elaludtál a karjaim közt.

És most értem meg csak, hogy mennyit tanultam tőled. Hogy lehet szeretni tisztán, feltételek nélkül. Ragaszkodni miértek nélkül. Élni, kompromisszumok nélkül. 

Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e a végén, de nagyon remélem. Ahogy ígértem. A végéig. Együtt. Tisztességgel.

És amit te adtál azt köszönöm. 

"Nem a kezemmel célzok, aki a kezével céloz, megfeledkezett atyja arcáról.

A szememmel célzok. 

Nem a kezemmel lövök, aki a kezével lő, megfeledkezett atyja arcáról. 

Az elmémmel lövök.

Nem a fegyveremmel ölök.

Aki a fegyverével öl, megfeledkezett atyja arcáról.

A szívemmel ölök."

Rablóbank

 

Pí, gyönyörű testvérem, olyat mesélek, hogy leesik a nyakadból a fuksz, figyejjé. 

Vótam az ótépébe. 

Nem mintha nagyon dolgom lett volna ott, vagy az ótépével úgy általában, csak épp Magyarország földjét tapodtam és mivel hajnal négykor Kutya Úr hasmenést kapott, tehát időben felkeltem, korán reggel nekivettem magam Kombathely kies városának. Mondok, elrendezem a városban ami kell, de ahhoz meg pénz kell, ahhoz meg legközelebb az ótépé van. Beaplikálom igényesen a nem annyira ótépés kártyámat a masinába, az zörög egy sort, aztán nagy nevetségemre behozza a vindóz hetes kijelentkező ablakát. 

Masina annak rendjemódja szerint kivindózol és lekapcsol. Ez úgy még nem is baj, hanem a kártyám továbbra is a belsejében figyel. Jóvan, mondom, majd kipöki. Jön a vindóz bejelentkező panel, én röhögök. Közben beállít egy kishölgy, neki mondom, hogy itt nem lesz neki császármorzs, mert a gép épp a kártyámmal verekszik. Meg mutatom neki a vindóz hetes bejelentkezőablakot. Ő is röhög. Masina megint zörög, majd újra jön a vindózhetes kijelentkező, majd újra kikapcsol. A kártyám továbbra is a beliben. Aztán újra bekapcsol és jön a bejelentkező. Itt már kezdtem valami tendenciát sejteni a dologban.

Hogy aztán egyértelmű lett, hogy ez bizony nem adja vissza a kártyát, felhívom a gépre nem túl feltűnően írt hibabejelentőt. Hangra valami ijedt, főiskola mellett az albérletért dolgozó embereke veszi fel a negyedórás gépi tájékoztató után, mondom neki mi van. Mondja, hogy hát ennek nem fogok örülni, de, én meg mondom, hogy ezt a mondatot meg se hallottam, inkább be se fejezze. Azért csak befejezi, hogy mivel nem ótépés a kártya, az bizony ha megevődött, akkor meg van edve. Szombat reggelről lévén szó a bankban senki, a kártyát két nap múlva adatvédelmi okokból megsemmisítik. 

No aztán itt felteszek az embernek pár kérdést, ami azóta is foglalkoztat. Először is, lekérdezem, hogy tisztában van-e vele, hogy a kártya, mint olyan, jogilag nézve az én személyes tulajdonomat képezi. Mondja, hogy igen. Kérdezem, hogy akkor tiszta-e, hogy ha az én tulajdonom bárki más hibájából, legyen az az ótépé vagy a kovácspisti, elveszik, elromlik, akkor azt a fent említett kovácspistinek, vagy ótépének, megintcsak jogilag, kurvakötelessége nekem megtéríteni. Tudjaőde. Mondom neki, hogy nem de, hanem megoldást teccik keresni, nekem a kártyát tessék visszaszolgáltatni, ne hülyeségeket beszélni. Mondja, hogy sajnájjukdenemtehetünksemmit. Jó, mondom akkor nekem új kártya kell. Gondolom ennek a költségeit állja az ótépé. Újabb meléébeszélés következik. Ekkor, már tudatában, hogy ez veszett fejsze nyele, csak a jóleső rosszindulat kedvéért lekérdezem, hogy mivel a negyedórás géphang szerint ezt a beszélgetést rögzítették és ugyebár szintén közel mindenhez amit rólam rögzítenek jogom van hozzájutni, szeretném lekérni a beszélgetés hanganyagát. Némi unszolás után megad egy lehetőséget, amiről egyértelmű, hogy senki nem fogja használni. Majd kezdi, hogy ha azért szeretném a beszélgetés hanganyagát, mert, mondom neki, hogy nem, nincs mert, ebből feljelentés lesz. 

Ember beszarik. Nyilván ő tehet szegény a legkevésbbé az egészről, ő csak az albérletet akarta fizetni a főiskola mellett.

Én leteszem.

Aztán rákövetkező héten néhány plusz körrel, egy óra csuszival a melóból és egy másfélórás kínlódással a bécsi dugóban a hátam mögött rendelek új kártyát, aholis még majdnem nekem kell bebizonyítanom, hogy nem a poén kedvéért kell. Egy hét múlva jön postán, mondják. Hogy nem jön, rákérdezek, hogy mibré, mondják, hogy hát ott átvehetem a bankban. (Nyitvatartási idő 9-15, rendes halandó ugyan nem jut be munkaidőben.) Mondom, hogy postai küldésben állapodtunk meg. 

Jaaajó, akkor küldik postán.

Namost, persze, nem fogom feljelenteni az ótépét. Mert ugye, próbáld meg feljelenteni az ótépét. Meg az új kártya végülis a bosszúságon kívül nem került semmibe. 

Csak azért azóta ez nem hagy nyugodni, hogy hogy is van ez.

A bank, mint olyan, egy szolgáltatás. Mint a fodrász. Te fizetsz nekik, ők ezért csinálnak valamit. Ez eddig tiszta. Viszont. Ha a fodrász belenyír a hajadba, akkor két lehetőséged van. 1: letöröd a fodrász kezét. 2: közlöd a fodrásszal, hogy te ezt most akkor nem annyira fizeted ki. És ha a fodrász felháborodik, akkor elmégy a fogyasztóvédelmi hatósághoz és a fodrászatot bezárják. Mert ugye a józan ész azt diktálja, hogy ennek ez a rendje. De nem a bankoknál.

Én most egy pillanatnyi bosszúságról beszélek, jelentősebb kár nélkül, de akkor is, vakarom a fejem, ezen elindulva, hogy rendjén van-e ez? (Meg ugye megy ez ennél jóval nagyobban is.) Ha az autószerelő rosszul állítja be a kerekedet, hát visszamégy és ingyen megcsinálja újra. De ha a bank elszúr valamit, akkor így jártál.

Ha a pék összekeveri a sót a cukorral akkor kidobatják vele a kenyeret. Ha a bank elfelejti, hogy mit beszélt meg veled, akkor még te kérsz elnézést. 

Ha az étteremben ételmérgezést kapsz, a konyhafőnök megy a hűvösre. Ha a bank megeszi a kártyátad, akkor örülhetsz, hogy van másik.

Ha a matektanárod egyik pillanatról a másikra duplájára emeli az óradíjat, akkor kiröhögöd. Ha a bank küld egy egyoldalú szerződésmódosítást, akkor azt csak elfogadni tudod.

Mert ugye próbálj meg bármi mást tenni...

Hát nem gyerekek, szerintem ez így nem oké. 

Az idő pénz, a pénz hatalom, a pénz márpedig a banknál van. Továbbá pénz beszél és kutya ugat. Csak visszaugatni nehéz.

No.

Annyit akartam kihozni ebből, hogy nem tetszik ez nekem. 

Ezzel ugyan nem vagyok sokkal előbbre, a kártyám holnap talán megjön, és nem borult fel a világ se, csak mondom szólok. 

Hátha másnak se tetszik majd.

Aztán valahol valamikor kitalálunk majd egy alternatívát.

Mondjuk az ágyneműtartót.

Akinek jobb ötlete van, szóljon rám.

Köszi. :)