Bioclock, avagy comig out a szingliségről

Coming out. Ez majdnem annyira van magyarul, mint a bioclock. Erre azt mondták volna valamikor, hogy előrukkolni az igazsággal, kidobni a tökászt, vagy hogy előállni a farbával. Bár, hogy a farba mi a pokol háromfejű kutyája, azt szerintem már akkor se tudták. Nade, most divat a kámingaut, lesz nekem is, he. Nemrég, talán úgy egy hónapja összeültem egy ismerőssel. A teljeskörű igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az ismerős nőbű van, a csinosabbik fajtából. Namost, terelődött mindenfélére a szó, végül a kapcsolatokra. Ő egy haldoklófélben lévőt tapos jó ideje, én meg kőkemény szingli vagyok, miután a legutóbbi partner azt mondta Jóanyám házi készítésű diópálinkájára, hogy gyógyszerízű. (Jó, nem pont ez volt az indok, de így egyszerűbb megértetni.) Szóval, előrukkoltam vele, hogy én igazából szeretek szingli lenni, kifejezetten. De néha-néha rámjön mostanság valami olyan vakaródós érzés, hogy mégis... Na, aszondja erre a leány, hogy azért van ez, mert akárhogy is, nekem is ketyeg a biológiai órám. Na bumm mondom. Aztán azóta gondolkodtam a témán ráérő időmben, meg beszélgettem róla bölcs emberekkel (köszi, Ádám), most meg felkoncolom. Igen, a témát felboncolni szokták, de ez koncolás lesz. 

 Na kérem. Hol is kezdjük. Jó, legyen a szingliség az első téma. Ez mostanában megint csak divat. Megy a teleszájjal ordítozás, hogy hurrá, szingli vagyok. És ez király. Kérdés, hogy az kiabál, akinek a háza ég, vagy tényleg jó? Az igazság valószínű mindkettő, vagy egyik sem, ahogy az lenni szokott. Legyünk őszinték, az ember társas lény, néhány extrém esettől eltekintve szüksége van emberi kapcsolatokra, a haverságtól kezdve a barátságon át a szerelemig.

És, előre is elnézést a duplatöltetű x kromoszóma viselőitől, (nők, magyarul), de főleg náluk figyeltem meg ezt az imént említett "ordibálás" jelenséget, azaz "szingli vagyok és jaj de jó", meg "szingli vagyok és nagyon le kell nyűgözz, hogy ez megváltozzon", satöbbi. Na, ez sokszor a háza ég kategória. Nem köllesz senkinek, evvan. Van a másik kategória, a tudatos szingli, aki egyszerűen ilyen, vagy olyan okból ezt választja. 

Szoktak kérdezgetni a cimboraemberek, hogy én miért? (Merthogy elég gyakorlott szingli vagyok, azaz a kapcsolataimat nagyobb kihagyások szokták megszakítani.) Hát, nálam ez egy amolyan kereszteződés. És most jön a nagyképű, facebookról letörlős, utcán meghurrogós, fényképre célba dobálós rész. De hozzá tartozik az igazsághoz. Nem, nálam nem arról van szó, hogy nem köllök senkinek. Csendes békességben élek a női nemmel és az igennel. A helyzet az, hogy egyrészt marhára válogatós vagyok, másrészt nem szeretem a félmegoldásokat. Azaz nálam vagy nagyon működik valami, vagy sehogy. Ez a tudatosság része. A "Nem köll senkinek" része ezzel viszont karöltve jár, mert ugye ha akad olyan, aki átesik részemről a rostán, annál még nem teljesen biztos, hogy én is azonnal átesek. 50-50 százalék. Na jó, 60-40, a "de" oldalára, csak hogy legyen még egy kis polgárpukkasztás:D Ez meg erőst leszűkíti a kört. Ha csak szimplán belehalásznék a zavarosba és magam mellé csapnám az első szembejövő jóképű leányt, akkor nem lennék szingli egy percig sem. Teccikérteni? Szóval, inkább egyedül, mint egy félmegoldással, amíg az egész jön. Na gyerekek, ezért.

Értem?

Aztán. Egyedül(i)ség. Avagy hozzáállásom a kérdéshez. Egyrészt, mert alcím, az kell, másrészt, mert a "hozzáállás" szerintem egy gyönyörűen ritka magyar szó, három betűismétlődéssel egymás után. Aki tud még egyet, vendégem egy pofa sörre. 

Tehát. Tény, hogy apáink korában már azt mondták volna rám: öreglegény. Avagy agglegény. Félreértés ne essék, volt pár kapcsolatom (jópár), hosszabb-rövidebb, csak valahol mindegyik elvérzett. Ugye a mindent vagy semmit elv. 32 vagyok, jó kondiban érzem magam, autót vezetek, fix állásom van, józanul három, mátósan öt nyelven beszélek és tudok komoly fiatalemberként viselkedni, másrészről van bennem egy adag gyerekesség is, amit jó eséllyel nem fogok már kinőni. Nem is akarom. Szóval, nem érzem magam öregnek. Persze, vannak kezdődő jelek, mint a kendermagosodó halánték, meg a reggelente meg-megreccsenő ízületek, de azért odébb lesz az még, mikor bácsizni kell. És nem is azt a kort éljük, ahol annyira sürgős lenne. Ez a mondat átvezetőnek került ide, mert úgy érzem, kezdek csapongani és el akarok mesélni egy elméletet. Arról, hogy mekkorát ugrott a világ ebben a témában. Azt hiszem ez egy hovatovább elmélet. Azaz, ez thoriumul annyit tesz, hogy valószínűleg olvastam róla, aztán tovább gondoltam, nem tudom már pontosan, melyik része honnan jön, de itt van a fejemben. Lényeg. Ha belegondolunk, egy generációval ezelőtt az volt a rend, hogy az ember fia/lánya elvégezte a középiskolát, vagy a szakmunkást, aztán közben megismert valakit, aztán el lett jegyezve, majd véve, csókolom. Most ugye ez nem így megy. És azt mondják az okosok, ennek jórészben a világ kiszélesedése (internet, utazás, diákcsereprogramok) az oka, azaz rájövünk, hogy nem a szomszéd falubeli Mariska a legszebb nő a világon, mert van más alternatíva is. És van lehetőség is, az előbb, zárójelben felsorolt dolgok folyományaként. Szóval, keresgélünk tovább.

Egyébként meg, mivel az alap kérdés az volt, hogy mi a hozzáállásom (jaj, de szép:)) a kérdéshez: nos, volt, igen, kapcsolatfüggő időszakom, egyszer, régen, aztán rájöttem a minőségbeli különbségre az egyedüllét és a magány között. A kettőt hajlamosak vagyunk szinonímaként kezelni, pedig nagyon nem azok. És megtanultam, hogy egyedül se vagy magányos, kivéve ha az akarsz lenni. Na, azóta pont rendben van az is, ha nincs, aki megmossa a hátam. 

És akkor a záróakkord, a koncoláshoz. Bioclock, azaz biológiai óra. 

Hm. Megmondom a frankót. Megint. Az én korosztályomnak is egy jó része (a nagy része?) házas. Körülbelül arra tenném a nagy hullámot, mikor 2-3 évvel voltam az egyetem után. Értsd: úgy öt-hat évvel ezelőttre. Mondjuk. Akkor mindenki meg lett gyűrűzve. Ilyen átlagemberek által. Pici, körszakállas, sörpocakos férfiak és semmitmondó tekintetű, hízásnak indult, "enyém" transzparenst lengető nők által. Aztán azóta válás, szerető, gyereken veszekedés. Mert akkor elkattant a biológiai óra. Őszintén? Én is éreztem akkor, tisztán emlékszem rá. Volt egy időszakom (épp kapcsolatban), mikor így bekattant, hogy jó, akkor most házasság és három gyerek, egy éven belül. Aztán nem. És tudjátok mit, nem bántam meg. Lehet most van a második fázis, lehet hogy én is csökkentem az európai fehér népességet, de nekem ez tűnt és tűnik helyesnek. 

Én gyerekek, megvárom. 

Ha kicsit vakaródok is, de megvárom.

Eljön.

Ti meg aludjatok jól és kezeket a takaró fölé!

Pálinkást.

Midvinterblot

December 21-e van. Tudja-é valaki, mit jelent ez? Kezet fel! Igen, tényleg három nap múlva jön a Jézuska. Még valaki? 

Télközép, kedves gyerekek, télközép van. Téli napforduló, az év legrövidebb nappala és leghosszabb éjszakája. 

Télközép, Yule, Midvinterblot, Wintermitte, ahogy tetszik. 

Én a Midvinterblotot adtam címnek, mert tetszik a szó. A fent említett kifejezés germán eredetű, az ősi skandináv és germán hitvilág télközépünnepére utal. A midvinter előtag könnyen megfejthető (közép-tél) a blot szó a vérre utal, mivel valamikor áldozatot mutattak be ezen az ünnepen. Szinte minden természeti és természetközeli kultúrában ünneplik ilyen-olyan formában. Igazából mi is, csak a keresztény verzióját, néhány nappal elcsúsztatva, Karácsonyként. A lényeg ugyanaz, a Fény újjászületésének és eljövetelének ünnepe.

 Valahol minden közös tőről ered. Nekem ez olyan csendes ünnep, magamban mindig megtartom. Esetleg néhány baráttal. Kicsit elmerengek, elfilozofálok, erőt gyűjtök a következő évre. (Jó, egyszer besöröztünk Festővel és felgyújtottuk a p*csába a fél udvart. Olyan is kell. Végeredményben, valamikor is tűzzel ünnepelték).

Arra gondoltam, mikor leültem a gép elé, kifirkálom kicsit az apró dolgokat, amik a fejemben matatnak. De aztán rájöttem, nem kell, meg nem is idevaló. Ez az újrakezdés ünnepe is. Pont a dolgok végére, kettőspont az elejükre. 

Vettem egy üveg bort, elnyalogatom, kicsit firkálok, kicsit olvasgatok, összebújok Kutya Úrral, kicsit meditálok, aztán pont nem foglalkozom semmivel. Nem kezdek újra semmit, mert minden úton van. De újult erővel megyek neki, ez az ünnep erre is jó. 

Hát, boldogot mindenkinek, úgy, ahogy szeretné.

Beteszek ide egy képet. Olyan mint az okos lány a mesében. Ide is vág, meg nem is. Valahol szembejött és nekem tetszik.

(Annak, aki nem beszél külföldiül: "Az óriás előtted soha nem olyan hatalmas, mint  az istenek, akik benned élnek."

 Ámen.)

 

A Szivárványhíd lábáig

Furcsa érzés és nem a legvidámabb téma. Beteszek a bejegyzés végére egy muzsikát, amúgy aláfestésnek. Pont végigolvasható az írás, míg lepörög a szám, ha úgy tetszik. Kicsit ilyen. Nekem.

Tegnap átsegítettem egy kutyát az Örök Vadászmezőkre. 

In our rainbow by WolfRoad

Melóhelyen történt, persze. Mi akkor és csak akkor altatunk, ha egészségügyi oka van, akkor is, csak ha muszáj. De a döntésig eljutni, na az nem könnyű. Eddig talán ha egyetlenegyszer került rá sor.

Gandalf, így kereszteltem el az öregurat. Sajnos nem tudom az igazi nevét. Meghalt a gazdája, a rendőrség törte fel a lakást, így került hozzánk. Nagytestű, szép szürke bundájú kutyus, szemre husky, vagy németjuhász-keverék. A hátsó két lábára már alig tudott ráállni, az elsőn egy nagy tumor. Viszont képben volt. Láttam már halni készülő kutyát, aki feladja és belezuhan az apátiába, nos ő még akart.

Ápolgattuk pár napig, kapta a kortizont, meg a vitamindurrancsot, hogy hátha. Ideig-óráig mintha jobb lett volna, aztán visszaesett, megint csak vonszolta magát. Persze, csodát nem vártunk, ha hinni lehet az oltási könyvének, 17 éves volt. És mint mondtam fejben még itt, ez volt a legnehezebb.

Tegnap csináltunk egy röntgent róla, mert egyre reszelősebben vette a levegőt. Mikor C., az egyik állatorvosunk felhívott, már tudtam, hogy gond lesz. Tele van a tüdeje áttétes tumorral, azt mondja.

Furcsa a hozzáállásom a halálhoz, néha kicsit megrémít, hogy ilyen. Általában egyszerűen elfogadom. Teljesen tiszta, hogy mindenki megy, én is, te is. Az út odáig, talán az nem mindegy.

Hát, átslattyogtam a rendelőbe, vittem magammal egy pokrócot-eredetileg azért volt a kezemben, hogy azon cipeljem vissza a részlegembe Gandalfot a vizsgálat után. Hosszan beszélgettünk, felvázoltunk minden lehetőséget. Végül csak az maradt, hogy az öreg hamarosan így is meghalna, viszont lassan, sok szenvedéssel. 

Akkor, engedjük. Ott akartam maradni vele, átkísérni. Letettem mellé a pokrócot, ráültem és beletúrtam a szőrébe. Csomókban hullott neki. Emlékszem a szagára is. Próbáltam megnyutatni és mindenféle marhaságot mormoltam neki, hogy találkozunk majd a túloldalon és effélék. Nekem ez volt az első ilyenem. A fizikális része nem nagy kunszt. Kap egy injekciót, amitől mélyalvásba kerül, majd egy másodikat, amitől megáll a szíve. Az oldalán feküdt, én a hátánál ültem. Ellazult, lassan emelkedett-süllyedt a horpasza. Előjönnek a barom gyakorlatias gondolatok, mint hogy hogy cipeljük el utána, kinek a dolga, meg hasonlók, meg mindenfle kátrány az ember lelke mélyéről. Aztán eltereled és a lényegre figyelsz, hogy tisztességgel, szeretetben menjen át. Igyekeztem valahogy vele lenni. Vett pár mélyebb levegőt, majd egyre kisebbeket és abbamaradt. 

Igen, nagyjából megvolt a pillanat.

Utána visszamentem a karanténba, összekotortam valahonnan egy cigit és kiálltam az épület mögé. Ott már mindegy volt, kijött a víz. 

De mindig az érzéseimre hallgatok és azok azt mondják, ez így volt helyénvaló, ezen a módon. 

Jó utat, öreg, remélem megismersz odaát. 

Nyálk, avagy tíz dolog, ami kikattant a Facebookon

Akárhogy is nézzük, kedves testvéreim a zűrben, mióta Cukorhegyi Márk feltalálta, majd útjára indította az Arckönyvet, azon túl, hogy disznógazdag lett, a kultúránk és a mindennapjaink részévé tette a fácsebukot. Kialakultak írott és íratlan szabályok, határozott és határozatlan határokkal, áthághatósággal. És illemszabályok. És szokások. És van az a kategória, ami se nem szabály, se nem törvény, se nem adatvételmi nyilatkozat, amit nem  kell elfogadnunk az oké gomb leütésével a hat oldalnyi 10-es betűméretű szöveg el nem olvasása után, egyszerűen csak nyakon tudnám önteni a leptopot kávéval, mikor szembe jön.  Mindjárt megértitek, miről is dől itt a mondat.

1

Sebek

A facebook posztok azért születnek, ugye, mert valamit meg akarunk osztani a többiekkel. Azaz akarjuk, hogy mások is lássák, tudják, hallják. Ebből egyenesen következik, teccikérteni, hogy amit a nagyvilág szeme láttára, füle hallatára kiragasztunk az üzenőfalra, azt érdemesnek tartjuk arra, hogy mások is rácsodálkozzanak. És akkor csapjunk is a lecsóba, bele. Van egy rétegközönség a facebookon, akivel ha történik valami baleset, -függetlenül attól, hogy krumplipucolás közbeni ujjelvágásról, vagy kéz-lábtörésről van szó- azonnal kötelességének érzi az azzal járó sérüléseket lefotózni és posztolni fácsén. Lehetőleg, frissiben, aztán varrás/kötözés/forrasztás/gipszkartonozás után, aztán félgyógyult, majd felgyógyult állapotban. Őőő, ezt így miért is? Kíváncsi lennék egy freudista pszichomókus elemzésére erről a szokásról. Szerintem meggazdagodna belőle. Mivel nem vagyok freudista pszichomókus, csak röviden és őszintén, mint szoktam, ennyit írnék ide: nem, nem érdekel. Ha az utcán tolnád az arcomba a vérző ujjadat, ott se csodálkoznál, ha azt mondanám: vidd innen a fenébe.

2

Kétdimenziós arcú lányok

 És bocsánat a hímsoviniszta módon nemet konkretizáló címért, de igen, erre nők hajlamosak.Tudjuk, hogy szép vagy. De van egy bizonyos beállásod (ez az esetek többségében egy háromnegyedesbe fordított arc-és test, mindentudó mosollyal), amin szerinted a legszebb vagy. És bumm, felraksz magadról naponta három fotót, amin mindig, de mindig ugyanúgy nézel ki, csak a háttér variálódik. Gyakorlatilag csinálhatnád kontrolcé-kontrolvével.

forrás: imgur.com

3
Szinglik

Kedves bloggertársam, a magyar nyelv raptora, Tékasztoris Viku írt egy egész helyre cikket a minap a témában. Olvasható ehun. Hosszan nem akarom elemezni a témát. Szerintem igenis lehet okosan és jól is szinglinek lenni, nem kényszerből. Viszont tény az is, hogy amikor a negyven és ötven közötti, gyermeküket egyedül nevelő hölgyemények ordítanak éleselméjű, feketekeretes, sokatmondó, szingliség-magasztaló képekben arról, hogy nekik mennyire jó így, akkor viszont nem kell freudista pszichomókusnak lennem, hogy értsem, ez most felhívás keringőre. Mert ugye mindig az kiabál, akinek a háza ég. Nem, ők nem akarnak szinglik lenni, de erre direktben felhívni a figyelmet, az milyen már. 

4
Vályuhoz!

Tulajdonképp, ehelyt némileg elnézést kell kérnem a kedves rádiónéző közönségtől, hogy szekántoskodom itt. És leszögeznem, hogy mindenkinek szíve joga, mit tesz. Ezek itt mind egyéni vélemények, olyan dolgok, amik engem, személyesen és csak (?) engem bosszantanak. Na. Egyévegyészeggyé. Menj étterembe, pakold tele az asztalt jó cuccokkal, majd vegyél a kezedbe egy korsó sört, bámulj a kamerába bávatagon, mondd, jó étvágyat, és hopp, kész a fácsefotó. Biztos kapsz rá majd sok lájkokat, meg hamburgerfeltétet.

5
A bölcs

Aki naponta kitesz egy fantasztikus idézetet. Többnyire Coelhótól. Többnyire idézőjel, vagy hivatkozás nélkül, mert ő bölcs. Többnyire maga sem érti a lényegét. Vagy nincs is neki. De kitenni, azt kell. Köszönjük.

6
Gyere lájkolj, gyere lá-á-ájkolj, szükségem van rááád!

Fiktív névként bedobom most, hogy "Juci", mert emlékeim szerint nincs az ismerősi körömben olyan, akit konkrétan Juciznánk. Szóval, tételezzük fel, hogy Juci a helyi népgyűjtő szórakozóhelyen pont tegnap suhant el melletted, úgy, hogy le se igen...oda se köszönt, na. És akkor másnap felpattan előtted Juci facebook-chat ablaka, hogy:

-Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak, de beneveztem az ólvész szépségversenyre a disznóölési fotóimmal és igazán szeretném, ha nyomnál rá egy nyálkot. Neked csak egy pillanat, de nekem sokat jelentene. Megteszed, ugye? Léccilécci! Itta a link!

És ilyenkor előjön belőlem újfent az őszinte, és elmondom, hogy nem Juci, nem nyomok neked lájkot. Egyrészt, nem tetszenek a disznóölési fotóid. Másrészt, ha tetszenének és kedvelnélek annyira, hogy ezt ki is fejezzem, lájkolnám őket a külön kérésed nélkül is. És remélem jól érezted magad tegnap, legközelebb offlájnban is ejts majd meg egy sziát, jó? Puszillak. 

7
Oszd meg és undorkodj!

Halott csecsemő, beteg kiskutya, AIDS-es injekcióstű. Posztok, amik néhány embertől folyamatosan ömlenek. Igen, témák, amikkel foglalkoznunk kell, de nem kell feltétlen és csak ezt napi szinten az arcunkba tolni. Idővel elég lesz. Egyszer kiírtam az üzenőfalamra, hogy ki fogom szórni facebook-gruppijaim közül, aki folyamatosan önti rám a borzalmait. Azóta kevesebb lettem 4-5 virtuális baráttal, de békésebb. 
Erről bővebben, ha még bírjátok, itt. 

8
Esik

Vagy süt a Nap. Vagy havazik. Vagy nem. Minden reggel felnézek facebookra, hogy ezt megtudjam. Mert amúgy, ideje jelentős részét Isten szabad ege alatt töltő emberként, szakadjon meg, rá nem jönnék. Sőt, az ablakomat is befalaztattam, ugyanezen célból. 

9
Áltudomány

Random helyről, random emberektől összeszedett, pofás formába, okos, tudományos kinézetű cikkekbe felöltöztetett infók terjesztése, különösebb átgondolás nélkül. Ha még mindig van bennetek szufla, egyszer erről is kihőbörögtem már magam, bővebben, ehelyt. Most az ugrott be, mikor ex-főiskolás csoporttársak kezdtek cikkeket posztolgatni arról, hogy a földművelés káros hatásai miatt hány köbkilométer víz tűnik el évente a Földről. Biológiát hallgattunk együtt, nem állt hát meg bennem a mondat, hogy megkérdezzem, emlékeznek-e még arra a részre, hogy Föld egy zárt ökoszisztéma, azaz, hacsak a kis zöld emberkék a Marsról le nem jönnek öntözőkannával, és el nem lopkodják apránként a vizünket, akkor az ugyan nem megy sehova. Mert nem tud. 
És hány, de hány ilyen van, haj!
Hány.

 
 10
Számmisztika

Azért kellett a tizedik pont, mert nagyon ergyán hatott volna a bejegyzésnek a "kilenc dolog, ami bosszant a facebookon" címet adni. Ezért. 
Ha bárki érintve érzi magát a bejegyzés kapcsán, ne tegye, ha bárki megsértődne, ne tegye, ha bárki pénzt akarna küldeni a Thoriumblog további fejlesztésére, ne tegye. Majd megáll valahogy a saját lábán. 


További békés, kellemes, lájkban gazdag napot kívánok mindenkinek.

Who loves me, follow me!

Egészséges jó estét. Dícsértessék, Allahu ackbar és hail Odin. Válaszd ki, amelyik tetszik. Gyanítom mindenki, legalábbis majdnem mindenki, -az meg már majdnem mindenki- elképzelte már, milyen lehet főnöknek lenni, azaz embereknek megmondani az okosat, kiadni az észt, irányítani, okosítani, vezetőnek, vezérnek, kutyaugrató előembernek, fejesnek lenni. Igen, én is. És -viszonylag újsütetű- munkám kapcsán életemben először találkoztam ezzel a helyzettel. Csapatvezetőként öt ember (illetve egy ember és négy asszony) közvetlen főnöke vagyok. 

Volt egy elméletem az egészről- és van a valóság.

Elmondom sorban, betűvel, hogy képzeltem én el ezt a főnökösdit. Van a Milla Jovovich főszereplésével megrendezett Joan of Arc, azaz Jeanne d'Arc című film. (Zsándárk, na.) Ez nekem nagy favoritom. Egyrészt, a félbolond orleansi szűz nagy kedvencem a történelemben. Másrészt, Milla nagy kedvencem a filmekben. Esztétikailag igencsak rendben van, még ha nem is szeretem amúgy az elől lapos hátul léc nőket, a hangja meg fenomenális. Mindig úgy beszél, mintha épp egy hörghurutből gyógyult volna fel, de jól áll neki. Szóval, van az a jelenet, mikor nekivezeti a fránszóá sereget az angoloknak, azzal a felkiáltással, hogy "aki szeret, kövessen!" Azok meg mennek utána, mintha muszáj vó'na. Ez igen tetszett. Gondoltam, ilyen lehet főnöknek lenni is, így megy ez. Hát, nem egészen.

Mindenesetre belinkelem ide az említett jelenet (igen, automatikus tárgyrag) és aki még nem látta a filmet, az lesz szíves...á, nem udvariaskodunk. Megnézed, b*meg!

Helyzet a következő. 

A főnökség tanulható. Kellett néhány hónap, míg kezdtem rájönni a nyitjára. Meg hogy nem úgy működik, mint a filmben. Illetve nem egyből. Nem volt egy kellemes folyamat. Sokból kevés születik úgy, hogy tudja. De tanulható, tényleg. Tapasztalatok alább.

1: Igen, az emberek megkedvelhetnek azért, amilyen és aki vagy. Viszont meg vannak áldva azzal a jó tulajdonsággal, hogy ettől még ugyan letojják, milyen vagy főnöknek. Következetesen nem keverik össze a kettőt.

2: Ha nem vagy jó főnöknek, ezt képesek odáig vinni, hogy már azt is letojják, hogy milyen vagy egyébként. Mert nem a barátaid akarnak lenni, hanem egy jó főnököt akarnak. 

3: Na itt jön az, mikor elkezdesz gondolkodni és rájössz néhány dologra. Például, hogy példaképnek kell lenned, mert ha a főnök nem csinálja jól, én is pont letojom. Szóval, a dolog nem úgy megy, legalábbis hosszútávon semmiképp, hogy megmondod a frankót, aztán te félfrankót csinálsz. A dolog úgy működik, hogy te nagyon frankót csinálsz, és akkor megmondod a frankót és az embereid csinálják a frankót.

4: Attól, hogy megkaptad a főnök címet, nem biztos, hogy te vagy a legokosabb, legügyesebb és legszebb. A te feladatod, hogy kikeresd, hogy adott dologban ki a legokosabb, legügyesebb, legszebb és vele csináltasd azt a feladatot, amihez okosság, ügyesség, vagy szépség kell. És ezt ismerd el. A "ja, ez egy jó ötlet, more" mondat nagy előrelépés lehet.

5: Motiváció. Azaz bíztatni kell az embereket, nem azt hangsúlyozni, hogy csak lesz valahogy, hanem hogy jól lesz, mert jók vagytok. Akkor elhiszik, hogy jók és jók is lesznek.

6: Őszinteség. Ismerd be a saját hibáidat de beszélj arról is nyíltan, ha más csinált f*ságot. Mindezt építő jelleggel, negatív kritika nélkül, azaz nem kell rögtön kezétlábát törni, hanem okosan elmondani, hogy figyu, ez így nem oké, de úgy lenne oké, ha...és máris plusszos a mínusz. Ugyanígy ismerd el, ha valaki okos volt. Mondd neki, hogy okos volt.

7: Kérd ki az embereid véleményét. Akkor is, ha letojod.

8: Főnöknek lenni nem azt jelenti, hogy mindig a legkényelmesebb, legegyszerűbb, legélvezetesebb munkát csinálod, míg a többi a szart lapátolja, mert ez hamar irigységet szül. Bele kell nyúlni a kakába, az van. Utána elhiszik, hogy ja, már te is tudod milyen.

9: Láss előre, tervezz. Azaz, minden héten hétfőn menj el a delphi jósdába, tégy le két aranydukátot a padlóra és várj, míg a szüzek felfedik előtted a jövőt. Amennyiben kifogytál az aranydukátból és nincsenek már a korosztályodban szüzek, szimplán tervezz előre. Macerának  és időveszteségnek tűnik, de középhosszútávon megtérül. Hogy Hofi Gézát idézzem : "Babra munka, de mégéri."
Mondjuk ő a maszturbálásra mondta ezt, de egykutya.


10: Aztán, ha mindez megvan, na jakkor, majd akkor, lehet hogy követni fog, aki szeret. Onnantól lehet elsütni a hülye poénokat, meg lazítani, meg engedményeket tenni. Mikor majd megkérdezik, hogy főnök, lehetne-e, vagy nem-e lehetne-e? A baj az, hogy nem lehet rögtön ezzel kezdeni, mert ez egy egyirányú utca.

10+1: Ja, meg szerintem az is kell az egészhez, hogy mindezt akard is. Ha nem megy emígy, megpróbáld amúgy. Hogy agyalj rajta, hogy akarj javítani rajta. Sőt, lehet hogy főleg ez kell. Talán nem is kell elé az a 10+. 


Teccikérteni? Ez most persze nem recept, nem szentírás, sem Biblia, sem Korán, csak egyéni tapasztalat. Azt se mondom, hogy igen faxa minden, sőt, épp a hullámvölgyből mászok felfelé, de mászok. Mászni meg jó. Úgy érzem, megy is a mászás, megtalálom a kapaszkodókat, befúrom a karabínereket, legyőzöm a tériszonyt. Bár párszor féltem, hogy lepottyanok, mert nem szeret a hegy. De csak nem, he. Szóval, egyéni, szerény vélemény. 
Nekem így, neked úgy. 

Egészségetekre. 
Végezetül, még egy okosság ma estére, amit most kezdek igazán komolyan venni:

Esti mese az internyetről

Ennek, tehát az alábbi bejegyzésnek a nagyvilágon semmi köze nem lesz semmi jelenleg aktuális dologhoz. Nem lesznek benne menekültek, holdfogyatkozás, vagy mocskos titkok aktuális mindennapjaimból. Egyszerűen azért kapjátok, mert a múltkor beugrott ez az elsőkézbőli történet és rájöttem, hogy megérne egy bejegyzést, hogy így vasárnap este legyen mivel szórakozni.

No. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Pornóapáti  kies birodalma. A szülőfalum. Igen, tényleg létezik, tényleg így hívják, tényleg élnek ott emberek. Annak ellenére, hogy ez a falucska valójában a világ közepe, felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az Isten háta mögött és a pokol-elnézést-p*csája között van félúton, ahol a malac farka kurta. Se nagyobb főút, se pláza, se kormányellenes tüntetés. Egy templom, egy kocsma, négy utca, csókolom. Nem volt tehát a faluban, hej internet. De mivel modern időknek modern szelei fújdogáltak, gondolták hát a főfalubeliek, hogy legyen nekünk is világhálónk, így kerestek egy szolgáltatót. 

A szolgáltatót.

 Itt kezdődött minden.

Úgy a kétezres évek második feléről szól a történet, olyan 2007-8 tájékáról, hogy a tisztelt tévéhallgató közönség értse a helyzetet. Tehát a pár kilóméterrel odébb fekvő Vombathelyen már júpíszível és mikrohullámú internettel, meg szélessávval dobálták egymást az emberek kocsmai verekedéskor. És jött, jött a várva várt szolgáltató. 

Mivel a mese innentől róluk szól, nem írom le a nevüket. Nem hiszem, hogy létezik még a cég, de ha igen, nem akarom, hogy bárki az itt leírásra kerülő nyers igazságot olvasva tántorodjék el tőlük. Legyen csak: a szolgáltató. Meg el is felejtettem, igazából, minekhíjják őket.  

1. felvonás

 Becaplat az udvarunkra egy A és egy C kategóriás kocka. (A kategóriás kocka: magas, vékony, sápadt ember, szemüvegben, rövid, korpás hajjal. C kategóriás kocka: Középtermetű, kövér, sápadt ember, szemüvegben, rövid, korpás hajjal. Van még a B, az olyan mint az A, csak hosszú zsíros hajjal.) Piszmognak, matatnak, felmennek a padlásra, kihajolnak a tetőablakon, azt mondják: nem látni a tetőről a jeladót, mert van a falu közepén egy nyárfa. Két okból lepődtem meg. 1: a falu közepén nincs nyárfa, 2: a házunk a Pinka patak lejtős oldalú völgyének erősen emelkedő oldalába épült, ergó a tetőablakból be lehet látni az egész falut, mivel az alacsonyabban fekszik a háznál. A jeladó meg "odalent" volt a faluban. Ezt szóvá tettem. Nem örültek, hej a legények, mérgükben azt mondták, menjek velük, megmutatják, hol a nyárfa. Megmutatták. (Nyírfa volt, de fene eszi, gondoltam nem biológusok...). Majd mondták, hogy kell a kéményre egy méteres vas, úgy jó lesz minden. Ennek megörültem. Mondtam, rendben, jöjjenek felszerelni, ha szereztek. 

Mondták, hogy nem, szerezzek én és szereljem fel. 

2. felvonás

Miután Rúzsa Sándor összevonta a szemöldökét, addig eljutottunk, hogy szerzek vasat, de a tetőre ugyan menjenek már fel ők akrobatának, ha már ők a szolgáltató. Megjöttek, most két A típusú kocka. Belenyomom kis kezükbe a vasat. Felmennek piszmognak, lejönnek, közlik, hogy a kémény pereme miatt eláll a vas, nem jó. Hegesztessek rá keresztvasat. 

3. felvonás

Éjszakai szolgálatból érkeztem haza, még anno a vépi okoskolából. Azaz álmosan, nyugalomra vágyva, a lábosa mellett ülő kutya hangulatában. 8-ra ígérték az urak, hogy jönnek és megtörténik a csoda. Fél tízkor csak felhívom már őket, hogy miszösz. -Jaaa, esőben nem jövünk! Ja, hogy ezt nem tudta? Óóó...rendben, szerdán érkezünk. 

Úgyhogy becsuktam az ajtót, és az esőnek nevezett enyhe ködszitálásban netszerelés helyett kiélveztem a délelőtt maradékát.

4. felvonás. 

Minden reményem bennük volt, most már mindennek passzolnia kell. Megérkezik hát a két A típusú, kezükbe nyomom a dupla keresztvassal megerősített méteres acélszelvényt. Felkísérem őket a padlásra. Egyik kimászik az ablakon. Eltelik egy perc. Leszól, hogy (figyelj, dobpergés, tadam-tsss): Nincs tiplink. Tudnál adni? 

 

 Körbetúrom a garázst megfelelő méretű tipliért, majd körbefutom az utcát. Senkinek nincs. Érzem, hogy ébredezik bennem a farkasember, Mr. Hyde és Hulk. Egyszerre. De még nem szólok. Felmegyek a padlásra és kedvesen megkérem az urakat, hogy ugyan szerezzenek tiplit, mert én nem tudok.

5. felvonás.

Az 5. felvonás ugyanaz az alkalom volt, mint a 4., de mint minden mesében itt is külön fejezetet kap a tetőpont. Tehát: nincs tipli srácok, sajnálom. Meg tudjátok oldani? És akkor, a tetőn matató, altestével a padlásablakon belógó kocka fejének feltételezett irányából a következőt hallom, félhangosan:

"Ja, de hát igazából látni innen az adót!"

.

.

.

 És akkor betelt a pohár, kiborult a bili, elszakadt a cérna, kifutott a tej. Elhajtottam őket a bús bocskoros nemesbe. Meséltem nekik a szolgáltatás minőségéről, a faluban épp megjelenő konkurenciáról, aki fél óra alatt zavarta le kérdés nélkül ugyanezt a történetet, a duplán hegesztett keresztvasú fémdarab különböző felhasználási módjairól, a világpiaci helyzetről és édesanyjukról. 

És egyikük megsértődött. Emiatt azóta is rosszul alszom. A másikuk viszont vette a lapot, megértette a helyzetet és elmesélte, hogy ők igazából informatikusok és nem szerelők. Kicsit nyugodtabb hangon feltettem neki még pár kérdést a cégük vezetőségének működéséről, illetve, hogy szerinte helyén van-e ez így. Végülis dűlőre tudtunk jutni. 

Lett net, két hét és négyszeri nekifutás után, a kétezres évek második felében. 

Esőben, ködben, illetve hóban, valamint szélben nem üzemelt, de lett, akárki meglássa.

Igen, így kell ezt, mindenki így csinálja.

Szerintem.

Azóta szolgáltatót váltottunk. Gyakorlatilag azonnal, amint lett másik. De ezt a mesét itt most megörökítettem nektek, okulásotokra és hogy jól teljen a vasárnap este. 

Ha már egyszer beugrott.

Jó éjszakát, gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket.

 

Góbekbazmeg, avagy migréns

A blog alcímében ott figyel sorban, betűvel, hogy po-li-ti-ka-men-tes. Ez most, ez a bejegyzés ezért határeset lesz, mert kérdéses persze, hogy mi mennyire számít politikának. Túlzásokba nem esünk, nem teszünk ki képet a Viktorról, meg ilyenek. Nade. Lévén hogy a hétvégi randalírozás helyett őszi nátha által székbe és ágyba lettem szegezve, nekiugrok annak a témának, aminek eddig nem akartam és az ötezer eddig íródott cikk és bejegyzés után előjövök a farbával és írok egy ötezeregyediket a migránsok dógárul.

Szóval, a blog többek közt azért politikamentes, mert eddig azt hittem, hogy nekem nincs politikai beállítottságom. (Meg mert a politika dögunalmas.) Aztán a minap rájöttem, hogy van ám, csak nem passzol bele egyetlen, a köznyelvben használatos politikai skatulyába se. Én kérem, ha nevet akarunk adni neki, jobbliberális vagyok. Huhú, ezt még a hibajavító is aláhúzta.

Azaz, hiszek a család, a hagyományok és a nemzet erejében és létjogosultságában, de nem hiszek a genetikai alapú megkülönböztetésben. Tegyél bele egy néger csecsemőt egy amerikai fehér családba és húszévesen hamburgert fog enni, egyetemre akar járni és elfelejti, hogyan kell gazellára vadászni. Hiszek továbbá abban, hogy mindenkinek jár egy esély, amennyiben azonban nem hajlandó élni ezzel az eséllyel, akkor menjen kukutyinba zabot hegyezni.

Kifejezetten frászt kapok az elvakult liberálisoktól, akiknek mostanra kialakult egy tábora, amely a jóság és humánusság álcája alatt konkrétan kirkeszt és lef*szk*l*poz mindenkit, aki kicsit is máshogy mer gondolkodni mint ők. Amivel vissza is kanyarodtunk a másik véglethez, a radikalizmushoz, ami ugyancsak nem oké.

A migránskérdés meg pont egy ilyen téma, se hús, se hal. A fent leírt beállítottságommal összefüggésben facebook-ismerőseim között elég vegyesen van mindenféle emberke és néha szórakoztató, néha bosszantó egymás alatt látni négyszer ugyanazt a kiposztolt cikket, "ébresztő", "a saját sírunkat ássuk", "hol marad az emberség?" és "végre" kommentekkel.

Szóval, a migránsok. Következetesen migránsoknak fogom hívni őket, mert nagyon sokan (és ha létezne szemösszeráncoló szmájli, most az lenne itt) keverik a menekült és a bevándorló fogalmakat. Bevándorló én vagyok, pl. Albérletben lakom Brunn am Gebirgeben, hajnalban felkelek, megsétáltatom a kutyát, németül köszönök a szomszédnak, bemegyek a munkahelyemre, megiszom az euróért vett kávét, az ebédszünetben svábul karattyolok a kollégákkal és a fizetésemből  az osztrák államnak adózok, majd hétvégén hazajövök Magyarföldre és ugyanolyan jól érzem magam és mindenki örül nekem. A menekült az, aki valamely okból elMENEKÜL-benne van a szóban- a hazájából.

Tehát, hogy a közelkeleti válság miatt szerteszaladnak a népek-ez érthető számomra. Ami azonban az unió jelenlegi hozzáállása, az nagyon nem oké. Jelenleg nem ott tartunk, hogy migránsokatt fogadunk be a saját játékszabályaink szerint, hanem ott tartunk, hogy migránsok jönnek be, a saját játékszabályaik szerint. Korlátlan mennyiségű embertömeg árad Görögországon, Szerbián, majd Magyarországon át a kontinens belsejébe, érzésem szerint különösebb kontroll nélkül. A határ, határrendészet, idegenrendészet és illegális határátlépő fogalmak pedig számomra itt értelmüket vesztik, mert mi gyakorlatilag kiszolgálószemélyzetet játszunk. Ha a migráns nem akar regisztrálva lenni, akkor nem regisztrálódik. Ha felháborodik az ellátás minőségén (??), akkor mindent megteszünk, hogy jobb ellátást kapjon. Ha eldobálja az állam pénzén neki vásárolt adományt, akkor Magyarországot szétszapulja a külföldi sajtó. És ez nekem nem oké. Egy migráns, azaz illegális határátlépő menekült-ha még hiszünk a törvénykönyvekben- egy szabálysértést elkövetve érkezik az országba. Értsd: hivatalosan nem SZABADNA itt lennie. És érdekes módon, ez valahogy nem sokakat érdekel, sem a befogadó, sem a befogadott oldalról. Nekik ez valahogy, úgy fest, jár. 

De miért is?

És mint mondtam, hogy menekülnek, azt megértem, nem akarják szétlövetni magukat. Aztán áradnak be a szerb határon, Sógoriában meg ömlik a rádióból meg az újságokból Magyarország nyílt és kevésbbé nyílt szidalma, hogy hogy bánunk mi ezekkel a szerencsétlenekkel. Múltkoronban, miután néhány osztrák fácsismerős már teljesen kiakasztott, megjelent egy cikk a német médiában,

amitől reméltem, hogy egy kicsit elgondolkodnak az ordibálók. A helyzet ugyanis az, hogy a térképen betöltött helyünk miatt most mi kaptuk az első pofont, de legyünk őszinték, egyik EU-s országnak sincs se terve, se felkészültsége erre a helyzetre. Ment a pökködés sógoréktól, mikor a keletiből megindult az áradat feléjük, hogy mennyien vannak ott, milyen állapotok uralkodnak a pályaudvaron és mennyire nem tudjuk kezelni őket. Engedtessék meg, hogy különösebb kommentár nélkül belinkeljek ide egy képet, ami pár nappal később a bécsi Westbahnhofon készült:

Szóval, számomra valahogy olyan óvodáslárma szintjére süllyedt az egész. Ja, el ne felejtsem. Félreértés ne essék, Viktort igenis egy pszihopatának tartom. De a csillámunikornison lovagló Merkel kancellárasszony, aki kígyót-békát köpködött Szittyaföldre, mikor bejelentettük, hogy holnaptól határzár, majd tegnap este közölte, hogy na jó, igazából náluk is, hát az ilyen egyen cukrozott sauerkrautot. 

Visszatérve a migránsokra. Még egy évekkel korábbi hullámból megismerkedtem párral. Ők kaukázusi menekültek voltak, csecsenek, cserkiszek, meg effélék. Dumálgattam velük a miértekről és hogyanokról és megértem őket, hogy menni akartak. Vagy ott van R., a szerbiai magyar srác, aki azért menekült, mert magyar gyerekként nem akarta a szerbekért agyonlövetni magát. És a mostaniakat is megértem. Mondjuk a kilencven százalékukat, mert egyre többet hangoztatják, hogy azért van velük olyan is, aki azért szalad, mert vaj van a füle mögött.
 Szóval a többségnél érthető.

De a viselkedésük nem a menedékjogért könyörgő kitaszítotté, hanem a nagypofájú turistáé. Mintha nem ajándékba kapnának minden percet, amit itt tölthetnek. Hiszen nekik ez jár. És ez sem oké.

És akkor góbekbazdmeg, eldurran a magyar rendőr agya. Persze eldurran. Ő sem evett négy napja és pont tele van a pupja az erőszakos értetlen emberekkel. 

Azt hiszem emberek, humánusnak lenni nem feltétlen azt kell jelentse, hogy odatartjuk a seggünket mindenkinek. Az igazi gyengédség csak a mögötte rejlő erőből tud fakadni. És ez az erő nagyon, de nagyon hiányzik. Nem keresek bűnösöket és hibásokat, mert valahol mindenki az, a politikus ugyanúgy mint a rendőr, meg a bevándorló. De valamit lépni kell és gyorsan. És ha valaki lép, akkor nem feltétlen lehúzni és szétkritizálni kell, hanem átgondolni, hogy igaza van-e és mennyire. 

És mindezt gyorsan.

Mert mondhatnám, hogy aggodalomra semmi ok, de aggódom rajta, hogy de. 

Itt emberek, egy erőskezű és korrekt fellépőre volna szükség, aki nyuszisímogató hozzáállás nélkül, de emberségesen rendet tesz ebben a káoszban. Nem is kell, hogy legyen kifejezett politikai hozzáállása. Inkább ne is legyen.

De remélem nem várat magára sokáig.  

Ámen.

(Vagy Allahu Akbar.)

Mert a nő nem ember.

Szóval, az úgy volt, hogy elmentünk színházba, igényesen. Illetve, Jóanyám igényesen, én meg felvettem egy farmerdzsekit. Hogy meg ne szólják a ház elejét. Makrancos Kata, Shakespeaere-ék Vilmosától. Egyszer már láttam valahol valamikor, vicces volt. Most a rendező: Alföldi Róbert. Ez mondjuk nálam nem sokat nyomot  a latban. Mármint, ő erősen az előítéletem tárgya, mert csináljon akármit, nekem akkor is egy ócska kis hímringyó marad. Legalábbis így voltam vele. Aztán beültünk, hogy elvigyorgunk, meg idegesítjük a többi nézőt a csokipapírzörgéssel, meg megbámuljuk az előttünk ülő szép barna lányt (mármint Jóanyám nem), meg lehímringyózzuk az Alföldit. 

Hát népek....na de, csak sorjában.

 Vilmosunk Makrancos Katája egy vígjáték. Nagy vonalakban arról szól, hogy van egy testvérpár, két leány. A kisebbik bájos, csendes, aranyos. A nagyobbik amolyan igazi-elnézést a kifejezésért, nem saját kútfőből jön-emancipunci. Megmondja, mi nem tetszik, kiabál a férfiakkal, ha kiabálhatnékja van a férfiakkal, nem eszi meg a spenótot és egyáltalán, a Shakespeare korabeli felfogás alapján igen rossz feleségalapanyag. Jjja, lényeges: apuka kőgazdag. Innentől ugye számtalan kérő érkezik a húgra, de apuka addig nem adja, míg valaki a nagyobbat el nem viszi. Probléma és komédia. Vilmos fog egy rakat férfiembert, beleönti őket a sztoriba és úgy megkeveri az egészet, hogy az Benke Laci bácsinak is becsületére válna. Végül a Kata, a nagyobbik talál egy férfit, illetve egy férfi találja meg őt, akivel kicsit egymásba is szeretnek, aztán a bátor jelentkező annak rendje-módja szerint betöri. Mint mondtam ez egy komédia, azaz végigröhögöd az egészet, semmi erőszak, semmi brutalitás, kicsit itt szekálja férfiember a Katát, kicsit ott, aztán a végén tökéletes házaspár lesznek, boldogan, míg meg nem. Ez volt az eredeti. 

A nők. Isten kedves tévedése, házisárkány, asszonypajtás, bárisnya, cicamica, satöbbi, széles spektrumon megnevezve és kezelve. Velünk vannak a kezdetektől, csak hogy a hímsoviniszta is kiszóljon egyet. Először ugye, ameddig az emberi emlékezet kiterjed, amolyan szülőgépek voltak. Aztán tulajdonná váltak. Aztán a lovagkorban felmagasztalták őket, de azért kuss volt. Aztán az újkorban jöttek a kékharisnya-mozgalmak, meg az emancipu...emancipáció és végül már majdnem egyenlőek lettek. Ami rendben van így. Mert abban a világban, ahol egy pár mindkét fele nyóccórát dolgozik és egyenlően építi a közös jövőt, ott tessék már mindent felezni. Mondjuk bizonyos szerepeket azért tartsunk meg, ha kérhetném, szóval a feministák még mindig a legboldogtalanabb lények a világon, egy bizonyos egészséges határt ne akarjunk átlépni. Értem ez alatt, hogy legyenek egyenlőek, de ne ugyanolyanok.

De addig mindenben benne vagyok.

Naszóval, aztán jön az Alföldirobika ezzel az új darabbal, antifeminista vígjáték, beülünk, vigyorgunk. Hááát, elég fura, gondolom az elején. Meztelen emberek vannak benne, meg káromkodás, vulgáris ez az én szép lelkemnek. Na jó nem, csak nincs helyén a vulgaritás, elcsépelt, ripacskodó. A történet követi Vilmosét. Kata megszerelmeseik, Katát elveszik és elkezdik viccesen igába hajtani. Aztán mondom, hülye ez a Robi, túlspirázza, mert-bár ez volt az eredetiben is-ahogy halad a történet, már hozzá tudnám vágni a csokipapírt az újdonsült férjhez. De a sztori megy az előre megírt vágányban, úgyhogy ráfogom arra, hogy szimplán vacak a darab. Mert mondom itt vigyorogni kellene, meg kacagni, meg röhögni, de egyre kevesebb kedvem van hozzá. Pfujrobi. Katát minden lehető módon porig alázzák, testileg-lelkileg összetörik. Gyakorlatilag. Elméletileg még mindig egy vígjátéknál tartunk, hát felhangzik a röhögés. Mert igazából csak az történik, ami az eredeti darabban, amit végignevettem, csak kicsit prózaibban. A zárójelenetben elmondja a monológot arról, hogy ő miért és hogyan fogadta el, mi egy jó és engedelmes nő dolga és ez miért jó neki. Közben könnyezik (A monológ is az eredeti). Aztán férjura parancsára szétdobja a lábát és az úr, bizonyítván ráhatóképességét a násznép előtt megdugja Katát. Itt már kifejezetten viszolygok. Nem baj, mondom, most jön a slusszpoén, a feloldás, a hepiend.

És lemegy a függöny.

És  koppan a tantusz. Nincs slusszpoén, nincs vígjáték, nincs hepiend. Egy összetört nő van. Ugyanaz a shakespearei vígjáték, csak egész kicsit máshogy bemutatva dráma lesz. És ez csak így a végén. Nekem legalábbis. Vannak, akiknek akkor sem, nem is kevesen, a mögöttem lévő sor még most is röhög. Nem esett le. Sokaknak nem. 

"Enyhe" döbbenet, hogy na ilyet még nem láttam.

Kedves Alföldirobi, akkor is egy kis hímringyó vagy. 

De nagyot nőttél a szememben.

Gratulálok.

 

Pofagyalu

Az itt következőekben azt fogom leírni, hogyan kell cserélni, illetve karban tartani egy motorkerékpár elektromos rendszerét. Mindezt azért, mert hasznos és fontos információ. Első körben levesszük a gyújtást, és típustól függően a jobb, vagy a bal oldalon leszereljük a burkolatot. Vigyázzunk rá, hogy megjegyezzük, honnan indultak és hova tartottak a vezetékek. Ehhez segítségül az alábbi kapcsolási rajz:

Na jó estét. Az előbbi pár sorral biztosítani akartam, hogy Jóanyám nem olvassa el ezt a bejegyzést, mivel az első részének szerves szereplője lesz. Ha nyomtalanul eltűnnék, akkor mégis elolvasta, kérlek vigyázzatok Kutya Úrra.

Na. Jóanyám egy zsibvásárberzerker. Random időpontokban eltűnik órákra és random helyekről szerzett random dolgokkal ér haza, felhasználási területtől függetlenül. Legutóbb hozott nekem egy pár búvártalpat, mert olyan sokat búvárkodom. Így esett, hogy névnapom előtt beszabadult az ócskáshoz. És tudjátok mivel ért haza? Egy pofagyaluval. Azt mondta meglátta és az villant be neki, hogy na ez nekem tetszeni fog. A pofagyalu, vagy herfli, amúgy, műveletlen banda, a szájharmónikát jelenti. Ő az:

Már amennyire le bírtam fotózni. Namost a harmónikával olyanformán voltam, hogy nem érdekelt soha túlzottan. Jó, hát van ilyen is a világon. Ezt az öreg hölgyet meg az arcomba vettem -nem tudom miért hölgy, de olyan hölgyforma-beleszuszogtam és bumm, szerelembe estünk. Aznap délutánra összeneteztem, hogy is működik egy ilyen és azóta esténként olvasás helyett tutulás van. Lehet ez nem tesz jót a műveltségemnek, de ez van. ilyen a szerelem.

Az öreg hölgy amúgy alaphangon valahol 60 és 100 év között van, amennyit utána tudtam nyomozni, szóval ez némi gerontofíliának számít. Kicsit nyekergős is már szegény. Úgyhogy kerestem mellé egy fiatal szeretőt. Az első ő volt:

Ővele igazán jól megértettük egymást, sajnos fény derült a kapcsolatunkra és vissza kellett adnom a gazdájának. Közben azért mutattunk pár trükköt egymásnak. Hiányzik az íze, de sajnos nem találok ugyanilyet. No gondoltam, nem élhetünk kölcsönkenyéren, be kell szereznem egy saját fiatalkát.

Így lett nekem ő:

 Neki kicsit más a működési elve, mint a korábbi szeretőknek. A technikai részletekbe nem megyek bele, elég annyi, hogy az eddigiek tremolók, ő nem. Hogy ez mit is jelent, azt találja ki maga, aki szeretné, mert efféle sikamlós dolgokról csak nem írhatok. Ebből kifolyólag ügyetlenkedtem vele, viszont így-vicces módon- kicsit olcsóbban  jutottam hozzá. Mert nem tudtam rendesen megszólaltatni. Aztán bepanaszoltam, hogy nem szól rendesen, erre rámsózták leértékelve. Otthon aztán megismerkedtünk, és kiderült, hogy szól az, csak okosan kell bánni vele. Vele elvoltunk egy darabig, de még mindig nem ő volt az igazi. 

Úgyhogy kölcsönkértem egy cimbora tízlyukúját, hogy mindenféle hangnemben megtapasztaljam az érzést. Ő már szebben szól, kevesebb a veszekedés, több az öröm. Még keresem az igazit, tapasztalgatom, mi az igazán jó nekem, de meglesz nemsokára, higgyétek el.

És nem, nem megyünk bárokba fellépni, nem alapítunk zenekart, csak a mi magunk kedvéért és kedvére leszünk,
mert így a jó nekünk.

Elheverek este az ágyon és prüntyögök, hogy Over the rainbow, meg Pumukli, meg Auld lang Syne, meg ami eszembe jut. Nem is túl profi módon, de gyakorlás teszi a mestert.
 

Ez ilyen, ez a piszkoséletű szerelem.

És igen, végig a harmónikáról volt szó.

Jó éjt.