Kapargassuk a vásznat

Van, lett, vagy volt egy ilyen mániám, hogy mikor nincs jobb dolgom, teleblogolom a világot a közelmúltam moziélményeivel. Elmondom jól, mi tetszett, mi sem. Most pedig nincs jobb dolgom, úgyhogy elmondom, mi tetszett, mi sem.

A Hobbit-az öt sereg csatája

Hogy időrendben menjünk, háturul elűre, azzal kezdve, amit legrégebben láttam. Aztán majd jól felrúgom úgyis az időrendet, de mégis, hogy meg ne szólják a ház elejét. Szerintem írtam már a Hobbit első és második részéről is. Az elsőről biztosan. Leírom az akkori véleményemet dióhéjban: A jól sikerült Gyűrűk Ura széria után itt kaptunk egy közönséghajhász, látványos, de vontatott, agyonhálivuduzott valamit, ami egyre inkább elrugaszkodik Tolkien bácsi kandalló előtt mesélhető történetétől. Magyarul, Peter Jacson rendező elment k*rvának. Sajnos a tendencia ebben a filmben folytatódott. Én egy jelentre se nagyon emlékszem belőle, anyám elaludt rajta. Megettünk fél kiló popcornt, hazamentünk, ennyi. Ejnye, Pítördzsekszon.

Interstellar-Csillagok közt

Ez kérem, Bexfilm. A Bexfilmek azért Bexfilmek, mert Bex barátom ajánlja őket. Ezeket pedig meg szoktam nézni. Mert vagy nagyon jók, vagy nyakon akarom vágni utána a Bexet, de így vagy úgy,  hatással vannak rám. Az Interstellaral fel is

rúgtam az időrendet, továbbá ez az itt felsoroltak közül az egyetlen, amit nem moziban néztem meg, sötétben tapogatva a karfán, hanem itthon, sörrel a kezemben. Szóval kilóg a sorból. Na. Ezt leszámítva...érdekes. Érdekesen jó. Jó, hogy érdekes. Nem a megszokott, unalomig agyonhajszolt sztorimenetet követi, (nem)kicsit használnia kell az embernek a fejét is és egyáltalán. Mindemellett megadja a sci-fi érzést. Majd betojtam a jeleneten, amikor egy térdig érő vízzel borított bolygón landolnak a népek, belélegezhető levegővel, örülnek, hogy hurrá, lakható bolygó,  aztán jön a Mount Everest méretű szökőhullám, ami félóránként körbejárja a bolygót. 
Fáin, na, tessék megtekinteni.


Poltergeist

Nagy horrorfaló vagyok, az van. Ennek ellenére az eredeti poltergájsztot nem láttam sajna. De tudtam, hogy nagy kultfilm, úgyhogy egy nap, mikor semmi dolgunk nem akadt Kedves Germánommal, jól beültünk a moziba, hogy jól

megnézzük a poltergájsztot, mert biztos jó lesz nekünk. Nem lett.
Az van, hogy horrofilm terén nehéz eredetit alkotni, mert már sokmindent elsütöttek. Az is tiszta volt, hogy itt egy régi klasszikus modernizálásáról van szó. De. Az első öt perc a következő volt: Amerikai család, apuka, anyuka, nagylány, kisfiú, kislány, anyuka állástalan kiégett író, apuka csak szimplán állástalan, anyagi gondok miatt épp egy új házba költöznek. (A házat előtte még egyikük se látta). Namost, ezzel ugyanaz a bajom, mint a fantasy könyveknél a kocsma-sztorimesélés-nyílikazajtó felütéssel. Ezek után következnek azok a tizenkettő-egytucat kramancok, amiknek a forgatókönyvét az ember menet közben maga is meg tudná írni anélkül, hogy különösebben eltérne az eredetitől. Hát, ez ilyen volt, sajna. Agyonklisézett, hálivudi tömeghulladék.
 Na jó, a mókustól megijedtem.


A szürke ötven árnyalata

Ömmm. Nos, erről a filmről nehezen mondok bármit is. A helyzet a következő: tudtam, hogy nem fog különösebben lázba hozni, mert nem nekem való. Azért mentem el, mert annyian és annyit beszéltek róla, hogy mondom erről nem

maradhatok le, legfeljebb lepökködöm utána. Kedves Germánommal együtt végigásítoztuk. Nem volt se izgalmas, se botrányos. A legdurvább szexjelenet se adott semmi olyat, hogy azt mondaná az ember, hogy "ejha". Gyakorlatilag egy lagymatag lányfilmet kaptunk, némi megbotránkoztatónak szánt erotikával. (Azzal a fajtával, ami akár még egy egészséges kapcsolatba is beleférhet alkalomadtán, amíg rendszert nem csinál belőle az ember.) És a fene eszi, mégis eszembe jut néha, idézek belőle, beugranak jelenetek. Azt hiszem, inkább a lelki oldala volt, ami megmaradt. Erős a gyanúm, hogy ez egy jó könyv kevésbé jó adaptációja. Nem, nem olvastam a könyvet. Tudom, erre a filmre sikk azt mondani, hogy szar. Nem is jó. Nem ülnék be rá mégegyszer. De nem is tudnám tiszta szívből leszólni. Ez most ilyen tabula rasa, nézze meg, aki akarja, azt' írja ide, mit gondol.


American sniper-amerikai mesterlövész

Ez a film a fordítottja volt a poltergájsztnak. Igen kemény előítéletekkel ültem be rá. Először is, bármit, aminek a címében szerepel az "amerikai", nem tudok komolyabban

venni, mint az amerikai pitét. Másodszor, akciófilm. Ammeg nem az én műfajom. Belőttem a Rambo kategóriába, hogy az amcsi tököslegyény megy és lő és nem cserél tárat és közben olyan bölcsességeket mond, mint hogy "csak a munkámat végzem." De a végeredmény nem ez lett. Clint Eastwood, aki színészként már bizonyított, most bizonyított rendezőként is. Van benne, igen, vérfröcsögés. De akit itt agyonlőnek, az agyon van lőve és nem kaszabol le még három másikat. Szinte érezni a szagát, ahogy a katonák összehugyozzák magukat a háború poklában. Az igaz történeten alapuló film elsősorban azt mutatja be, méghozzá brilliánsan, hogy Amerika valaha élt legjobb mesterlövésze hogyan (nem) tudja feldolgozni lelkileg a háborút. 
Helyremegy, leül, ötös.

A world beyond

Ne haragudjatok kedveseim, nem keresem ki a magyar címét. Az úgy volt, hogy spontán kitaláltuk Kedves Germánommal, hogy akkor mozizzunk és ennek a filmnek tetszett a koncepciója. Van egy világ a mi világunkkal párhuzamosan és

dzsordzsklúni átmászkál egyikből a másikba. Jó. Beülünk, lőn sötétség, reklám, filmelőzetes, felrúgjuk a popcornt, belenézünk a későn érkezők farpofájába. Figyejjé, kezdődik. Éééés, bejön a Disney-logó. Ajjaj, mondom....
A film nem rossz és félreértés ne essék, disney-ékkel sincs bajom. Csak én egy laza sci-fire számítottam amit végülis megkaptam, csak Disney-féle cukormázba tunkolva, ahol mindennek a végső megoldása a barátság, a szeretet és a dal. Jó, nóta nem volt. No, ezt leszámítva, aranyos, tényleg, jópofa családi film. Az enyhe csalódottságérzet jó eséllyel részben a mi hibánk, mert nem néztük meg pontosan mi is ez, részben a leírás készítőjéé, mert ő se. Kemény sci-fihez szokottaknak nem ajánlom, gyerekkel, kutyával, vasárnapi ebéd utánra tökéletes.


Jurassic World

Ha már az előítéleteknél tartunk, itt, ki kell jelentenem egy darab sem volt. Tekintve, hogy a Jurisics-széria első három

epizódja után PONTOSAN tudtam, mit fogok kapni a pénzemért: dinoszauruszokat, akik embereket kergetnek. És igen, megkaptam, élveztem, köszönöm. Félretéve a hülyeséget, tényleg, erre a filmre azért mentünk el a moziba, mert otthon, a kis 40x25-ös monitoron kockásra unná rajta az ember a fejét, viszont kultfilm, pontosabban egy kultszéria újabb epizódja, és hát a jurassic, az mozifilm, na. Kicsit megsértődtem a helyi Sógor mozira, mert jópár ojró felárat fizettünk a háromdéért, plusz az ájszensz érzésért, meg effélékért, de gyakorlatilag ott voltunk, mint a klasszikus lenvászonnal. Ellenben a film nem okozott csalódást, tudtam, mit akarok és azt meg is kaptam. Mélyebb értelmet nem kell keresni benne, de a mozijegy árát megéri, ha valaki szereti, mikor dinoszauruszok kergetnek embereket.

Viktor király, a bevándorlegény és a három kérdés

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás Tengeren is túl, hol a kurtafarkú malac túr, volt egy ország, Agyarország. Agyarország kellős közepibe', Dunapest városába', hol a Nap se süt, élt a király, Viktor király. Egy nap a király, haj, nagy bánatában, levelet küldött Thoriumnak, a be(ki)vándorlegénynek, saját kezeihez. Megszólította, s kérte az ő bölcs tanácsát, hogy lehetne megoldani az Agyarországot fenyegető rettenetes veszélyt. Gyüttmentek fenyegetik a hont mindenfelől, özönlenek, mint a sáskák, elveszik, mi szép, s értékes e földön! Kérdések voltak a levélben, csudálatos kérdések. No, a vándorlegény se volt rest, felkerekedett, kihajította a kukába a levelet, s klaviatúrára kapott.

Magyarázkodás, emberek, az következik itt. A blog alcímében szerepel ugye, hogy a blog, ugye, politikamentes, ugye. Izé. Nem fogom lepökködni, vagy felmagasztalni egyik pártot se, nem írok nyílt levelet kedvenc Viktátorunknak, nem szervezek földalatti ellenállást. Véleményt mondok. Szavazócédula nélkül. Van a blognak egy "statisztika" funkciója, ahol látom az olvasottságot. Ha ezután feltűnően lecsökken, vagy feltűnően megnő, akkor túllőttem a célon.
 De elmondom, 
el én, hej.

A Viktor politikájával olyanformán vagyok, hogy persze, fos. Nem lennék jó magyar ember, ha nem azt mondanám, hogy fos, és jelen esetben bátran mondhatom, mert tényleg fos. De a miért fos?-na, az a kérdés. Ezzel meg úgy vagyok, hogy-és most nagy levegőt veszek-szerintem ez a szegény Viktor alapból nem akar ám rosszat. Csak rosszul akarja, nagyon rosszul. Hosszú lenne leírni pontosan, tényekkel és információkkal alátámasztva miért, inkább szemléltetem egy légből kapott élethelyzettel, hogy látom én az ő dolgait.

Viktorka, öt éves, óvodás. Apával, Anyával és Öcsivel él a kertvárosban. Viktorka jóindulatú gyerek, nem az az igazi rosszcsont,  csak kicsit félrenevelt, ezért akaratos, mérges, ha valamit nem kap meg azonnal, vagy ha valami nem úgy van, ahogy neki tetszik. Viktorka vasárnap kilenckor kelt fel, megreggelizett. Anya tojásrántottát készített. Közben elmesélte, hogy Öcsi a kertben játszik Brúnóval, apa pedig az autót javítja a garázsban. Viktorka kiszaladt a kertbe, megsímogatta Brúnót, labdázott kicsit Öcsivel, majd bement Apához a garázsba. Apa az autó vezetékeivel babrált. Azt mondta, javítja. Viktorka segíteni akart, ezért hozott egy ollót. -Nem szabad, Viktorka, majd Apa megszereli-mondta Apa-ha elvágod a vezetékeket, az nem old meg semmit. Viktorka ezen megsértődött és bement a szobájába. Ebéd után anya csendespihenőre küldte a gyerekeket. Viktorka a pihenő alatt kisompolygott a garázsba, elvágta a piros vezetékeket az autón és mivel Apa azt mondta, az nem old meg semmit, elvágta a kékeket is és összekötötte a pirosakkal. Délután apa beindította a kocsit és az egész elektromos rendszer leégett. -Milliós a kár a kocsiban-mondta Apa szomorúan Anyának. Viktorka azt mondta, látta Öcsit ollóval a kezében a garázs felé menni a pihenő alatt. Öcsit kip*csázták. Másnap, hétfőn, az óvodában megkérdezték ki mit csinált a hétvégén. Viktorka azt mondta:

Megjavítottam Apa autóját!

Valahogy így.

Na. Bevándorlás. Mindenki megkapta a levelet. Szittyaföldét elözönlik a gyüttmentek, a bevándorlók, elveszik a munkánkat, beleköpnek a gulyásba, visszagörgetik a dombra a rátóti csikótojást. És a helyzet az, a félelmet megértem. Az Unio bevándorlópolitikája tényleg, khm, érdekes. Észné kő lenni, na. 

Aztán eszembe jutott valami. Ha megnézünk engem, Sógorfölde szempontjából, akkor az ő szemszögükből én vagyok az, akitől Viktor Agyarországot félti. Ideesz a fene valahonnan a keleti blokkból, betöltök egy állást, amit akár egy sógor is betölthetne, eliszom a sörüket és bájolgok a lányaikkal. Na jó, csak eggyel, de most általánosítottam. Gyakorlatilag egy piszkoséletű bevándorló vagyok, a társadalom mételye. És tudjátok, hányszor szenvedtem emiatt? Hányszor kellett megvető pillantásokat eltűrnöm, megaláztatást elviselnem, menekülnöm a harag és kirekesztés elől? Na? Tudjátok?

Egyszer sem.

Ennek oka van. Beszélgettem erről az itteni népekkel is. Három pontban könnyen összefoglalható. 

1: Képeségeimhez képest a társadalom hasznos tagja vagyok. Reggel bemegyek munkába, kilotyogtatom az automatás kávét a konyhában, fültövön vágom a dobermannt és összeveszek a raktárossal. Végzem a dolgom. Megkeresett ojróim egy részét önként és dalolva (ez némi írói túlzás, ja?) leadózom a Sógor államnak, amiből az eurovíziós dalfesztivált szervez nőnek öltözött szakállas hapsiknak. 

2: Tiszteletben tartom a kultúrát és a hagyományokat. A "tiszteletben tart" és a "tisztel" kifejezéseket ne keverjük össze. Ez arról szól, hogy ha valami tetszik, odamegyek, ha valami nem tetszik, nem megyek oda. De meghagyom nekik a lehetőséget, hogy eldöntsék, mit akarnak. Előbb-utóbb Bécs úgyis magyar megye lesz, legalább addig had élvezzék, na. Vicc. Értem?

3: Beszélem az ország nyelvét. Azaz szót lehet velem érteni. Teljesen tudatában vagyok az identitásomnak, a nemzetiségemnek, az anyanyelvemnek, büszke vagyok rá és egyiket sem kívánom megváltoztatni, de veszem a fáradságot, hogy ha már itt pusztítom a kenyeret, akkor megértessem magam. Vannak kultúrák, mint példának okáért a francia, ahol a tökéletes, akcentusmentes beszéden kívül semmi sem elfogadott, Sógoréknál az én németem már a "király" kategória. Agyarországon meg örömtüzeket szoktunk gyújtani, ha egy külföldi kinyög egy "köcönöm"-öt, szóval ez nem lehet akadály.

De, és, valamint, teljesen megértem Viktorka félelmét, mert itt, értsd Sógoriában, bőven jelen van AZ a bevándorlóréteg, akitől ő fél. És asszem ezzel rá is tapintottam mondandóm lényegére. Ha megfordítjuk a fenti három pontot, értelmet kap a történet. 

1: Bevándorlók, akik a sógor szociális hálót kihasználva élnek a semmiből.  Elgondolkodtam rajta, ez a félelem reális-e, mivel a sógor szociális hálóhoz képest az agyar szociális háló egy öreg halász szakadt szákja. Hogy értsétek miről beszélek, egy kis cigánykodással/törökködéssel/románkodással úgy egy ezres körül akaszthat le az ember a sógor államtól havonta a semmiért. Ojróban. Otthon ez az összeg...őőőő...na mindegy, ezt Viktor tudja pontosan, maradjunk annyiban, hogy nem egészen ennyi. Az agyar átlagfizetés sem egészen ennyi. Szóval, ha albán bevándorló lennék, én nem állnék meg Sopronnál. De a tény az makacs, itt vannak ilyenek bőséggel, akik semmittenni jönnek ide, mégpedig jó pénzért, és lógassák ja lábukat egész nap, és pusztíccsák a kenyeret. 

Őket nem szeressük.

2: Kialakult egy réteg, aki életében nem járt az "anyaországban", de veri a mellét, hogy ő "ottani" és minden ami "itt" van, bűnös és rossz. Miért járnak a nők fedetlen vállal, miért van disznóhús a disznósültben és miért tartanak keresztény szentmisét vasárnap a Stephansdomban. Gyalázat.

3: Ugyanez a réteg ezt az előadást amolyan tört nyelven tartja, alig érthetően. No, piszkoséletű kenyérpusztító bevándorló létemre rájuk én is azt mondom, hogy jobb lenne nekik is és nekünk is, ha az anyaországban szidnák az itteni rendszert. Sajna az anyaországban soha nem jártak és már vízum kell nekik.

Tehát, a kérdés. Nem kellene valahol különbséget tenni a kettő között? A félelem alapja szerintem igenis reális, viszont a kivitelezés érdekes. Bárki, aki átlépi a határt és nem magyar az anyanyelve az élősködő bevándorló? A Vombathelyi kórház aranykezű arab sebésze menjen a francba? Nem lehetne a bevándorlást szimplán feltételekhez kötni? 

Tény a tény, Apa kocsiját meg kell javítani. Csak tudni kell hozzá, melyik vezetéknek hol a helye. Nem biztos, hogy ollóval kell nekimenni. Kellene keresni valakit, aki jártas a villamosságban. Különben leég és milliós károkat szenved. Nem?

De.

Olvasás. Érted?

"Huszkvárna csollánycsettegető, két darab, darabja 35000 forintért eladó Miskolcon. Kapcsolattartás e-mailben."

"Jó napot, a hirdetésre jelenkeznék. Érdeklőnnék, hogy mennyibe kerül a csollánycsettegető, mennyi a kettő együtt? Hol taláható? Aggyon egy telefonszámot, hogy felhíjhassam!"

Ismerős a helyzet?

Loptam. Innen ni: http://everybodyreadingbooks.tumblr.com/post/843384339

Na instállom, a nagy büdös helyzet az, hogy az olvasás, mint olyan, azokban az országokban, ahol van általános iskola, na ott általános iskolai tantárgy. Elvileg megtanítják rá az embert, az ember meg elvileg megtanulja. 

A gyakorlatban ott tartunk, hogy az értő olvasásra, avagy értelmező olvasásra, ami röviden azt jelenti, hogy fel is fogjuk, amit olvasunk, egyre kevesebb ember képes. 

Megpróbáltam beleásni magam a témába, de nem sikerült, nem nagyon vannak adatok róla. Addig jutottam, hogy Agyarország valahol a béka segge és a búvárpók feneke közé esik, ami az értő olvasást illeti. Egyetlenegy statisztikát találtam, azon kicsit hátast dobtam. Még most is fáj. Szóval, a felmérés több mint tíz éves és Szittyaföldön készült. Akkor a górcső alá vétetett általános iskolás diákok közül, akik "elvileg" már tudtak olvasni, nagyjából a fele érte el az olvasásnak azt a szintjét, ami a mindennapi élethez kell és közel a negyedük volt funkcionális analfabéta. A funkcionális analfabéta olyan ember, aki olvas, de fingja sincs, hogy mit. 

Érted???

A ne-gye-de!

Persze, egykori tanárom szavajárása volt, hogy kis hazugság, nagy hazugság, statisztika, de napi szinten találkozom első kézből a szomorú valóságot alátámasztó tényekkel. A fenti hirdetés-érdeklődés példázat persze hasból jött, a következő példa sajnos nem. Megboldogult nevelőtanár koromban többször előfordult, hogy valamit kiírtam a faliújságra. Az irományom többnyire átlag négy sorból állt és  három, nagyon szélsőséges esetekben makszimum négy lényeges információt tartalmazott. Pl: 

"Szerda este öt órakor

a 317-es teremben

a Vak Asszony visszanéz című filmet vetítjük.

Gyertek sokan!" 

Tény, nem agysebészeket képeztünk. De akkor is...szóval leakadtam. Többször megtörtént, különböző emberekkel, hogy állnak a papír előtt és nézik. Majd rám néznek, majd megint a papírra és vagy egyszuszra, vagy egymás után felteszik a kérdéseket, hogy 

"Mi ez? Hol lesz? Mikor lesz?"

Középiskoláról, tizennégy és húsz közötti emberekről beszélek, amúgy. 

 És fogtam a fejemet, hajjaj. Aztán már csak röhögtem. Hogy ilyen nincs. 

De van emberek, sőt, rosszabbodik.

Ennek az egyik oka biztosan az, hogy az olvasás megy kifele a divatból. Könyvkölcsönzőt már nemigen nyitna senki, ugye? Most ráfoghatnánk az internetre, mint annyi mást, de ugye az interneten is csak olvasol, ha épp nem pornót nézel, vagy onlájn játszol.

Mondjuk most is olvasol. 

Egyszerűen kiment a divatból és kész. 

Másrészt gondolom, ez összefügghet az oktatás remek állapotával és a kiváló pedagógusállománnyal is. Erről írtam már annó egy részletesebb pökködést, akit érdekel hosszabban, elolvashatja itt.

Szóval emberek, gánya van. És nem tehetek róla, lehet ők sem, de nekem néha az agyamra mennek ezek a szegények.

 Többször adtam már fel hirdetést a neten, ajánlottam munkát, albérletet, eladó akármit és jaj, de mindig jaj, nagyon jaj, az első három érdeklődő után koppan a fejem a billentyűzeten, hogy nemábzmeeeegggg....

És de. Ez a valóság. Az emberek jelentős része képtelen az értelmező olvasásra.  És hiába verem a fejem a billentyűzetbe, hiába mondom, hogy ember, oda van írva, sorba, betűvel, csak olvasd el okosan, mindig lesz egy újabb, akinek nem, nem és nem megy. 

Most írhatnám a példákat, hogy mikor annó embert kerestem éppen elhagyni készült állásomra, és leírtam, hogy 20 és 40 közötti férfit keresünk, akkor az első jelentkező egy ötvenes nő volt, vagy hogy ha odaírom, hogy emailben keressenek, biztos lesz legalább az első három között egy, aki a telefonszámomat követeli, mint ahogy kivétel nélkül megtörténik az is, hogy a feltett kérdésekre belinkelem a hirdetést az embernek,- amire egyébként írt,- hogy ott van minden válasz.

 Szóval, a miért, azaz a miért van ez, az egy dolog. A magam két elméletét már elsütöttem róla. A kérdés, hogy lehet-e tenni ellene, vagy ez így van és kész? Lehet én vagyok maradi és túlhaladja az idő az egész olvasás-marhaságot? De akkor mi lesz helyette? Elvégre az egyik legpraktikusabb kommunikációs eszköz. Időtálló, távolságokat áthidaló. Mivel lehetne helyettesíteni? Filmekkel? Drágák. Hangokkal. Hangos. Szagokkal? Büdös. Nemtom, emberek. 

Majd a jövő megmutatja ha akarja. 

Viszont, valami nagyon megnyugtat az egészben, sőt felüdít, csak hogy nehogy ez itt valami borongós irománynak tűnjön. Kifejezetten örülök neki. 

Annak, kérem, hogy na ezzel a bejegyzéssel biztosan nem bántok meg senkit.

Mert akit meg tudnék, az úgysem érti :)

Okos legyél! (Avagy sétáltassunk kutyát.)

Dícsértessék a Jézus Krisztus, Allahu Ackbar, Hail Odin. Csak hogy jó legyen mindenkinek. Menjünk kutyát sétáltatni. Nem? De. 
Nade, hogyan, hova, kivel, mikor? Lássuk csak.

Alap összetevők, a mi duettünk esetében: Árnyék és én. Árnyékot- művésznevén Kutya Urat- a blogolvasó közönség jelentős része személyesen is ismeri. Aki nem, annak adok egy rövid leírást róla, kihegyezvén az alábbi témára. Árnyék: hat éves berni pásztor legény, fajtájának megfelelően nem pici. A közhiedelemmel ellentétben nem kell minden berninek elhízottnak lenni, Árnyék nem karcsú ugyan, de kifejezetten jó formában van. Nagykutya. Na, amit ki akarok nyögni az egésszel, hogy nekem ő-ahogy Jay, vagy Néma Bob mondta-a "heteró élettársam", a végtelenségig kedves, türelmes, szerető és szerethető szőrgyár. Más szemszögből nézve a dolgokat, egy közel negyvenöt kilós ragadozó, jó két és fél centis szemfogakkal, olyan harapáserővel, amit valahova egy kifejlett százharminc kilós testépítőé és egy tigristanké közé saccolnék. Mármint, az utóbbi kettő közül makszimum a testépítő tudna harapni, az is nagyjából mindegy volna, de most itt az erőteljesítményre, a nyomatékra, a nyomáserőre, a zsúlra gondolok, ti meg megértitek jól. Pedig annó még szerettem is a fizikát. Szóval. Méretérzékeltetés. Igen, az egy MZ 251 a háttérben, de csak a méretek miatt.

További kitérő a végkifejlet eléréséhez: Volt a minap egy kellemetlen élményem. Elköltöztünk ugye. Az új WG, azaz Wohngemeinschaft, azaz lakóközösség igazából egy LK, mert mind az összes szittya. És az előzővel ellentétben, jajde, szöges ellentétben, működik. Nem hiszem, hogy ennek pusztán a nemzetiség volna az oka, inkább az akarat, meg a Nóri, aki összefogja az egészet. Ez még nem a kellemetlen élmény volt, félreértés ne essék.  Nade. Ház, kert, kistököm, minden ami egy magyar barbárnak, meg egy svájci ebnek kell. (Bern Svájcban van, ha nem értenéd...). Menjünk sétálni. Olyan háromszáz méterre innen van egy tó. Nagy tó és szép, télleg, gyönyörű út vezet körbe rajta, bejártuk Kedves Germánommal, meg Kutya Úrral, hajdejólesz  ittnekünk!-gondoltuk.

Persze, nem csak mi fedeztük fel a tavat. Brunn am Gebirge gyakorlatilag még majdnem Bécs, azaz az összes istentelen is itt van rajtunk kívül. Az első séta alkalmával találkoztunk egy olyan hatvan fölötti fazonnal, meg három szetterforma ebbel. Se póráz, se lópikula. A tó körüli út ugye kerek, nem belátható, azaz kanyarodik, azaz egyszer csak ott voltak. Kérdezem ám, hogy mif*sz van, az öreg meg mondja, hogy okos kutyák ezek. Az egyik okoskutya fél órán át követett minket, ordított torkaszakadtából, hogy balhébalhé. Pár napra rá lejátszódott ugyanez, kátottam hát az öregnek, venné mán pórázra az ebet. Jajaja, okoskutya ez, mondja. 

No, találkoztunk harmadjára is. Ugyanez a helyzet, "okoskutya" mondja a magáét, gazda tojik rá. Sajna, a tó kerek, ők amarra mentek, mi emerre, hát összetalálkoztunk újra. Hogy ne tegyem egyoldalúvá a dolgot, el kell mondjam, hibáztam. Eleve úgy álltam hozzá, hogy balhé lesz. Ami nem jó hozzáállás. Balhé lett. "Okoskutya" odajött okoskodni. Kértem az öreget fennhangon, kösse meg, közben fogtam vissza Árnyékot. Az öreget pont nem érdekelte. Lett ott még egy kutya, a három közül. Balhé leend. Marakodás, csipkelődés, akármi, szumma szummárum, legördült nálam a vörös függöny, ha értitek, mire gondolok. Ha nem, elmondom ékes magyar szóval. Felrúgtam az öreg kutyáit a p*csába. 

Erre az öreg megmérgedt, hogy én hogy merem rugdosni az ő kutyáit. Hogy a kutyabalhé lecsillapodott, jött a második kör. Az öreg nekiállt hadonászni a sétabotjával. Addig inkább csak megijedtem, itt már mérges voltam, úgy igazán. Édesapám, Isten nyugosztalja, azt mondta egyszer, fiam, ne bánts senkit, de ha valaki bánt, ha az utolsót rúgod is, abba rúgd. Hát, átvillant az agyam ősibb, ösztönösebb felén, hogy lehet nem is volna baj, ha az öreg megsuhintana azzal a sétapálcával. Mert akkor lenne okom elásni, a tóparton, kutyástól. Végülis érvelés-ellenérvelésnek nevezett ordibáció lett a dologból, de okosabbak nem lettünk.

Aztán sokat agyaltam a dolgon utána. Ej mondom, a vén hülyéje miatt csak nem adom fel ezt a szép tavat. Beszereztem egy borsspayt, mondom, ha legközelebb összeakadunk, megkérem illedelmesen, ugyan kösse meg a kutyáit. Aztán megbeszélem vele, mikor megy sétáltatni, én meg majd nem akkor. Ha ez nem működik, jön az egyéb megoldás. De nem találkoztunk. Akkor kezdtek a gondolataim a büszkeségből lejjebb adni, mikor egyik séta alkalmával szembe jött egy néni, egy bekötött oldalú kutyulával. Mesélte ám, hogy ott a tóparton támadta meg valami eb, "egyszer csak ott volt a semmiből". Aztán ugyanaznap kis híján lejátszódott valami hasonló, mint a vén krampusszal. Nénike három középnagy döggel, nénike száz méterrel előttünk, kutyái ötvennel mögötte, erősen figyelve minket, nem feltétlen barátságosan. A tópartról tudni kell, hogy "dzsindzsás" beláthatatlan. Nénike nagyon nem vette észre, hogy a kutyái észrevették, amit ő nem vett észre. Megfordultunk, belekiabáltam a sűrűbe, hogy ebeket megfogni, heló. Itt mondjuk megtörtént. 
Én meg agyaltam még pár napot és bírkóztam a büszkeségemmel, aztán arra jutottam, hagyjuk a tavat. Annyit nem ér az egész, hogy minden nap gyomorgörccsel menjek sétálni Kutya Úrral, azt lesve, melyik sarok mögül ugrik elénk valami ostoba. Azóta találtunk egy "B" helyet. Forgalomfüggően 5-10 perc autóval tőlünk. Rét, bokorsorral, látni, ha valaki szembejön, meg úgy fest normálisabb népek is járnak arra. Maradunk ennél.   

Szóval, amit ki akarok hozni a történetből. Nem hiszem, hogy bármi baj lenne azzal, ha kutyákat összeengedünk haverkodni séta közben.

De.

Van a magyar, a német és tudtommal minden más emberi nyelvnek egy úgy nevezett kérdőmódja. Ezt ilyen esetben érdemes használni. Értsd: ha valaki szembe jön kutyával, megkötöm az enyémet. Aztán ha látom, hogy Kutya Úr kíváncsi egy ebre és az eb is kíváncsi rá, jószándékúan, akkor felveszem a szemkontaktot a gazdával, és megkérdezem, hogy 
"szabad"?

Mert: A: lehet, hogy a kutya agresszív. B: lehet, hogy f*st*s. C: lehet, hogy a gazda agresszív. D: Lehet, hogy a gazda f*st*s. E: és itt jön az, amit nem értek és amiért leírtam Árnyék paramétereit. Egy másik, szintén nem régi eset, hogy csavarogtunk valahol, mikor arra leszek figyelmes, hogy egy eb, gazda teljes jóváhagyásával és a földön maga után húzott pórázzal érdeklődik Árnyék hátsó fele iránt. Árnyék elég meglepett arcot vágott. Én is. És akkor jutott eszembe, hogy igaz, Kutya Úrnak jószándékú kisugárzása van, de elvonatkoztatva ettől az esettől, honnan tudják, hogy a szembejövő kutya nem agresszív? Értsd, ha a gazda odaengedi az ebjét, ő meg leeszi a fejét, akkor én vagyok a hülye?

Sok helyen dívik már a pórázra akasztott sárga szalag, ami azt jelenti, hogy tarts távolságot a kutyától. (Mert agresszív, nem szereti, ha zaklatják, akármi.) 

Szerintem általában nem a kutyára kellene a szalag. 

Viszont a kérdezés, az se nem sárga, se nem szalag, meg pénzbe se kerül. 
Érdemes használni....

Nem?
De. (!)

Konyhabarbár

Figyelj, főzőműsor. 
Komolyan. Recepteket fogok írni nektek. Mégpedig azért, mert az otthon főzés jó, kellemes és nem utolsósorban olcsó. Meg kell mondjam, van talán ha tizenötféle étel, amiből válogatok, ha főzni kezdek, a legtöbb nem épp mucuboró kuszkuszöntettel, hanem ilyen alap emberi élelmiszer, mint a túrósmácsik. De ezt a tizenötöt az idők során tökélyre vittem. És arra is rájöttem, hogy miért mindig a férfiak a mesterszakácsok. Tudjátok miért? Neem, nem főzünk jobban mint a nők, messze nem. Csak tudatában vagyunk -már  főzés közben is-, hogy utána valakinek el is kell mosogatni. Namost, ha ezt az y kromoszómába rögzített ősi ösztönt kombinálom az agglegénységben illetve félagglegénységben, illetve vadházasságban töltött éveimmel, akkor kijön egy amolyan külsőleg szokatlannak tűnő, ellenben hatékony, gyors és produktív főzési módszer. Ezért szeretném veletek megosztani néhány receptemet. Többek egybehangzó véleménye szerint elég "érdekes", amit a konyhában művelek, de az eredmény többnyire jó.

Van egyébként egy nagymester, akitől sokat tanultam a témában. Niclas Lundberg, a Regular Ordinary Swedish Meal Time (Körülbelül:Szokásos, hagyományos svéd ebédidő) mesterszakácsa. Alább egy videó tőle:

Tehát.

Teszkós Chili

Sógor körülmények között ezt billás chilinek is hívják.

Hozzávalók: Babkonzerv, kukoricakonzerv, paradicsomkonzerv, löncskonzerv (Sógoriában billás darálthús), sör, hagyma, erőspaprikapor, só.
Edényfelhasználás: 1 fazék, 1 vágodeszka, 1 bicska. 

Mennyiségeket nem írok, mindenki annyit csinál, amennyit szeretne. Szóval. Megpucoljuk a hagymát, és összevagdaljuk. Beletesszük a fazékba és olajon üvegesre pároljuk. Kinyitjuk a löncskonzervet és a konzervben a bicskával összeszeleteljük a löncsöt. Utána a konzerv széle mentén haladva kikanyarítjuk a dózniból és beleplaccsantjuk a fazékba. (Sógor alternatíva: beleplaccsantjuk a fazékba a darált húst.) Várunk, amíg a hús megpirul, közben sűrűn kevergetjük, hogy szétessen. Ha ez megvan, minden mást, ami eddig nem szerepelt a leírásban, a sör kivételével, kinyitunk, a fazékba öntünk és elkeverünk. Kinyitjuk a sört. Megisszuk a sört. Mire a sör elfogy, kész a chili. 
Jó étvágyat!

Paprikás krumpli, igényesen

 Hozzávalók: krumpli (városi népeknek burgonya), paprikapor, só, bors, babérlevél, hagyma, kolbász, sör.
Edényfelhasználás: 1 fazék, 1 ibrik, 1 vágódeszka, 1 bicska.

A krumplit úgy ahogy van felengedjük forró vízzel és feltesszük főni. (Ki a pokol akar krumplit pucolni, hm?) Megpucoljuk és összevágjuk a hagymát. A vágódeszkán hagyjuk. Kinyitjuk a sört. Nekiállunk meginni a sört. Mire a háromnegyede elfogy, a krumpli félpuha. Leöntjük róla a forró vizet és nyakonöntjük hideggel. Megisszuk a maradék sört, míg a krumpli kihűl. Ezután a krumpli héja kézzel kellemesen  lehúzható. Ezt meg is tesszük. A krumpli az ibrikbe kerül. Kibobjuk a krumplihéjat, vagy a tyúkoknak adjuk, ha vannak. Elöblítjük a fazekat, belekerül a hagyma, amit olajon megpárolunk. Addig a félpuha krumplit összevágjuk a felszabadult vágódeszkán és visszatesszük az ibrikbe. Mire ezzel végzünk, az hagyma üveges. A paprikapor, a só, a bors és a babérlevél, majd a krumpli is a fazékba kerül. Felöntjük némi vízzel. Aki szereti, ha van némi füstös mellékíze a paprikás krumplinak, az csak kevéssel. (Ez esetben kicsit odaég, de ettől csak finomabb lesz.) Összevágjuk a kolbászt, hozzáadjuk a krumplihoz, fedőt teszünk a történetre és elmegyünk a dolgunkra. Ne túl messze, mert időnként keverni kell egyet rajta. A krumpli korától függően fél-egy óra alatt kész a paprikás krumplink. 


Közép-Európa legjobb lecsója^®

Itt szeretném jelezni, hogy a "közép-Európa legjobb lecsója" védett márkanév, tehát utángyártás esetén csak szimplán "lecsó"ról, esetleg "tojásos lecsóról" kéretik beszélni. 

Hozzávalók: lilahagyma (szigorúan), zöldpaprika, paradicsom (piros), füstölt kolbász, tojás, paprikapor, só, bors, majoranna. Sör itt nem feltétlenül szükséges, de opció.
Edényfelhasználás: 1 serpenyő, 1 ibrik(nagy), 1 vágódeszka, 1 főzőkanál, 1 bicska

A szigorúan lila hagymát megpucoljuk, összevágjuk és a serpenyőben olajon megpároljuk. A serpenyő, vagy vok, fontos összetevője a kérdésnek, ez az étel fazékban elkészítve, -hogy finom legyek-sz*rt se' ér. Én egy drága pénzért vásárolt, óriás kerámiaserpenyőt használok e célra, amit valószínűleg velem együtt temetnek majd el. Nna. Amíg a hagyma párolódik, összehenteljük a paradicsomot és az ibrikbe tesszük a kockákat. Ha ez megvan, megpaprikázzuk a hagymát, mármint a paprikaporral és a serpenyőbe borítjuk a paradicsomot. A paradicsomnak ugyanis több idő kell, mit a paprikának. Mármint a zöldnek. Amíg a paradicsom aggódik, felszeleteljük a paprikát. A csumáját benyomjuk és elfordítjuk, így az összes mag és gusztustalan fehér izé, ami a közepén van, egyben kihúzható. Ez a tyúkoké. Felszeljük a paprikát és az ibrikbe kerül. Ha kész vagyunk vele, mehet a serpenyőbe. Ezután jön a majoranna, a bors és a só. Kevés majoranna és bors, sok só, mert a lecsó felveszi a sót.  Itt jöhet az opcionális sör, vagy elmegyünk a dolgunkra. Mikor már enyhe "lecsó" illata van, és a paradicsom botanikailag leírt sejtszerkezete nem felismerhető, azaz kezd úgy kinézni, mint az alien 4 zárójelenete, felszeljük a füstölt kolbászt és bumm a serpenyőbe. Ezután megisszuk az opcionális sör maradékát, vagy elmegyünk még kicsit a dolgunkra. Aztán beleütjük a tojásokat az ibrikbe, összehabarjuk, a serpenyő alatt a lángot maximumra állítjuk és nyakon öntjük az egészet tojással. A főzőkanállal nagy svunggal keverjük, amíg a tojás meg nem köved. 
 És jó étvágyat. 


Hát, én valahogy így csinálom. Persze ízlés dolga. Az enyém ilyen. Néha a mennyiségek besaccolásával még bajban vagyok. Már csak ezért sem írtam róluk. Mivel nem akarok minden nap főzöcskézni, igyekszem nagyobb adagokat csinálni. Eddig mindig túl gyorsan elfogyott, most mondjuk hatodik napja eszem a spagettit, Kutya Úrral, meg a lakótársakkal együtt. De ez ilyen, mindig van mit tanulni. 

Hát hajrá, népek, egyetekvegyetekszedjetek!

Arbeit macht frei

Büdöszsidók, piszkoscigányok, rohadtnégerek, visszaerdélyt, koszoskomcsik, vesszentrinon, éljenhitler.

Csak gondoltam gyorsan leírom a kulcsszavakat, ha ilyesmire számítottatok a cím alapján. Mert nem egészen ez lesz, csak azért került a fentebb olvasható okosság ide, hogy mindenki örüljön. De a téma egészen más. 

Tényleg a munkáról lesz szó.

Steffen Herbst fotója

Na testvérkéim az Úrban. Azt mondják mindenki magából indul ki. Én most félig hiszek ennek és kiindulok magamból. Mert ha magából indulnék ki, akkor nem tegeződnénk. Kis játék a szavakkal mindig kell, nem? Szóval, most van nagyjából három hónapja, hogy újra munkába álltam, hosszabb kihagyás után. És hogy milyen érzés? Hát jó! Furcsa, mi?

Az van, hogy világéletemben mindig volt valami dolgom. Tudod, óvoda, aztán iskola, aztán gimi, aztán főiskola, aztán egyik melóhely a másik után, mindig melegváltással. Most meg ugye volt ez a...mennyi is? Aszondja, április közepe, május, június, július, szeptember, október, november, december, január közepe, nyolc, ja nem, miért is, augusztus kimaradt a felsorolásból, na, durván kilenc hónapos munkanélküli falloszlengetés. (A falloszlengetést falun faszlógatásnak hívják, csak ilyet nem írunk ide, ugye.) És erről értekeztem is elég sokat, hogy hogyan, meg mint tellett, de meg kell mondanom őszintén, röviden és tömören, bár az elején még csíptem, a végére kezdtem begolyózni.

Ami ugye érdekes, mert annyira a tatár se hajtott, szóval szabad voltam, mint a madár. És most, hogy azzal a tudattal bökködöm itt a billentyűket, hogy holnap a coffomnál fogva kell kirángatnom magamat reggel az ágyból, hogy időben beérjek Sógoria elszabadult vadjait istápolni-most mégis jobban érzem magam, határozottan jobban. Mánia? Fóbia? Megszokás? 

Elég sokat boncolgattuk a kérdést mostanában a haverekkel és szponzorokkal.

Mindenki mondott példát és ellenpéldát is. Egy dolgot leszögeztem. Más úgy munkanélkülinek lenni, hogy pontosan tudod, meddig leszel az és pontosan tudod, hogy utána nem leszel az, mintha nem tudod, meddig leszel az. Mert ez volt ez egyik ellenpélda. Kedves Germánom, aki minden télen munkaszünetel (idegenforgalom)  illetve Sebestyén cimborám, aki állítása szerint egyszer tartott egy év pihenjt, naszal, mindketten azt állítják, hogy ezt az időt tökéletesen és gondtalanul kihasználták. Én ugye nem tudtam mi lesz, hogy lesz. Benne volt a pakliban, hogy egy hét múlva dolgozó ember leszek és az is, hogy egy év múlva sem. És az a helyzet, hogy az időmet én is igyekeztem kihasználni, mégis megsavanyodott a tej a számban. 

Namármost a kérdés, hogy a tudatot leszámítva, hol kezdődik és hol végződik a baj? Mármint, meddig jó az, ha valaki elfoglaltságot keres és próbálja értelmesen kitölteni a napjait és honnan kezdődik a munkamánia? Ismerek embereket...na jó. Most nem fog menni, át kell hágnom a blog egyik magamkreálta alapszabályát. Azaz, hogy nem személyesítünk. Itt muszáj lesz. Legfeljebb nem kapok vacsorát legközelebb, ha hazamegyek Szittyaföldre, meg alhatok a szénapajtában Árnyékkal együtt. De az őszinteség, az fontos. Szal, előre félek a naptól például, mikor Jóanyám nyugdíjba megy. Szerintem először engem őrjít meg, aztán ő golyózik be. Hacsak nem talál addig magának valami elfoglaltságot, ami kiváltja a mindennapi munkáját. Másrészről, jó eséllyel rám ugyanezt fogja mondani jövendőbeli gyermekem. 
Majd jól szájon is törlöm érte mondjuk. 

Másfelől, ismerek embereket, akik gond nélkül elvannak nyugdíj után, munkanélküliként, vagy egyáltalán, lébecmódban. Érdekelne, de igazán, hogy hol a különbség? Mert nem a kreativitásban, az biztos. (Kiindulva az általam ismert népekből.) Az egész okosság, szerintem, ha már mondanom kellene valamit, lelki beállítottság kérdése. Többnyire senki nem boldog teljesen, ha haszontalannak érzi magát, a dolog ott dől el, hogy ki mikor érzi haszontalannak magát.

Mindenki másban teljesedik ki. Van, aki valamilyen művészetben, van aki valamilyen sportban, megint más modellt épít. Van aki keveri a dolgokat. Van, akinek a munkája a hobbija. (Kicsit nekem is.) És van akinek van ez, meg az, meg amaz és úgy érzi magát teljesnek. Asszem én ez a kategória vagyok. Kell egy alap elfoglaltság, ami a mindennapjaim része, amit szeretek, amit szívből csinálok, aztán arra jön rá a többi, hobbi, írás, akármi. Így is működtethető, több vasat a tűzbe tartva.  Meg kell találni az arany középutat, ahol az ember jól érzi magát. És ha egyszer nyugdíjba megyek, előtte gondosan tervezek magamnak valami elfoglaltságot.

Látjátok, a blogolás, mit az alapra építő hobbi, többek között erre is jó. Az ember leül, valami kérdéssel a fejében, amire maga sem tudja a választ, és mire a végére ér az okosságnak, megtalálja. Hát, köszi blog, köszi népek. Most ebben a békés tudatban megyek aludni.

Jó éjt!

Biohazard

Na emberek, az elmúlt napok nagyon kemények voltak, örülök, hogy egyben és egészségesen írhatok Nektek. Hét elején volt egy kutyaharapásunk. De ez volt a kisebbik baj.

Szóval a kutya. Tökátlagos, olyan tíz kilós, kis kövér keverék. Az orvosi lap alapján körülbelül öt éves, nőstény, ivaros, magatartása éber és élénk, bal felső szemfoga törött. Ja, hogy értsétek, ez úgy megy nálunk, hogy bejön a jószág, kukkol a felvételi részlegen, míg meg nem nézi a doki, aztán ha nincs baja, akkor átcsörögnek nekem, hogy hallod pali, van egy új jószág, aztán átballagok-vagy aki épp ott van a csapatomból- pórázra kapom az ebet, aztán jön hozzám a karanténba. 

Ez a rutin.

Hétfőn is ez történt, átszalajtottam a kolléganőt, hogy valami kis békés állat vár ránk, hozza már át, legyen olyan kedves. Na jön is ám a leány vissza, kutya nélkül, idegbetegen. Mivan, kérdem? Aszondja, hogy épp lépett ki a kutyával a felvételi rendelőből, mikor szembejött az állatorvos, nagy kapkodva. A kutyán-mondja-nem látott semmi feltűnőt, csak a szemei voltak kicsit furák. Nade, ahogy a doki elrohant mellettük, a jószág kérdés nélkül utánafordult és beleakaszkodott a csüdjébe. De amúgy rendesen. A doki meg jajveszékelt, meg ugrabugrált, de a kis kavarcs csak nem engedte. A végén valaki első gondolatból egy vödör vizet borított az összeragadt párosra, na akkor feladta az eb a dolgot, meg abban a pillanatban meg is nyugodott.

Szóval, a kutyát ottfogták további vizsgálatra, mert ilyenkor meg ez a rutin. 

Kedden békesség volt, délelőtt sétáltatás, takarítás, oltások, rendelés a raktárból, miegyéb. Ebédidőben összefutottam a  kutyaharapta dokival. Hát nem festett jól. Először azt hittem, csak megijedt  előző nap. Sápadt volt, meg akadozott a beszéde. De mondom ennyire? Aztán kérdezem, miért nem vizsgáltatja ki magát, ha ennyire nincs jól? (Vastag gatya volt rajta, gondoltam, akkorát nem haraphatott rajta a jószág, meg akkor nem randalírozna itt a főorvos úr.)
 Erre makogott valamit, aztán elment.

 Ebéd után ittam egy kávét, meg elszívtam egy bagerettát a cég előtt, mert ez is a rutin. Egyszer csak kiszédül ám a doki az ajtón, elindul felém, de olyan csálén, mintha sántítana. Először azt hittem, cigit szeretne. Kotorásztam is a doboz után, mert amúgy csípem az ürgét. Hát csak megáll előttem két méterrel, néz olyan furcsán egy darabig, mintha mondani akarna valamit, meg bumm, kidobja a taccsot. 

Na mondom koma, ez nincs így jól. Bekísértem a recepcióig, leültettem a díványra. Első gondolatom az volt, barom módon, hogy szólni kéne az állatorvosnak. Aztán rájöttem, hogy ide emberorvos kell, az állatorvos meg épp használhatatlan. Legalábbis ő. Mert amúgy egyszerre kettő, vagy három van szolgálatban. Hát hívtunk neki körzetidokit. Hogy az mit mondott, nem tudom, mert közben visszamentem a karanténba dolgozni. 

Valamikor, még aznap délután, átugrottam az állatorvosi rendelőbe, mert kifogyott a féreghajtóm. Ott ül az egyik kis állatorvosgyakornok, mondom neki, adsza már kérlek, két tablettát. Kotorászik a kislány a fiókban, akkor látom ám, ahogy előrehajol, tiszta kék a nyaka, meg majdnem elsírja magát. Te, mondom, ki bántott téged? Hát azt mondja, hogy a dokit, mármint az állatorvost elvitték, de előtte még betántorgott a rendelőbe, aztán matatott egy darabig a papírjaival, majd megint kidobta a taccsot, majd elfeküdt. Ő meg fölé hajolt, hogy megnézze mi baja, az meg elkapta a nyakát. A másik gyakornoklányt meg állítólag megharapta. Jó, mondjuk ezt nem hittem el, összebeszélnek néha tücsköt-bogarat ezek a kis gyakornoklányok.

Na, a zűrös rész este következett. Hosszúnapos voltam épp. Öt felé jön be a kolléganő, hogy baj van, kitört a patália a rendelőben. Jó mondom, majd megoldják, nem az én dolgom, az én dolgomból meg van elég. Dolgozgatunk ebben megnyugodva, mikor egy félórára rá beesik az ajtón az egyik lódoktorgyakornok. De a beesiket itt szó szerint értsd. Odalépett az egyik kolléga, annak meg azzal a lendülettel elkapta a vádliját, és beharapta. Kolléga odébb ugrott, én meg mondom, ez nem tréfa, felhívtam a főnököt, hogy zűrök vannak. Gyakornokot elvitték valamerre, többet aznapról nem tudok, mert utána vágtattam haza.

 Szerda. Furcsán csend volt reggel. Valaki mondta, hogy sokan megbetegedtek, na jó mondom, akkor oda kell húzni a munkának. De az azért furcsa volt, hogy ennyire nincs bent senki pár emberen kívül. 

Ma reggel kicsit korábban érkeztem a szokásosnál, mert előbb le akartam lépni, mondván, ma jövök haza, aztán három nap szünet, végre, végre. A helyzet ugyanaz volt, mint tegnap. Alig-ember, csend, nyugalom. Hogy betegek, vagy mi. Kiballagtam tíz körül a karantén háta mögé, hogy elintézzek egy telefont, meg elszívjak egy cigit. Látom ám, a sarkon befordul az egyik kolléga. Ezt furcsálltam, mert úgy tudtam, betegállományban van. Lógott rajta a gatya, vagyis inkább le volt róla szaggatva és erősen bicegett. Közelebb ért, kérdeztem, mi van veled ember, hogy nézel ki? Nem szólt semmit,  egyre csak jött közelebb, magában motyogott valami érthetetlent. Ahogy elém ért, akkor láttam, hogy zavarosak a szemei. -Részeg, basszus, munkaidőben-gondoltam. De nem, valami más baja volt.
Felém nyúlt, azt hittem, kezet akar fogni. Nyújtottam én is a mancsomat, ő meg elkapta, maga felé húzott és bele akart harapni. Na mondom, azt már mégse. Visszarántottam a praclimat, hátraléptem, újra megkérdeztem, mi a baj? Még mindig csak motyogott.

Nem tehettem mást, otthagytam. Gondoltam, szólok a főnökségen, hogy megint ugyanaz a furcsaság van úton, mint kedden. Előrerohantam a recepcióhoz. Az udvaron szembejött még egy jóember, ő is munkaruhában, ugyanúgy botorkálva, mint az előző. Be akartam húzni a főépület ajtaján, de az zárva volt, a kulcsom meg az öltözőben, ami az udvar túlvégén van. Nem akartam visszafutni addig, hát bedörömböltem az üvegajtón. Valaki kotorászott egy darabig belülről, aztán kinyitotta. Pont a kezemben volt a telefonom, hogy felhívjam a főnökasszonyt, hogy valami nincs rendjén. Ahogy nyílt az ajtó, rányomtam a fényképezőgombra. Ez jött szembe: 

Itt volt elég. A zsebemben volt a kocsikulcs, a kocsi meg az udvaron. Bevágtam magam az autóba, ráindítottam, kifaroltam az udvarról és hazavágtattam, hogy leírjam Nektek ezt a sok marhaságot. 

Boldog április elsejét! :)