Rúzsa Sándor megpödri a bajuszát, avagy az ekhósszekér.

Cigányélet, az van kérem, vándorcigányé, mégpedig. Ismét elköltöztünk Kutya Úrral. Ezt, mármint a költözködést, szerintem a blogírás, meg a kujtorgás mellé fel kellene vennem a hobbijaim listájára. Na de. Most igazán menőn költöztünk. Remélem most majd letesszük végre az ekhós szekeret. Mert kicsit sok mán a jóbú.

Egyszer (vagy kétszer?) már összefoglaltam mit meg mennyit hurculkodtam már én itt Sógoriában. Pedig idestova csupán négy és fél éve, hogy itt töltöm az időmet, de ezalatt mentem én annyit, hogy gombócból is sok lenne. Akkor most nekiülök mégegyszer, a legújabb fejleményekkel kiegészítve, mert három a magyar igazság.

1. Animal Spirit

Itt ugye, a tikhegyen, az Isten háta mögött kettővel felhúzott Gnadenhofon (nem, erre még mindig nem találtam jó magyar szót. Kb: "kegyelemudvar", állatvédelmi telep) szolgálati lakást kaptam. Nem is rosszat. Mikor felmondtam, ez úszott. Ugye.

2. Ahol a bors nő

A második cégemtől kaptam átmeneti szállásként pár hónapra egy komplett felújított hegyi nagyparasztházat. Az vóóót ám a szép:) Persze nem ingyé'. No, ez majd' annyira az Isten háta mögött volt, mint az előző, ha nem még inkább. Kb 2 km volt az első település. De szép volt, csak elfelejtettem már, hogy hívják. Ezért a cím. A sógorok így fejezik ki úriasan, ha valami a pokol pi**áján van.

3. Altlengbach

Ez volt az első, mondjuk úgy saját erőből szerzett és bérelt kuckóm, egy családi ház alsó szintjén, ahol menet közben akkori párommal összecígöltünk. Majd nemsokra rá ki is, mert a felső szintet is lakták, ráadásul főbérlőék, azt nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezték/tük.

4. Tulln

Oh, Tulln, drága Tullnom. Azt hiszem, áradoztam már párszor erről a dunaparti gyöngyszem kisvárosról, hogy mennyire szerettem. Ide fészkeltük be magunkat exZasszonnyal, itt laktunk úgy egy évig. Aztán exZasszonyból exZasszony lett, exmunkahelyből meg exmunkahely, viszonylag röviddel egymás után, csak fordított sorrendben, úgyhogy innen is léptem.

5. Intermezzo ala Hungaria

Ezután jött némi nem-sógorkodás, néhány hónapra hazaköltöztem a szülői fészekbe, az anyaföldre, míg lett új meló.

6. Boszorkánytanya a Császárvárosban

Iiiigen, ez volt az első bécsi Wg-m, azaz lakóközösségem, azzal a bizonyos félőrült és teljesen alkoholista, olaszországból elszármazott, máglyára való művésznővel, főbérlői rangban, akivel elég hamar összerúgtam a port. Anno írtam is róla, jópárszor. Rúzsa Sándor összevonta a szemöldökét. 

7. Brumm

A rövidre sikerült bécsi tartózkodásom után költöztem tavaly áprilissal Brunn am Gebirge-be, a szittya wg-be, ahonnan aztán múlt hétvégén kellett menekülni, merthogy a ház eladásra kerül. Ezek is szép idők voltak, üdv srácok, ezúton is;)

8. Két férfi, két kutya, meg egy mexikói

Ezt a szlogent az új helyemen-ahol épp a nappaliban ülök egy sör és a blog mellett-találta ki az egyik lakótárs, aki egy amolyan igazi tűzrőlpattant, nagyszájú, örökvigyorgó és örökmozgó mexikói kiscsaj. A másik lakótárs egy nálam valamivel fiatalabb sógor. Itt is szép és jó és igen, újra bécsi lettem. Nagy mákom volt. Mikor ugyanis már nem lehetett halasztani a lakhatáskeresést, mert ketyegett az óra Brunnaban, gondoltam egyet. Pontosabban a gondolat már előtte megfogalmazódott. Leírhatnám líraian, de valahogy így szólt: "A tököm, visszamegyek Tullnba". Mert rájöttem, hogy hiányzik a kisváros, és közlekedés szempontjából van olyan jó, mint bármi. Ha messze is van távolságban, viszont az útrajzi viszonyok miatt (Tullnnál felmegyek az autópályára és melóhelytől egy sarokra lejövök róla) úgy fél óra és negyven perc közé esik a menetidő, amit meg a melóhely közvetlen közelét kivéve bárhonnan elpocsékolhatnék. Akkor már inkább innen. Na. Ne ugorjunk előre, lesz még erről is szó, ez a házikó, ahova most Kutya Úrral befészkeltük magunkat, egy köztes megoldás, 5 hónapra. 

9. Tulln, reloaded

Mert igen, megyünk vissza Tullnba. Egész pontosan egy hangyabokányit mellé, Neuaigen nevű településre, de ez nagy vonalakban egykutya. Kb olyan relációban vannak, mint Vombathely, meg Újperint, hogy a földijeim könnyebben megértsék. No. Egyszer megkérdeztek egy állásinterjún, mit tartok rossz tulajdonságomnak. Én meg azt mondtam, hogy a makacsságomat. Aztán kis gondolkodás után hozzátettem, hogy bár ez néha kifejezetten előnyös is tud lenni. Szóval, jelen helyzetben előnyös volt. Mert azokkal az opciókkal, amikkel én lakóhelyet kerestem (Ház, kerttel, nem annyira drágáé', meg Kutya Úr is jöhet), hát, enyhén szólva, nem egyszerű találni. De, bekapcsolt a csakazértis generátor a fejemben és végülis meglett. 105 négyzet, zsírúj ház, hatalmas kert, hozzá egy lakótárs, T, aki szakmailag kutyafodrász. Helyi viszonylatban megfizethetőnek számít, az opcióit tekintve kifejezetten olcsónak. Azért fogalmazok ilyen körmönfontan, mert még így is hanyatt b***ná magát az ember, ha megmondanám forintban, mennyit fog kóstálni havonta, de Sógoria ilyen. És mint mondtam, helyi viszonylatban, ilyen opciókkal nemigen találsz jobbat. Tegnapelőtt írtunk alá, úgyhogy most mán a miénk. Az egyetlen dolog, ami sántított, hogy még lakik benne valami gyüttment, akinek Augusztusig van felmondási ideje. Úgyhogy, ezért a köztes megoldás az öt hónapra. No kérem. 9. Jó szám. 3x3. Remélem, ott Tullnban már tényleg megáll az ekhós szekér, Rúzsa Sándor megpödri a bajuszát és elmarad a fenekén... 

Ámen.

Szpojler

Filmezünk, figyejjé. Mikor szoktunk filmezni a Thoriumon, na mikor? Uborkaszezonkor, ííígy van, oookos. Uborkaszezon meg akkor van, ha A: nincs miről írnom, de van kedvem írni, B: ha lenne miről, de arról pont nincs kedvem. B. Szóval. Tele van a fejem mindenféle marhasággal, úgyhogy helyette filmezünk, mert az jót tesz. Elsőként, kaptok szpojlert, mert már mindenkinek van pálcikaembere. Aztán lesz még több is. Mármint nem pálcikaember.

Tehát, a legutóbbi mozis élményeim következnek, dióhéjban, magánvéleménnyel. Kezdjük az aktuális nagyágyúval. Sztárék varsza, csillagék háborúja, hetedik epizód, az erőnek az ő ébredése. Legnagyobb félelmemet a film első tíz perce eloszlatta. Említett félelem abból fakadt, hogy Disney-ék átvették a Star Wars univerzumot és tartottam tőle, hogy az ő módijuknak megfelelően rózsaszín cukormázzal bevont habos puncstortát csinálnak belőle, szteppelő ewokokkal és konfliktuskezelésként fénykard helyett dalt és szeretetet használó jedikkel. No, ez nem így lett. Azt mondják, egy filmre nem szabad elvárásokkal beülni. Mert míg az előbbi esetben szerencsére, ez utóbbiban sajna, de egy másik elvárásom se teljesült. A film látványos volt, megadta a "sztárvárszérzést" volt minden ami kell egy jó csillagok háborújához, csak éppen eredetiség...na az annyi volt benne, mint tyúkszarban a d-vitamin, ahogy felénk mondják. Fogjuk a csillagok háborújának korábbi részeit, borítsuk bele egy vödörbe, rázzuk össze jól, és ami kifolyik, azt adjuk el új filmnek. Hm. Ez a film egyszerre volt jó, mert a starwars olyan, mint a pizza, nem tud rossz lenni, de csalódást okozó is. Festő megmondtaja tutit: ez nem volt annyira jó, mint lehetett volna, de arra kiváló volt, hogy egy trilógia kezdete legyen.

 Na.

A Kémek hídja "anyámfilm" volt. Ezek úgy festenek, hogy Anyus a nyakamba szakad valami filmmel, amiről még nem is hallottam, hogy mennyire tuti és jó és milyen jókat írnak róla és most játsszák és nézzük meg. Többnyire igaza van. Márminthogy, megnézzük és jó. Most is az lett. Spielberg bácsi ismét kitett magáért. A sztori kacifántosabb, mint hogy pontosan le tudjam írni így könyékből. Hidegháború, kémek és egy ügyvéd, akinek az jut feladatul, hogy az országának közellenségeként kezelt elfogott orosz kémet részesítse védelemben, kockáztatva ezzel, hogy ő maga is közellenséggé válik. De ha már demokrácia, legyen kövér. És megcsinálja. Nem az a fajta történet, amire alapból ráugranék, de ez valahogy ad egy olyan érdekes-másféle- szemléletmódot, ami izgalmassá teszi az egészet. Leülsz, ötös.

"A  tenger szívében"-nek egyszerre négy olyan összetevője is volt, ami gyorsan berángatott a sarki moziba, kilenceurós jegyér'. Árbócos fahajók, bálnák, Thor, meg a csinos női kíséret. Menet közben esett le, hogy ez bizony egy Moby Dick átirat, de ez semmit nem vont le a várakozásból. Moby Dick jó. És megérte azt a kilenc ferencjóskást. Az előző filmhez hasonlóan ez is "kicsit máshonnan" világított rá a dolgokra, nem volt annyira éles, gyerekmeseszerű határ jó és rossz között. Nem csak bátor tengerészek és gonosz bálnák voltak, hanem mindenkinek minden oldala előjött. A képivilágot nagyon eltalálták, Thor (Chris Hemsworth) kalapács nélkül is nagyot alakított, az egész gárdával együtt. Az eredeti történetet kicsit átformálva, átalakítva is valami tetszetőset hoztak ki belőle a májsztrók. Elhittem, na. Merem ajánlani.

No kérem. Ez egy amolyan "mit is kezdjünk magunkkal" este végeredménye. Felvetődött az iménti kérdés egy ismerős társaságában, hát úgy gondoltuk, mozizzunk. Végigpörgettük a lehetőségeket és az amerikai pite utánérzetű "zs" kategóriás tinifilmek, illetve a kínzásig elvont "üljünk le és hüppögjünk" jellegű filmek között ez tűnt az egyetlen élhető verziónak egy nem túl komoly, de izgalmas esti kikapcsolódáshoz, egy laza horrorral. Tévedtünk. Erre mondják kérem, hogy a popcorn ért a legtöbbet az egészben. Ha volna kategória a "zs" után, ez az lenne. Nem nagyon láttam még moziban olyat, hogy emberek felálljanak a közepénél és kimenjenek (kivéve a Fehér Isten-nél, de ott egész más okból), na itt igen. Horrornak gyalázatosan gyenge, az egyéb műfajok közül legfeljebb paródiának menne el, abból is önmagáénak. Felsorolhatnám, hogy mi volt gyenge, a sztori, a szereplők, a látvány, de nem teszem, mert nem tudnék olyat mondani, ami nem volt az. De. A popcorn. Az tényleg jó volt.

Az Aljas nyolcas, avagy Tarantino bácsi zúz. Tarantino bácsit sokáig nem szerettem, kicsit haragudtam is rá. Nem akarta bevenni a gyomrom a cél nélküli végtelen erőszakot a filmjeiben. Míg aztán valamelyik művénél rájöttem, hogy a jóembernek van egy nagy titka. Nem szabad komolyan venni. 

És így...ez egy bombajó film. Fröcsög benne minden, mint tarantinóéknál általában, de amint ezen túlteszi magát az ember és nem szorongatja az üres kukoricászacskót a biztonság kedvéért, teljesen élvezhetővé válik. Van ugyan egy erőteljes Jango-utánérzete, de még így is eredeti, brilliáns szereplőgárdával, kiváló filmes megoldásokkal és igazi, vérbeli (érted, VÉRbeli) Tarantino-érzéssel. Megéri.

Igen, tudom. Mindig beteszek egy filmet, ahol azt kell mondjam: nem, nem moziban néztem meg. És mindig megígérem, hogy nem teszek többet ilyet és hogy amint letöltöttem a filmet szedem is le a vinyóról, megtépem ruhámat és hamut hintek a fejemre. Most is. Mármint most is megígérem. Na. Ezt a filmet viszont érdemes lett volna moziban megnézni. Mentőexpedició, azt hiszem ez volt a végtelenül kreatívra sikerült magyar címe, az eredeti "A marsi" helyett, ami kevésbé kér enni. A film az a fajta hollywoodi termék, amin érezni, hogy hollywoodi, de jó. Persze, pontosan tudjuk, hogy a Marson ragadt jóképű fiatalember túlélési esélye 1 százalék, két tizedesvesszővel az egyes előtt, majd az első katasztrófa után még egyel és így tovább, de tudjuk azt is, hogy túl fogja élni, mert ez a film az álomgyárban készült. Ettől függetlenül is tudunk aggódni érte és vele, csodálni kreativitását, szurkolni neki, átérezni magányát és kitartását, egészen addig, míg haza nem evickél a vörös bolygóról. Emellé társul az enyhére, de érezhetőre sikerült társadalomkritika, ami dob egy nagyot a filmen éééés a látványvilág, ami még a a kis leptopmonitoromon is élvezhető volt, de igen, azt hiszem ez szélesvásznon lenne az igazi. Hollywood, több ilyet, a végén még lesz belőletek valami:)

Nos, további kellemes jó estét, drága feleim.

És ugye tudjátok, hogy lesz Warcraft film? Nem letöltögetjük ám, megyünk a moziba be.....!

Úgy-e?

!

A kommunikáció Illatos útja

Nem szoktam felkérésre írni. Egyrészt mert a blogírás nálam olyan mint a hasmenés, mint már említettem párszor, azaz akkor és olyan formában tör rám, amikor akar. Másrészt mert-bár a blog nyilvános-a saját magam által, a saját magam ízlésficama alapján kiválasztott random marhaságokat és ökörségeket tartalmazza. Ez utóbbi aforizma azért volt, hogy tudjátok, részben állatos téma jön. Na. Megkeresett egy komámember, hogy olvasott valami felháborítót és ha van kedvem írhatnék róla. Többnyire nincs. Viszont most bevillant valami az irományról és beindította a fogaskerekeket. Szóval, más fog belőle kijönni a végén, mint amire a felkérés szól, de valami ki fog.

Mégpedig a jó kommunikáció fontosságáról lesz szó.

A komé egy sztorit másolt be nekem, ami ismeretlen embertől származik. Mielőtt bármit mondanék róla, vagy hozzá, bemásolom én meg most nektek, ide, eredeti formájában, korrektúra nélkül. Olvassátok el, addig én elszívok egy cigit, utána beszélünk róla.

"Sziasztok!Lehet nem ide tartozik még is felháborítónak találom és tartom is!kedves párommal elhatároztuk hogy így év végén segítünk az állatoknak jó szándékunk vezérelt minket,ezért vettünk nekik 2X15-kiló Darling száraz kutyakaját!Ezzel nem is volt probléma minden évben szoktunk segíteni nekik ha tudunk és van miből,mert ugye bár egyre rosszabb a helyzet a világba és napról napra élnek az emberek vagy hónapról hónapra!kevesen engedhetik meg magunka azt a pluszt hogy adakozzanak!Lényeg a lényeg elvittük az illatos úti telephelyre ahol egy jóvágású biztonsági őr egyből úgy fogadott hogy mit szeretne itt?? Válaszom hoztunk a kutyusoknak ennivalót!Kedves biztonsági őr válasza MINEK!!!!!Hát a vérnyomás a plafonon az ember jót tesz és így fogadják,gondoltam magamba mi van!ennyire jól megy hogy nem kell a segítség az embertől nem kell kutya kaja gondoltam magamba!Közben a kedves biztonsági őr bement megkérdezni a többi kollégától hogy elfogadhatják e a kutya kaját!hosszas várakozás után bementem Én is mondom magamba szeretném hallani miért nem fogadják el a kutyakaját amit jó szándékkal akartunk adni!Egyből azzal fogadtak milyen kutya kaja mi a megnevezése!Válaszom 2X15-kiló Darling száraz kutya kaja van a kocsi csomagterében!Mi ezzel a probléma kérdezem Én!Válasz őőők nem fogadhatják el mert ők nem felső vezetők és hogy nem minden kutya gyomra fogja befogadni lehet a kutyakaját!Erre nagy szemekkel nézek és csodálkoztam hogy tessék mondom a kedves úrnak nem egy canin royal-lal etetik gondolom a kutyákat hanem valami olcsó tápértékben hiányos kutyakajával mi a gond a Darling kutyakajával!Tereltek habogtak végül közölték jöjjek vissza holnap!Mondom az Úrnak nem szeretnék kocsikázgatni ezért fölöslegesen írjunk egy papírt róla nevemmel címemmel telefonszámommal és ha nem jó a kutya kaja eljövök érte hétfőn és elviszem!Akkor ugrott be még én teszek jót nekik kutya kaja adóm 1-lak meg stb.. és ezt kapom át fogtam azt mondtam köszönöm hogy segíthettem elviszem olyan helyre ahol örülnek neki!ez így is lett mire egy ottani Orvos bácsika meghalotta a vitánkat és odajött megkérdezni mi is igazából a baj!mondtam BAJ az nincs csak úgy látom ide nem kell segítség mire az Orvos dehogy is nem kell főleg a mai világban!Lényeg végül meggyőzött és ott hagytam a kutyusoknak a kaját de felháborítónak tartom ezt az egészet!ezek után meggondolom kétszer is hogy vigyek e vagy sem!Lehet nem ide tartozik de tanulságos mindenki számára,és elszomorítónak is találom!Köszönöm aki elolvasta!Mindenkinek további szép napot kívánok! Kellemes Ünnepeket!"

Cigi megvolt. Na most figyeljetek, mondok most olyat, amitől pökködés lesz. Szerintem a koma se pont erre a válaszra számított. De merem ezt úgy mondani, hogy van rálátásom mindkét oldalra, lévén én is menhelyen dolgozom, kutyákkal. Az illatos úti gyepinek ugyanis nagy vonalakban, durván és körülbelül, de

 igaza volt. 

A helyzet az, hogy egy gyepire/menhelyre való bekerülés a kutyának-függetlenül attól, hogy milyenek ott a körülmények-egy stresszhelyzet. A stressz kutyáéknál épp úgy mint emberéknél, a gyomornak megy neki legelőször. Ergó ha van egy blöki, akinek a gyomra alapból is kicsit "stresszesebb" a szokásosnál, és mondjuk két hete eteted adott táppal, majd hirtelen átmenet nélkül adsz neki egy tökmásikat, akkor tudjátok mi történik? 
Ha túl sok szakkifejezést használnék, akkor ezt most leírom tisztán, érthetően és magyarul.
Összehányja-fossa magát.

És ez független a táp minőségétől, lehet akár jobb is annál, mint amit előtte kapott. Nem történik ez kizárólagosan és minden esetben így, de elég nagy rá az esély. Nálunk megesett egyszer, még mikor a kezdeti nehézségek időszakát éltük és nem volt elég tartalékunk raktáron, hogy kifogyott a sztenderd tápunk, a következő szállítmány meg elakadt valahol az Alpokban a hóban. Úgyhogy egy-két napig adománytáppal etettünk. Nos igen, az első etetés másnapjára a fél banda kergette a cifrát. Hogy ez miért kellemetlen kutyának és gondozónak egyaránt, azt nem ecsetelném, ha nem bánjátok. 
Ezért van az, hogy a menhelyek mindig a nyers, büdös pénznek örülnek a legjobban, mert azon tényleg azt tudnak venni, amire szükségük van. Esetleg az előre lebeszélt márkájú adománytápnak. És igen, ezt nem egyszerű megértetni a közzel, ha nem vigyáz az ember, igen rosszul jön le. Remélem ti már értitek, miért lehet működőképesebb így a történet, akkor is, ha első hallásra nagyképű válogatósságnak tűnik. 
És itt jön a képbe a jó kommunikáció fontossága. A megfelelő kommunikáció a külvilág felé ugyanis egy nyilvánosság előtt dolgozó és szereplő szervezet egyik legerősebb, egyben kétélű fegyvere, aminek mindkét éle beretvára van fenve.
(Ez persze ugyanígy érvényes bármely szervezetre és magányszemélyre is, legfeljebb nem ennyire vérre menően...)

Gondolom sejtitek már, mi az szerintem, amit az Illatos út nagyon elszúrt. A kommunikáció, az kérem, csak hogy legyen itt némi szóismétlés. Ugyanis a fenti tényekkel a legtöbb ember nincs tisztában-hiszen honnan is lenne. Így a jószívű adakozó teljesen érthetően érzi úgy, hogy pofont kapott a símogatásért. Ezeregy más verzió lett volna a helyzet jó megoldására, például:
-elmagyarázni a fenti tényeket,
- elfogadni a tápot, szépen megköszönni, majd nagyon kis mennyiségben belekeverni a normál tápba (én ezt szoktam, működik)
-elfogadni a tápot és elrakni a raktárba, hátha jön egyszer egy olyan kutya, aki válogatós és pont csak ezt eszi meg
-az előző három pontot szabadon kombinálni.

Viszont az Illatos út itt sajnos kiválasztotta a szénakazalból a legrondább szálat és azzal csiklandozta meg az ember orrát. Vesztett egy adományozót és nyert egy nem épp jóhírüket keltő delikvenst. Kár érte. 

Remélem ezzel a szösszenettel nyomok valamennyit felfele a hírükön, mert nem akartak ők se rosszat. Csak így sült el. Abból meg lehet kérem, tanulni...

További pálinkás jó napot.

Hendikopp

Téma van. Mozgássérültet mégpedig kérem, azt eszünk ma vacsorára. 

Az alapötletet a billentyűzetszaggatáshoz az adta, hogy ha csak egy pillanatra is és enyhén is, de belekóstoltam a hendikepvilágba. Remélem ennyi is volt. Az úgy volt kérem, hogy szilveszter hetének hétfője óta fájt a jobb vállam. Aztán amolyan mitnekem módon pont nem foglalkoztam vele, bekentem pipamocsokkal meg nádifarkas vérével, hogy majd elmúlik. No ebből az lett, hogy szilveszternek reggelén úgy keltem fel, hogy legóemberkévé változtam. Azaz a jobb karomat alaphelyzetből előre és oldalra legfeljebb 50 fokban tudtam megemelni fájdalom nélkül, 90 fokig fogcsikorgatva, afölött semennyire. Tudom, ez messze nem olyan, mint kerekesszékben ülni, vagy szájjal festeni, de a jó életbe is, rájön az emberfia, hogy a mindennapi, egészséges embereknek kifejlesztett rutin már ennyitől is meghal. Mert ugye. Felkelek, elmegyek vécére. A papírt már a bal kezembe kell venni, ami fura. Kézmosás. Kontaktlencse, az megy. Haj összeköt zuhanyzás előtt. Ez kétkezes művelet lenne, tarkóvonal fölé emelt könyékkel. Anyázás, szentségelés, dzsimkerris mozdulatok. Megpróbálom a fejemet a kezemhez hajtani, ha már a hegy nem megy Mohammedhez. Ez se megy. Zuhanyzás, összevizezem a hajam és nem tudom normálisan megmosni a fülemet. Öltözködés. Alsógatya, gatya, zokni nem téma. Póló, bal kar simán, jobb karnál megáll a tudomány. Megintcsak bűvészmutatvány, előrehajtott felsőtesttel előbb a lógó jobb kart belebújtatjuk a póló ujjába, majd az egész hóbelevancot bal karral átcibáljuk a fejünkön, majd bal kar. Pulóver dettó. Menjünk orvoshoz, nem? Kocsiba beszáll. Biztonsági öv...anyázás. Indít, egyesbe kapcsol(na), anyázás. Elindul, jobbra éles kanyar, anyázás. Szóval mindennél ami jobb kézre esik és nagyobb kilengéssel jár, mint a gyerekkorunkból ismert süti-süti-pogácsát-játék, az anyázós. És így tovább, két napon keresztül, (mert persze az orvos nem rendel szilveszterkor), míg bele nem durrant a doktornéni az arcomba egy lórúgásszerű fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő bogyót. Amitől aztán rendbe jövök. De akkor is. Agyrém, hogy egy ilyen-bocsánat-piszlicsáré valamitől is mennyi mindenben korlátozottnak érzi magát az ember. Most akkor képzeljük el nagyobban...

-Közjáték. A legóemberke bemegy a kocsmába. -Mit adhatok?-kérdi a csapos. -Tökmindegy öregem, úgyis a hátam mögé öntöm.-

Szóval, a hendikep igazából egy buta szó ám. Eredetiben "handicapp", ha nem tévedek és azt hallottam valahol, hogy régen azt nevezték így, ha a lóversenyen a mezőnyben túlzottan esélyes lóra nehezítésként súlyokat raktak. Akkoriban még nem volt meg a "mozgássérült" jelentése a szónak és a mozgássérültek is pont úgy voltak el, ahogy tudtak, annyira nem foglalkozott a nagypolitika a kérdéssel. Manapság meg, ahol mindenki egyenlő, nincs fekete és fehér, csak sötétkék és világoskék, nincs férfi és nő, csak kollegák és kolleginák, nincs művelt és műveletlen, csak választópolgár, szóval, manapság kell vele foglalkozni. Kötelező az akadálymentesítés, az együttérzés, a harmónia. 

És ez másodrészben az, amiért leültem firkálni. Ha kilógott a lóláb és az irónia az előző sorokból, elnézést. De így-úgy, sokat morfondíroztam már a témán. Mert egyrészről igen, mindenkinek meg kell teremteni az esélyt mindenre. Másrészről, milliókat költeni-kötelező jelleggel, központilag előírtan- a mucsajröcsögei kulturház komplett átépítésére, mert hátha egyszer tíz évente előfordul, hogy egy kerekesszékben arra gurul valaki- ez nekem kicsit erős. Valahogy azt látom ebben a témában, hogy amivel sokáig nem foglalkoztunk, azzal most nekiállunk hirtelen, aztán tútoljuk, rátoljuk. És nem, én most nem valami ellen beszélek, hanem valamiért. Valahogy errefelé tart a világ, hogy jóakaratból meglendítünk valamit, aztán túlszalad. Legyen szó akár a menekültekről, akár a kisebbségekről, akár a rokkantsággal élőkről. 

Azért mondom, hogy nem valami ellen beszélek, hanem valamiért, mert a megoldáson töröm az agyam. Hogy hogy lehetne azt, hogy mindenkinek jó legyen. Hogy mi lenne az arany középút. Hogy aki mozgássérült, az össze tudja kötni a haját, meg tudja mosni a fülét, fel tudja venni a pulóvert és tudjon autót vezetni. A többiek meg addig adózzanak erre, amíg a takarójuk ér. Várom az ötleteket, egyébként. Szerintem a kulcs valahol a kreativitás és ötletesség lenne. Mert a gond az, hogy amit egyszerűen, olcsón és jól is meg lehetne oldani, azt hajlamosak vagyunk bonyolultan, drágán és sz*rul. Eszembe jutott néhány példa, hogy értsétek, mire gondolok. Hallottam egy történetet arról, hogy a MÁV az előírásoknak megfelelően beruházott nagyobb állomásonként egy szerkezetre, ami beemeli a vonatba a kerekesszékest. Egyszer, mondom, egyszer előfordult, hogy a vombathelyi elosztón valaki igénybe akarta venni. Aláírattak vele valami három papírt, mert mégiscsak egy többmilliós kütyüről van szó. Aztán engedélyt kértek a raktártól, mert ezt nem lehet ám csak úgy ukmukk előhozni. Aztán mondták az embernek, hogy várni kell egy negyed órát, mert addig tart, míg átfut a történet a bürokrácián és előszedik a masinát. Mondta az illető, hogy hát, addig elmegy a vonat, majd miután megkért rá két jókiállású fiatalembert, azok ott helyben beemelték a vagonba. Szóval. Értitek? Mondok mást, ugyanerre a témára. Nem, nem akarom kishazámat bezzegve leszólni, csak példa-ellenpélda. Sógoréknál a legtöbb vasútállomáson úgy oldották meg a kérdést, hogy rábetonoztak plusszban a peronra kb ötven centit, így az pont a vonatkocsi ajtajának magasságába került. De az abszolút favoritom sógoréktól, hogy mikor a műemlékvédelem alatt álló gyönyörű, vasútállomásként szolgáló épület összhangját nem akarták egy hidegszürke betonrámpával felrobbantani, akkor a bejárat elé elhelyeztek egy feltűnő piros gombot, kerekesszékből elérhető magasságban, alatta a felirattal: "Ha Ön rokkant, kérjük nyomja meg a gombot, kollégáink azonnal segítenek." 

Na. Nem tudom értitek-e, mit akarok kihozni az egészből. Nagyjából azt, hogy rokkantnak lenni nagyon rossz. De hülyének lenni is nagyon rossz. Viszont ha kompromisszumokat keresünk-és talán ez a kulcsszó-akkor megoldható minden, mindenki jól járhat. Némi együttműködéssel, kölcsönös elfogadással és megértéssel. És itt meg a kölcsönösön van a hangsúly. És rokkantak akkor is lesznek, ha ez sikerül, de hülyék talán kevesebben. Vagy legfeljebb nem engedik őket a kondérhoz. És akkor talán, mindkét oldal boldogabb lehetne. Talán. 

Záróakkord. Biztos többen találkoztatok már az alábbi képpel, ha nem, hát majd most. 

Jó éjt!

"-Le tudná valaki photoshoppolni a képről azt a rokkant izét? Köszi.-Íme"

Bioclock, avagy comig out a szingliségről

Coming out. Ez majdnem annyira van magyarul, mint a bioclock. Erre azt mondták volna valamikor, hogy előrukkolni az igazsággal, kidobni a tökászt, vagy hogy előállni a farbával. Bár, hogy a farba mi a pokol háromfejű kutyája, azt szerintem már akkor se tudták. Nade, most divat a kámingaut, lesz nekem is, he. Nemrég, talán úgy egy hónapja összeültem egy ismerőssel. A teljeskörű igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az ismerős nőbű van, a csinosabbik fajtából. Namost, terelődött mindenfélére a szó, végül a kapcsolatokra. Ő egy haldoklófélben lévőt tapos jó ideje, én meg kőkemény szingli vagyok, miután a legutóbbi partner azt mondta Jóanyám házi készítésű diópálinkájára, hogy gyógyszerízű. (Jó, nem pont ez volt az indok, de így egyszerűbb megértetni.) Szóval, előrukkoltam vele, hogy én igazából szeretek szingli lenni, kifejezetten. De néha-néha rámjön mostanság valami olyan vakaródós érzés, hogy mégis... Na, aszondja erre a leány, hogy azért van ez, mert akárhogy is, nekem is ketyeg a biológiai órám. Na bumm mondom. Aztán azóta gondolkodtam a témán ráérő időmben, meg beszélgettem róla bölcs emberekkel (köszi, Ádám), most meg felkoncolom. Igen, a témát felboncolni szokták, de ez koncolás lesz. 

 Na kérem. Hol is kezdjük. Jó, legyen a szingliség az első téma. Ez mostanában megint csak divat. Megy a teleszájjal ordítozás, hogy hurrá, szingli vagyok. És ez király. Kérdés, hogy az kiabál, akinek a háza ég, vagy tényleg jó? Az igazság valószínű mindkettő, vagy egyik sem, ahogy az lenni szokott. Legyünk őszinték, az ember társas lény, néhány extrém esettől eltekintve szüksége van emberi kapcsolatokra, a haverságtól kezdve a barátságon át a szerelemig.

És, előre is elnézést a duplatöltetű x kromoszóma viselőitől, (nők, magyarul), de főleg náluk figyeltem meg ezt az imént említett "ordibálás" jelenséget, azaz "szingli vagyok és jaj de jó", meg "szingli vagyok és nagyon le kell nyűgözz, hogy ez megváltozzon", satöbbi. Na, ez sokszor a háza ég kategória. Nem köllesz senkinek, evvan. Van a másik kategória, a tudatos szingli, aki egyszerűen ilyen, vagy olyan okból ezt választja. 

Szoktak kérdezgetni a cimboraemberek, hogy én miért? (Merthogy elég gyakorlott szingli vagyok, azaz a kapcsolataimat nagyobb kihagyások szokták megszakítani.) Hát, nálam ez egy amolyan kereszteződés. És most jön a nagyképű, facebookról letörlős, utcán meghurrogós, fényképre célba dobálós rész. De hozzá tartozik az igazsághoz. Nem, nálam nem arról van szó, hogy nem köllök senkinek. Csendes békességben élek a női nemmel és az igennel. A helyzet az, hogy egyrészt marhára válogatós vagyok, másrészt nem szeretem a félmegoldásokat. Azaz nálam vagy nagyon működik valami, vagy sehogy. Ez a tudatosság része. A "Nem köll senkinek" része ezzel viszont karöltve jár, mert ugye ha akad olyan, aki átesik részemről a rostán, annál még nem teljesen biztos, hogy én is azonnal átesek. 50-50 százalék. Na jó, 60-40, a "de" oldalára, csak hogy legyen még egy kis polgárpukkasztás:D Ez meg erőst leszűkíti a kört. Ha csak szimplán belehalásznék a zavarosba és magam mellé csapnám az első szembejövő jóképű leányt, akkor nem lennék szingli egy percig sem. Teccikérteni? Szóval, inkább egyedül, mint egy félmegoldással, amíg az egész jön. Na gyerekek, ezért.

Értem?

Aztán. Egyedül(i)ség. Avagy hozzáállásom a kérdéshez. Egyrészt, mert alcím, az kell, másrészt, mert a "hozzáállás" szerintem egy gyönyörűen ritka magyar szó, három betűismétlődéssel egymás után. Aki tud még egyet, vendégem egy pofa sörre. 

Tehát. Tény, hogy apáink korában már azt mondták volna rám: öreglegény. Avagy agglegény. Félreértés ne essék, volt pár kapcsolatom (jópár), hosszabb-rövidebb, csak valahol mindegyik elvérzett. Ugye a mindent vagy semmit elv. 32 vagyok, jó kondiban érzem magam, autót vezetek, fix állásom van, józanul három, mátósan öt nyelven beszélek és tudok komoly fiatalemberként viselkedni, másrészről van bennem egy adag gyerekesség is, amit jó eséllyel nem fogok már kinőni. Nem is akarom. Szóval, nem érzem magam öregnek. Persze, vannak kezdődő jelek, mint a kendermagosodó halánték, meg a reggelente meg-megreccsenő ízületek, de azért odébb lesz az még, mikor bácsizni kell. És nem is azt a kort éljük, ahol annyira sürgős lenne. Ez a mondat átvezetőnek került ide, mert úgy érzem, kezdek csapongani és el akarok mesélni egy elméletet. Arról, hogy mekkorát ugrott a világ ebben a témában. Azt hiszem ez egy hovatovább elmélet. Azaz, ez thoriumul annyit tesz, hogy valószínűleg olvastam róla, aztán tovább gondoltam, nem tudom már pontosan, melyik része honnan jön, de itt van a fejemben. Lényeg. Ha belegondolunk, egy generációval ezelőtt az volt a rend, hogy az ember fia/lánya elvégezte a középiskolát, vagy a szakmunkást, aztán közben megismert valakit, aztán el lett jegyezve, majd véve, csókolom. Most ugye ez nem így megy. És azt mondják az okosok, ennek jórészben a világ kiszélesedése (internet, utazás, diákcsereprogramok) az oka, azaz rájövünk, hogy nem a szomszéd falubeli Mariska a legszebb nő a világon, mert van más alternatíva is. És van lehetőség is, az előbb, zárójelben felsorolt dolgok folyományaként. Szóval, keresgélünk tovább.

Egyébként meg, mivel az alap kérdés az volt, hogy mi a hozzáállásom (jaj, de szép:)) a kérdéshez: nos, volt, igen, kapcsolatfüggő időszakom, egyszer, régen, aztán rájöttem a minőségbeli különbségre az egyedüllét és a magány között. A kettőt hajlamosak vagyunk szinonímaként kezelni, pedig nagyon nem azok. És megtanultam, hogy egyedül se vagy magányos, kivéve ha az akarsz lenni. Na, azóta pont rendben van az is, ha nincs, aki megmossa a hátam. 

És akkor a záróakkord, a koncoláshoz. Bioclock, azaz biológiai óra. 

Hm. Megmondom a frankót. Megint. Az én korosztályomnak is egy jó része (a nagy része?) házas. Körülbelül arra tenném a nagy hullámot, mikor 2-3 évvel voltam az egyetem után. Értsd: úgy öt-hat évvel ezelőttre. Mondjuk. Akkor mindenki meg lett gyűrűzve. Ilyen átlagemberek által. Pici, körszakállas, sörpocakos férfiak és semmitmondó tekintetű, hízásnak indult, "enyém" transzparenst lengető nők által. Aztán azóta válás, szerető, gyereken veszekedés. Mert akkor elkattant a biológiai óra. Őszintén? Én is éreztem akkor, tisztán emlékszem rá. Volt egy időszakom (épp kapcsolatban), mikor így bekattant, hogy jó, akkor most házasság és három gyerek, egy éven belül. Aztán nem. És tudjátok mit, nem bántam meg. Lehet most van a második fázis, lehet hogy én is csökkentem az európai fehér népességet, de nekem ez tűnt és tűnik helyesnek. 

Én gyerekek, megvárom. 

Ha kicsit vakaródok is, de megvárom.

Eljön.

Ti meg aludjatok jól és kezeket a takaró fölé!

Pálinkást.

Midvinterblot

December 21-e van. Tudja-é valaki, mit jelent ez? Kezet fel! Igen, tényleg három nap múlva jön a Jézuska. Még valaki? 

Télközép, kedves gyerekek, télközép van. Téli napforduló, az év legrövidebb nappala és leghosszabb éjszakája. 

Télközép, Yule, Midvinterblot, Wintermitte, ahogy tetszik. 

Én a Midvinterblotot adtam címnek, mert tetszik a szó. A fent említett kifejezés germán eredetű, az ősi skandináv és germán hitvilág télközépünnepére utal. A midvinter előtag könnyen megfejthető (közép-tél) a blot szó a vérre utal, mivel valamikor áldozatot mutattak be ezen az ünnepen. Szinte minden természeti és természetközeli kultúrában ünneplik ilyen-olyan formában. Igazából mi is, csak a keresztény verzióját, néhány nappal elcsúsztatva, Karácsonyként. A lényeg ugyanaz, a Fény újjászületésének és eljövetelének ünnepe.

 Valahol minden közös tőről ered. Nekem ez olyan csendes ünnep, magamban mindig megtartom. Esetleg néhány baráttal. Kicsit elmerengek, elfilozofálok, erőt gyűjtök a következő évre. (Jó, egyszer besöröztünk Festővel és felgyújtottuk a p*csába a fél udvart. Olyan is kell. Végeredményben, valamikor is tűzzel ünnepelték).

Arra gondoltam, mikor leültem a gép elé, kifirkálom kicsit az apró dolgokat, amik a fejemben matatnak. De aztán rájöttem, nem kell, meg nem is idevaló. Ez az újrakezdés ünnepe is. Pont a dolgok végére, kettőspont az elejükre. 

Vettem egy üveg bort, elnyalogatom, kicsit firkálok, kicsit olvasgatok, összebújok Kutya Úrral, kicsit meditálok, aztán pont nem foglalkozom semmivel. Nem kezdek újra semmit, mert minden úton van. De újult erővel megyek neki, ez az ünnep erre is jó. 

Hát, boldogot mindenkinek, úgy, ahogy szeretné.

Beteszek ide egy képet. Olyan mint az okos lány a mesében. Ide is vág, meg nem is. Valahol szembejött és nekem tetszik.

(Annak, aki nem beszél külföldiül: "Az óriás előtted soha nem olyan hatalmas, mint  az istenek, akik benned élnek."

 Ámen.)

 

A Szivárványhíd lábáig

Furcsa érzés és nem a legvidámabb téma. Beteszek a bejegyzés végére egy muzsikát, amúgy aláfestésnek. Pont végigolvasható az írás, míg lepörög a szám, ha úgy tetszik. Kicsit ilyen. Nekem.

Tegnap átsegítettem egy kutyát az Örök Vadászmezőkre. 

In our rainbow by WolfRoad

Melóhelyen történt, persze. Mi akkor és csak akkor altatunk, ha egészségügyi oka van, akkor is, csak ha muszáj. De a döntésig eljutni, na az nem könnyű. Eddig talán ha egyetlenegyszer került rá sor.

Gandalf, így kereszteltem el az öregurat. Sajnos nem tudom az igazi nevét. Meghalt a gazdája, a rendőrség törte fel a lakást, így került hozzánk. Nagytestű, szép szürke bundájú kutyus, szemre husky, vagy németjuhász-keverék. A hátsó két lábára már alig tudott ráállni, az elsőn egy nagy tumor. Viszont képben volt. Láttam már halni készülő kutyát, aki feladja és belezuhan az apátiába, nos ő még akart.

Ápolgattuk pár napig, kapta a kortizont, meg a vitamindurrancsot, hogy hátha. Ideig-óráig mintha jobb lett volna, aztán visszaesett, megint csak vonszolta magát. Persze, csodát nem vártunk, ha hinni lehet az oltási könyvének, 17 éves volt. És mint mondtam fejben még itt, ez volt a legnehezebb.

Tegnap csináltunk egy röntgent róla, mert egyre reszelősebben vette a levegőt. Mikor C., az egyik állatorvosunk felhívott, már tudtam, hogy gond lesz. Tele van a tüdeje áttétes tumorral, azt mondja.

Furcsa a hozzáállásom a halálhoz, néha kicsit megrémít, hogy ilyen. Általában egyszerűen elfogadom. Teljesen tiszta, hogy mindenki megy, én is, te is. Az út odáig, talán az nem mindegy.

Hát, átslattyogtam a rendelőbe, vittem magammal egy pokrócot-eredetileg azért volt a kezemben, hogy azon cipeljem vissza a részlegembe Gandalfot a vizsgálat után. Hosszan beszélgettünk, felvázoltunk minden lehetőséget. Végül csak az maradt, hogy az öreg hamarosan így is meghalna, viszont lassan, sok szenvedéssel. 

Akkor, engedjük. Ott akartam maradni vele, átkísérni. Letettem mellé a pokrócot, ráültem és beletúrtam a szőrébe. Csomókban hullott neki. Emlékszem a szagára is. Próbáltam megnyutatni és mindenféle marhaságot mormoltam neki, hogy találkozunk majd a túloldalon és effélék. Nekem ez volt az első ilyenem. A fizikális része nem nagy kunszt. Kap egy injekciót, amitől mélyalvásba kerül, majd egy másodikat, amitől megáll a szíve. Az oldalán feküdt, én a hátánál ültem. Ellazult, lassan emelkedett-süllyedt a horpasza. Előjönnek a barom gyakorlatias gondolatok, mint hogy hogy cipeljük el utána, kinek a dolga, meg hasonlók, meg mindenfle kátrány az ember lelke mélyéről. Aztán eltereled és a lényegre figyelsz, hogy tisztességgel, szeretetben menjen át. Igyekeztem valahogy vele lenni. Vett pár mélyebb levegőt, majd egyre kisebbeket és abbamaradt. 

Igen, nagyjából megvolt a pillanat.

Utána visszamentem a karanténba, összekotortam valahonnan egy cigit és kiálltam az épület mögé. Ott már mindegy volt, kijött a víz. 

De mindig az érzéseimre hallgatok és azok azt mondják, ez így volt helyénvaló, ezen a módon. 

Jó utat, öreg, remélem megismersz odaát.