Bestiárium és útmutató a Konditermek világához

Remélem, az alábbi gyűjtemény hasznára lesz minden kalandornak, aki a Konditermek földjére lép. Az összafoglaló nem teljesértékű és tapasztalati úton készült, azonban segíthet az eligazodásban Konditermia különös kasztjainak és lényeinek körében. 
Forgasd figyelmesen és váljék hasznodra!

Megjegyzés: Konditermia kasztjai átjárhatóak: kellő gyakorlással és megfelelő körülmények közt kasztot válthat a karakter. A kasztok és a fajok keveredhetnek is, féllényeket létrehozva.

Továbbá az itt leírtak egyéni látásmód leképeződései. Ha valaki felismerni véli a saját karakterét, -vagy ismerőséét- az alábbiakban, akkor dobjon hétoldalú kockával, vegyen egy nagy levegőt és fogadja el, hogy így járt. 

Novícius (kaszt)

A Novícius kasztot a konditermi köznyelvben "kezdő"-nek vagy "zöldfülű"-nek is nevezik. Alapkaszt, minden faj ebben a kasztban indul és minden további kaszt innen fejlődik tovább, kivéve a Recepcióst és a Takanénit (lásd ott). A Novíciust elsősorban nem testalkata, hanem viselkedése és felszerelése határozza meg. A fejlettebb kasztokkal ellentétben gyanakodva méregeti a gépeket, sokszor nem tudja eldönteni, hogy az adott kiálló felületre ráülni kell-e, vagy megragadni azt. A Novícius kaszt képviselői mentalitástól függően kérdésekkel fordulhatnak más kasztbeliekhez, azonban nincs még kellő tapasztalatuk, hogy tudják, kihez érdemes. (Ld. az erre való utalást a Bölömbikák kasztjánál.) Felszerelésük többnyire mackónadrágból (hímek), vagy leggingsből (más néven cicanaci-nőstények), tornacsukából és pólóból áll. TP-jük (tapasztalati pont) alacsony. 

Megjegyzés: épp a mai napon kerültem feljebb ebből a kasztból. Vásároltam egy térdig érő, izzadságelvezető, nagy részben pamut, fekete edzőnadrágot, nagy fehér márkajellel a jobb szárán. Ez +10 TP-t ad. 

Óriásbébik (kaszt)

Az Óriásbébik Konditermia békés kasztjai közé tartozik. Bármely békés faj képviselője betagozódhat ide. Legfeltűnőbb tulajdonsága a fej és a test közötti éles kontraszt. A toldimiklósi bicepsz, mellkas és hát jóindulatú, gyermekded fejjel tetőződik be. Szívesen beszélgetnek, bármely Novíciust párfogásukba vesznek. Az egyetlen negatív élmény, amit okozhatnak e kaszt képviselői, hogy hangjuk gyakran nincs összhangban testi adottságaikkal. 

Megjegyzés: mikor először szólalt meg mellettem egy kasztbéli, sürgősen tüsszentenem kellett, a mosolygást elfojtandó. Bájos volt, de mégiscsak akkora felkarral rendelkezett, mint a combom. 

Őslakók (kaszt)

Ezen kaszt tipikus karakterének legfontosabb tulajndosága: MINDIG ott van. Lépj a nap vagy az év bármely szakában Konditermia földjére, találkozni fogsz vele. Konditermia legtöbb lakóját ismeri és tegezőviszonyban van vele. Többnyire békés fajok választják a kasztot, de akadnak kivételek is. A Recepciós (ld. ott) általában vele együtt nyit és zár. Alkata életmódjához igazodik.

Bölömbika (kaszt)

Konditermia kevésbé békés kasztjaihoz tartozik. Többnyire hím karakter. Általános jellemzője a túlpumpált izomzat, a magas TP-t adó felszerelés (márkás edzőcipő, feszülős nadrág, izomtrikó). A Novícius kaszt (ld ott) tapasztalatlanabb tagjai időnként kérdéseket intéznek hozzá. Erre a tipikus válasz egy lenézően kiejtett"Jahhhmnnn" hangsor, mely ugyanúgy lehet igen, mint nem.  Jellemzően két faj képviselői tagozódnak be ide, úgymint:

-Vállfa (faj)

Nevüket arról kapták, hogy hátulnézetben úgy festenek, mintha bentfelejtették volna felsőruházatukban a vállfát.  Táplálékukat és beszédtémájukat főként a fehérjeporok és a féllegális izomnövelőszerek teszik ki. Ezen témákról azonban csak egymás között, mintegy benfenntesként beszélnek, a többi faj képviselőjével nem állnak szóba. Kedvenc eszközük a fekvenyomópad. Bár ijesztően néznek ki, valós veszélyt nem jelentenek, a krónikák tanúsága szerint a faj képviselői valódi csatában kevésbé állnak helyt, mint amit külsejük sugall. 

-Mérgesember (faj)

Ők azok, akik úgy lépnek be, úgy végzik a gyakorlatokat és úgy hagyják el Konditermia földjét, mintha verekedni jöttek volna. Csíkra húzott szemekkel kémlelik minden más faj képviselőit. A Vállfákkal ellentétben néha beszédbe elegyednek más fajokkal is, többnyire feleslegesen. (Nem értik a válaszokat). Táplálkozásuk a Vállfákéhoz hasonló. Ritkán üdvözölnek bárkit is, ha mégis, az a szintén sajátságos "száááávasz"-ban merül ki. Egyedi humoruk van, amit többnyire csak ők értenek. Például: "Ja hallod, akkorát emeltem, hogy beszartam." Egy efféle mondattól a Mérgesemberek között kitör a falrepesztő röhögés. A Vállfák nem foglalkoznak vele, a többi faj pedig általában nem érti miért.

Megjegyzés: én sem. 

Középiskolás (kaszt)

A Középiskolás, mint kaszt, két fajt olvaszt magába. Mindkét faj egynemű. Közös bennük, hogy küldetésük van. Azaz küldték őket, az iskolából. Továbbá, hogy csoportban mozognak. 

-Középiskolás hím (faj)

Kinézetre a Novíciusra hasonlítanak, bár vannak fejlettebb képviselőik is. Tipikus viselkedésük az úgynevezett öt-egyes edzés, azaz öten körbeállnak egy gépet és bíztatják a hatodikat, aki dolgozik rajta. Ezután csere következik. Nem túl hatékonyak, ellenben tisztelettudóak. 

Középiskolás nőstény (faj)

Konditermia egyik legrapszodikusabb faja. Kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve ülnek a gépeken, vagy a földön és az iskolai dolgozatra készülnek. 

Megjegyzés: igen, bár hihetetlen, de ez utóbbi is létezik. Sokat frissített halványodó történelmi tanulmányaimon jelenlétük. 

Bezzegék (kaszt)

Némileg hasonló a Bölömbika (ld. ott) kaszthoz és karakterei gyakran ez utóbbinak öregedő példányaiból kerülnek ki. Jellemzőjük a tényleges életkort meghazudtoló testfelépítés, illetve a "bezzeg a mi időnkben, a Haladás teremben nem volt ennyi nyikhaj" mondat. Többnyire párban lelhetőek fel. 

Személyi edző (kaszt)

Feltűnően fejlett izomzatú és professzionális felszereléssel rendelkező kaszt. Női és férfi karakterek egyaránt lehetnek. A legkülönfélébb fajok tagozódnak be ide, a békés Atlétáktól (ld ott) a Mérgesemberekig. Motivációs képességük és gyakorlottságuk + 25 TP-t ad nekik és döntetlen dobásnál az ő szavuk mérvadó. Bármely faj igénybe veheti szolgáltatásait, azonban állandó szimbiótája a Fitnesszbula (Ld ott).

Fittnesszbula (kaszt)

A kaszt egyetlen, azonos nevű fajból áll. Kizárólag női karakterek. Szoros szimbiózisban létezik a Személyi edző kaszttal. Jellemzői a darázsderék, a kerekre edzett fenék, amin el lehet pattintani a bolhát, a becsmérlő tekintet és a Vállfákéhoz (ld. ott) hasonló távolságtartás. Tipikus felszerelésük a szigorúan bőrhöz tapadó színes edzőnadrág és a top. Különleges képességeik a fent jelzett Személyi edző kaszttal való vitatkozás és az "olyan nagyképű vagyok, hogy magammal se állok szóba" bűbáj. 

Atléta (kaszt)

Az Atléta Konditermia viszonylag ritka, ámde legkedvelhetőbb kasztja. Izomzata és felépítése első ránézésre hasonló lehet a Bölömbikákéhoz, azonban velük ellentétben a kaszt képviselői megőrzik rugalmasságukat és gyorsaságukat.  A kaszt karakterei -szintén ellentétben a Bölömbikákkal-csendben végzik dolgukat, mellőzik a csak időleges TP-t adó kokszot és képesek az intelligens kommunikációra. Többnyire békés fajok alkotják.

Megjegyzés: na nekem ez ad értelmet az egész játéknak...

Takanéni (kaszton kívüli)

A Takanéni Konditermia világának egyik automatikusan generált lénye. Kaszton kívüli, de minden kaszt és faj képviselője tart tőle. A legteljesebb fegyverzettel rendelkezik Konditermia világában, a felmosófa, törlőkendő és ablakmosó melett szivacs, portörlő és seprű is lehet nála. Karaktered megőrzése érdekében igyekezz jóban lenni vele.
 Nem kérdez.

Recepciós (kaszton kívüli)

Bár ősi pergamenek szerint hímek is léteznek, kizárólag női egyedeik ismertek. Valójában ő Konditermia lelke. Mindenki ismeri és mindenkit ismer, mindenkit a keresztnevén szólít és minden az ő kezében fut össze. A Novícius (ld. ott) legnagyobb pártfogója. Többnyire Juditnak, Lizának, vagy Andinak hívják. 

Most már tiéd a világ. 
Jó játékot, sok TP-t!

Az én házam...

2009 elejét írjuk. A Thoriumblog még gondolatban sem létezik. Bontogatom frissen kinőtt szárnyaim a nagybetűs életben: komoly párkapcsolatban és a párkapcsolat másik tényezőjével együtt albérletben élek, fix munkahelyem van, adót fizetek és határozottan el vagyok költöződve a szülői házból. Kutya Úr épp fogantatódik. És akkor jön a nagy ötlet: mi francnak költsünk albérletre, mikor ugyanennyiből megvan egy saját kecó hitele is? A gondolatot tett követte, és 2009 nyarán asszonykástól és kölyök-Kutya Urastól beköltöztem az immár saját birtoknak számító kis vombathelyi családi házba, amely az utcanév után szabadon "A Tinódi" néven ismeretes a baráti körben. Nos, a mai nappal "A Tinódi"-t hivatalosan eladtam.

Beszélgessünk erről, jó?

Jó.

Már csak azért is, mert több ismerőstől, baráttól hallottam mostanában visszhangozni az általam 2009-ben kiejtett szavakat. Hogy a magántulajdon tulajdonképpen ugyanaz mint az albérlet, csak az legalább saját. No igen. Nem fogok tudni teljesen objektív maradni a kérdésben, de igyekszem pro és kontra is írni a dologról. Valahol, valaki írt már egy nagyon bölcs cikket a témában, ami hatással volt rám. Lusta vagyok előkeresni és lehivatkozni, ezért ha az illető a saját szellemi termékét látná visszaköszönni valamely gondolatsorban, nos akkor köszönöm a mentorálást és a plágiumért járó fájdalomdíjat hajlandó vagyok házikolbász és házipálinka formájában megfizetni. 

Először is. Magyarország még mindig magántulajdon-berzerkernek számít. (Ez a gondolat, határozottan tudom, abból a cikkből származik). Ami alatt azt értem, hogy ha kikopófélben is, de benne van a kultúránk által meghatározott alapgondolkodásunkban, hogy csak az jó, ami saját. Mondjuk ez szerintem az ember alaptermészetében is benne van. 

Namost, a Tinódi. 

Megvétetett. És jó érzés volt, igen, hogy saját. Úgy éreztem magam, mint a földesúr a frissen szerzett lovagi birtokon. Az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok. Úgy alakítom át, ahogy akarom. És senki nem szól bele. Ez bizony, jó érzés. És neki is álltam átalakítani. Persze, tőke nuku, a fix állás, azaz a nevelőtanárság a vépi gazdasszony és -orkképzőben meg pont annyit hozott a konyhára,  hogy a hitel-törlesztőrészlet kifizetése, a csekkek feladása, az autó tankolása és az egyéb kiadások mellett nemigen indultunk világkörüli útra a maradékból. Ígyhát amit lehetett, azt saját erőből és észből. Falat bontottam, lamináltpadlót raktam, gipszkartont csavaroztam. Persze ez meg is látszott mindenen, lévén először csináltam. Asszonyka nem erőltette túl a közös élet hosszú távú építését, úgyhogy a munka nagyjából rám maradt. Mindegy, egy nyár alatt lakható és kellemes lett. 

És ez is jó érzés volt. 

Aztán asszonykával úgy egy év múlva felmondtunk egymásnak. Innentől ugye, férfiuralom lett, a cseperedő Kutya Úrral birtokoltuk az agglegénylakássá avanzsált Tinódit. Azokra a dolgokra, amik "csak úgy" vannak, különösebb költség és ráfordítás nélkül, használják mifelénk azt a szófordulatot, hogy "enni nem kér". Hát itt bizony elkezdtem érezni, hogy "A Tinódi" meg kér. Közben ugrott egy kategóriát a törlesztőrészlet (nem, nem svájci frankos, és innentől már nem ugrált), az exasszony hozzájárulása a háztartáshoz pedig kiesett. A nevelőtanári fizetés is kategóriát ugrott közben, emlékszem, ujjongva vártuk a kollégával a nagy pénzt, majd legörbedt szájjal néztük a bruttó 2500 forintos többletet a bérpapíron. Szóval a hónapok végei kezdtek nyomorúságossá válni. Ezzel egyidőben kezdett végleg telelenni a púpom a nevelőtanársággal. Jaj, édes Istenem, de mennyire lett volna kedvem megtenni akkor azt, amit a legutóbbi munkahelyemen, hogy bemegyek az igazgatósághoz és egy negédes mosollyal közlöm, hogy "akkócsá", aztán majd lesz valami. De ugye nem lehetett, mert ha "A Tinódi" pár hónapig nem kap enni, akkor elviszi a bank. Itt nyert értelmet számomra az a buddhista okosság, hogy a tulajdon rabság is egyben. 

Úgy egy évnyi -elnézést- töketlenkedés után kikecmeregtem a csávából, elmentem Sógoriába dolgozni. Ezzel beindult a vándorcigány életmód. Hétvégente vagy Vargáriában, vagy "A Tinódi"-ban töltöttem az időmet. A sógor fizetésből még maradt is a hónap végére egy fröccsrevaló. Közben újra elkezdtem-sógoréknál-albérletezni. Az ottani albérletárakról már szóltam. A Tinódi még mindig kért enni, de már volt miből etetni. Ellenben, gondoltam, lyukas vödörbe nem öntünk vizet, hát kiadtam albérletbe. Az albérleti díjjal pont nullán voltam házügyben. Ez így ideális állapot volt, saját is volt és enni se kért. Gondoltam, jól van az úgy, úgy tekintek rá, mint befektetésre. 

Igen ám, csakhogy tudni kell, hogy "A Tinódi" már újkorában se volt új. Én meg az esztétikai és kényelmi dolgokon kívül komolyabb részeihez nem nyúltam. Vagy pénz nem volt, vagy inger, vagy egyik sem. És hát ugye fiatalabb nem lett. Néha a bérlőkkel is voltak összezörrenések. Végül "A Tinódi" újra enni kért, eljutott abba az állapotba, hogy muszáj nekimenni és felújítani, ha nem akarom, hogy az elkövetkezendő öt évben a fejemre szakadjon. Csináltattam egy kalkulációt a szakimmal, hogy mennyiazannyi. Hanyatt vágtam a duplaluccot a székről, mikor körülbelül az egykori vételár felét adta meg eredményként. 

Agyaltam egy ideig a helyzeten. Pro és kontra. Bár nem sokáig. Egyedül odaköltözni sok. Jövőbeli családdal, kevés. Mars, Tinódi. Ment a Jófogásra, meg az ingatlanközvetítőhöz. Majd' egy év után, de lett gazdája. Nem, nem nyertem az üzleten. Amennyit emelkedtek az ingatlanárak közben, annyit romlott az állapota, úgyhogy nagyjából annyiért ment el, mint amennyiért annó megvettem. Ha egyáltalán. Körülbelül ugyanott vagyok, mint ha végig albérleteztem volna, mínusz a beleölt idő, energia, pénz és ősz hajszálak. 

Szóval. Nem kell a messzemenő konklúzió. Ez az én életem. Más helyzetben, máshogy, másnak lehetett volna ez jó is. Pontosítok: jobb. Mert nem volt ez rossz, születtek ott boldog pillanatok emlékei. Csak felvetődik a kérdés, hogy nekem így, ezzel a történettel, megérte-e. Mert ugye, az adott, pillanatnyi életvitelről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az így is marad. Aztán itt se essék félreértés, van akinél igen, van aki huszonegypár évesen megtalálja élete párját és élete hivatását. (Vagy beindul a "jóvanazúgy" effektus...). Nálam nem ez volt a helyzet. Más életstílushoz, más anyagi megfontoltsággal, más mentalitással, vagyis, mondjuk ki, más emberhez akár passzolhat is "A Tinódi".

 Remélem, megtalálta ezt az embert.

Mindenesetre mostanában nem tervezek magántulajdonú ingatlant. Ha, akkor zsírújat. Jobban átgondolva. Jobban az életvitelemhez igazítva. Meg ugye, vándorcigány ne építsen kőkunyhót. 

Majd ha leteszi az ekhós szekeret. 

Zár-szó. Ezt a bekezdést nem ilyennek szántam, hanem egy afféle pro-és kontra okoskodásnak a magántulajdon témájában. Nem az jött ki belőle, de a blog ilyen, az írja magát, én meg nem akadályozom benne. Ellenben. Találtam pár cikket. Nem "A" cikket, amiről írtam, de ez a kettő egész jól összefoglalja, pro és kontra, amit eredetileg mondani akartam. 

Tessék elolvasni. 

Már aki szeretné.

Egyik cikk

Másik cikk

Rúzsa Sándor legyen veletek. 

Hurrá, eMeLeM

Na erre varrjatok gombot. Múltkoronban nekiálltam kísérletezni az agyammal. Egészen pontosan azzal, hogy hányfelé tudom osztani az elmémet, azaz hány dolgot tudok ha nem is egyszerre, de legalábbis kis elcsúsztatásokkal viszonylag párhuzamban csinálni, úgy hogy mindegyikre koncentrálok és képben is vagyok velük.  Na, mit tippelnétek? Hat, bakker, hat! Ezen én lepődtem meg a legjobban. Úgy tudtam, egynél több dologra nem tudok figyelni egyszerre. Úgy fest, megedzett a legutóbbi állásom, ahol rendszeres volt, hogy nagyjából paralell kellett bal kézzel a karomat tőből kitépni igyekvő kutya pórázát fognom, a jobbal süketnéma jelbeszédben elmagyarázni a kollégának, hogy épp telefonálok, várjon egy kicsit, a számmal és a bal fülemmel telefonálni, a jobb fülemmel hallgatni amit a kolléga mond, aki nem értette meg a kézjeleket, a jobb lábammal kiyitni az ajtót, a ballal odébtolni a vödröt és mindeközben azon gondolkodni, hogy hogy szervezzek át úgy, hogy ma se végezzünk időre. Szóval hat. Ehez mondjuk kellett egy csendes, egyedül töltött este, nyugodt lelkiállapot és némi „amúgy mindent letojok” hangulat, ami egy viszonylag ritka bolygóegyüttállás. Meg egy csomó elintézendő dolog, amit alapból egymás után csináltam volna meg, de úgy döntöttem, hogy kísérleti jelleggel megpróbálom ilyen ide nyúlok-oda nyúlok jelleggel egyszerre, azaz egy kicsit ebből- váltás- egy kicsit abból-váltás- egy kicsit amabból módszerrel. És mind meglett! Ez még a Patrick Rothfuss tollából kipattant ifjú arkanista Kvothe-nek is becsületére válna. A Szél Neve című könyvről és folytatásairól beszélek. Tuuuudom, nem ismeritek, de tessék elolvasni, nagyon jó. Erről bővebben itt.  Ez mindenesetre tetszik, és gyakorolni fogom. Na. Ennek az egész monológnak amúgy-szokás szerint- semmi köze nem volt a bejegyzés főtémájához, csak azért írtam le, mert most paralell fogom leírni ugyanannak a dolognak a pozitív és a negatív oldalát. Mert ért mostanában pár benyomás, ami kicsit kettészedte, majd újra összerakta az agyam ezzel kapcsolatban. 

Szóval. 

Multi Level Marketing.

 MLM.

Voltam pár hete egy „állásinterjún”. Valami alig-infós álláshirdetés, ahol a feltételeknek nagyjából közép-Európa lakosságának 40%-a megfelel. Majd egy telefonbeszélgetés, ahol a kérdéseimre pár elejtett félinformáció után a „majd helyben megbeszéljük” volt a válasz. Aztán a „rendezvény”, ahol velem együtt hat-nyolc nagyon feltűnően random ember vett részt. Kivetítő, csinos titkárnők, öltönyös macskajancsik, azok az undok, puha, szürkekárpitos székek. Najsz’ mondom, helyben vagyunk. És ahogy vártam, kezdődött. Előjött a sármos managger, Trumposra fésült hajjal, szuggesztív kék szemekkel, akkora vigyorral, mint a Mariana-árok. Képeket mutogatott a kivetítőn, arról, hogy mekkora jóság, amit ők csinálnak és mennyi mindent lehet elérni vele, hogy bárkiből lehet az élet királya és bárki utazhat Dubaiba nyaralni Karakószörcsök helyett. (Menne a pupom Dubaiba, amúgy.) Az esemény után az engem beszervező ember odalépett hozzám, hogy akkor beszélgessünk. Feltettem neki a számomra leglényegesebb négy kérdést, amiket pont NEM tudtam meg a közel órányi bohócpolírozásból, amit láttam: kik ők, mit várnak el tőlem és mit nyújtanak cserébe, és mennyivel tudnak többet nyújtani, mint bármelyik másik MLM rendszer. Nagyon professzionálisnak és határozottnak tűnő, valójában lényeges információtartalommal nem rendelkező válaszokat kaptam, illetve megbeszéltünk egy pár nappal későbbi időpontot, ahol részletesen megtárgyalunk mindent. Alkottam erre a mentalitásra egy fogalmat. Pontosabban átvezettem erre a témára egy volt kommunikáció-tanárom után szabadon: a „hurrá-világ”. 
És okádok tőle.

Az MLM, mint rendszer, működik. Működését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy van. A nagy büdös kapitalizmus, a szabadpiac és az internet korában ugyanis az üzleti világnak megvan az a dszungel törvénye-szerűen egyszerűségében is szép tulajdonsága, hogy ami életképes az megmarad, ami nem, az eltűnik a pöcegödörben. Emebereket rendszerbe kapcsolni, úgy, hogy oda-vissza profitáljanak egymásból, nem feltétlenül marhaság. Elvégre van és működik. Persze, mindenkinek feláll a szőr a hátán, ha az MLM mozaikszót hallja, akár itthon, akár külhonban, de attól még van és működik.
 Van benne potenciál.

Az engem beszervező embert innentől-mivel nem vagyok hajlandó az MLM-es nyelvezettel „a szponzoromnak” vagy „a managgeremnek” hívni,- nevezzük „B”-nek. Találkoztam vele másodjára is. Összeszedtem a kérdéseimet, amik nagyjából ugyanazon tengely körül forogtak, mint elsőre. Elmondta, hogy nagy potenciál van bennem. Hogy pont a megfelelő életszituációban vagyok ahhoz, hogy az élet királya legyek. Hogy ehhez minden támogatást megkapok. Kicsit beszéltünk a termékekről. Ezen-jó másfél órás- beszélgetés során jutottam el először odáig, hogy megtudtam a cégnevet. Emvéj. Oké. Amwaynak írják, amúgy. A többi kérdésemet ködfátyolba és hurrá-tésztába burkolt-egyébként szép-süteményekkel etették degeszre. Szupermotiváltan, de még mindig úgy mentem el a találkozóról, hogy halvány lila szellentésem nem volt a szigorú szürke tényekről.

Van egy fogalom, ami nagyon megfogott és olyasmi, ami kezd felkerülni a bakancslistámra. Passzív jövedelemnek hívják. Ez azt jelenti, hogy ha épp nincs kedved dolgozni egy hónapig, akkor is érkezik szépen, számmal kiírva a bankszámládra legalább annyi pénz, hogy ne kopjon fel az állad. A legtöbb ember- velem együtt-azért keres pénzt, hogy a körülötte lévő financiális mínuszokat betömje. A passzív jövedelem egy olyan dolog, amivel ki lehetne kerülni ebből az ördögi körforgásból, amiben a legtöbben élünk: dolgozol, hogy legyen pénzed, amit kiadsz olyan dolgokra, amikből élsz és viszik a pénzt, ezért pénz kell, ezért dolgozol. Érted. A passzív jövedelem tudná azt, ami az én életstílusomhoz és vágyaimhoz passzolna. Azaz ha holnap reggel elgurulna a gyógyszer, bevágnám a hátsó ülésre a hátizsákot, illetve  Kutya Urat a csomeszba és elutaznánk két hónapra Nyizsnij-Novgorodba, hogy a ruszföldi nyehőcék megmentésére létrehozott telepen vállaljak idénymunkát mint illuzionista, akkor....hát akkor, ha lenne mondjuk annyi passzív jövedelmem, amiből a havi alapszükségleteim fedezve volnának, akkor csak azon gondolkodnék, hogy Szombathelyen tankoljak-e, vagy ráér-e majd Szolnoknál is. És az MLM tudja ezt.

B a harmadik találkozónkon elkövetett egy súlyos taktikai hibát. Pontosabban kettőt, mert egyet már előtte. Mégpedig azt, hogy a jóval előre megbeszélt találkozót egy nappal a megbeszélt időpont előtt emailben lemondta. Ismétlem. A jóval előre megbeszélt találkozót egy nappal előtte emailben. Innentől az agyamban a korrekt üzletember kategóriából azonnali duplaluccal került át a paprikajancsi dobozba. Elég nagy részben játszott bele abba, hogy mégis elmentem az eltolt találkozóra, hogy rohadtul nem volt más dolgom. Szóval. Kérdezek, kapok némi infót, meg a hurráságot, amit egyébként eléggé bekajálok. És a negyedik találkozónkra terelődik a szó. És B elköveti a második taktikai hibát. Közli, hogy legyek Dugovics Titusz, és vigyek magammal még egy embert. Na, itt álljunk meg, B, mondom neki. Nem arról van szó, hogy ne tudnám megtenni. Hármat is, ha akarnám. Csakhogy. Nem tudok szinte még semmit a cégről, a termékeiről, a rendszerről. Mi indokolja, hogy ajánljak bárkinek is bármit, amit magam sem ismerek? Hát bocs B, de nem. Átböngészem a honlapot, körbeérdeklődöm, informálódok, összeszedem a maradék kérdéseimet és a negyedik találkozót arra használjuk, hogy ezeket megválaszolod rendben? Annak nincs értelme, neki erre nincs ideje. 
Anyád.

Az ember sokkal több mindenre képes, mint amit gondol. Megfelelő körülmények között közel bármire. Akár nullával is oszthat. A megfelelő körülmények lehetnek a hit, az akarat, a muszáj, akármi. Ez nem egy a hurrá-világból vett klisé számomra, ez egy tény. Más emberektől és magamtól is láttam már olyan dolgokat, amiknek a papírforma szerint "nem szabadott volna sikerülniük". Még szerencse, hogy a papírforma gyúlékony. És a genetikailag adott képességeim, azaz azok, amikért még csak a megfelelő körülményeket se kell különösebben megteremtenem, pont képessé tennének az MLM rendszerben való működésre. Egy oldalról. Másfelől, különbséget kell tenni képesség és hajlandóság között. Rá tudnálak beszélni, hogy egy darab száraz kutyaszart vásárolj tőlem? Igen. Ha téged nem, másvalakit igen. Rá akarlak? Nem. Csak annak állok mögé, amiben hiszek. Annak viszont rendesen.

Átnéztem az Emvéj honlapját. Mondjuk, hasraütési alapon, a termékek 70 százaléka tökoké. Jók a visszajelzések róluk, biológiailag lebomlók, hatékonyak, ár-érték arányban rendben vannak. A maradék 30-tól viszont majdnem lefordultam a számítógépezéshez használt konyhai székről. Szóval, hogy én nem fogok senkinek egy serpenyőt harmincötezer, egy üres vizespalackot háromezer, egy púderecset-szettet négyezer, illetve két üveg olivaoljat kilencezer forintért ajánlgatni, az szentség. Akkor se, ha ewokok símogatták előállítás közben. Tegnapelőtt néztem meg a komámasszonyokkal a Tékasztorikat a filmszínházban. Hát annál a jelenetnél, mikor az MLM-es koma be akarta szervezni Vikut, hogy hetvenezeré' áruljon tyúkhuslevest, duplán röhögtem fel. 

Nagyon korrekten festett le mindent, amit csálénak tartok a rendszer kivitelezésében. 

Az MLMbe belekerülni annál jobb, minél feljebb teszi az ember. Egyszer már felvillant bennem a gondolatmag. Megkaptam volna egész Magyarországot. Sógoriában találtak be, pont ezzel a céllal. Akkor végülis három dolgon vérzett el. Egy: a varázsmondat, amiért ütök: "a kezdőcsomagot meg kell venni". Ez pénzmennyiségtől -és minőségtől független. Nem látom be, hogy miért adjak pénzt bármely cégnek azért, hogy aztán áruljam a termékeit, amivel pénzt csinálok nekik. Kettő: a termékek ára-Magyarországon közel eladhatatlan volt. Három: kozmetikumokról volt szó. Namost, be fogok tenni ide egy bulifotót, másodmagamról. Én vagyok a "rövidebbik szakállú", a rendezői jobbon. Képzeld el a szitut, mikor Kovács Béláné szül Kiss Erzsébetet megkérdezem, hogy használ-e arctisztítót. 

Érted, ugye?

 Ellenben a lehetőség mint gondolatmag nem ment ki a fejemből.

B-nek írtam egy rövid emailt, -miután a "megválaszolom a kérdéseidet, holnap beszélünk"-ből nem lett semmi. Körülbelül annyit tartalmazott, hogy köszönöm a fáradozását, de nem akarok a hurrá része lenni. Megkérdezte, hogy mi bizonytalanított el. Hát leírtam neki. Nagyjából azt, amit itt feljebb, csak egyszerűbben. (Hogy megértse.) Sajna, ezek az emberek hozzánőnek az öltönyhöz, vagy a kiskosztümhöz és idővel nem tudják leválasztani magukat róla. 

Ellenben. Lehetne ezt másképp is. Tulajdonképpen mi szól ellene, hogy egy alapból működőképes rendszert olyan formába öntsünk, amitől nem okádják ki az emberek a belüket? Ahol lehet egyenesen beszélni, tényeket közölni, pozitívan szelektálni, úgy profitálni, hogy az ne fájjon senkinek, meeting helyett találkozni, szponzorálás helyett támogatni és hurrá helyet faszának lenni?  Ledobni azt a rohadt öltönyt és farmerban és pólóban is hitelesnek maradni? 

Hm?

Na, ezek járnak a buksim két vágányán. 

Itt találkoztak.

Egyetek rukkolát, egészséges.

Szép estét. 

Miért NE írjunk?

Zsendül a tavasz, nyílik a bicska, tonhal mammog a nádasban, szerelem szava fűt faszenes vasalót, pörkölt mosolyog a lábasban.
/McHaver és a Tekknő/

Kellett ide ez a strófa na. Jön a tavasz. Én meg örülök neki. Nem mintha ennek bármi köze lenne a világon a bejegyzés témájához. Ahhoz sokkal inkább van köze annak, amit a legutóbbi konditermes témához szólt hozzá arckönyvön az egyik kedves olvasó. Bemásolom ide igényesen, legfeljebb majd elrúgja a bokámat: 

"(...) nagyon tetszett az edzőtermi élménybeszámoló, jól elkaptad a jellemzéseket :D BTW most hogy szabadúszó, meg hippi, meg ilyesféle vagy, ráadásul igen jól is írsz, nem gondoltál még arra, hogy könyvet írj?"

Én meg mondtam neki, hogy de, gondoltam és nem, nem fogok. Így prószt módon, indoklás nélkül. 

Na majd most. 

Először is, köszönöm a kedves hozzászólást. Jól esett. Ellenben. Ismeritek a "Next", avagy a szokásos székrekedésszintű erőlködéssel "A holnap a múlté" címre magyarított filmet? Nem? Nicholas Cage a főszereplő. Egyébként ő a kezdeti jóság után az idő előrehaladtával egyre nagyobb precizitással választja ki az egyre pocsékabb filmeket. Mindegy, ez még bőven a kellemesen fogyasztható kategória. Szóval, olyat tud benne a pali, hogy folyamatosan látja a jövőt néhány másodpercre előre. És van a film vége felé egy jelenet, ami nagyon tetszett, ahol valami veszélyes helyzetbe kerül, és mintegy lepörgeti magának, hogy mi történik majd, ha ezt lépi és mi ha amazt. No, nem mintha lenne efféle szupererőm. Ellenben a fenti kedves komment után, összhangban több, korábban és hasonlóan elhangzott kérdéssel, ez a könyvírás dolog kicsit így ment végig a fejemben.

Szóval. Mondjuk nekiállok és írok egy könyvet. Felmerül a kérdés, hogy ez a könyv egy jó könyv lesz-e? Felületes szemlélő számára a könyvírás ugyanaz lehet, mint a blogírás, csak hosszabban. Valójában két teljesen külön műfajról beszélünk. A blogírásban az a jó, és azért szeretem, mert spontán dolog, általában csak úgy "megtörténnek" a bejegyzések egy pohár bor mellett. Megírják magukat. Ezért szoktam, most már az unalomig ismételve, a hasmenéshez hasonlítani. Jön a késztetés, kiadod magadból, és jó érzés tölt el. Nem kell agyalni előtte, fogat csikorgatni közben, vagy piszmogni utána. Ellenben több neves író együttes véleménye szerint a könyvírás egy türelmet, következetességet és precizitást igénylő munka, márpedig ezek olyan tulajdonságok, melyeket nem feltétlen írnék tiszta szívvel az önéletrajzom "egyéb jellemzők" rovatába. Bepróbálkoztam pár novellával. Az a gond, hogy nem tudom egyben megírni őket, ezért érezni a "törést" amikor abbahagytam és esetleg tökmás lelkiállapotban újra nekiálltam és mikor a végén újra át kellett volna olvasni és javítani háromszor-négyszer, akkor úgy voltam, hogy na a t.....tokám.
 Szóval, nem tenném rá a nyakam egy pofa sör ellenében, hogy valami igazán egyedi és jó jönne ki a kezem közül, ha hosszabb kellene hogy legyen, mint öt oldal. 

De. Ugorjunk az alternatív valóságok azon verziójára, ahol elvégeztem egy meditációs tanfolyamot, belátom, hogy nem kell feltétlen az asztal sarkát kiegyenesíteni a laptoppal, ha nincs kedvem írni amikor pedig illenne, van hozzá elég türelmem, hogy századjára is átolvassak és újraírjak egy háromszámjegyű oldalszámú okosságot, szóval, elhatározom, hogy írok egy könyvet, amivel gazdag és híres leszek. Rendben. A mai társadalom nem az írott művek kétpofára való bekebelezéséről híres. Tehát, "A" verzió. Mint Brian Griffin a Family Guyból, összedobok valami Müllerpéter vagy Csernus féle, minden problémádra instant megoldást kínáló világmegváltó dolgot, amit Coelho ajánlásával adatok ki, vagy egy "Hogyan legyünk gazdagok és sikeresek öt libatöpörtyűszagúan egyszerű lépésben" jellegű hendautot managgerpalántáknak. Aztán kiadják, az emberek megeszik, megkeresem vele egy új traktor árát és leszerelem a tükröket a lakásban. B verzió. Írok valamit a saját szájízem szerint. Ráköltöm háromhavihavi bruttó fizetésem, hogy nyomdába, majd kiadóhoz kerüljön. Elfogy belőle 150 példány, amiből 130at a barátok, rokonok, ismerősök és cimborák vesznek meg lojalitásból, a maradék huszat meg azok, akik összekevernek a vizilabdázó-festő Varga Dániel Rudolffal. A maradék ötstócnyit meg az Alexandra könyvesbolt központi raktárának egy poros sarkából fogja talicskán a kukába kitolni az alkalmazott, mert kell a hely az új Müllerpéter könyvnek. 

Na. Ezé' nem.

Ha mégis, akkor a blogot fogom kiadatni könyvformában. 

Mondjuk. 

Vagy elmegyek meditációs tanfolyamra.

Vagy mittomén, nincs nekem türelmem ehhez, hagyjatok békibe, még ezt a sz*rt is át kell olvasnom egyszer. :D

Jóéjt, gyerekek.

Türelem konditerem és a matafai füvesasszony

Két külön téma, de kicsit összekombináltam őket. Az első a sport. A sport egy olyan dolog, amit sokan azért csinálnak, mert jó. Sokan azért, mert elvárja a társadalom. Sokan azért, mert egészséges. Én meg azért, me’ muszáj. 

Igen, pontos j.

Szóval azt hiszem (és remélem), kijelenthetem, hogy viszonylag normális emberalakkal rendelkezem. Van egy fejem, két karom, két lábam, meg a kiegészítők. Nem vagyok sem Stallone, sem DiCaprio, de nem vagyok elhízott és cérnavékony sem. Ebből kifolyólag nemigen szokták elhinni, hogy nem túl jó a genetikám etéren. Pedig nem az. Jóapám-Isten nyugosztalja-szokta volt mondani, hogy ha mi disznónak születtünk volna, már díjnyertes tenyészkanok lennénk. Ugyanis egy nagyobb levegőtől, két korty víztől és egy jókívánságtól is képesek vagyunk hízásnak indulni. Ez van. Na és ezért van, hogy én mindig piszmogok valamit. Ha meg ezt a piszmogást abbahagynám, mindjárt elhinnétek, hogy szar a genetikám. Körülbelül két hónapon belül. (Jó, igazából szeretek is sportolni...:)). Csináltam én már mindenféle dolgokat. A foci úgy ment mint a lovaknak (futni tűrhetően, rúgni rohadt nagyot, de attól még nem futballista), az úszást unalmasnak találtam, aztán sokáig küzdősportoltam, aztán állatgondozó lettem (napi nyolcórai gyaloglás elég volt, hogy rendben tartson), aztán most hippi vagyok. Mármint munkanélküli szabadúszó. És így bevillant egyszercsak, hogy nekem van valahol elfekvőben egy kedvezményes sportkártyám, amivel ’óccsóér’ bejárhatok mindenféle edzőhelyekre. Például konditerembe. Noszauccu, elkezdtem kondizni. Ezt meg megint nem akarták elhinni a komákok, merthogy „nem tudnak elképzelni abban a közegben”. Hát...vicces is. Észre szoktam venni a duplaháromszög alakú, alig-hajú bölcsészek érdeklődő pillantásait, akik a konditermi dresszkód alapján feszülős ujjatlanban és fenékhez tapadó rövidnadrágban vonyítanak a vasak alatt, mikor beballagok a mackónadrág-tornacsuka-feketepóló-körszakáll-hosszúhaj kombómmal. Én meg ilyenkor jól kimosolygom őket magamban. Lenyomom a negyed órámat a futógépen, hupákolok háromnegyedet a gépekkel, szaunázok, tusolok és pont jól érzem magam utána. Aztán nézhet, aki ahogy akar. Azért tanulok ám. Az összehúzott szemöldökkel nézés genetikailag megy. Most azt gyakorlom a tükör előtt, hogy autentikusan tudjam mondani, hogy „MUHH!”, hogy „tújjadbazmeg”, meg hogy „beszarszöcsém”. Aztán ha ez megvan, megtanulok negyedórát beszélgetni két gyakorlat között (ami megmagyarázza, miért töltenek mások két órát egy edzéssel), hattyúpózban, kitolt csípővel „víznél jobban hidratáló” italokat inni, „természetes erdetű” műanyagdarálékot enni rántottsajt helyett és úgy mozogni, mintha ellenségeim levágott feje lenne a hónom alatt, gereblyenyél a hátamhoz kötve és izzó parázs a két lábam között. Hát vagy mondjuk valószínűbb, hogy ezt a részét inkább nem erőltetem.

 Nekem ígyisjóvan.

Na, a másik dolog. Nekem érdekes élmény volt, nektek meg tanulság lehet. Múlt héten rámjött a mukor. De valami egészen fura mukor, amilyenem még nem volt. Olyat művelt, hogy hirtelen fizikai igénybevételre és/vagy hőhatásra (főleg a kettő kombójára) elkezdtem szédölögni. Illetve néha nyugalmi állapotban is spontán zombi módra váltottam. Akik az offlájn világban is ismernek, tudják, hogy alapból inkább pörgős, néha túlpörgős vagyok, ezért elég fura volt ülni egyhelyben, úgy hogy semmihez nincs se kedvem, se erőm, se pulzusom. Ijesztő volt na. Aztán tegnap este elmentem látogatóba az Ottinénihez. Országos barátom nekem a művésznő. Kicsit fura szerzet, már rég milliomos lehetne, de ő inkább elvan Matafa faluvégén, és meleg baráti kézfogásért gyártja az olyan műremekeket, amiket egy félhavi fizetésért el lehetne adni. Ődóga. Nade. Ülünk, dumálgatunk, közben megint átcsúszok zombibmódba. Nekiáll a művésznő kikérdezni, hogy mi ez, mióta van,meg hogyan. Mondom, hogy volt egy elég húzós másfél hetem, éjszakázással, túrával, jövésmenéssel,  fizikai és lelki igénybevétellel, aztán utána lett ez. Kattog egy kicsit a kerék az Ottinéni agyában, majd lecsap elém az asztalra valami gyanús kinézetű italt, hogy azt jól igyam meg. Megtettem, végülis nem volt rossz íze. Aztán tíz perc múlva, mint amikor víz alól bukkan fel az ember, életre keltem, láttam és hallottam, beindultak bennem a turbinák és a slo-trans motorok, és egyáltalán, majdnem kezet fogtam magammal, hogy „helló, rég láttalak”. Azt azóta semmi bajom. Na így derült ki, hogy a magnéziumhiány egy kurva dolog. 

Megjegyez, odafigyel rá. Köszönöm.

Meg Ottinéninek is.

Heimwärts

Szakítok a megszokással és elmagyarázom a bejegyzés címét és miértjét. "Heimwärts", német nyelvű kifejezés, két szótag, hangsúly elől. Jelentése:  "hazafelé". Az okosság végére belinkelem nektek az azonos című zenemuzsikát az Equilibrium nevű trubadúrcsoporttól, lehet hallgatni, olvasás közben.

Bruttó öt és fél év Sógor lét után úgy döntöttem:

Hazamegyek a p*cs*ba.

Eddie Mendoza műve

És hogy miért? A válasz egyszerű: miért ne? Sokszor kaptam a kérdést: jobb "kint"? Hát...jobb...is. Meg nem is. Mindennek két oldala van, kivéve a dobókockát. A gondolatmag tavaly került a fejembe. Ismerem ezeket a gondolatmagokat, befészkelik magukat ötlet és vágy szinten az agy két tekervénye közt, ott pihennek, nézegetnek, majd gyökeret vernek, kicsíráznak, levelet hajtanak és virágot bontanak. És mióta játszadozom a gondolattal, azóta a fejemen kívül lévő világ (értsd: barátokismerősökhaverokszponzorok) többször visszakérdezett: miért? Hát miért, fújd fel...

hiányzik a magyar levegő.

Legalábbis így szoktam leegyszerűsíteni. Mármint a választ. Mégse mondhatom el minden utcai összefutásnál, amit itt leírok, sorban, betűvel. 

Szóval a levegő. Igen, kezd hiányozni a magyar mentalitás. Eleinte ez nem így volt, még direktben tetszett is, hogy kevesebb baz*meget és több grüszgottot hallok. Illetve hozzátenném azt is, hogy azért az osztrák, ha nem is a mi kutyánk kölyke, de mindenképp a szomszéd alomból való. Kinézetre hasonló, kultúrára hasonló, észjárásra is nagyvonalakban, még a humorunk is hasonló. Vannak azonban az apróságok. Amik hiányoznak otthonról. És ez pont az előbb említett b*zmegjózsi effektus. Hogy igen, mi azt mondjuk, amit gondolunk és nem mondjuk, amit nem gondolunk. Ez persze emberfüggő, abszolút, de a trend-úgy gondolom-megfigyelhető, hogy az emberek Európában nyugat felé haladva egyre felszínesebbé válnak, ami az érzések kimutatása-kontra valódi érzések témáját illeti. Mondom ezt úgy, hogy jártam nagyon-nyugat Európában is. Ott extrém. De kicsit sógoréknál is megvan már. 

Aztán ott van a mindenhol jó, de a legolcsóbb otthon effektus. Mert ha elmondtam valakinek, magyar pénzre lefordítva, hogy mennyit kerestem az előző munkahelyemen, az így be szokott pisilni. Csak ugye két dolgot ne felejtsünk el. 

Az első a külső tényező. Nem,Ausztria nem drága, ez egy tévhit. Az étel, az ital, a ruházat, a benzin ugyanannyiba, legfeljebb egy lehellettel többe kerül mint otthon. Ausztria néhány dologban drága: így a lakhatás és a szolgáltatások. Hogy vizualizáljam a dolgot: jelenleg annyit fizetünk Bécsben egyetlen szobáért Kutya Úrral kettesben, amennyiért otthon egy komplett családi házat kapnánk, három szobával, udvarral, jakuzzival és maláj k.....kanárival na, vagy gondolj,amire akarsz. (Tegyem hozzá, Kutya Úrral úgy egyeztünk ki, hogy neki nem kell belefizetnie, cserébe őrködik.)

A másik a belső tényező: Hülye vagyok a pénzhez. De nagyon. Nekem mindig annyi és pont annyi pénzem volt, amennyi épp kellett. Se több, se kevesebb. És most úgy érzem, hogy el kell kezdenem némi tartalékot képeznem. 

Aztán a körülmények. Tavaly óta sok minden változott. Mivel ilyen vándor mesemondó módon élek, ez gondolom, nem meglepő. Szóval igen, ez is benne van, hogy úgy fenntartani egy szobát Bécsben, hogy annyiba kerül, mint a fent leírtakban, továbbá annak tudatában, hogy épp hivatalos hippi vagyok, kicsit...hááát...úrimulatság. Meg ugye, hogy félreértés ne essék, ezután a (bruttó) öt és fél év után nem akarok én Orbanisztánban dolgozni nettó kilencvené'. Ellenben még mindig öt percre lakom a határtól. Szóval, ha már magyarul-elítélendő módon- káromkodtam a bejegyzésben, megteszem-még elítélendőbb módon-londonul is:

F*ck the system.

Kihozom a helyzetből, amit kell. Úgy én. Nem tudom, hogy a hazaút végleges lesz-e és nem is állítom ezt....se az ellenkezőjét...az szinte biztos, hogy Sógoriával így vagy úgy, de kapcsolatban maradok. Mindenesetre jövő hónaptól Vargária kies mezei jelentik újra a lakhelyemet. A többi meg kiderül. Illetve kiderítjük.

Tudod, amerre a szél fúj...;)

Ja, a zene.