Vegadalom

Van aki szerint a béna vadász indián neve. Van, aki szerint egészséges életforma, van aki szerint erkölcsi kérdés. Akárhogy is, belecsöppentem egy erősen vegetáriánus közegbe, és gondolkodtam egy sort a témán.

Mondhatnám, jó ideje "divatba jött" vegának lenni. Magyarországon is egyre többen választják a húsmentes étkezési formát, de itt sógoréknál kifejezetten sok "növényevővel" találkozom. Rátesz erre az Animal Spirit ilyen irányú propagandája, a főnök ugyanis vadvega, és igyekszik erre a hitre téríteni az embereket. A családomban is akad vegetáriánus, Jóanyám '95 óta nem, pontosabban csak ritkán eszik húst, teszi mindezt egészségügyi okokból. A Ferencjóska azt hiszem más kategória, ő inkább érzelmi vegetáriánus, azaz nem akar leölt állatokból lakmározni. A vegetáriánizmusnak a fogyasztott/ fogyasztható ételek szempontjából is több formája van, kezdve azoktól, akik ténylegesen csak az emlős és madárhústól tartózkodnak, át azokon, akik semmiféle állati terméket, tehát például tejet, tojást sem fogyasztanak, egészen azokig, akik csak nyers zöldséget és gyümölcsöt esznek. Nos, a saját álláspontom alapján én aligha leszek vega. Két hete volt nálunk két gyakornoklány Bécsből,-mindketten vegetáriánusok- és meglehetősen sokat beszélgettünk a témáról.

Ami az egészség oldalát illeti a dolognak, valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy nem a vegaság önmagában az, ami fitté, egészségessé tesz. Tény, hogy rosszat nem tesz, de a vegák, akiket ismerek, szinte kivétel nélkül sportolnak is. Nohoppá, akkor most a tyúk volt előbb, vagy a tojás? Vajon ez a fajta táplálkozás ad lendületet egy fittebb élethez, vagy az aktívabb élet imidzsébe illeszkedik bele jobban vegának lenni? Véleményem szerint, egy kiegyensúlyozott táplálkozással, és megfelelő mozgással is elérhető hasonló cél. (Magamról például pontosan tudom, hogy nem a hús az, amivel vigyáznom kell, ha nem akarok eltehénkedni, hanem a kenyérfélék.) Érdekes, hogy egyre inkább teret hódít az u.n "paleolit" diéta, ami szinte szöges ellentéte a vegatáriánizmusnak, azaz: együnk úgy, mint őseink: hús, gyümölcs, zöldség, slussz. (És nem, nem arra gondoltam, hogy kézzellábbal, a barlang előtt ülve.) És a dolog működik, Jóapám például ezzel a módszerrel szedte rendbe magát.

Az elmeleti oldal...nos, az rágósabb, hogy stílszerű legyek. Alapvetően próbálok úgy élni, hogy tiszteletben tartsam az élet bármely formáját, viszont magamat is a természet körforgása részének tekintem, és ilyen téren nem úszom szemben az árral, azaz, ha már mindenevő fogazattal, és emésztőrendszerrel vagyok megáldva, akkor mindenevőként élek. És itt lesz érdekes a gyakornoklányokkal folytatott beszélgetés, mert azt vettem észre náluk, hogy az ő vegaságuk többek között egyfajta tiltakozás a nagyüzemi tömeges állattartás ellen. És hát a fene tudja, erre valahol azt mondom, igazuk van. Én is elég nyomorult dolognak tartom mozdulatlanságban nevelni egy állatot, csak hogy puhább legyen a húsa, hogy a durvább, keleti példákról ne is beszéljünk. Viszont ezen a téren is találkozni túlkapásokkal, a Ferencjóska például odáig fajul, hogy a kutyáját is vegetáriánus kutyatáppal eteti. (Mondjuk én azért megtömtem disznócubákkal, mikor rám volt bízva, nem is akart megharapni érte.) Mindenesetre érdekes gondolat,-egy kanyarral vissza a bécsinákhoz- hogy így tiltakoznak a tömegtermelés ellen. Ami engem eddig inkább zavart, azok azok az ételkülönlegességek, amik egy főre való elkészítéséhez sok-sok állatot kell megölni, vagy megnyomorítani. Mert azért akárhogy is, egy jól fejlett marhából egy fél falut jól lehet lakatni. Ámbár-kanyar vissza-ezek a jól fejlett marhák manapság már nem mindig a legelőn, jólétben kérődznek, sokszor inkább egy 2X2-es karámban. Szóval, el lehet játszani a gondolattal, mi helyes, és mi nem az, főleg, hogy mindig dícséretesebbnek tartottam akár egy tűhegynyit is mozdítani azért, amiben hiszünk, mint beletörődni az "úgyse változik semmi"be.

És épp ezért, itt szeretném kijelenteni, ha némelyik megjegyzésem gunyorosra sikerült, hogy egyáltalán nem vagyok vegaellenes,-a betegesbe átcsapó szélsőségektől eltekintve- sőt, valahol tisztelem is ezeket az embereket, egyszerűen én máshogy vagyok összerakva. Tiszteletben tartom a vegetáriánusok véleményét. És ezért is kell elnézést kérnem bárki vegától, aki ezt látja, olvassa, de részben a téma komolyságának enyhítésére szúrom be ide ezt a képet zárszóként, részben mert majd' lefordultam a székről a röhögéstől, mikor szembejött:

A halott ember Yossarian sátrában

(Vigyázat, enyhén morbid!)


Az előző bejegyzésben említett újsütetű munka-és élőhelyemmel kapcsolatban jutott eszembe most néhány gondolat, a "sötétebbek" közül. Illetve nem sötét gondolatok ezek, mert megbékéltem a dologgal, nade...nade ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, nem beszéltem róla, MIÉRT is kerestek új embert, ide a szépséges bércek közé. Ezt elég gyorsan megtudtam a kollégáktól. Az elődöm, Andrea, nos egy elég erős depressziót hozott ide magával, amin nem tudta túltenni magát. Az itt töltött rövid ideje alatt ez súlyosbodott, majd a hölgy felmondott, és néhány héttel rá öngyilkosságot követett el. Én most az ő volt szobájában lakom...nos igen, mikor megérkeztem, még tele volt a holmijaival. Kövezzetek meg, hogy szatírikus vagyok, de valahogy eszembe jutott Joseph Heller: A 22-es csapdája című könyvből a "halott ember Yossarian sátrában". Aki nem olvasta (az egyrészt tegye meg, bár sok türelem kell hozzá, az igaz, másrészt) nekik elmesélem, hogy a "a halott ember" egy katona volt, akit a táborba történő megérkezése után pár perccel tévedésből kiküldtek a darálóba, és meghalt, mivel azonban még nem szerepelt a névjegyzékben, a holmijával nem tudtak mit kezdeni, és a főhős sátrában maradt, aki tisztelettudóan megőrizte őket, mintha az illető ott lakna. És hát, valahogy hasonlóan éreztem magam, rám maradt egy rakat-amúgy használható, és jó- holmi, de mégis, mit kezdjek velük? Utánakérdeztem, hogy a szüleinek nem kellenek-e, de amire szükségük volt már elvitték. Így hát Yossariannal ellentétben, némi gondolkodás után összecsomagoltam őket, és kidobtam. Furcsa, kicsit szorongató, kicsit melankólikus érzés volt, de úgy gondoltam, nem szeretném egy számomra idegen ember emlékeit megtartani. A kérdés másik vonzata, hogy a kolleginámmal együtt eléggé hiszünk a szellemekben. A különbség annyi, hogy én nem igazán tartok tőlük, mert úgy vélem, ha nem adok rá okot, hogy tartanom kelljen, akkor nem kell. Mindenesetre beköltözésem előtt a Ferencjóska füstölőt gyújtott a szobámban, és imádkozott egyet az elhunytért, utána pedig a saját rítusaim szerint én is megadtam neki a végtisztességet. Nos, amennyiben vissza is látogat néha ide (bár nem hiszem, hogy így lenne), akkor sincs baj, a szobám nyugalmat, és békét áraszt magából, tehát nem ártó szándékkal teszi. Mindezen túl, legyen ez a bejegyzés egy kis megemlékezés is.
Nyugodj békében, Andrea!

Animal Spirit

Érlelődik bennem egy ideje a munkahelyváltás gondolata. Valójában az "egy ideje" nem is teljesen megfelelő kifejezés, mert az "egy ideje" években mérhető, ha a teljes folyamatot vesszük. A vépi nevelőtanárkodás több oldalról se az igazi. Az egyik oldal kétségtelenül én vagyok, azt hiszem nincs hozzá elég türelmem, és empatikus képességem. Persze kis malíciával mondhatnánk azt is, hogy nem szeretem ötödszörre is elmagyarázni, miért nem feltétlenül jó, ha 14 évesen valaki okádásig issza magát kannás borral, nézőpont kérdése. De nem mentegetőzöm, azt hiszem nem vagyok nevelőtanárnak való. Egy-két hetes táborokat mindig szívesen vezettem, jól is ment, de ez más időtartam, más közeg. Nem megy , hiányzik a kitartás, négy év után-ami valljuk meg, nem nagy idő ebben a szakmában- úgy érzem, belefásultam. A másik oldal az alaphangulat. Hogy is mondjam, nálunk nem ügyvédszülők ügyvédgyerekei vannak. Ez alapból nem gond, és sok srácot megszerettem itt, de van, amikor feszegetik a hülyeség határait. A harmadik maga a rendszer... Mindemellet Viktor Király belerúgott még egyet a gépezetbe, úgyhogy úgy éreztem jönni kell. És itt vált valóra az, amikor az igény találkozik a lehetőséggel. Egy-két hónap keresgélés után kaptam egy állásajánlatot Ausztriából, a Laaben melletti Animal Spirit-től.


Magát az Animal Spirit egyesületet egy Franz-Josef Plank ( "A Ferencjóska, ahogy magamban hívom) nevű jóember hozta létre, aki valamikor állatorvosként diplomázott. A cél, hogy rossz körülmények között tartott állatok kapjanak egy menedékhelyet, ahol "állathoz méltó módon" élhetik le az életüket. (Ha valakit bővebben érdekel: www.animal-spirit.at)


Két telephellyel üzemel a szervezet, az egyik, a Gnadenhof Hendlberg volt az, ahova épp embert kerestek. Elmentem, körülnéztem, megtetszett, elvégeztem pár nap próbamunkát, és felvettek. A munkakör hivatalos megnevezése "állatgondozó", tehát meglepő módon állatokat gondozok, ami kívülről nézve furcsa váltás lehet egy tanári munka után, de...mindig is szerettem volna állatokkal dolgozni. Ámbár az se utolsó szempont, hogy a fizetésem a mostani duplája... A munkaszerződés alapján egy hónap a próbaidő, utána véglegesítenek, nos, csak nem döntöm addig össze az istállókat. Hétfőn, Augusztus elsején kezdek hivatalosan, de ezt a bejegyzést később teszem majd csak ki, ha már minden rendeződni látszik. Persze ezzel a munkával életmódváltás is jár, vagy életmódváltás a munkával, ahogy tetszik, ugyanis kint fogok lakni Ausztriában, és hetente két napot töltök kis hazánkban. Kicsit tartok ugyan a dologtól, mert eléggé eldugott helyen van az "állatárvaház", és félek az ingerszegénységtől. Más részről viszont, bár csak néhány nap tapasztalata alapján tudok beszélni, úgy látom, azért mindig van itt egy kis jövésmenés, és nem leszek egyedül, a közvetlen munkatársam például, aki szintén ott lakik, egy egészen laza kis csajnak tűnik. Legalábbis van annyira őrült, hogy ne legyen unalmas:) Mindenesetre a hely gyönyörű...igazi Bécsi-erdei hegyesvölgyes, vadregényes táj, amit mindig is imádtam. És maga az elgondolás, egy "állatárvaház" is szép. Sajnos nem tudok rá pontos magyar szót, se a menhely, se a telep nem megfelelő, ezért így kereszteltem át magamban. Mindenesetre nem bánom ezt a döntést. Van egy kis izgalom a gyomromban, de azt hiszem ez természetes ilyenkor. Remélem, minden a legjobban fog alakulni....

Die Russen sind schon im Spájz!!

Hétvégén fenékáztatás, agyszellőztetés, és tündérrózsa-privatizálás céljából lezörögtem Hévízre. Mint a legtöbb magyar üdülőközpont, ez a városka is megtelik ilyenkor nyáron különböző nációkkal. Ami azonban erősen szembetűnt, hogy a gyerekkoromban megszokott osztrák sógorsereglet egyre csappan.

No nem, mintha bánnám...mindig is csípte a szememet ezeknek a helyeknek az erőltetett osztrák-és németközpontúsága. Érthető, hogy a kereskedő mindig ahhoz húz, akitől a nagyobb hasznot reméli, de nem feltétlenül kellene ennek a mentalitásnak honfitársaink rovására mennie. Emlékszem, egyszer hasonló környezetben leteszteltem, mennyivel szélesebb az eladónéni vigyora, ha németül szólalok meg. Másfélszer, legalább. És félreértés ne essék, ezt nem feltétlenül tartom a sógorok hibájának, sőt. Nem csodálkozhatunk, hogy lekezelnek minket, ha Magyarországon az erőltetett alázatosságal találkoznak. Sok előítélet alapját maga az előítélt fekteti le. Van nekünk elvileg egy jó pár éve meghozott, és tudtommal még mindig érvényben lévő törvényünk, amely kimondja, hogy Magyarországon akkor, és csak akkor lehet idegen nyelvű felirat egy üzlet hirdetőtábláján, ha legalább ugyanakkorában szerepel magyarul is a szöveg. Igaz, nehéz lenne ezt alkalmazni mondjuk az "internet", a "pendrive", vagy a "tofu" szavakra, de az ördögbe is, senki se fog sikítva máshova menekülni, ha szoba is kiadó, ott ahol zimmer frei....Persze minden törvény annyit ér, amennyit betartatnak belőle. Szerencsére ez a mentalitás is kopik kicsit az osztrákok fogyatkozásával, vagy a világ változásával, vagy talán rájöttek a jóemberek, hogy ha így folytatják, a magyar se fog velük foglalkozni, ha elfogy a sógor. Hagyván csapongani a gondolataimat, erről eszembe jut egy fogadó, amit valahol úton-útfélen láttam, klasszikus pórias nádtetővel, döngölt-utánzatú fallal, nagy "Halászcsárda" felirattal. Utólag odaműtve az az ajtófélfára egy felirat: & internet café. Na erről ennyit. Ha már az előítéleteknél tartunk: ezek mindig oda-vissza működnek. Most tegyük a szívünket a kezünkre, és képzeljük el, hogy egy beláthatatlan kanyarban százhússzal leelőz minket egy osztrák rendszámú autó. Tegye fel a kezét az, akinek ilyenkor a "közveszélyes őrült" hagyja el a száját, a "sváb paraszt k**** *****" helyett. (Az őszinteség kedvéért: az enyém lent maradt. ) Nade, visszatérve Hévízre: azért van, aki pótolja az osztrák népességet. Méghozzá az egykori Nagy Testvér, Oroszország turistái. Bizony, egyre több helyen van kiírva oroszul, cirill betűkkel is, hogy "change", meg "Zimmer Frei". Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy fogja lereagálni a magyar közönség a cserét, akárhogy is, az oroszokkal szemben történelmi okokból még mindig van egy nagy adag ellenérzés a magyarban. Nem tudom, beveszi-e a gyomrunk. Meglátjuk.
комнаты в аренду.

Keserédes

Olyan furcsa hangulatba kerültem...néha mostanság előjön...mikor nem tudom egyértelműen eldönteni, jó-e, vagy rossz. Valahol a kettő között lehet, sem ez, sem az, de ez is, és az is, erre mondják azt hiszem, hogy keserédes. Bár az újságok napi horoszkóprovatait nem tartom többnek helykitöltő sormintának, amit ráérőidőmben átböngészhetek, az általános horoszkóptípusokat sokszor találom igaznak magamra, és másra nézve is, de legalábbis megkeresem azokat a tulajdonságokat, amiket írnak. Bika vagyok, oroszlán aszcendenssel, a stabilitáskereső, négy lábbal a realitások talaján élő Föld-jegy beoltva egy álmodozó, nyughatatlan Tűz-jeggyel. Furcsa párosítás, és nehéz kordában tartani őket, békét keresni közöttük, ha már így egymás mellé kerültek. Mostanság megint változik az életem, illetve hát változtatok rajta. Az oroszlán szereti az ilyesmit, de a bika néha berzenkedik ellene. Aztán persze az egyik a szarvát rázza, a másik vicsorog. Én meg próbálok kedvére tenni mindegyiknek. Most itthon ücsörgök, a nagybüdös nyáriszünet első olyan napján, amikor igencsak ráérek. Páromat a lovardában akasztják ki épp a gyerekek, a fontosabb teendőimet elintéztem tegnap, én meg Árnyék Úrral nézem az esőt, ami végre, másfél hét kánikula után megeredt, és mászkálnak a gondolataim. Hol patájuk van, hol agyaruk, hol mindkettő, hol egyik sem. Mindenesetre az esőnek nagyon örülök. Mindenre ráfért már.

Nem tudom-nem hiszem-hogy bárkinek teljesen érthető lenne ez a bejegyzés, de egyszerűen jól esett leírnom.

Agglegény formagyakorlat

Maga nős ember, vagy boldog,
Maga rossz ember, vagy jó?
Vagy a nőket pont úgy falja, mint a trójai faló?
Maga pártatlan, vagy páros,
Maga csal, vagy csalható,
Maga házastárs, vagy társasházban agglegény lakó?

Mert ugye agglegénynek lenni, az bizony státusz. Annak minden velejárójával. Viszont határozottan tanító jellegű. Ráébreszti az embert, hogy vannak dolgok, amikről eddig azt hitte, csak lassan, és bonyolultan végezhetőek el, az agglegény-alternatívákkal azonban gyorsan és egyszerűen is. Tehát az agglegénység-jórészben- túlélési forma. Valójában én csak agglegény "jellegű" életet élek (épp egy egész szépen alakulgató párkapcsolatban vagyok ;)), de az egyszemélyes háztartásom feje jómagam vagyok (és ezen egyelőre azt hiszem nem is fogok változtatni). Illetve nem is annyira egy, mert ott van ugye Kutya Úr, aki nagyon precízen fel tudja hinteni fekete szőrrel a ház minden pontját, valamint Nyúl Úr, aki meg fekete sz...hagyjuk. Namost, tekintetbe véve, hogy általában rohampocok módján élem a munkanapokat, meg kell oldanom, hogy viszonylag kis idő és energiabefektetéssel viszonylag kis kupleráj legyen körülöttem, és jól érezzem magam otthon(is:)). Szeretek például főzni. A gond az, hogy egy jóféle paprikáskrumpli elkészítése legalább egy óra, és rengeteg krumplihéj. A pogácsát nagyon szeretem, de aki csinált már, tudja, mennyi mocsokkal jár, hogy ne is emlegessem a lángost. A babgulyással pedig egy baj van: a bab, ami (főleg ha a feledékenyebbje nem áztatja be előtte nap) ha jó formában van, 3-4 órát is elrotyog, mire ehető állapotba kerül. Nade, az "agglegény" nem hülye. Teszkós chilis bab agglegény módra. Hozzávalók: Kék bevásárlókosár, 3 babkonzerv, 1 kukoricakonzerv, egy löncskonzerv, egy nagy fej hagyma. Hangos "csókolom" a pultnál. Összeborít, megrottyant, bekebelez. Körülbelül 1000 jó magyar forint, és másfél napi eleség. Kisebb csodákat lehet varázsolni továbbá rizsből, és tésztából, mindenféle szervesanyag hozzáadásával. Ha már a gyorsított eljárásoknál tartunk,a mosás egyik eleme, amit világéletemben utáltam, a teregetés. Főleg, ha sok apró dolgot (zokni, ld. ott) kell teregetni. Erre találta fel az agglegényvilág a teregetés helyett a "borogatást": lavórt vállmagasságban a fregoli fölé emelni, majd vertikálisan 180 fokkal elfordítani. (A holmik 80%a fennmarad. Tényleg.) Aztán ott van a reggeli torna-projekt: futás-súlyzózás-felülés-kutyaetetés-súlyzózás-felülés-reggelikészítés első fázis-súlyzózás-felülés-reggelikészítés második fázis-súlyzózás-felülés-mosógép beindítása-súlyzózás-felülés-lihegés. Vagy a levegőben történő ruhahajtogatás, és a 10 pár sötét zokni előnyeként alkalmazható random párosítás. Akárhogy is, nem feltétlenül rosszabb mindig, ami egyszerűbb. A tapasztalat az tapasztalat. Főleg, ha működőképes, márpedig az agglegénytechnikák működnek.
Tényleg:)

Utóhangzat: Agglegénysaláta kamrazug módra

Pár nappal járok a bejegyzés után. Egy ideje bújkál bennem valami megfázásféle, de ma határozottan kifejzte a kisördög, hogy nem viccel, beteg leszek, ha nem vigyázok. Na ilyenkor szoktam "ördögűző" estet tartani, ami annyira pogány gyógymód, hogy itt nem is merem leírni. Elég annyi, hogy kell hozzá egy meleg takaró, egy jó film, esetleg társaság, méz, és Mici néni^® -féle házi. Hatásos, tényleg. Naszóval, épp az Asszonypajtást^® , és a Kopasz^® cimborámat vártam, miközben megkezdtem a szeánszot, amikor is rámjött a konyhai kreatívkodhatnék. Frissiben rögzítem a dolgot, hogy én is emlékezzek rá később.

Hozzávalók: 1 fej saláta (még mielőtt kidobnám), kockatészta (eredetileg a kutyának főzve), hagyma, baconszalonna, és a kamra egy elfeledett zugából elővakart Maggi^® rakott húsos rizs alap.

A salátát apróra szabdaljuk, némi hagymát vágunk hozzá majd felöntjük salátalével. Közben feltesszük főni a tésztát. Pörköltalapgyanúsan megpirítjuk a hagymát, majd a paprikázás után felengedjük vízzel, hozzáöntjük a rakott húsos rizs alapot, és hagyjuk rotyogni. Összeérés után a salátáról leöntjük a levet, és jól átmossuk, majd kinyomkodjuk. A megfőtt tésztából hozzámerünk annyit, hogy a kutyának is maradjon egy vacsorára való. Nyakon borítjuk a pörköltalapgyanús- rakott húsos rizs alapos szósszal, és beleszeljük a szalonnát. Ha igazán autentikusan akarjuk elkészíteni, akkor mindezt menet közben találjuk ki. Főleg, hogy valószínűleg lehetetlen kétszer egymás után ugyanúgy elkövetni, hacsak nem szerezzük be direktbe ezeket az alapanyagokat. De akkor már azért nem lesz ugyanolyan.
(Mondjon aki, amit akar, de nem sikerült rosszra:).)

Emzérájder, öcsém!

Két kerék.
Két ütem.
Kétkomponensű üzemanyag.
Kétségtelenül a motorokról beszélünk.




Mint ígértem a plüssmackó által félbeszakított bejegyzésben, megosztom Veletek gondolataimat a motorozásról. Szóval, valahogy úgy kezdődött nálam ez az egész, hogy úgy három éve(?) vettem egy simsont. Pusztán anyagi megfontolásból tettem, mert az opelparipa, a maga benzinzabáló módján erősen péntárcakárosító tud lenni, ha az emberfia 40-50 km-t vezet átlagban naponta. Valójában soha nem érdekeltek a gépek, így a járművek se, ha elment mellettem egy egy szép autó, vagy motor, megnéztem, és...és ennyi. Namost a vírust akkor kaptam el, amikor felültem a simsonra, elkezdett fütyülni a szél a fülem mellett, telement az orrom az út porával, és rájöttem, hogy a sokat emlegetett "szabadságérzet" nem csak legenda. Innentől nem volt pardon, motor kellett a vala... fenekem alá. Hogy mi adja pontosan ezt a "szabadságérzetet", azt nehéz megmagyarázni, mert elvileg egy lehúzott ablakú autóban furikázni majdnem ugyanilyen, valójában, aki ült már motoron, az tudja, hogy egészen más. Talán őseink érezhettek hasonlót egy tüzes paripán száguldozva. Olyan, mintha kitágulnának a határok, bárhova eljuthatnál, ahova akarsz, és maga az utazásélmény is egészen más, ha egy motoron ücsörögsz, mintha egy zárt kaszniban: gyakorlatilag közvetlenül érzed a téged körülvevő levegő illatát, hőmérsékletét, még a táj látványa is mintha közelebb jönne. Mondjuk a fent említett simson messze volt egy "tüzes paripá"tól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ráadásul delikvensünk finoman szólva hülye volt a gépekhez, így elég sok problémát okozott a motor karbantartása. Sajnos, bármi romlott rajta, segítséget kellett kérnem. Márpedig romlott, szinte naponta. Így néhány hónap szenvedés után elhatároztam, hogy megválok a német csodától, és beruházok valami...más jellegűre. Itt követtem el A hibát. A következő masinám egy drága, ámde sz*r gép volt. Bár szép. Nagyon szép. De a jó tulajdonságai itt véget értek.


A Red Rose-t elég ütöttkopott állapotban vettem, mondván, hogy majd felújítom (hozzánemértés). Az első meglepetés akkor ért, amikor a szervizben közölték, hogy hááát...nem volt jó ötlet. A gép rosszabb állapotban volt, mint gondoltam (hozzánemértés), és drágább volt hozzá az alkatrész, mint gondoltam (hozzánemértés). Mindenesetre kapott egy szép fényezést, mintákat, miegymást, szóval kívülről gyönyörű lett...de heti szinten elromlott rajta valami, aminek a javíttatása nem kis pénzbe került. Az egyetlen haszna a dolognak az volt, hogy mint jó szamár, a saját káromon elkezdtem megtanulni, hogy mégis hogy épül fel egy motor, hogy lehet házilag kisebb javításokat elvégezni, mire illik odafigyelni. Ez a folyamat még mindig tart, de hálIsten már tűrhetőbben állok :) A kiindulóponthoz képest mindenképp. Nos, miután be kellett látnom, hogy magával a szépségével annyira megyek, hogy nézegethetem, megváltam az Apriliától is. Elég jó áron. És mivel a hangya már elszaladt, elhatároztam, hogy az árából leteszem a nagymotorjogsit, és beruházok egy erősebb, gyorsabb, de olcsóbb motorra. Így került a kezem alá a Motorradwerk Zschoppau egyik szösszenete, az
MZ ETZ 251.



Persze ez még mindig egy amolyan "oldschool" tragacsnak számít a modern motorok világában, de, DE! a maga negyedliteres motorjával elég erős szerkezet, bőven megy annyit, hogy viszonylag kezdő motorosként ne merjem továbbhúzni a gázkart, és a forgalomnak ne fenntartója, hanem aktív részese legyek, valamint ne kelljen autóba ülni, hogy "előbb odaérjek", és az azóta összeharácsolt motorbütykörész-tudásommal a legtöbb kisebb gondját megoldom otthon, óccsóé'. Ha pedig megáll a tudományom, még mindig megvan az az előnyöm, hogy egy gépésziskolában dolgozom, sok motorbolond gyerek között:) Szerencsére mindig akad(t) segítségem, akár a tanítványok, akár a gyakorlati oktatók, akár exapósjelöltem (Isten nyugosztalja), akár valamelyik hozzáértő ismerős személyében. Szerencsére egyre inkább tolódik a segítség az elméleti támogatás felé, és a "fejlődésből" kifolyólag egyre ritkábban van szükség bütykölésre. Nem mintha nem követnék még el mindig marhaságokat, de...ritkulnak ezek az estek, határozottan. És hát...az MZ nem csak egy márka, az MZ egy érzés:) Persze, egy szemszögből mondhatjuk, hogy ezeréves keletnémet kramanc, és messze nem egy kategória az újabb gépekkel, de valahogy...megvan a saját élményvilága. Néha látom az emberek szemében a csillanást...jééé MZ:) Mindenesetre mostanában se kedvem, se pénzem, és főleg pénzem nem lesz új motorra beruházni, de sokszor átfutott már az agyamon, hogy ha lenne se biztos, hogy megválnék ettől a csettegőtől. Most hétvégén kalézoltunk egy jóízűt egyik barátommal az MZ-n, dombosvölgyes-erdősmezős tájakon áthaladva egy country dzsemborira tartva, és az ő szavaival élve "Néha csak becsukta a szemét, és élvezte". Persze én sofőrként nem csuktam be a szemem, de tényleg olyan...szabadságillata van az ilyesminek.
Egyszerűen szeretem.