Ujságirás, rádijózás

Említettem-e, vagy sem, ha igen, akkor már tudja, ha nem, akkor majd most, annó elvégeztem én egy kommunikáció szakot a főoskolán. Ez azért volt így, mert a mi rendszerünkben még kötelező volt szakpárt, értsd, két szakot felvenni. Namost, én ugye alapvetően biológiára mentem, aztán nézegettem, hogy mit lehetne mellé berakni. Aszondja, földrajz, hát nem rossz, de nem az igazi, matematika, na hagyjál, kémia, ahhoz hülye vagyok, magyar, szeretem, de annyira nem, könyvtár, na azt azért mégsem, kommunikáció, na legyen az. Valahogy így. Szerettem ám, sok okosságot meg érdekességet tanul ott az ember. Az mondjuk végig tiszta volt, hogy én nem ezzel fogok karriert építeni. De tudásanyagnak jó volt. 

Itt a komszakon tanították azt a nagy igazságot is, hogy a média a modern világot mozgató egyik nagyhatalom. Ezzel én nem is vitatkoznék. Ami oda le van írva, az leírodott, majd sokak által elolvasódik, ami elmondatik, az el van mondva és sokak által meghallgatódik. Véleményt formál. Mások véleménye pedig fontos, vagy akár döntő lehet sok helyzetben, még ha az egyéni ember kamaszos lázadásában ki is jelenti, hogy "lesz***m, mit mondanak mások". Itt most főleg sok ember, a "sokaság" véleményéről beszélünk. Ez tényleg embereket és szervezeteket emelhet a mennyekig, vagy taszíthat a mélybe. Ez ilyen.

És pont emiatt, az emberfia elvárna némi minőséget. Úgy értem, hogy amit olvas, vagy láthall, annak legyen háttere és korrekt legyen a kivitelezése, legyen azt jó olvasni és kellemes hallani. Namost, nem tudom, ez csak lokális betegség-e, vagy országszintű, vagy világszintű, de beleolvasok a zombihelyi médiumokba, és elkezd rángani a szám és viszketni a hátam. Értitek, ugye, mire gondolok?

Akinek nem tiszta még mindig, mi a téma, hát randomszerűen megnyitok pár (többnyire) zombihelyi médiumot, aztán csak így a portál és a szerző megnevezése, valamint előzetes komment nélkül bemásolom, ami ott olvasható:

"Valaki odasz@rt, és a nadrágját is otthagyta

Emberi ürülék, eldobott nadrág, szemétkupac a szombathelyi belvárosban, a Borostyánkő mellett."

"Meglepő, hogy egy olyan sztár-focista, mint Cristiano Ronaldo ilyen hülye reklámhoz adja a nevét és az arcát"

"mi is meghallgatunk egy-két elő-adót"

 "Hamarosan edzésbe áll az Alba Fehérvér kosárlabda-csapata is. A felkészülés menetrendje elkészült."

"Szabaduljon ki a mindennapok „taposó malmából”, hogy gondolatait rendezni tudja"

Most csak így hertelenjében. Ezek még a kevésbbé zűrösek, láttam/látok napi szinten sokkal durvábbakat. Legjobb tudomásom szerint egy-egy ilyen gyöngyszem, legalább két ember kezén megy keresztül, mielőtt nyilvánosságra kerül. És mégis, mintha kamaszodó gyerekek firkálgatnának két pohár kannásbor után. Lehet csak a nosztalgia teszi, de nem emlékszem rá, hogy tíz évvel ezelőtt találkoztam volna hasonlóakkal. Vagy ha igen, nagyon meghujjogtuk, hogy "nézd már, miket ír...hogy engedhetik ezt megjelenni??" Ma már csak átsiklunk felette egy vállrándítással, betesszük a többi közé. Ezt a trend. Mert a stílus, az nem tanulható. De a helyesírás, az legalább az volna. Ha ketten se ismerik fel a hibát, az sokat elmond a stábról. 

És emellett a "médiaszindróma", az megvan, már az említett főiskolán is volt olyan tanárom, aki két méterrel közlekedett a föld fölött és legendákat mesélt újságírói önmagáról, közben bárki, akit kérdeztem, (főleg médiában jártas személyeket) ismeri-e a nevét, csak a vállát vonogatta. De az utolsó városi lapnál/rádiónál vendégszereplő, hasonló minőségű dolgokat kiöklendező macskajános is felveszi két hónap után a nagy mellényt és felül a magas lóra, hogy "ő közszereplő"...

Hát, itt tartunk emberek. És nem látom, hogy ez ellen nagyon tenni akarnának. Mennyiség a minőség helyett, had szóljon. Nekem mondjuk nincs lektorom, meg korrektorom, innen nyersen kerülnek ki a dolgok. De mondjuk ez nem is újság, nem is rádió. Ha az volna, jobban oda figyelnék. Nem írnám külön, hogy odafigyelnék, meg ilyenek. 

Bár, azt hiszem, a médiában se erőltetik. 

Ezeknek jó lesz, nem? 

Kriptába' csörögnek a halottak....

Prológ

Ez úgy huszonöt éve volt, kiindulva abból, hogy öt, vagy hat éves lehettem. Épp "meló" volt nálunk, kalákában, ahogy falun illik. Ez az emberiség egyik ősi és jól működő találmánya, "városon" már kezdik elfelejteni. Elmesélem, hogy működik. Szóval, van a megcsinálandó dolog. Adott esetben nem emlékszem rá pontosan mi volt az, betonozás, csatornázás, akármi, lényeg, hogy sok ember kell hozzá. Na, akkor a házigazda vesz két láda sört, és áthívja a komákokat, hogy akkó' essünk neki. És nekiesnek, és megcsinálódik. Aztán ha a komákoknak van hasonló baja, akkor megy a házigazda is, és issza a két láda sört. Ez így megy. Ment. Na, épp ilyen volt nálunk. És egy öt (vagy hat) éves gyereknek kell-e jobb szórakozás, mint a talicskás, félmeztelen, izzadságszagú "nagyok" között futkozni, segíteni homokot hordani a kisautóval, lenyalni a sörhabot és általában útban lenni, ahol kell? Aztán, ott volt a Betyár. Földim nekem, falubelim. Kicsit mindig Terence Hill jutott róla eszembe, aki nagy bálványom volt annyi idősen. Megvolt a maga hülye humora, az állandó jókedve, a munkabírása, és általában, a világhoz való tojok bele hozzáállása. Mondjuk a sört is szerette. És akkor, odajött a Betyár hozzám. Most lehet, meg se mondanám kapásból, mi a polgári neve, nálunk ő a Betyár. Gyere Danika, éneklünk valamit! És egy jól képzett tanár türelmével megtanította nekem a következő strófát:

"Kriptába' csörögnek a halottak,

Egymás tyúkszemére taposnak.

Az egyik felkiált, "jaj de fáj"

A másik örömébe" táncot jár.

Kedvenc ételük az aludttej,

Kapd be a faszomat és aludj el!"

És megtanultam, fújtam, mint a rigó. Aztán beszaladtam Jóanyámhoz, mert a gyerek ilyen, megmutatja, ha újat tanult, mert büszke rá. Anyám csak annyit kérdezett: "kitől?" Aztán fogta a sodrófát és kiment az udvarra. És csak annyira emlékszem, hogy a délután hangulata valahogy borúsabbá és viharosabbá vált.

Lóg.

No most, itt ülök harminc, kutyafülét, harmincegy évesen a laptop előtt. Hallgatom az In Flames-től a Come clarity című számot és blogot írok. Belefutottam a szervezés csapdájába. Apósjelölt mondta, valamikor május végén, hogy megyek velük nyaralni Olaszba. Megyek hát, van kérdés? Anyám is mondta, hogy megy Szentpétervárra a barátnőjével. Tudok-e vigyázni a kutyákra? Tudok. Jól van. Egy hónappal az események előtt elgondolkodtam, nem esik-e egybe a kettő. Nyilván, de. Aztán majdnem felakasztottak. Úgyhogy hazajöttem Olaszból három nappal korábban, mikor Jóanyám ment Oroszba és most itt ülök a szülőházban, a falkával körülvéve. Árnyék szuszog a hideg kövön, Pamacs álmodja vak álmát mellettem a díványon, Sanyi, a nősténysanyi, a lábtörlőről ítélkezik, Lajka az udvaron kergeti a jégóriásokat. Asszony Olaszban, Jóanyám Oroszban, én meg kutyafelügyelek, melyből kifolyólag messzire nem is mozdulhatok itthonról. És az amúgy is borongós hangulatomnak megfelelően figyelgetek a faluszéli erdészházban, aminek az Erdésze tavaly átment a szivárványhídon. Holnap viszek virágot a sírjára. Aztán összerántom a komákokat, hogy ne unatkozzak. Grillezünk döghúst és iszunk olcsó lőrét. A faluban két szórakozási lehetőség van: a templom és a kocsma. Utóbbit választom, ma estére. Kaland Írországban, lazítás és az "ez kell érzés" Norvégiában, nyaralás Egyiptomban, alkoholmérgezés Ukrajnában, kikapcs Horvátországban, városnézés Angliában, Lord of the Dance a felszálló párában Spanyolországban, Velence és Bibione Olaszországban, elbaszott romantika Csehországban, új élet Ausztriában, és akkor visszamászok a Pornóapáti kocsmába.

Epilóg

Szorítjuk a sörünket Keresztéllyel, akit még Apámmal kereszteltünk meg a Krisztiánról erre a névre, szóval, szorítjuk a sörünket Keresztéllyel a kocsma kapualjában, ahol lehet bagózni. Ezer éve nem láttlak, meg ilyenek. És akkor odaül a Betyár. Pofacsontja kiböki az arcát, az öreg alkoholisták hályoga borítja valamikor terencehilles szemét. És azt mondja: 

Te, Kisvarga, emlékszel, még?  Anyád majdnem megölt...
és együtt dúdoljuk:

"Kriptába' csörögnek a halottak,

Egymás tyúkszemére taposnak.

Az egyik felkiált, "jaj de fáj"

A másik örömébe" táncot jár.

Kedvenc ételük az aludttej,

Kapd be a faszomat és aludj el!"

Alternatív

Bármely zenei irányzatról, stílusról véleményt mondani, azt hiszem mindig egy kicsit vékony jég. Ugyanis az ilyesmi erősen ízlésfüggő, az adott ember ízlését pedig az egész addigi élete alakítja. Ezért úgy gondolom, igazán objektívan nehéz. Mivel a maga helyén a maga idejében a maga közönségének bármi lehet "A" legjobb. Ezért kéretik a tisztelt rádiónéző közönségtől az itt következő irományt egy szimpla egyéni élménynek venni, bármely stílus feletti ítélet helyett, ez utóbbi sem szándékom, sem célom. 

Ami a zenei ízlésemet illeti, az valahol a "kézzel csinált" rocktól a hasonlóan manuális különböző metálműfajokon át terjeszkedik a "villanygitár, szörnyespóló, fejrázós huligánok" világán belül. Mindemellett igyekszem sem beszűkült sem szűklátokörű lenni, nem utasítok el egy zenét élből csak azért, mert nem az én stílusom. Innen-onnan akadnak másvilágbeli számok, amiket szívesen meghallgatok. 

Így jött a Brains is. Meg az AlteRába. Az AlteRába az a fesztivál, ahova eddig soha nem jutottam el, mert soha nem mozdított meg a felhozatal annyira, hogy rászánjam magam. Mondom, most rólam van szó, ez megintcsak nem egy mínősítés volt, egyszerűen más az ízlésem. Aztán, Zasszony révén találkoztam a Brains pár számával és általánosságban befogadhatónak, néhány számuk kifejezetten jónak ítéltetett. Úgyhogy, mikor ez a kettő kombinálódott, értsd: jön a brénsz az alterábára, menjünk le! akkor lementünk brénszre az alterábára. Ha így nem tudjátok, kik a Brains együttes, tessék rájukkeresni jútúbon. A stílusuk azt hiszem nem passzírozható be egy kategóriába se, de egész jók. Annak tűntek.

Maga az AlteRába egy közepes, inkább kis területű fesztivál a Rába partján, két színpaddal, illeszkedve Körmend méreteihez. A nép teljesen vegyes, olyan összevissza mindenféle stílusú, nagyon feltűnő elemek nélkül. Körbemászkáltunk, fröccsöltünk, elvigyorogtunk az Anna and the Barbies túlfőtött libidójú énekesnőjének jópofa beszólásain, aztán kezdődött a bréjnsz, jejee.  Namost, itt történt némi szubkulturális félreértés. Mert a lányok ugye az első sorból akartak bréjnszt nézni, ott meg akad némi tülekedés. Ezzel rendben is vagyunk, a koncert ilyen. A gond alapját az a jóember képezte, aki némi alkoholmámorban nekiállt a jányokat nem túl finoman ide-oda taszigálni. Márpedig, az általam látogatott koncerteken ezt amolyan gőzkieresztő játékként, "pogó" (fn, egyes szám, ld ott) ismerik és hallgatólagos megállapodás tárgya, hogy ha valaki belekezd, azt a többiek is megtaszajthatják, oda-vissza alapon. Hát mondom a jányoknak, cseréljünk helyet, aztán megbillentettem kicsit a delikvenst, amiből az lett, hogy három méterrel odébb, lábbal az ég felé fogta meg a sűrűsödő tömeg, engem meg letoltak, hogy ne balhézzak. 

Na jó. 

Összeszégyelltem magam és hallgattam a koncertet.

Szóval a koncert. Meg kell mondjam, a Brains mint banda itt meghalt számomra. Nálam mindig vízválasztó egy együttesről alkotott véleményemben, mit művelnek élőben. Őket meg hallgatom, hallgatom és valami nem oké. Valami nem olyan. Aztán koppan a garas, sajna ők is az a kategória lesznek, akiket a "stúdióegyüttes" név alatt szoktam emlegetni. A zenészek jók, jól csinálják a dolgukat. A problémaforrás az énekes, akiknek a brains zenéjét karakteressé tevő magas-karcos hangja és rasztaangolja itt karcmentesen laposan szól, "akarni venni hűtőgép" jellegű kiejtéssel. Elmászkáltam a félig telt sátor különböző pontjaira, hogy lecsekkoljam, a szokásosan f*s magyaros hangosítással van-e a baj (már úgyértem azzal persze alapból baj van) de nem az volt a ludas. A technikusok néztek is ferdén, hogy miért akarok a korsó sörrel a kezemben a keverőpult kordonja mellett ácsorogni. Nem, ez sajna ilyen. Visszahallgattam még egy pár koncertjüket jútúbon, tévedés kizárva. Ez az a fajta stúdióban utánmunkált, géppel kiegyengetett hang, ami élőben elvérzik. Megmutatom, miről beszélünk:

Az elmélet:

És a gyakorlat:

Nos, köszönjük Brains. Részemről, azt hiszem, ennyi voltál...AlteRábára még lehet, hogy megyek. 
Legfeljebb nem pogózok.

Utólagos hozzáfűzés: komámember hívta fel a figyelmemet egy fényképre, ami az eseményen készült. Mindenesetre véleménytükröző. De azt is mutatja, hogy a véleményem egyéni.

Sötét isten

Láttátok a Fehér Isten-t? Tudjátok, az új filmet, ami úgy robbant be a köztudatba, mint a bomba...

Nem egy jó film. Úgy értem, technikailag nem jó. A színészek csapnivalóan gyengék, a képek silányak. És mindemellett a Fehér Isten olyan film, ami benyúl az ember torkán, le a szíve legalsó bugyráig és ott kezd el matatni valami pókhálós veremben. Emlékszem, hárman-négyen is kijöttek a filmről. Nem azért, mert gyengék voltak a színészek. Csak mert nem bírták.

És most van úgy két éve, hogy felkértek az Állatvédők Vasi Egyesületének elnöki posztjára. Ez egy ilyen ötperces telefonbeszélgetés keretén belül történt. Annó nagyjából azért, mert kellett valaki. Az egyesület nő-nődögél. Aztán, igyekszem hozzátenni a magamét. Az aktív tagok vegytisztán nők. És minden tisztelet nekik, elvégre a tényleges munkát ők végzik. Ők mennek kutyát menteni a parkerdőről, veszekedni a "caláddal", ők kelnek egy órával korábban megetetni az ideiglenesben befogadott exkóbor állatsereget. Én próbálom egyben tartani a rendszert és amikor kell kinyitni a pofám, szervezkedni, veszekedni, okos embereknek még okosabbakat mondani, szerződést aláírni, propagálni, ötletelni. Pont ma kaptam meg egy cikk alatti álneves kommentelőtől, hogy a pofakinyitás túlzottan is sikerül. Lehet mondjuk, hogy nem bánom. Nem vagyok se túl türelmes, se túl könnyű eset, se túl csendes. De lehet, hogy ezt se mindig bánom.

Néha aztán ha épp Agyarországon vagyok és ráérek, vagy valami nagyon zűrös van kilátásban, elmegyek én is a csajokkal belenyúlni a lecsóba. Ez soha nem egyszerű. Az öreg megunt állat, az udvaron hagyott kiugrott csípőjű kutya, a fél méteres láncon az életét leélni kárhoztatott keverék, és mindig, mindenhol az emberi ostobaság és "nem akarás". Mert azt nagyon kevés embertől hallottam, hogy "nem szereti az állatokat". Az állatokat mindenki szereti, így vagy úgy. Persze, valamikor ez nagyjából a vagyontárgynak szóló szeretetre korlátozódott. El kellett látni a gyereket, enni adni a disznónak. A kecske azért volt, hogy tejet adjon aztán megegyék, a kutya azért, hogy őrizze a házat. Ha valamelyik nem tudta többé betölteni a funkcióját, meg kellett szabadulni tőle. De a világ eljutott abba a fázisba, hogy elvi síkon, mondom elvi síkon mindenkinek van elég ennivaló. A tejet a tescó adja, szójából, a házat meg a riasztó őrzi. És feltámadt az emberekben az érzés, hogy akkor lehetne könnyebb az állatoknak is.

És itt valahol el is veszik az egész. Mert kényelmetlen, mert ciki. Tegnap voltunk kint egy háznál, ahol otthagytak egy öreg kutyát. Csontsoványan, sántikálva jön elő, bújik oda akárkihez, a fizikai éhség a legkisebb baja. És összeszalad, hej a falu népe, ömlik a szájukból az okosság, meg a szitok, hogy hogy lehet ilyet. A kezükbe nyomunk egy zsák kutyatápot, hogy valaki adjon már neki naponta, amíg megoldást találunk. És állnak és néznek, és vonogatják a vállukat, és ömlik a szájukból a szitok, hogy hogy lehet ilyet, de a tápért egyik se nyújtja a kezét. Aztán megjön a tulaj és szétspriccelnek, mint a verebek amikor követ dobsz közéjük. Pedig a tulaj nem is ijesztő, nem is egy kétajtós szekrény, magyarul is ért. Átlag kigömbölyödött ötvenes buckalakó. 

Aztán beszélgetünk vele hosszasan.  Szereti ám ő az állatokat. De az orvos messze lakik, drága is. Meg amúgy is, hetente kétszer jár ő ide. Keresünk valami félmegoldást, amivel javíthatunk a helyzeten.  Egész megoldást szeretnénk, de nem tudunk. El nem vihetjük a kutyát, nincs hova. A saját fizetésünkből nem tudunk összedobni egy menhelyre valót. Állam bácsi szarik ránk. Az emberek mellettünk állnak, de mikor nettó százból tartják el a családot, egy ötszázasnál több nem jut az állatvédelemre. Azt meg elviszik a mindennapi kiadások. Hát beszélünk türelmesen az emberrel, hátha megmozdul benne valami.

Feljelenthetnénk, persze. De a kutyának az se lenne jobb. Mert mikor egy ilyen ügy a törvény elé kerül, ott ugyanezek az átlag kigömbölyödött ötvenes buckalakók morzsolgatják a papírt a nikotinfoltos ujjaik között. Szeretik ők az állatokat, jó is lenne segíteni, de kényelmetlen és ciki. Elkaptunk nemrég egy jóembert. Több kutya éhen döglött nála a láncon, az utolsó megmaradtat zörgő csontokkal hoztuk el. Kapja a feljelentést állatkínzásért, indítványozzuk, hogy tiltsák el a további állattartástól. A törvény leírja, hogy kutyát így tartani tilos, az önkormányzatnak lehetősége van eltiltást adni, a rendőrségnek lehetősége van megbüntetni. A feljelentést az állam fogaskerekei egy kattanás után visszadobják. A szakértőként felkért állatorvos a közelében nem járt a kutyának. Talán látott róla egy fotót. "Az állat élete nincs veszélyben". "Nem történt bűncselekmény". Megírom a fellebbezést, belemásolom betű szerint a törvényt. 1998. évi XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről: II. Fejezet : Az állat védelmének általános szabályai  4. § (1) Az állattartó köteles a jó gazda gondosságával eljárni, az állat fajának, fajtájának és élettani szükségleteinek megfelelő életfeltételekről gondoskodni. Mosom kezeimet, nálam okosabb emberek írták ezt. A fogaskerék újra kattan egyet, és jön a válasz, miszerint mi mint állatvédő egyesület nem fellebbezhetünk, mert nem mi vagyunk az ügy sértettjei. További jogorvoslatnak helye nincs. Az ügy sértettje a kutya volt. Az a szerencsétlen, akit csontsoványan akasztottunk le a láncról és az a kettő-három, aki korábban elpusztult az éhségtől. Hát, talán legközelebb őket kellene megkérni, tegyenek feljelentést.

És mindenhol ez van, mindig ez van. Olyan az egész, mint belepisálni a Dunába. Bár mégsem, mert valami mozog az emberekben. Sok nem kellene hozzá, hogy szárba szökkenjen. Csak egy kicsi mindenkitől. Csak egy egész picit megmozdulni, csak egy percre lerúgni a takarót, akkor is, ha fázik a lábunk. Ez még el fog tartani egy darabig. Azért addig is nyitva tartom a pofám.

Diplomaértékelés, próbanapozás, részmunkálkodás, mézesmadzag, kutyafüle.

Megígértem még ebben a bejegyzésben, ugye, hogy szólok, ha kiderült, mi lett a diplomámból Sógoriában. Hát, most eleget teszek ezen ígéretemnek, elismertettem idekint a diplomámat és kiderült, hogy mi lett belőle.

Egyébként arról akartam mesélni, hogy,...ja, vagy az eredmény is érdekel benneteket? Na jó, elmondom azt is. Sajna, nem sok. Kicsit elhúzták előttem a mézesmadzagot. Beleestem a rendszerek közötti verembe, ugyanis én még nem a Bsc-Msc (Basic-Master, ahogy tetszik) besorolás alapján diplomáztam, hanem a klasszikus főiskola/vagy egyetem hierarchiában. Namost, az én diplomám főiskolai, ami-valljuk be-azért többet nyom a latban mint egy Bsc. De ugye ez a rendszer már nincs, fölfelé meg nem kerekíthetnek, mert kevesebb mint egy Msc, hát Bsc-nek fogadták el. Aztán meg, tanári szakot Sógoriában csak párosával lehet végezni, az én biológia mellé brahiból felvett kommunikáció szakom meg nem kifejezetten tanári. Illetve kifejezetten nem az. És sógoréknál nem is létezik, mint szak. De jó fejek voltak, megoldották a kérdést úgy, hogy a kommunikációt elismerték mint kiegészítő képzést. Ergó lett egy Bsc értékű biológiatanári diplomám. Amivel- nem lévén szakpár- kicsit nehéz lenne a tényleges szakmában mit kezdeni. De van. Ez is valami. Sokat nem lógattam az orrom miatta, tekintve, hogy habár ez nem változtatott az eddigi státuszomon pozitívan, de negatívan se, mert azt amúgy se nagyon tudnám elképzelni magamról, hogy a Jürgenkéknek meséljek a vékonybél részeiről. Illetve elképzelni el tudom, de kedvem, na az nincs hozzá. Plusz, viccesség is van. Sógoréknál középiskolától fölfelé minden hülyeséget a nevéhez írhat az ember, tehát mostantól mint "Daniel Varga BSc" élem napjaimat. Ez meg már nem úgy hangzik, mintha mindenkivel libát őriztem volna, ugye?

Na aztán. Onnantól, hogy kiderültek az irányvonalak, az eddigi piszmogás helyett nekifeküdtem amúgy Istenesen a munkakeresésnek. Meséltem már róla, hogy etéren a "sörétes" módszerrel dolgozom, azaz bárhova, ahol látok némi esélyt arra, hogy jól érezném magam, bedobom az önéletrajzomat. Mondván, hogy inkább röhögjenek egyet rajta, vagy hívjanak be és én mondjam azt, hogy "akkor lesznek szívesek megtermékenyíteni az állásajánlatot, kérem", mint hogy elszalasszak egy lehetőséget. Így esett, hogy jópár elküldött email után múlt hét elején felhívtak. A helyzetet úgy tessék elképzelni, hogy ébredés után vagy egy perccel bandzsítottam bele épp a konyhaasztalnál a kávémba. És akkor egy, az én agyamnál jóval frissebb női hang vidáman, ámde hadarva mondja, hogy jelentkeztem hozzájuk, mennék be próbanapra. Annyi tellett tőlem, hogy "Örülök, megyek." Hála az égnek, gyorsan magamhoz tudok térni, fel is villant a piros sziréna a fejem hátuljában, hogy "ba*ki, ezek most kik?? Illetve: hogy tudjam meg? Csak nem mondhatom, hogy hallod anyám, ti most melyikek vagytok a tízből??" Szóval, amíg nyújtottam a próbanap időpontjának kérdését, előrukkoltam a "Megmondaná a pontos címet kérem?" formulával, ami alapján utána belőttem őket.

Próbanap. Szóval, visszanyomoztam a céget, hogy hova is megyek. Valami állatorvosi klinika, többre nem jutottam, nem mondott túl sokat a hirdetés. Kiderült, azért nem, mert a meló nagyon sok mindent foglal magában, tehát nem akarták aprólékosan leírni, inkább személyesen megnézni a delikvenseket. Tömören elmagyarázva egy állatorvosi asszisztensi állásról van szó. A helyszínen meg lett egymásnak örülés. Én örültem, mert: 

1) tetszett a munka, kifejezetten.

 2 )Részmunkaidős, 25 órás, de kikombináltam, hogy keresek vele annyit, amennyiből a mindennapi kiadásokat tudom finanszírozni, aztán még keresek mellé valamit, hogy az egyéb igények is kielégíttessenek. 

3) Meg a banda is szimpatikus volt. 

Ők meg nekem örültek. Mondván, hogy igen jól passzolnék ide. Na mondom, mi baj lehet? 

 Hát a baj "az" a kolléganő, aki minden cégnél előkerül valahonnan. 25 órás heti munkaidőt rendes ember ugye úgy igyekszik teljesíteni, hogy két nap meghúzza a malac farkát, egy nap dolgozik egy felet, aztán a hét hátralévő részében azt tesz, amit akar. Ez így nagyjából ment is volna. Aztán a próbanap estéjén betelefonált a szülésből épp visszatérő kolléganő, hogy ő most a gyerek miatt csak délelőttönként tud majd dolgozni. Ebből kiömlőleg, hétfőtől péntekig, délután fél háromtól este fél nyolcig lenne a 25 óra, amire én kellenék. Azt meg, ugye, csinálja a hóhér. Gondolom nem kell magyaráznom miért. ( Se magánélet, se sport, se másik meló mellette...) Hát, abban maradtunk, hogy jövő hétfőn bemegyek még egy próbanapra, addig gondolkodom a dolgon. Nagyon nincs mit rajta. Abban bízom még, talán ők is gondolkodnak kicsit és/vagy senki más sem fogja így bevállalni. Ha meg mégse, avagy mégis, akkor ezzel a mézesmadzaggal csomóba kötöm a többit, és azzal legyezem magam, hogy így is jó, előbb-utóbb úgyis bejön, amit szeretnék.

Szépség, ideál

Az előszónak, mely ez itt, szigorúan véve semmi köze az alaptémához. Ellenben el kell mondjam, ország-világ előtt. Tegnap este figyelmetlenségből felrúgtam egy pohár pálinkát, és a nedű a padlóra ömlött. Erről nagyon nincs mit mondani, az se mentség, hogy nem vagyok jó passzban. Én már szembe néztem a tényekkel. Amennyiben a Thorium blog nem üzemelne egy ideig, az azért van, mert Nepálban, egy kolostorban keresem a megvilágosodást és a megbocsátást. Olyan helyen, ahol nincs wifi.

Maga a téma viszont azért jött, mert szembe nézett velem (szintén tegnap) a napi sajtóból a Rubint Réka. A Schobertné Rubint Réka, a fittnesszkirálynő megvan? ő na:

Ellenben ez a bejegyzés nem is róla fog szólni, meg nem is a pálinkáról. Az utóbbit már lezártam magamban, az előbbivel meg később foglalkozunk, ő azért van itt, hogy tudjátok, hogy indult a gondolat.

Na kérem, szépségideál. Illetve szépség és ideál. A szépségre mondta valami bölcs ember, hogy "Szép az, ami érdek nélkül tetszik". Ez szerintem egy jó gondolat, nagyjából el is tudom fogadni. Szűkítve azonban a hurkot, én most itt az emberi szépségideálra, illetve az emberi szépségre, mármint magának az embernek a többiek szemében való szépségére akarom kihegyezni a dolgot. Mondhatnám arra,- hogy mindenki értse,- hogy "kinek mi gyön be."

És erre aztán nincs recept, továbbá ilyesmin alapból nem is szoktam vitatkozni senkivel, mert ez már ízlés dolga, az ízlést meg ezer dolog alakítja születéstől kezdve, tehát mindenkié más. És mégis, vannak emberek, akik több mindenkinek "gyönnek be" és vannak akik kevesebbeknek. Tehát kell, hogy legyen mégis valamiféle objektív mérce, ami alapján azt mondhatjuk, hogy ez az ember "szép", vagy "nem szép". A szubjektív mérce aztán ezt kiegészítheti úgy, hogy: "szép, de nem gyön be", vagy "nem szép, de begyön". Erről sem akarnék hosszan regélni, bármely kedves olvasó, aki elmúlt már 14, és az értelmi intelligenciája magasabb a hengeresférgekénél érti, miről van szó. Van akit szépnek tartunk, de nincs meg benne "az" a valami és lehet fordítva is, vagy mindkettő, vagy egyik sem. 

Na, most figyelj. Ami viszont szeget ütött a fejembe, az az, hogy ezt a kérdést-maradván most a klasszikus férfi-nő kontextusban-úgy szoktuk megfigyelni, hogy nekünk, férfiaknak melyik csaj jön be, vagy a csajoknak melyik férfi jön be. De egészen vicces megfigyelni, hogy a férfiak melyik hímről gondolják, hogy ő jóképű volna, illetve a nők melyik nemtársukat tartják szépnek. És itt jön a képbe a Rubintréka. Amennyiben valaha is úgy alakulna, hogy ez a blog eljut hozzá, ezúton is elnézést kérek, ez nem a személye elleni támadás. Tehát, Réka azért ütött szöget a fejembe, most hogy szembe jött, mert pár hónapja szintén ő jött szembe egy facebook-oldalon. Ahol is a kommentekben az emberek az egekig magasztalták. És ezek az emberek szinte kivétel nélkül nők voltak. Leírták, hogy a Réka egy nőideál, gyönyörű, sportos és minden nő szeretne olyan lenni, mint ő.

Kedves hölgyeim, bele kell, hogy szellentsek gyönyörű világotok illatozó rózsakertjébe, Rubint Réka férfiszemmel nem jó csaj. Ez nem egy egyéni vélemény, általában nem tartjuk annak. És itt jöttem rá, hogy valami oltári szakadék van etéren a férfi és a női meglátás között, és gyártottam is rá egy elméletet: szerintem azért, mert mindkét nem tök más dolgokat figyel meg erősebben és tart mérvadónak mindkét nemnél. Tehát, maradva Rékánál, a nők valószínűleg jó alakúnak tartják. (Sértődés ne essék, valóban sportos, edzett, de) nálunk férfiembereknél a Réka alakját illető dicsőítés már ott bukik, hogy kisfiúsan keskeny csípője van, ez pedig minekünk általában nem tetszik. Fogadjunk lányok, hogy ti ezt eddig észre se vettétek rajta? És itt le is szálltam a Rékáról. minden tiszteletem az eredményeinek. 

(De akkor is ronda vagy b..meg...)

Namost, ez az egész história nem csak nőkre van ám kihegyezve. Valószínűleg mi ugyanilyen difisen működünk az ő szemükben. Vegyünk egy ellenpéldát. Ha kellene egy ismert férfikarakter mondani, aki az én szememmel nézve jó kiállású legény, és mondjuk alkalomadtán szívesen felvenném a külsejét pár napra, akkor nekem hirtelen mondjuk a klasszikusan marcona arcvonásokkal és egy kőszénbányász testalkatával megáldott svéd akciószínész, Dolph Lundgren ugrik be. 

Namost, őrá meg a jányok szoktak úgy csinálni a szájukkal, ha szóba hozom, mint mi a Rékára. Így, hogy "phöjj...". Szóval erről ennyit.. De nem kell feltétlen filmszínészeket, vagy sportolókat keresgélni, csak egyszerűbb volt. Biztosan mindenkinek van az ismerősi körében olyan azonos nemű emberke, akiről nem érti, hogy miért gyön be/nem gyön be általában a fiúknak/lányoknak. 

Viszont azért volt jó színészekkel és sportolókkal példálozni, mert őket nem ismeri mindegyikünk személyesen, de tudjuk, hogy néznek ki. Így kiszűrhető a témából az ember többi összetevője, a kisugárzás, a jellem, a karizma, amik bebonyolítják az egész elméletemet, ezért nem is akarok itt foglalkozni velük. Ez a kérdéskör most tisztán az objektíven vett külcsínyről szól. Hogy még abban is nagyok a véleménybeli eltérések, ha a különböző nem képviselőit kérdezzük. Teljesen más szemmel nézzük a többi embert mi férfiak és a nők, legyen szó rólunk férfiakról, avagy a nőkről. Határozottan meg tudunk lepődni, hogy a saját nemünk képviselői közül kit tartanak általánosságban "szép"nek a másik nem képviselői. Mert valahogy, másképp mérjük ezeket a dolgokat. Egészen másképp.

És bizonyára sok tudós elme írt más sok vastag könyvet erről a témáról. És írják őket a mai napig. Ezért, hogy mik is azok az apróbb-nagyobb jelek, tulajdonságok, amik általában tetszenek a férfiaknak és/vagy a nőknek a férfiakon és/vagy a nőkön, ezt szintén nem fogom leírni, mert nem férne rá az oldalra. Csak gondolatébresztőnek került ide ez a pár sor. 

És ha legközelebb egymás között vihorásztok, lányok, egy harmadik fehérnépen, kérjétek ki egy férfi-ismerősötök véleményét is. Lehet, hogy koppantok egyet. 

(Na igen, ezt most kihegyeztem a nőkre. De stilisztikailag nem illett volna ide a végére, hogy "és ti is, férfiak, blablabla..."

Szóval, csak ezért volt)

Thorium on tour

Az elmúlt két hét úgy alakult, hogy mindig vándoroltunk valamerre. Továbbá úgy alakult, hogy mindig a Festőékkel. Ők meg szeretnek fotózni, úgyhogy van bőven képanyag is.

Az első túra a Schneebergre vitt. A Schneeberg egy tekintélyesebb kinézetű hegy, Sógoria Szittyaföld felé eső csücskében, a keleti-Alpok egyik első nagy hupalaga. Hogy másszunk hegyet, az az én ötletem volt. Két okból. Az egyik, hogy hegyet mászni jó. Hogy pontosan miért, azt nehéz lenne megmondani, de mindig is vonzottak a hegyek. Ennek lehet valami a gének mélyén rejtőző oka, nemrég olvastam egy cikket róla, hogy a hegyek ősidők óta bökték az emberek fantáziáját, sokszor szent, misztikus helyként kezelték őket érintetlenségük és látszólagos elérhetetlenségük miatt. A másik ok, hogy születésnapom volt. Ez pont elég egy másik oknak. Úgy gondoltam, idén a szokásos kertben ülős templomgyújtogatos alkoholmérgezéses buli helyett menjünk hegyet mászni. Pontosabban, hogy ne keverjem a szavakat, itt nem sziklamászós, karabineres, "ne nézz le" jellegű hegymászásról van szó, hanem hegyi túráról, de abból egy nagyobbról. Két naposra terveztük, egy nap fel, hegyi fogadóban alvás, másnap le. Körbekürtöltem az ismerősöknek az ötletet, végül sok szervezkedés és agyalás, valamint az időjárásnak hála egy héttel való eltolás után a Festő és a Festőné Julacs akadt fent a "rá is érek, kedvem is van" rostán. Na uzsgyi! Szóval, Festő, Julacs, Zasszony meg én, így mentünk neki a kétezervalahányas (pillanat, wikipédia), tehát a pontosan 2076 méter magas hegynek. A kiválasztott útvonal a festői szépségű Weichtal szurdokban (Weichtalklamm) indult. Két oldalt sokméteres sziklafalak, a lábunk alatt csörgedező víz, csend, rend, nyugalom. Illetve némi szidalomban részesültem, Festő -hogy kicsit előre ugorjak az időben-a blogbejegyzés második témáját képező,- későbbi- kirándulásunk alkalmával közölte, hogy na ez, b**meg, ez a könnyed erdei séta, nem a Schneeberg, ahogy ígérted. Jó, hát vannak kaptatós részek, főleg a szurdokban. De megéri mindenképp, nagyon szép hely. 

  Ahogy kiér az emberfia a szurdokból, következik egy kis plató. Itt szusszanás, evésivás forgott fenn. Majd irány tovább, némileg könnyebben járható, de nem kevésbé meredek utakon. A Schneeberg élővilága is megér egy misét, sok állattal és növénnyel lehet találkozni, amivel laposabb terepen aligha, mint az itt jobbra látható apró kankalin (Primula minima), vagy a balra látható gomborrú fenyőtűmókus (Sciurus picea capitulus).                            

Elértük végül nagy lihegve az agyamban nagyjából "félút"ként szereplő Kientalerhüttét. Ez amolyan hegyi házikó, szálláslehetőséggel. A gond annyi volt, hogy mi nem ezt szúrtuk ki, hanem a Fischerhüttét, ami a csúcson van. Tekintve azonban, hogy későn indultunk, nem is rohantunk igazán, meg egyáltalán, arra jutottunk némi szájhúzogatás után, hogy lévén este hat, nem lesz meg a csúcs sötétedésig. Úgyhogy elővettük a a megmaradt szendvicseket meg a borosüveget, mondván, hogy holnap ne kelljen cipelni és bevackoltuk magunkat éjszakára.

Másnap aztán ébredés, kupaktanács, némi győzködés, aztán uzsgyi felfelé. Az egyik dolog, amit nagyon szeretek a 2000 feletti hegyekben, hogy nincs két egyforma részük. Elindulsz ötszázról a vizes égeresben, mégy egy órát és bükkerdőben vagy. Aztán sötét fenyőerdő jön, mikor elindulsz ezerötről és egy óra múlva azt látod, hogy a fenyők egyre kisebbek. Ezzel együtt nő a kilátás mérete. Végül törpefenyők jönnek, amik mint a paplan elterülnek a sziklákon, és 2000 körül, mintha elvágták volna, annak is vége és a moha marad, a lágyszárúak, meg a sziklák. És elindulsz húsz fokban, egy pólóban, és a tetején nekiállsz hógolyózni. Érdekes módon, annak ellenére, hogy hó volt fent, nem volt hideg. Vagy mondhatnám, annak ellenére, hogy nem volt hideg, volt fent hó.

Festő itt felfedezte, hogy azokkal a csónak méretű bakancsokkal, amikben jött, egész gyorsan lehet közlekedni a havon. (Lefelé, legalábbis.)

BejegyzésAntal Krisztián által

Végül aztán vesz az emberfia egy nagy levegőt és nekiáll a csúcsnak, lásd alsó kép. A képen nem tűnik zűrösnek, de ez az utolsó "kis" emelkedő azért próbára tudja tenni az embert. Itt már ritkul a levegő kicsit és hát, elég meredek a Schneeberg legfelső süvege. Szóval, erre jó háromnegyed óra felkaptatni. Lejönni úgy negyed alatt lehet. Fentről aztán belátni körbe a fél világot. De a szomszéd hegyekig mindenképp. Igen, ez az a kategória, hogy kiköpi az ember a tüdejét és nem tudja miért olyan jó ott fent, de jó ott fent. 

 
Lefelé persze egyszerűbb volt a történet, bár nem sokkal. Mindenesetre alkonyodott, mire leértünk és éjjel volt, mire megérkeztünk Magyarországra. Altatódal nem kellett senkinek. Utolsó képként még beteszem ide ezt a gyönyörű patakot, ami mellett parkoltunk, úgyhogy ez volt a kiinduló és a végpontunk. A következőekben úgyis a vízről esik több szó.

Második felvonás, avagy a Plitvicei tavak.

A plitvicei tavak Festő szervezése volt, pontosabban egyik buszos kollégájáé. Be is jelentkeztünk ugyanezzel a kvartettel, ami közben öt főre (hogy mondják ezt, pentett??) bővült, kiegészülve Jóanyámmal, aki kapott születésnapjára  plitvicei tavakat. Isten éltesse!:)  Namost, a buszos jóember az utolsó pillanatban nekiállt variálni, eltolni az időpontot, meg effélék. Mi meg gondolkodtunk egy sort és arra jutottunk, hogy ilyet még az ördög nem látott, hogy három hete lefoglalt utat elrakjanak, meg úgyis öten vagyunk, meg így se drágább, hát menjünk le kocsival. Na, uzsgyi. A Plitvicei Tavak Nemzeti Park (Nacionalni park Plitvička jezera) Horvátország legnagyobb és legrégibb nemzeti parkja. És

azt hiszem az egyik leggyönyörűbb hely, ahol eddig jártam. Az érdekessége, illetve az érdekességének az eredete, hogy ez a tórendszer egy alacsony karszthegységben található. A karszthegység ugye mészkőből van, a víz meg ugye érdekes kapcsolatban van a mésszel. Hol kioldja, hol lerakja, hol felépíti, hol kimossa. Ez, illetve a hegyoldal természetes lejtése azt eredményezi, hogy teljesen randomszerűen, összevissza egymás mellett, de ami a lényeg, térben egymás alatt és felett -is- terülnek el a kis tószemek. Szóval, itt teljesen normális, hogy sétálsz a tó partján, elnézel oldalra, és tíz méterrel odébb, de tizenöttel lejjebb egy másikat látsz. Ebből kifolyólag persze rengeteg kisebbnagyobb vízesés is van a tavak között. A víz maga pedig valami olyan mély kék, zöld, azúr, nem tudom, meghatározhatatlan, de gyönyörű színű, amilyet szintén nem látni minden nap. Maga a park jól kiépített, olyan értelemben, hogy jól használható turistautak vannak, utazhatsz busszal, vagy hajóval, még sincs túlmodernizálva, túlemberesítve. 

Levezetni meglehetősen sokáig tartott ugyan, a négy óra alatt megtehető utat mi hat alatt abszolváltuk, de a látvány kétszer ennyit is megért volna. A parkban felvitettük magunkat az egyszerűen csak "felső"-nek nevezett, térben magasabban fekvő tavakhoz, és szép kényelmes tempóban  (" a laza erdei séta", ugye) ballagtunk az alja felé. A turistaút sok helyen nem csak hogy a tó mellett, de a tavon át vezet, hosszú cölöphidakon. Bár a képeken nem látszik, de ember, na az rengeteg volt itt, sokszor alig fértünk el egymás mellett. Mondjuk nagyobb gondunk sose legyen.

Jó három órás, laza, de tényleg laza bandukolással leértünk a hegyecske aljába. Ott még bevállaltunk egy hajókázást, majd addig kötöttem az ebet a karóhoz, míg rávettem a népeket, hogy ha már itt vagyunk, menjünk el a "Nagy vízesés"ig. És lőn. 

Nem tudom, érdemes-e még szaporítanom a szót. A Schneeberg is, Plitvice is gyönyörű hely. Máshogy gyönyörű, de gyönyörű. Innentől beszéljenek a képek.