Hurrá, eMeLeM

Na erre varrjatok gombot. Múltkoronban nekiálltam kísérletezni az agyammal. Egészen pontosan azzal, hogy hányfelé tudom osztani az elmémet, azaz hány dolgot tudok ha nem is egyszerre, de legalábbis kis elcsúsztatásokkal viszonylag párhuzamban csinálni, úgy hogy mindegyikre koncentrálok és képben is vagyok velük.  Na, mit tippelnétek? Hat, bakker, hat! Ezen én lepődtem meg a legjobban. Úgy tudtam, egynél több dologra nem tudok figyelni egyszerre. Úgy fest, megedzett a legutóbbi állásom, ahol rendszeres volt, hogy nagyjából paralell kellett bal kézzel a karomat tőből kitépni igyekvő kutya pórázát fognom, a jobbal süketnéma jelbeszédben elmagyarázni a kollégának, hogy épp telefonálok, várjon egy kicsit, a számmal és a bal fülemmel telefonálni, a jobb fülemmel hallgatni amit a kolléga mond, aki nem értette meg a kézjeleket, a jobb lábammal kiyitni az ajtót, a ballal odébtolni a vödröt és mindeközben azon gondolkodni, hogy hogy szervezzek át úgy, hogy ma se végezzünk időre. Szóval hat. Ehez mondjuk kellett egy csendes, egyedül töltött este, nyugodt lelkiállapot és némi „amúgy mindent letojok” hangulat, ami egy viszonylag ritka bolygóegyüttállás. Meg egy csomó elintézendő dolog, amit alapból egymás után csináltam volna meg, de úgy döntöttem, hogy kísérleti jelleggel megpróbálom ilyen ide nyúlok-oda nyúlok jelleggel egyszerre, azaz egy kicsit ebből- váltás- egy kicsit abból-váltás- egy kicsit amabból módszerrel. És mind meglett! Ez még a Patrick Rothfuss tollából kipattant ifjú arkanista Kvothe-nek is becsületére válna. A Szél Neve című könyvről és folytatásairól beszélek. Tuuuudom, nem ismeritek, de tessék elolvasni, nagyon jó. Erről bővebben itt.  Ez mindenesetre tetszik, és gyakorolni fogom. Na. Ennek az egész monológnak amúgy-szokás szerint- semmi köze nem volt a bejegyzés főtémájához, csak azért írtam le, mert most paralell fogom leírni ugyanannak a dolognak a pozitív és a negatív oldalát. Mert ért mostanában pár benyomás, ami kicsit kettészedte, majd újra összerakta az agyam ezzel kapcsolatban. 

Szóval. 

Multi Level Marketing.

 MLM.

Voltam pár hete egy „állásinterjún”. Valami alig-infós álláshirdetés, ahol a feltételeknek nagyjából közép-Európa lakosságának 40%-a megfelel. Majd egy telefonbeszélgetés, ahol a kérdéseimre pár elejtett félinformáció után a „majd helyben megbeszéljük” volt a válasz. Aztán a „rendezvény”, ahol velem együtt hat-nyolc nagyon feltűnően random ember vett részt. Kivetítő, csinos titkárnők, öltönyös macskajancsik, azok az undok, puha, szürkekárpitos székek. Najsz’ mondom, helyben vagyunk. És ahogy vártam, kezdődött. Előjött a sármos managger, Trumposra fésült hajjal, szuggesztív kék szemekkel, akkora vigyorral, mint a Mariana-árok. Képeket mutogatott a kivetítőn, arról, hogy mekkora jóság, amit ők csinálnak és mennyi mindent lehet elérni vele, hogy bárkiből lehet az élet királya és bárki utazhat Dubaiba nyaralni Karakószörcsök helyett. (Menne a pupom Dubaiba, amúgy.) Az esemény után az engem beszervező ember odalépett hozzám, hogy akkor beszélgessünk. Feltettem neki a számomra leglényegesebb négy kérdést, amiket pont NEM tudtam meg a közel órányi bohócpolírozásból, amit láttam: kik ők, mit várnak el tőlem és mit nyújtanak cserébe, és mennyivel tudnak többet nyújtani, mint bármelyik másik MLM rendszer. Nagyon professzionálisnak és határozottnak tűnő, valójában lényeges információtartalommal nem rendelkező válaszokat kaptam, illetve megbeszéltünk egy pár nappal későbbi időpontot, ahol részletesen megtárgyalunk mindent. Alkottam erre a mentalitásra egy fogalmat. Pontosabban átvezettem erre a témára egy volt kommunikáció-tanárom után szabadon: a „hurrá-világ”. 
És okádok tőle.

Az MLM, mint rendszer, működik. Működését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy van. A nagy büdös kapitalizmus, a szabadpiac és az internet korában ugyanis az üzleti világnak megvan az a dszungel törvénye-szerűen egyszerűségében is szép tulajdonsága, hogy ami életképes az megmarad, ami nem, az eltűnik a pöcegödörben. Emebereket rendszerbe kapcsolni, úgy, hogy oda-vissza profitáljanak egymásból, nem feltétlenül marhaság. Elvégre van és működik. Persze, mindenkinek feláll a szőr a hátán, ha az MLM mozaikszót hallja, akár itthon, akár külhonban, de attól még van és működik.
 Van benne potenciál.

Az engem beszervező embert innentől-mivel nem vagyok hajlandó az MLM-es nyelvezettel „a szponzoromnak” vagy „a managgeremnek” hívni,- nevezzük „B”-nek. Találkoztam vele másodjára is. Összeszedtem a kérdéseimet, amik nagyjából ugyanazon tengely körül forogtak, mint elsőre. Elmondta, hogy nagy potenciál van bennem. Hogy pont a megfelelő életszituációban vagyok ahhoz, hogy az élet királya legyek. Hogy ehhez minden támogatást megkapok. Kicsit beszéltünk a termékekről. Ezen-jó másfél órás- beszélgetés során jutottam el először odáig, hogy megtudtam a cégnevet. Emvéj. Oké. Amwaynak írják, amúgy. A többi kérdésemet ködfátyolba és hurrá-tésztába burkolt-egyébként szép-süteményekkel etették degeszre. Szupermotiváltan, de még mindig úgy mentem el a találkozóról, hogy halvány lila szellentésem nem volt a szigorú szürke tényekről.

Van egy fogalom, ami nagyon megfogott és olyasmi, ami kezd felkerülni a bakancslistámra. Passzív jövedelemnek hívják. Ez azt jelenti, hogy ha épp nincs kedved dolgozni egy hónapig, akkor is érkezik szépen, számmal kiírva a bankszámládra legalább annyi pénz, hogy ne kopjon fel az állad. A legtöbb ember- velem együtt-azért keres pénzt, hogy a körülötte lévő financiális mínuszokat betömje. A passzív jövedelem egy olyan dolog, amivel ki lehetne kerülni ebből az ördögi körforgásból, amiben a legtöbben élünk: dolgozol, hogy legyen pénzed, amit kiadsz olyan dolgokra, amikből élsz és viszik a pénzt, ezért pénz kell, ezért dolgozol. Érted. A passzív jövedelem tudná azt, ami az én életstílusomhoz és vágyaimhoz passzolna. Azaz ha holnap reggel elgurulna a gyógyszer, bevágnám a hátsó ülésre a hátizsákot, illetve  Kutya Urat a csomeszba és elutaznánk két hónapra Nyizsnij-Novgorodba, hogy a ruszföldi nyehőcék megmentésére létrehozott telepen vállaljak idénymunkát mint illuzionista, akkor....hát akkor, ha lenne mondjuk annyi passzív jövedelmem, amiből a havi alapszükségleteim fedezve volnának, akkor csak azon gondolkodnék, hogy Szombathelyen tankoljak-e, vagy ráér-e majd Szolnoknál is. És az MLM tudja ezt.

B a harmadik találkozónkon elkövetett egy súlyos taktikai hibát. Pontosabban kettőt, mert egyet már előtte. Mégpedig azt, hogy a jóval előre megbeszélt találkozót egy nappal a megbeszélt időpont előtt emailben lemondta. Ismétlem. A jóval előre megbeszélt találkozót egy nappal előtte emailben. Innentől az agyamban a korrekt üzletember kategóriából azonnali duplaluccal került át a paprikajancsi dobozba. Elég nagy részben játszott bele abba, hogy mégis elmentem az eltolt találkozóra, hogy rohadtul nem volt más dolgom. Szóval. Kérdezek, kapok némi infót, meg a hurráságot, amit egyébként eléggé bekajálok. És a negyedik találkozónkra terelődik a szó. És B elköveti a második taktikai hibát. Közli, hogy legyek Dugovics Titusz, és vigyek magammal még egy embert. Na, itt álljunk meg, B, mondom neki. Nem arról van szó, hogy ne tudnám megtenni. Hármat is, ha akarnám. Csakhogy. Nem tudok szinte még semmit a cégről, a termékeiről, a rendszerről. Mi indokolja, hogy ajánljak bárkinek is bármit, amit magam sem ismerek? Hát bocs B, de nem. Átböngészem a honlapot, körbeérdeklődöm, informálódok, összeszedem a maradék kérdéseimet és a negyedik találkozót arra használjuk, hogy ezeket megválaszolod rendben? Annak nincs értelme, neki erre nincs ideje. 
Anyád.

Az ember sokkal több mindenre képes, mint amit gondol. Megfelelő körülmények között közel bármire. Akár nullával is oszthat. A megfelelő körülmények lehetnek a hit, az akarat, a muszáj, akármi. Ez nem egy a hurrá-világból vett klisé számomra, ez egy tény. Más emberektől és magamtól is láttam már olyan dolgokat, amiknek a papírforma szerint "nem szabadott volna sikerülniük". Még szerencse, hogy a papírforma gyúlékony. És a genetikailag adott képességeim, azaz azok, amikért még csak a megfelelő körülményeket se kell különösebben megteremtenem, pont képessé tennének az MLM rendszerben való működésre. Egy oldalról. Másfelől, különbséget kell tenni képesség és hajlandóság között. Rá tudnálak beszélni, hogy egy darab száraz kutyaszart vásárolj tőlem? Igen. Ha téged nem, másvalakit igen. Rá akarlak? Nem. Csak annak állok mögé, amiben hiszek. Annak viszont rendesen.

Átnéztem az Emvéj honlapját. Mondjuk, hasraütési alapon, a termékek 70 százaléka tökoké. Jók a visszajelzések róluk, biológiailag lebomlók, hatékonyak, ár-érték arányban rendben vannak. A maradék 30-tól viszont majdnem lefordultam a számítógépezéshez használt konyhai székről. Szóval, hogy én nem fogok senkinek egy serpenyőt harmincötezer, egy üres vizespalackot háromezer, egy púderecset-szettet négyezer, illetve két üveg olivaoljat kilencezer forintért ajánlgatni, az szentség. Akkor se, ha ewokok símogatták előállítás közben. Tegnapelőtt néztem meg a komámasszonyokkal a Tékasztorikat a filmszínházban. Hát annál a jelenetnél, mikor az MLM-es koma be akarta szervezni Vikut, hogy hetvenezeré' áruljon tyúkhuslevest, duplán röhögtem fel. 

Nagyon korrekten festett le mindent, amit csálénak tartok a rendszer kivitelezésében. 

Az MLMbe belekerülni annál jobb, minél feljebb teszi az ember. Egyszer már felvillant bennem a gondolatmag. Megkaptam volna egész Magyarországot. Sógoriában találtak be, pont ezzel a céllal. Akkor végülis három dolgon vérzett el. Egy: a varázsmondat, amiért ütök: "a kezdőcsomagot meg kell venni". Ez pénzmennyiségtől -és minőségtől független. Nem látom be, hogy miért adjak pénzt bármely cégnek azért, hogy aztán áruljam a termékeit, amivel pénzt csinálok nekik. Kettő: a termékek ára-Magyarországon közel eladhatatlan volt. Három: kozmetikumokról volt szó. Namost, be fogok tenni ide egy bulifotót, másodmagamról. Én vagyok a "rövidebbik szakállú", a rendezői jobbon. Képzeld el a szitut, mikor Kovács Béláné szül Kiss Erzsébetet megkérdezem, hogy használ-e arctisztítót. 

Érted, ugye?

 Ellenben a lehetőség mint gondolatmag nem ment ki a fejemből.

B-nek írtam egy rövid emailt, -miután a "megválaszolom a kérdéseidet, holnap beszélünk"-ből nem lett semmi. Körülbelül annyit tartalmazott, hogy köszönöm a fáradozását, de nem akarok a hurrá része lenni. Megkérdezte, hogy mi bizonytalanított el. Hát leírtam neki. Nagyjából azt, amit itt feljebb, csak egyszerűbben. (Hogy megértse.) Sajna, ezek az emberek hozzánőnek az öltönyhöz, vagy a kiskosztümhöz és idővel nem tudják leválasztani magukat róla. 

Ellenben. Lehetne ezt másképp is. Tulajdonképpen mi szól ellene, hogy egy alapból működőképes rendszert olyan formába öntsünk, amitől nem okádják ki az emberek a belüket? Ahol lehet egyenesen beszélni, tényeket közölni, pozitívan szelektálni, úgy profitálni, hogy az ne fájjon senkinek, meeting helyett találkozni, szponzorálás helyett támogatni és hurrá helyet faszának lenni?  Ledobni azt a rohadt öltönyt és farmerban és pólóban is hitelesnek maradni? 

Hm?

Na, ezek járnak a buksim két vágányán. 

Itt találkoztak.

Egyetek rukkolát, egészséges.

Szép estét. 

Miért NE írjunk?

Zsendül a tavasz, nyílik a bicska, tonhal mammog a nádasban, szerelem szava fűt faszenes vasalót, pörkölt mosolyog a lábasban.
/McHaver és a Tekknő/

Kellett ide ez a strófa na. Jön a tavasz. Én meg örülök neki. Nem mintha ennek bármi köze lenne a világon a bejegyzés témájához. Ahhoz sokkal inkább van köze annak, amit a legutóbbi konditermes témához szólt hozzá arckönyvön az egyik kedves olvasó. Bemásolom ide igényesen, legfeljebb majd elrúgja a bokámat: 

"(...) nagyon tetszett az edzőtermi élménybeszámoló, jól elkaptad a jellemzéseket :D BTW most hogy szabadúszó, meg hippi, meg ilyesféle vagy, ráadásul igen jól is írsz, nem gondoltál még arra, hogy könyvet írj?"

Én meg mondtam neki, hogy de, gondoltam és nem, nem fogok. Így prószt módon, indoklás nélkül. 

Na majd most. 

Először is, köszönöm a kedves hozzászólást. Jól esett. Ellenben. Ismeritek a "Next", avagy a szokásos székrekedésszintű erőlködéssel "A holnap a múlté" címre magyarított filmet? Nem? Nicholas Cage a főszereplő. Egyébként ő a kezdeti jóság után az idő előrehaladtával egyre nagyobb precizitással választja ki az egyre pocsékabb filmeket. Mindegy, ez még bőven a kellemesen fogyasztható kategória. Szóval, olyat tud benne a pali, hogy folyamatosan látja a jövőt néhány másodpercre előre. És van a film vége felé egy jelenet, ami nagyon tetszett, ahol valami veszélyes helyzetbe kerül, és mintegy lepörgeti magának, hogy mi történik majd, ha ezt lépi és mi ha amazt. No, nem mintha lenne efféle szupererőm. Ellenben a fenti kedves komment után, összhangban több, korábban és hasonlóan elhangzott kérdéssel, ez a könyvírás dolog kicsit így ment végig a fejemben.

Szóval. Mondjuk nekiállok és írok egy könyvet. Felmerül a kérdés, hogy ez a könyv egy jó könyv lesz-e? Felületes szemlélő számára a könyvírás ugyanaz lehet, mint a blogírás, csak hosszabban. Valójában két teljesen külön műfajról beszélünk. A blogírásban az a jó, és azért szeretem, mert spontán dolog, általában csak úgy "megtörténnek" a bejegyzések egy pohár bor mellett. Megírják magukat. Ezért szoktam, most már az unalomig ismételve, a hasmenéshez hasonlítani. Jön a késztetés, kiadod magadból, és jó érzés tölt el. Nem kell agyalni előtte, fogat csikorgatni közben, vagy piszmogni utána. Ellenben több neves író együttes véleménye szerint a könyvírás egy türelmet, következetességet és precizitást igénylő munka, márpedig ezek olyan tulajdonságok, melyeket nem feltétlen írnék tiszta szívvel az önéletrajzom "egyéb jellemzők" rovatába. Bepróbálkoztam pár novellával. Az a gond, hogy nem tudom egyben megírni őket, ezért érezni a "törést" amikor abbahagytam és esetleg tökmás lelkiállapotban újra nekiálltam és mikor a végén újra át kellett volna olvasni és javítani háromszor-négyszer, akkor úgy voltam, hogy na a t.....tokám.
 Szóval, nem tenném rá a nyakam egy pofa sör ellenében, hogy valami igazán egyedi és jó jönne ki a kezem közül, ha hosszabb kellene hogy legyen, mint öt oldal. 

De. Ugorjunk az alternatív valóságok azon verziójára, ahol elvégeztem egy meditációs tanfolyamot, belátom, hogy nem kell feltétlen az asztal sarkát kiegyenesíteni a laptoppal, ha nincs kedvem írni amikor pedig illenne, van hozzá elég türelmem, hogy századjára is átolvassak és újraírjak egy háromszámjegyű oldalszámú okosságot, szóval, elhatározom, hogy írok egy könyvet, amivel gazdag és híres leszek. Rendben. A mai társadalom nem az írott művek kétpofára való bekebelezéséről híres. Tehát, "A" verzió. Mint Brian Griffin a Family Guyból, összedobok valami Müllerpéter vagy Csernus féle, minden problémádra instant megoldást kínáló világmegváltó dolgot, amit Coelho ajánlásával adatok ki, vagy egy "Hogyan legyünk gazdagok és sikeresek öt libatöpörtyűszagúan egyszerű lépésben" jellegű hendautot managgerpalántáknak. Aztán kiadják, az emberek megeszik, megkeresem vele egy új traktor árát és leszerelem a tükröket a lakásban. B verzió. Írok valamit a saját szájízem szerint. Ráköltöm háromhavihavi bruttó fizetésem, hogy nyomdába, majd kiadóhoz kerüljön. Elfogy belőle 150 példány, amiből 130at a barátok, rokonok, ismerősök és cimborák vesznek meg lojalitásból, a maradék huszat meg azok, akik összekevernek a vizilabdázó-festő Varga Dániel Rudolffal. A maradék ötstócnyit meg az Alexandra könyvesbolt központi raktárának egy poros sarkából fogja talicskán a kukába kitolni az alkalmazott, mert kell a hely az új Müllerpéter könyvnek. 

Na. Ezé' nem.

Ha mégis, akkor a blogot fogom kiadatni könyvformában. 

Mondjuk. 

Vagy elmegyek meditációs tanfolyamra.

Vagy mittomén, nincs nekem türelmem ehhez, hagyjatok békibe, még ezt a sz*rt is át kell olvasnom egyszer. :D

Jóéjt, gyerekek.

Türelem konditerem és a matafai füvesasszony

Két külön téma, de kicsit összekombináltam őket. Az első a sport. A sport egy olyan dolog, amit sokan azért csinálnak, mert jó. Sokan azért, mert elvárja a társadalom. Sokan azért, mert egészséges. Én meg azért, me’ muszáj. 

Igen, pontos j.

Szóval azt hiszem (és remélem), kijelenthetem, hogy viszonylag normális emberalakkal rendelkezem. Van egy fejem, két karom, két lábam, meg a kiegészítők. Nem vagyok sem Stallone, sem DiCaprio, de nem vagyok elhízott és cérnavékony sem. Ebből kifolyólag nemigen szokták elhinni, hogy nem túl jó a genetikám etéren. Pedig nem az. Jóapám-Isten nyugosztalja-szokta volt mondani, hogy ha mi disznónak születtünk volna, már díjnyertes tenyészkanok lennénk. Ugyanis egy nagyobb levegőtől, két korty víztől és egy jókívánságtól is képesek vagyunk hízásnak indulni. Ez van. Na és ezért van, hogy én mindig piszmogok valamit. Ha meg ezt a piszmogást abbahagynám, mindjárt elhinnétek, hogy szar a genetikám. Körülbelül két hónapon belül. (Jó, igazából szeretek is sportolni...:)). Csináltam én már mindenféle dolgokat. A foci úgy ment mint a lovaknak (futni tűrhetően, rúgni rohadt nagyot, de attól még nem futballista), az úszást unalmasnak találtam, aztán sokáig küzdősportoltam, aztán állatgondozó lettem (napi nyolcórai gyaloglás elég volt, hogy rendben tartson), aztán most hippi vagyok. Mármint munkanélküli szabadúszó. És így bevillant egyszercsak, hogy nekem van valahol elfekvőben egy kedvezményes sportkártyám, amivel ’óccsóér’ bejárhatok mindenféle edzőhelyekre. Például konditerembe. Noszauccu, elkezdtem kondizni. Ezt meg megint nem akarták elhinni a komákok, merthogy „nem tudnak elképzelni abban a közegben”. Hát...vicces is. Észre szoktam venni a duplaháromszög alakú, alig-hajú bölcsészek érdeklődő pillantásait, akik a konditermi dresszkód alapján feszülős ujjatlanban és fenékhez tapadó rövidnadrágban vonyítanak a vasak alatt, mikor beballagok a mackónadrág-tornacsuka-feketepóló-körszakáll-hosszúhaj kombómmal. Én meg ilyenkor jól kimosolygom őket magamban. Lenyomom a negyed órámat a futógépen, hupákolok háromnegyedet a gépekkel, szaunázok, tusolok és pont jól érzem magam utána. Aztán nézhet, aki ahogy akar. Azért tanulok ám. Az összehúzott szemöldökkel nézés genetikailag megy. Most azt gyakorlom a tükör előtt, hogy autentikusan tudjam mondani, hogy „MUHH!”, hogy „tújjadbazmeg”, meg hogy „beszarszöcsém”. Aztán ha ez megvan, megtanulok negyedórát beszélgetni két gyakorlat között (ami megmagyarázza, miért töltenek mások két órát egy edzéssel), hattyúpózban, kitolt csípővel „víznél jobban hidratáló” italokat inni, „természetes erdetű” műanyagdarálékot enni rántottsajt helyett és úgy mozogni, mintha ellenségeim levágott feje lenne a hónom alatt, gereblyenyél a hátamhoz kötve és izzó parázs a két lábam között. Hát vagy mondjuk valószínűbb, hogy ezt a részét inkább nem erőltetem.

 Nekem ígyisjóvan.

Na, a másik dolog. Nekem érdekes élmény volt, nektek meg tanulság lehet. Múlt héten rámjött a mukor. De valami egészen fura mukor, amilyenem még nem volt. Olyat művelt, hogy hirtelen fizikai igénybevételre és/vagy hőhatásra (főleg a kettő kombójára) elkezdtem szédölögni. Illetve néha nyugalmi állapotban is spontán zombi módra váltottam. Akik az offlájn világban is ismernek, tudják, hogy alapból inkább pörgős, néha túlpörgős vagyok, ezért elég fura volt ülni egyhelyben, úgy hogy semmihez nincs se kedvem, se erőm, se pulzusom. Ijesztő volt na. Aztán tegnap este elmentem látogatóba az Ottinénihez. Országos barátom nekem a művésznő. Kicsit fura szerzet, már rég milliomos lehetne, de ő inkább elvan Matafa faluvégén, és meleg baráti kézfogásért gyártja az olyan műremekeket, amiket egy félhavi fizetésért el lehetne adni. Ődóga. Nade. Ülünk, dumálgatunk, közben megint átcsúszok zombibmódba. Nekiáll a művésznő kikérdezni, hogy mi ez, mióta van,meg hogyan. Mondom, hogy volt egy elég húzós másfél hetem, éjszakázással, túrával, jövésmenéssel,  fizikai és lelki igénybevétellel, aztán utána lett ez. Kattog egy kicsit a kerék az Ottinéni agyában, majd lecsap elém az asztalra valami gyanús kinézetű italt, hogy azt jól igyam meg. Megtettem, végülis nem volt rossz íze. Aztán tíz perc múlva, mint amikor víz alól bukkan fel az ember, életre keltem, láttam és hallottam, beindultak bennem a turbinák és a slo-trans motorok, és egyáltalán, majdnem kezet fogtam magammal, hogy „helló, rég láttalak”. Azt azóta semmi bajom. Na így derült ki, hogy a magnéziumhiány egy kurva dolog. 

Megjegyez, odafigyel rá. Köszönöm.

Meg Ottinéninek is.

Heimwärts

Szakítok a megszokással és elmagyarázom a bejegyzés címét és miértjét. "Heimwärts", német nyelvű kifejezés, két szótag, hangsúly elől. Jelentése:  "hazafelé". Az okosság végére belinkelem nektek az azonos című zenemuzsikát az Equilibrium nevű trubadúrcsoporttól, lehet hallgatni, olvasás közben.

Bruttó öt és fél év Sógor lét után úgy döntöttem:

Hazamegyek a p*cs*ba.

Eddie Mendoza műve

És hogy miért? A válasz egyszerű: miért ne? Sokszor kaptam a kérdést: jobb "kint"? Hát...jobb...is. Meg nem is. Mindennek két oldala van, kivéve a dobókockát. A gondolatmag tavaly került a fejembe. Ismerem ezeket a gondolatmagokat, befészkelik magukat ötlet és vágy szinten az agy két tekervénye közt, ott pihennek, nézegetnek, majd gyökeret vernek, kicsíráznak, levelet hajtanak és virágot bontanak. És mióta játszadozom a gondolattal, azóta a fejemen kívül lévő világ (értsd: barátokismerősökhaverokszponzorok) többször visszakérdezett: miért? Hát miért, fújd fel...

hiányzik a magyar levegő.

Legalábbis így szoktam leegyszerűsíteni. Mármint a választ. Mégse mondhatom el minden utcai összefutásnál, amit itt leírok, sorban, betűvel. 

Szóval a levegő. Igen, kezd hiányozni a magyar mentalitás. Eleinte ez nem így volt, még direktben tetszett is, hogy kevesebb baz*meget és több grüszgottot hallok. Illetve hozzátenném azt is, hogy azért az osztrák, ha nem is a mi kutyánk kölyke, de mindenképp a szomszéd alomból való. Kinézetre hasonló, kultúrára hasonló, észjárásra is nagyvonalakban, még a humorunk is hasonló. Vannak azonban az apróságok. Amik hiányoznak otthonról. És ez pont az előbb említett b*zmegjózsi effektus. Hogy igen, mi azt mondjuk, amit gondolunk és nem mondjuk, amit nem gondolunk. Ez persze emberfüggő, abszolút, de a trend-úgy gondolom-megfigyelhető, hogy az emberek Európában nyugat felé haladva egyre felszínesebbé válnak, ami az érzések kimutatása-kontra valódi érzések témáját illeti. Mondom ezt úgy, hogy jártam nagyon-nyugat Európában is. Ott extrém. De kicsit sógoréknál is megvan már. 

Aztán ott van a mindenhol jó, de a legolcsóbb otthon effektus. Mert ha elmondtam valakinek, magyar pénzre lefordítva, hogy mennyit kerestem az előző munkahelyemen, az így be szokott pisilni. Csak ugye két dolgot ne felejtsünk el. 

Az első a külső tényező. Nem,Ausztria nem drága, ez egy tévhit. Az étel, az ital, a ruházat, a benzin ugyanannyiba, legfeljebb egy lehellettel többe kerül mint otthon. Ausztria néhány dologban drága: így a lakhatás és a szolgáltatások. Hogy vizualizáljam a dolgot: jelenleg annyit fizetünk Bécsben egyetlen szobáért Kutya Úrral kettesben, amennyiért otthon egy komplett családi házat kapnánk, három szobával, udvarral, jakuzzival és maláj k.....kanárival na, vagy gondolj,amire akarsz. (Tegyem hozzá, Kutya Úrral úgy egyeztünk ki, hogy neki nem kell belefizetnie, cserébe őrködik.)

A másik a belső tényező: Hülye vagyok a pénzhez. De nagyon. Nekem mindig annyi és pont annyi pénzem volt, amennyi épp kellett. Se több, se kevesebb. És most úgy érzem, hogy el kell kezdenem némi tartalékot képeznem. 

Aztán a körülmények. Tavaly óta sok minden változott. Mivel ilyen vándor mesemondó módon élek, ez gondolom, nem meglepő. Szóval igen, ez is benne van, hogy úgy fenntartani egy szobát Bécsben, hogy annyiba kerül, mint a fent leírtakban, továbbá annak tudatában, hogy épp hivatalos hippi vagyok, kicsit...hááát...úrimulatság. Meg ugye, hogy félreértés ne essék, ezután a (bruttó) öt és fél év után nem akarok én Orbanisztánban dolgozni nettó kilencvené'. Ellenben még mindig öt percre lakom a határtól. Szóval, ha már magyarul-elítélendő módon- káromkodtam a bejegyzésben, megteszem-még elítélendőbb módon-londonul is:

F*ck the system.

Kihozom a helyzetből, amit kell. Úgy én. Nem tudom, hogy a hazaút végleges lesz-e és nem is állítom ezt....se az ellenkezőjét...az szinte biztos, hogy Sógoriával így vagy úgy, de kapcsolatban maradok. Mindenesetre jövő hónaptól Vargária kies mezei jelentik újra a lakhelyemet. A többi meg kiderül. Illetve kiderítjük.

Tudod, amerre a szél fúj...;)

Ja, a zene.

Képszinházrul.

-avagy az unalom űzésére.

Isa, kedves feleim, s testvéreim az Úrban, kik rendszerest böngészitek e krónikák lapjait, tik tudjátok már, mily folyománya van annak, ha így télvíz idején a' nemesúrnak se uradalmában, se elméje parcelláin nincs semmi sürgős teendője. Biz, felróvásra kerül az elmúlt esztendő filmszinház-látogatásainak számvetése. Hogy téntám, s a' kendtek drága ideje se fogyjék oktalan, lássunk es hozzá.

A' nagy Fal

Hiába tanítá, hej, nékem kedves nevelőm, hogy a' hangya kínai népség az nagy messzeségekbe nyúló falát a' fostos mongólok ellen emelé, megtudám, hogy az igaz valóságban mindeféle ocsmány, Istentől elfordult teremtmények ellen való szerkezet az. Az képszínházi mozgófilm, mit es alkottak erről, mit es mondhatnők, nem sokkal vala gyalázatosabb, mint amivel előre gondolék. Tudám én, hogy az Ámerikás gyöttmentek kondérjából aligha sül ki bármi értelmes, s éppúgy azt es, hogy egy és egy fél órányi kellemes ejtőzésen, s némi pirított tengeri elmajszolásán kívül aligha számíthatok lelki táplálékra. S így lőn, bár sem egy épkézláb felszólalás, sem egy agyvelőmet megindító cselekedet nem vala a' műben, s kardot-íjat úgy fogtak vala benne, mint kanász a kolbász végit, egy estvére, kikapcsolódni az uradalom feletti nyűgökből, igen helyén volt. Tán csak az fáj, hogy Yimou Zhang úr, ki kommandálta e mű megrendeztetését, s már bizonyítá tehetségét a "Hős" című, igazán szemet s szívet gyönyörködtető eposzban, ily garasos gyesznómoslékra fecsérli tálentumát. 

De, mint mondják mifelénk: Pénz beszél, s kutya ugat.

Zsivány egyes-egy csillagháború rege

Helytelen vón', biz kihagynom ehelyrül a' nagy eposz soron következő darabját. Barátom, s testvérem az Úrban, a' Festő Úr mondá vala még tavalynak előtte, midőn a' képszínházban megtekinténk vala a' hetedik csillagháborút, hogy "ez biz képjátéknak nem túl jó, ellenben csillagháborúnak annál inkább." Nos, feleim, ehelyt nem vala szükség, se késztetés ily gondolatokra, a' Zsivány úgy vala jó, ahogy vala, a' maga fenségében s jóságában. Úgy vélem, ezen remek még a' számára is ehető vala, 'ki nem lapozgatta végig a Csillagháborúk minden krónikáját. Egyetlen sérelmem vala tán, hogy Veder gróf magyarított hangzata oly gyalázatosra sikerüle, hogy azért biz Vargária uradalmában már mejjébe állítjuk a' ménkűszablyát az emberfiának-ámbár ezügyben nem az alkotó ludas. Nos, testvéreim az Úrban, e mű megéri biza azt az egynehány pengőt, hogy megtekintsétek a' képszinházban.

Meggyüvés

Ha vallanom volna szükséges, mely élmény volt az Úrnak tavalyi évében leginkább felemelő, s emlékezésre méltó, én biza a' "Meggyüvés" avagy "Érkezés" című remek mellett döntenék. Nehéz ehelyt pontosan formálnom szavaim, miről, s hogyan mesél a' rege. Szól biz az időről s térről, bizalomról s határokról, elrendeltetettségről s szabadságról, ostobaságról s nyelvi okosságokról még ha a' levegőégből alászállott rút téntahalak regölnek is róla. Oly mű ez megént, mi nagyot loccsan, de csak kevesen hallják, s a'kik méges, azoknak hullámokat vet velejében még a' szinház után es sokáig. Ki a' jó bort, a' husos szalonnát, a' szép özvegyeket, s az igaz nótát szereti, tekintse meg, nem lesz bánatára.

Vándorsólyom kisasszony érdekes gyermekcséi

Tim Burton uramról, Isten tartsa meg jó egészségben, gondolék én mán jót es s rosszat es. Kerüle már ki pennája alól néhány igazi remekmű, majd a' későbbiekben csapnivaló, kutyákfattya ostobaság es. A' mostani darab virtusában hajaz remekeire, kivitelezésében es régi nagy fényét idézi, s a' csepűrágok es jól muzsikáltak vala benne. Bár nem hozá vissza a' fent nevezetes úr igazi dicsőségét, de megpendíté lantjának s egyéniségének régi hagjait. Bár mívelt úrnak tartám magam, elmém némileg belezavaroda az időnek s a' térnek gyakori váltakozásába, ámbátor ez inkább vala saját hiányom, mintsem a' műdarabé. Mindenképpen megér egy misét, ha megyéspüspökünk elmondja érette, s reménylem, Tim Burton uram jó uton halad, s észhez tér azon undok állapotából, melyben a szentfai képüzem riherongyává lőn.

Az apró kedves jószágnak titokzatos élete

Szívemnek még meglett férfiemberként es kedves a' gyermekded meskete, megtekintek hát időröl időre egyet. A' "Kis kedvencek titkos élete", mely szent magyar nyelvünkön ily hosszú, s cirkalmas nevet kapott vala, az ánglius "Pets" helyett, igazán mórikálós s kedves kis mendemonda. Afféle rege ez, melyre gond s aggodalom nélkül elvihetjük pereputtyunkat, a legkisebb csecsszopóig, de fölnőtt urak is kardcsörgetve hahotázhatnak rajt a szakáll alá. Meleg szívvel ajánlom bárkinek az Úristen ege alatt, 'ki ügyel a' jószágra, s szereti, s jókat derülne.

Dedpuli

Festő Úr vitt vala el a' Deadpoolra, mert Festő Úr koponyájában minden jó, mi a' Marvel uradalomból elékerül. Látám én már ilyenformán a' Zöld Bestiát, a' nordmannok pogány Villámistenét, a' Pléhurat, a' Megtorló Hadjáratot, a' Furaorvost, s mindet amolyan "iszenjóvan" formának gondolám, de ez igazán ínyemre vala. Hogy mely sok gyesznóság, marhaság, ökörség s ebség fér bele Isten ege alatt egy ilyes képmesébe, szinte hihetetlen. Külön jótétemény volt a' színház számára, hogy Marvel grófék, ha nem es túlzottan, de kicsént eltávolodtak a' feléjük szokásos gyermeteg jó s gonosz, fekete s fehér sematikátul. Estebédre, póréhagymával s egy korsó jó fűszeres serrel igazán ehető.

A' medve nem játék

Hogy úri becsületem folt ne essék, fel kell rójam ehelyt, hogy "A' visszatérő" nem a' múlt esztendőben került a' közönség színe elé. De tán elnézi nekem a' világ, s nem kell meghosszabítnom napjaim a' purgatóriumban miá, ha hozzácsapom e listához, hisz jómagam akkor akadék belé. DiCaprio gróf, ki ugyan rossz lapokkal kezdé a' snapszlit, s fejemben sokáig afféle tejfelesszájú nyikhajként élt vala, kinek székeléshez es a' dadája segítsége szükségeltetik, újra megmutatá, hogy van benne virtus. Igazi műremek ez kérem, mi megmutatja, mire es képes az nemes úr, ha Istenigazából hajtja az akarás. Kiváló, fájintos képek, s remek kompánia teszik egésszé a' regét, melynek alapja biz az igazságon nyugszik. Ki a' jó képmesét szereti, igazán ne hadja ki a' kénálkozó eshetőséget, ha megtekintheti.

További szép estvét s jó éjcakét kévánok a' nemes Uraknak és Hölgyeknek, tisztelettel maradok:

Vargha Gróf, Vargária örököse

Kelt: Vargária birtokán, Fergeteg havának huszonhatodik napján, lámpaoltáskor.

Olcsó húsnak...

No, az úgy kezdődött, hogy a héten mindenféle rendetlen gondolatok kavarogtak a fejemben. Így jobbra-balra, tudod, mintha menni akarnának valahova. Nekem meg van erre egy jó módszerem, hogy szétcsapjak közöttük: fogja magát az ember, beteszi a kontaktlencsetartót meg egynapi hidegélelmet a hátizsákba, és eltűnik a pics lelép egy időre valahová. Ennek szellemében még hét elején be is terveztem egy egynapos túrát, amit pénteken sikerült kiviteleznem. Összemászkáltam a Szent György hegyet, megnéztem a bazaltorgonákat, kicsit megfagytam, estére meg Tapolcán aludtam. A gondolataim, köszönik, hadrendbe álltak, bár ez a hegy dóga. Meg is alig fáztam, bár ez meg az én dógom. De a szállás....na az, az a ti dógotok. 

Arról mesélnem kell.

Notorius csavargóként láttam már pár helyet, ahol az ember álomra hajthatja a fejét. Szebbet és kevésbé, jobbat és kevésbé, olcsóbbat és kevésbé. Félreértés ne essék, főleg az ilyen spontán eltávozásaim során az igényeim a szilárd tető, legalább négy fal, legalább egy ágy, és ötnél kevesebb patkány feltételekben bőven kimerülnek, ami a szállást illeti. Ezzel még nem is lett volna gond.

 Hanem...kezdjük az elején.

Nos, a booking.com oldal talán sokaknak ismerősen cseng. Egy egyszerű de nagyszerű, világszerte használt és használható szálláskereső oldal, ahol sokféle feltétel alapján lehet az igényeinknek megfelelő kvártélyt találni. Mivel nekem erre az egy éjszakára ponttökmindegy volt, ezért nemes közönnyel beírtam, hogy a legolcsóbbat és bumm, már le is foglaltam a szobámat. Ha nem számítana negatív reklámnak, leírnám, hogy a "Krisztián Vendégház"-ban Tapolcán, de erkölcsi okokból nem tehetem, ezért kérlek, erről ne is kérdezzetek. 

4800 forint, fizetés a helyszínen, gyóvan. Tíz percre a foglalás után kapok egy hívást egy német számról. No gondoltam, ha nem Angela Merkel hív, hogy elnézést kérjen mindenért, akkor ötletem sincs. Ennek okán felvettem és ékes, az idők során némi alsóosztrák és bécsi dialektussal fűszereződőtt németemmel bemutatkoztam és megkérdeztem, miteccik. Ik...ik...zi....háben...-jött a vonal túlvégéről, ja mondom oké, leesett, a booking átállította magát németre. Nyugalom, kértem az enyhén visítós, ötvenes női hang gazdáját, magyarul is elég jól tudok. A hölgy ennek úgy megörült, hogy rögtön közölte, hogy megjött a foglalásom, de ne oda menjek, hanem a másik vendégházukba. Ömm mondom, az jó lesz nekem? (Meg aztán mégis mé?-gondoltam még mellé.)Hát kiderült, hogy nem, az nem lesz jó nekem, mert az pont nem arra van, mint amerre én fogok tekeregni. Ebben megnyugodtunk. Mint ahogy abban is, hogy mivel senki nem lesz a háznál az adott napon (ami egyébként direkt célom volt) ezért a hölgy átküldi nekem a gondnok számát, és majd őt érkezés előtt fél-egy órával felhívván fog engem nyitott kapu és vetett ágy várni. Remek, ebben is megnyugodtunk. Éééés Dániel,-sivítja a hang a vonal túloldaláról-akkoooor az összeget azt ááát tudnááá utalniiii? No itt kezdett olyan vakaródós érzés elindulni a tarkóm felől, talán ismeritek, hogy ez a kutya sánta. Ugyanez az érzés az, ami ilyen helyzetben az emberbe belenevelt udvarias "persze, semmi gond"-válasz helyett egy nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon kiejtett "nem"-et generál, a hozzáfűzött "elvégre az oldalon helyszíni fizetést adtak meg" kíséretében. A hölgy még megpróbálkozott egy "de nincs bankterminálunk"-kal, mire a kérdést azzal zártam le, hogy de nekem lesz készpénzem.

Ebben meg főleg megnyugodtunk.

Aztán pár napig pont nem érkezett meg az ígért szám, én meg pont nem foglalkoztam vele. Illetve annyit, hogy egyszer visszahívtam a szállásadót, aki nem annyira vette fel a telefont. Az indulás napjának reggelén gondoltam azért csak odacsörgök mégegyszer, ha most sem veszi fel, hát foglalok másikat. Felvette, megnyugtatott, hogy minden úgy lesz ahogy megbeszéltük, majd megjött az áhított kontakt. Ebben a boldog tudatban vágtam neki utamnak. Miután délutánra úgy gondoltam, hogy eleget kergetőztem a szellemekkel és a szélördögökkel a hegyen, továbbá kigyönyörködtem magam a Tapolcai-mednece látképében és a bazaltorgonákban, az ezüstparipa szélcsendjéből felcsörgettem a gondnokot, tisztelettudóan bemutatkoztam és mondtam, hogy jó fél óra múlva érkezem a szállásra.

-"Hát én most micsináljak?? Én nem lakom ott"-jött a válasz a szállásadómétól eltérő, de korra és stílusra hasonló női hangtól. "Hideg van, én nem megyek fel oda. El kellene jönni értem!" 

A "viszkető tarkó" érzésben az a jó, hogy két irányban is működik. Egy alig hallható sóhaj képében elengedtem, ami elsőre a számra jött. Túl sok egyszótagos szót tartalmazott volna. "KELLENE?"-kérdeztem vissza inkább. Gondnokhölgy aztán kicsit visszavett a vehemenciából, majd mikor tudatosítottam benne, hogy hát Tulajhölgy ilyen apróságokról nem tájékozatott, hogy én még taxisofőrt is játszok azért, hogy aztán fizethessek nekik, még elnézést is kért. Két pont között a legrövidebb út az egyenes elvén megegyeztünk, hogy felveszem, aztán átcsörgünk a szállásra. Tulajdonképpen, ha a vendéglátás alapelveit nem sértené az a negyedórás kutatás,  illetve a néhány "akkor most hol is?" jellegű telefonhívás, amik után megtaláltam a tapolcai panelrengeteg aljában Gondokhölgyet, nem is zavarna.

Az időmbe belefért.

A szállás maga egyébként körülbelül azt nyújtotta, amit ennyi pénzért helyi viszonylatban vártam. Talán egy pár dolog volt csak enyhén zavaró: az egyik a nem zárható, és a széltől állandóan kivágódó kertkapu, a másik a fellevegősödött vízvezetékrendszer, aminek folyományaként a hőmérséklet nem ment 17 fok fölé, illetve a hangosan sipákoló-szortyogó-erőlködő csövek miatt éjjel zombikkal álmodtam és negyedóránként arra riadtam, hogy "valaki mászkál itt". Azon is elgondolkodtam, hogy ha nem magam lennék, azért az bosszantana, mert a szobák úgy voltak kialakítva, hogy a legbelsőből, amit kaptam, szigorúan csak a többi vendégén át lehet elérni a ház bármely pontját.

 De mondom, amire nekem kellett, megfelelt. 

Hanem. Gondnokhölggyel végülis (miután morogtam vele még egy sort)még össze is cimbiztünk, aztán csak belecsuklottam újra az éterbe, mikor számlaírás közben közölte, hogy akkor hatezer forint lesz. Nem lesz, mondom, merhogy a bukingon négyezernyóc. Friss cimboraságunkra való tekintettel gyorsan megyegyeztünk, hogy ez nem az ő sara, ő ezt az ukázt kapta Tulajhölgytől. Felhívtuk hát Tulajhölgyet, aki hosszas magyarázkodásba kezdett a dolog miértjeiről, amik közül legjobban a "de hát az egész nagy házat befűtjük magának" tetszett (nem lesz***om?), mikor azonban többedjére közöltem vele, hogy amit mond, az nekem por és hamu, és nem is azon az ezer forinton fogok fennakadni, de én ma annyiért fogok itt aludni, amennyiért lefoglaltam a szállást, akkor megegyeztünk, hogy idegenforgalmi adóstól kap ötezerháromszáz pénzt és joccakát. 

Mikor fizetésre került volna a sor, Gondnokhölgy közölte, hogy ő nem tud visszaadni, menjek el felváltatni. Na itt már kiszaladt belőlem, viszketés ide vagy oda, egy amolyan igazi falusi "bazdmeg." Mondtam, nem megyek, majd később, aztán reggel itthagyom az asztalon. Azt nem lehet, miért nem megyek most? Hát erre mit válaszolhattam volna, mint az igazat: mert nincs kedvem. 

Végül, mert már nagyon nyugalomra és egyedüllétre vágytam, elugrottam a kétsaroknyira lévő pékségbe, kifizettem az idegenforgalmi adóval dúsított szállásdíjat és kaptam számlát. 

Jeee.

Gondnokhölggyel meg megegyeztünk, hogy reggel a kulcsot lazán bevágom a villanyóraszekrénybe. Közben kapott egy hívást Tulajhölgytől, aki a maga teret betöltő vércsehangján többször felhívta a figyelmét, hogy "de reggel a kulcsátadásnál ott legyél ám!". Gondnokhölgy letette, majd közölte, mintegy magának, hogy "annyit nem fizetsz te, csezd meg". Úgyhogy egy cinkos pillantásváltás után megegyeztünk hogy mi tartjuk magunkat a mi tervünkhöz.

Ja kérem, kis pénz, kis foci.

És végre nyugalmam lett.

Másnap találkoztam Ádámbátyámmal, akinek elújságoltam ezt az esetet. Ő is mesélt egy, ha részleteiben nem is, de lefolyásában némileg hasonlót, ha nem lenne antireklám, elmondanám, hogy a badacsonytomaji Piroska Házról, de etikai okokból nem tehetem, erről ne is kérdezzetek. Szóval gyorsan összeraktuk, hogy ez bizony jó eséllyel ugyanannak a Tulajhölgynek a kezében van.

Ügyes, nagyon ügyes. 

Nos. 

Kellene még hozzáfűznöm valamit?

About my G-G-Generation

A téma az utcán hever, szokták volt mondani az öreg újságírók. Tekintve, hogy én nem vagyok se öreg, se újságíró, nekem kellett pár nap, hogy miután többedjére az arcomba nyomta a világnak nevezett randomgenerátor ezt a témát, eljussak a gondolatig, hogy megfogom a nyakát és addig csapkodom a fejét a billentyűzetbe, míg bejegyzés nem lesz belőle. Generációelmélet,  az lesz itt kérem. És mint mindenről a világon, kivéve a fluxuskondenzátort, a mikrohullámot és a nőket, e témáról is van egy plusz elméletem. Pontosabban egy kiegészítő elméletem. 

A generációelmélet, az egymást követő generációk sorrendje, leírása, kategorizálása, tulajdonságaiknak és különbségeiknek bemutatása lassan külön tudományággá válik, mellyel manapság sokat foglalkoznak a népek. Az utóbbi időben meg feltűnően sokat, bár hogy ez miért van így, rejtély előttem. Hogy miről szól a történet, azt kérlek olvassátok el ITT, egészen rövid, zanzásított verzióban, én nem koptatom most vele az ujjam, ha már nálam bölcsebb emberek leírták. De ezen felül is tessék nyugodtan és bővebben hozzáolvasgatni, anyagot találtok róla elegendőt.

Én pedig hozzáfűzöm a saját gondolataimat. Mert azon agyaltam, miközben az elmúlt napokban kaptam a témáról egy cikket, majd beszélgettem róla, majd egy másfél órás előadást is megnéztem jútubon, ami ugyan nem erre volt kihegyezve, de végleg bekattantotta a reteszt, hogy azért nekem, nekem marha nagy szerencsém van, na.

Én ugyanis Y generációs vagyok, de annak nagyon az eleje, majdnem határesete. Az Y generációt 1980-tól 1995-ig datálják, bár hallottam már '82-'95 is, mindegy, a lényeg, hogy én a magam 83-mas születési dátumával még leginkábbis átmenetnek számítok.  Persze, tudom, hogy ezek az évszámok azért vannak, mert valahol meg kellett húzni a határt, de ha rajtam múlna, a mi "algenerációnknak", mondjuk most hasraütési alapon azt mondom, hogy a '80-'85-ösöknek, én Isten bizony adnék egy külön kategóriát. G generáció néven. Azon egyszerű oknál fogva G, mert tök jól idepasszolt bejegyzéscímnek a Limp Bizkit "My generation" című számából random kiragadott félmondat és ha valami passzol azt ne csesszük el túlmagyarázással, ugye. Ennek tényleg ennyi az oka, ne gondolkodjatok rajta.

A számot meg beteszem neketek ide a bejegyzés végére, lehet hallgatni, vicces.

A generációelmélettel egyébként, hogy tegyek egy kis kitérőt, mielőtt rátérek a lényegre, szerintem óvatosnak kell lenni. Soha nem lesz ugyanis teljesen objektív. Mert akárki ír róla, mindig a saját generációjának szemüvegén át teszi, akár akarja, akár nem, azaz a különböző generációk mindig valamilyen"EBB"-ek lesznek. Ezért van az, hogy az y generáció mozgékonyabb, nyughatalanabb és céltalanabb mint az X és a baby boom, azaz a mi idősebb komáink, illetve szüleink, nekünk meg ők stabilabbak, földhözragadtabbak és beletörődőbbek. No, ezért mondom, hogy amennyire lehet, igyekszem itt bezzegkedés nélkül írni, de nyilván nem fogom tudni teljesen kikerülni, mert én is csak a saját fejemből látok ki. 

Hogy még hegyezzem egy kicsit a ceruzát, rá fogok most menni arra a kikerülhetetlen kérdésre, ami -úgy tűnik nekem- az egyik központi témája az Y és az őt megelőző generációk közti különbségeknek: mégpedig az onlájn közösségi térbe való belépés. Ez a leírások szerint az egyik olyan momentum, ami markánsan megkülönbözteti az Y generációt elődeitől. Sőt, a szakirodalom odáig merészkedik, hogy minket "digitális benszülötteknek" keresztel, akik már beleszülettek a fészbuk, a gugli, a wikipédia és a messzendzser korába.

Na itt lép be az én G-generáció elméletem. Ugyanis ránk ez igaz is, meg nem is. Én, amennyire vissza tudok emlékezni, talán 10 éves lehettem, mindenesetre már bőven általános iskolás, mikor először találkoztam egyáltalán az internet fogalmával, és már bőven kiskamasz, mikor életemben először nyitottam meg a vezetékes telefon vonalára rákötött, kávéfőzőhangon visító ISDN modem csatlakozása után, félórás várakozási idővel a pornhub.co...az altavista.hu-t, na. Szóval nem, mi határozottan nem születtünk bele mindebbe. Ellenben bőven a fiatal és fogékony gyerekkorban voltunk a technika igazi előretörése idején ahhoz, hogy zökkenőmentesen mindennapjaink részévé tegyük azt. Bizony, mi még kutattunk a könyvtár poros sarkában a beadandóhoz szükséges szakirodalom után, de nem jelentett gondot elsajátítani a google fortélyait, pletykáltunk a faluban a kereszteződésben a többiekről, de seperc alatt megtettük ugyanezt iwiwen is, vertük fejbe egymást sörpaddal a búcsui bálon, de játszottunk már hálóban a doom-mal is, kacsintottunk rá lányokra a kulturházban, de tudjuk, hogy a tinderen is megtalálhatjuk életünk szerelmét. (Az iróniát meg érted, ugye...)

Tehát mi vagyunk azok, akik már messengeren írnak rá a komákra, ha kidobta őket az asszony, de aztán a gyalult faasztal mellett, a söröskorsót mérgesen forgatva, az offlájn térben beszéljük ki egymással gondjaikat.

És hogy őszinte legyek, nekem ez tetszik. Mi kicsit mindenből megaptuk a jót. Éééés most jön az, hogy el kellene kerülnöm a bezzegkedést. Remélem menni fog.Ha nem, mentem magam azzal, hogy tudatában vagyok, hogy egy embert nem egy évszám és nem egy random ember által leírt random elmélet határoz meg. Senkire nem lehet ráhúzni egy sémát, senkiről nem lehet általánosságban beszélni. A nagy vonalakban felvázolt elméleteket eltolja erre-arra az egyén....egyénisége. Ellenben, és, de, valamint szóval: nekünk, egyfelől, még van alternatívánk, mondjuk áramszünet esetére. Nem azért, mert az Y későbbi tagjainak ne lenne, vagy akármilyenEBB ek lennének nálunk, csak mi még ténylegesen megéltük és megtapasztaltuk az internettelen világot, tehát nem kell gondolkodnunk rajta, hogy mit csináljunk, ha buli közepén elmegy a menkü, lámpástól és wifistől, hanem automatán vesszük elő a gyertyát és a snapszerpaklit. Másfelől azonban, az online térhez és az azt létrehozó technikához való alkalmazkodásunk sokkal gyorsabb volt, mint az elődöké.

Hogy ez utóbbi miért, erre megint van az elméleten belül egy alelméletem. Azért, mert mi viszont már "próbálgató" generáció vagyunk. Tudom, ez így ködös, de elmondom, mire gondolok. Tegye fel a kezét, aki tud legalább felhasználói szinten számítógépet és okostelefont használni! Lévén a Thorium blog közönsége nem teljesen megalapozott, de ennek ellentétét sem magán viselő feltételezéseim szerint nagy átlagban a 20 és 45 közötti korosztályból kerül ki, ennek is abból a rétegéből, aki rendelkezik számítógéppel, vagy okostelefonnal, továbbá internettel és most épp az enyhén vibráló képernyőn olvassa az alábbi sorokat: köszönöm, mindenki leteheti. Na most, tegye fel az, aki vérrel-verítékkel, súlyos tanfolyamok árán sajátította el ezt. Igen, ti hatan ott? Rendben, körülbelül erre számítottam. Ez emberek, ez azért van (szerintem), mert az elődgenerációknak a technika, mármint a mi számunkra már szinte-természetes, modern, digitális technika, az áram hajtotta, képernyős okosságok, még kicsit a misztikus világ és a drága ritkaság körébe tartozott. Nem volt megszokott, nem volt pótolható, ha földhöz barrantotta az ember és ők az ő szüleiktől még azt tanulták, hogy: "kisfiam ne nyúlj hozzá, elrontod!!". Hát nem is nyúltak. Csak azt és csak annyit, amennyit ijedtség nélkül megtehettek. Na, nálunk, a G generációnál meg már pont leomlott ez a gát, már gyerekként találkoztunk a tetrissel és a nintendóval és bizony addig bökködtük a comodor 64-es robosztus szürke billentyűit, míg pacman fel nem zabálta az összes sárga pöttyöt. Vagy újra nem kellett telepíteni a gépet, de már arra is akadt egy haver, aki megcsinálta. Tehát míg a szüleink generációjának ténylegesen mindent meg kell mutatni a digitális világban, mi autodidakta módon elsajátítjuk, vagy elrontjuk, újrapróbáljuk, majd elsajátítjuk. És mondom, ezzel igyekszem nem bezzegkedni, bár azt hiszem már sikerült is. 

Franc.

Mindegy, nekem tetszik, hogy ez így van. Szoktunk összeülni. A komákokkal, mármint. Olyankor telefoncsend van. Nem pötyög, nem nézegeti. És szoktunk mesélni egymásnak, és jókat röhögünk, vagy rosszakat szomorkodunk rajta. Aztán szoktunk hazamenni, felcsapni a laptopot és blogon is mesélni. Aztán onlájba rakni a szöveget és megnézni, hogy ki lájkolta és ki kommentelte. Na, ezért G generáció.

Nekem jó.

Az Erő legyen veletek.

Jajjj, a zene. Majdnem elfelejtettem. 

A cenzúrázatlan verziót kapjátok, mert abban káromkodás is van.

Tessék.