Herbert hazatér

Hé, ez alliterált. Mármint a cím. Pénteken volt az utolsó napunk a ziskolában. Mármint a munkahelyemen. Addigra már nagyon úgy festettünk, mint a süllyedő hajó, vagyis mint a lomtalanított. Minden ami könnyen mozdítható, azt már bedobozoltuk, kidobtuk, vagy szétosztogattuk, minden, ami nehezen mozdítható, az már elszállítás alatt volt, vagy elszállítódott, vagy széthordták a rókák. Mert ugye a ziskola igazából nem ziskola, hanem egy felnőttképzési központ, amit egy projekttel nyert pénzből tartottak fenn. A projekt kifutott, a cég elb... nem nyerte meg a folytatását, úgyhogy ennyi, roló le.

Igen, a képen lévő jószágokat már ismerhetitek. A hátsó sorban Árnyék, avagy Kutya Úr, aki köszöni, már jobban van. Az első sorban jobb oldalt Fraubert, a tőle balra álló Herbert felesége. Herbert pedig a leghasznosabb kollégám és tanársegédem volt a projektben. Bizony, őt kimentettem a kapuit csukó intézetből, hogy továbbra is szárnysegédem, háptértanácsadóm, plasztitkárom és akaratom gácsérvényesítője legyen. Mivel azért az emberfia se hülye, és időben bezörgetett azon cégek ajtaján, akik viszont megnyerték a projekt folytatását, hogy nem kőne-e ide egy tréner, aki bírja az erős pistát, már alá vagyok írva a következő munkahelyemen. Tehát most két hét pihi jön, utána pedig Herberttel teljes erőbedobással folytatjuk az istentelen nép okítását. Úgyhogy a pénteki zárásnak teljes nyugalommal mentem neki. 

Ha Herbert felemelkedéséről és tündökléséről többet szeretnél olvasni, akkor katt ide: katt. 

Azt hiszem, hogy az ilyen jellegű lezárások mindig egy jó visszajelzést adnak. Jót abban az értelemben, hogy igazat, illetve igazit. Mert ugye akinek van egy kis szeme a felszínen látható "örültemhogymegismertelek, továbbimindenjót" jellegű sztenderd búcsúzkodás alatti gondolatok meglátására is, az tudhassa, hogy minek mi lett itt a vége. Nem tudom, hogy a vezetőségünknek van-e ilyen szeme, mindenesetre én azért belekuncogtam a téli szélbe, mikor jött a mail, hogy a záró tímmíting utánra szervezett főnökséggel való iszogatás "érdeklődés hiányában elmarad". Ellenben nekem személy szerint nagyon jól esett a péntek. Odajöttek egymás után a kutyafejűek, mármint a tanítványaim. Azán ott nem ám kézfogás volt, hanem ölelés. Olyan igazi, tudod. Meg a közvetlen főnököm is úgy köszönt el, mint amikor nem is köszönsz el igazán, mert tényleg szeretnél még találkozni a másikkal. Mindezután fogtuk magunkat a kollégákkal és teljesen a szervezeti kereteken kívül, önkéntességi alapon jól beb... átbeszéltük az elmúlt másfél évet, meg úgy általában a világ dolgait. (Igaz a cehhet rálőcsöltük a cégre :D ). 

Így ez olyan érzés volt, összesítve, hogy a francba, valamit csak csináltam itt, talán még nem is rosszul.

Ez olyan szívmelengető.

Remélem a következő etáp is ilyen lesz.

Aztán meg, van még egy zárógondolat, ami nem hagy nyugodni. Ezt komámember indította el bennem, miután puszta kíváncsiságból kinéztünk a bécsi O1G tüntetésre. Szóval. A migránspolitikához való hozzá-és bizonyos szintű ellenállásom egy dolog. Egy másik, az a gondolat, hogy ha mán itt vannak, kezdjünk velük valamit, lehetőleg értelmesen, amihez igyekszem hozzátenni. De akár így, akár úgy, a munkám kapcsán, meg abból kiindulva, hogy külföldön élő magyar vagyok, én bizony kőkeménynek sorosbérencnek számítok. Szóval, szerintetek, számíthatok rá, hogy Gyuri bácsi egyszercsak átutal egy nagyobb összeget a számlámra? Csak mert eddig nem igen láttam a Viktorunk által emlegetett pénzből egy garast se. Ez nekem valahogy egy logikai ellentmondás. No mindegy, hátha majd. Akkor veszek rajta nektek fröccsöt, jó?

Záróképnek beteszek ide mindenesetre egy képet, amin épp a gyűlölettől fűtött migréncsek álláhú akbároznak, hogy megdöntsék a viktoriánus Magyarország és a primitív Ausztria rendjét. Arcomon rettenettel figyelem őket, igyekezvén távolságot tartani. 

Közben néha eszembe jut, hogy az eszme és az egyes ember nem ugyanaz. 

Szóval, kellemes Karajcsont és ha addig nem firkálnék, akkor boldog új esztendőt is mindenkinek.

Áldás és békesség. :)

Mobil

Kis esti ujjgyakorlat, nektek, az arcotokba bele. Kezdek elvárosiasodni, az van. Ami valamilyen szinten kikerülhetetlen, ha az emberfia (nagy)városban lakik. Az egész disznóság a Bélával kezdődött. Róla bővebben ehun. Szóval Béla, a mobil, sőt, mit mobil, okostelefon minden tiltakozásom ellenére lett. Igen, Jóanyámnak előbb volt okosfonja, mint nekem. Ne nézzé. De aztán lett. Kaptam na. Ez a tény hozzátett a városiasodáshoz. A másik meg a tömegközlekedés. De majd erről is mindjárt, előbb kép kell, különben hülyén néz ki a bejegyzés felosztása.

Tessék, kép.

Szóval a tömegközlekedés, az nekem kívül esett a komfortzónán. Erős a gyanúm, hogy természetemnél fogva lehet bennem némi lustaság, illetve némi ellenállás az új dolgokkal szemben. Ennek aztán mindig nekimegyek a végén, de néha eltart egy darabig. A tömegközlekedés meg azért volt ilyen, mert nagyjából a Pornóapáti (400 lakosú p***ányi falu)-Szombathely (80000-es városforma) relációban nőttem fel. Azaz az egyetlen tömegközlekedési eszköz, amit rendszeresen használtam, az a Pornóapáti-Szombathely, illetve vicaverza busz. Amúgy gyalogszer volt, vagy bicikli, később autó. Namost, hogy beköltöztem Bécsbe, ezt eleinte próbáltam tartani. Aztán lassanként rá kellet jöjjek, hogy (hülyevagydani) nem, Bécsben nem lehet parkolni és a távolságok nem mindig tehetőek meg "tízpercalatt" gyaloggal. Szóval ha apránként és lassan is, de birtokba vettem a metrót. Közben meg a mobiltelefont.

Namost, az utóbbival kapcsolatban bizonyos dolgokból engedtem. Mint az unalompötyögés. Mert eleinte az se volt ám. De ahogy elmúlt a metrózás varázsa és napi rutinná vált, szimpla időkitöltésnek beindult a csetülés, a fészbukkolás, meg a hepiglász. Jó, bakker, már én is pötyögök a metrón, beee. De van amikor egész hasznos dolgokat csinálok a Bélán. Ügyintézek, vásárolok, bankolok, cikket olvasok. Ez a kellemeset a hasznossal esete. Mondom a saját védelmemre. 

Aztán van amiből nem engedtem ilyen téren. Például, hogy beszélgetés közben nincs képernyővakarás. Nem csak nekem, másnak se. Ezt ugye nem kell magyaráznom, miért? Irgum. Meg menet közben se. Gyalog se. Úgyhogy még mindig érzek némi jogalapot a hőbölgésre. Le szoktam figyelni és megjegyezni a legextrémebb helyzeteket, amiben valakit mobilozni láttam. Az edzőteremben, az oké, lassan megszokott, amíg nem csak azt csinálja az ember a gépen, elmegy. Na biciklistől már furcsállom. Ődóga, elütik, hát elütik, mi történhet, meghal legfeljebb, nem kell mindjárt a legrosszabra gondolni. Autósnak, aki pötyög, egyszerűen az édesanyját, mert ott már más is meghalhat. Buszsofőrnek pedig a két édesanyját. De számomra nem ez a legextrémebb, még ha a legveszélyesebb is. Nekem a top, a férfivécé ilyen szempontból. Oké, ücsörgésnél én is szoktam. De hogy a bömböldék klozettjében a piszoárban állva, fél kézzel a jánosba kapaszkodva hogyan és miért jó a másik kézzel telefonozni...hát azt tessék nekem megmagyarázni, 

itt.

I

I

I

v

Node. Másik dolog amit megfigyeltem, mármint magamon. Jól képzett falusi gyerek lévén a fizikális privát szférám meglehetősen nagy. Kb karnyújtásnyi. Ezt hívják testi magánszférának is, mindenesetre azt jelenti, hogy kellemetlen számomra, ha idegen ember ebbe belép. Na ezt a távolságot felejtsd el Bécsben. Eleve nagyváros, meg a bécsi gánicák amúgy is hajlamosak rá, hogy úgy álljanak az emberfia mellé, illetve közlekedjenek el mellette, hogy egy papírlapot ne lehessen leejteni kettejük között. Ez a tömegközlekedésen és a forgalmas helyeken nyilván hatványozódik. És hát eleinte próbáltam a magam megszokott módján kezelni a dolgot, azaz kikerülni a népeket, meg utat adni, meg ilyenek. Hát, elmúlt. Múltkor morogtam erről komának, hogy te, ezeknek nincs perifériás látásuk? Azt megmondta a tutit, hogy de, csak felvették a "városi leszarom" közlekedési formát. És aztán, ha sietek/nem vagyok hangulatba'/igennagyonsokanvannak/keleten kel a Nap, no akkor én is egyre inkább hajlamos vagyok rá. Ez szimplán egy ki a nagyobb játék, leszeged a fejed és mégy előre. Ha lepattan, hát lepattan. Vagy obábbmegy. Nem szép, de igaz, kezdek rászokni erre, lévén hogy az eredeti udvarias módszerem kevésbbé működik a fenti helyzetekben. 

És akkor vannak az orkok. Akikkel nem lehet mit kezdeni, nemtől, kortól, vallástól függetlenül. Akik képesek mindkét szituációból kihozni a legrosszabbat. Kikeresni a legnagyobb tömeget, elővenni azt a büdös mobilt és arra fókuszálva menni, mint a világtalan. Nem is orknak, hanem zombinak szoktam hívni őket. Brrr. 

Szóval. Van amiben engedtem az elvekből. Van amiben nem és nem is fogok. Zombi nem leszek.

Tudjátok mit akartam kihozni ebből az egészből?

Nem?

Hát lássátok, igazából én se.

Mindegy. Ne legyetek zombik.

'Cakát.

Like tears in rain

Haláltudat. Én így hívom. Nem tudom már, hogy saját kifejezés-e, vagy szedtem valahonnan, de jó ideje velem van. Nem tudom mióta. Évek, sok. Annak az egyszerű ténynek a tudata, elfogadása és elismerése, hogy minden, ami születik, terem, vagy osztódik, annak valahol vége is van. Furcsa ezt így kimondani, de ennek a tudása és elfogadása, a "nem akarok hallani róla" helyett, nos, hülyén hangzik, de megnyugtató. Nem várom, nem akarom, de rendben van. Nem befolyásolható, nem változtatható. De a két végpont közötti út igen. Kicsit fordított szamuráj-gondolkodás, ha jól megnézem. :)

Mielőtt legörgetnétek ijedten a bejegyzés végére, Kutya Úr jól van. Sokat emlegetett szereplője a blognak. Mintegy állandó jelenlevő, akiről azonban soha nem meséltem. Ideje. 2009 áprilisa, akkor született. Én akkor épp azt hittem, hogy letelepszek. Ház, asszonyka, munka, szóval a belevágás a klasszikus felnőtt életbe. (Bár már akkor gyanús volt, hogy ez a hajó nem ezen az ismert vizen fog úszni.) Kutya kell. Berni pásztor. Hát elmentünk megnézni egy alomnyi totyogó, fekete-fehér-barna csöppséget. Egyikük, mind közül a legbucibb, odaballagott hozzánk, amúgy komótosan, mintha nem is kiskutya lenne, hanem egy mindentudó bölcs, hogy jól megnézzen magának. Gyors és jó döntés. A név gyakorlatilag előbb megszületett, mint a kutya. Árnyék. Exem agyréme, de az idő bebizonyította, hogy nómen eszt ómen. Pár hét múlva elmentünk érte. Azonnal elaludt a kocsiban, mintha mindig is hozzánk tartozott volna. 

Volt egy nagyon csúnya időszakom a nyár végén-ősz elején. És elkezdett zavarni. Zavarni a halál gondolata. Lementem a mélyére, amennyire lehetett. Azt találtam, hogy a köztes út miatt. Mert még mindig hiányérzetem van. És nem leszek fiatalabb. Nem panaszkodom. Jó kondiban vagyok, egészséges és ha megfürdök, még a nők is megnéznek. De őszül a halántékom, előbb leszek másnapos, mint hogy berúgjak, ősszel befájnak az ízületeim és van néhány nem-csak-időleges ránc a homlokomon. Az idő vasfoga, ha lassan is, de elkezdett rágicsálni. Bár nem mondanám, hogy különösebben zavar. Mostanság néha elgondolkodom rajta.
 A rossz érzés mulandóban. De még keresem a kimenetelét.

A hajó aztán nem arra úszott, amerre a bólyák vannak. Ex balra, én jobbra, munkával kilett a púp, ház nyűg lett. Kutya Úr meg hozzámnőtt. De úgy véglegesen. Idővel rájöttem, hogy ez alól nincs kifogás. Bármi lesz, az Kutya Úrral lesz. Aztán, ha már olvasgattatok errefelé, tudjátok, hogy levitorlázott azóta pár karikát a hosszúhajó. Néha önmagukba visszatérőeket, néha előrevezetőket, de úton volt. És lesz is még jó darabig. És Árnyék mindig utazott vele. Nem is egyszerű ám egy kutyával hajózni.

Hülye kommersz sorozatok. Hülye írók. Nem csak a blogírók, úgy egyáltalán. De néha, néha, megragad egy gondolat. GOT. Avagy Game of Thrones, Trónok harca, vagy ahogy tetszik. Volt, valamikor az elején, egy jelenet, ahol Aryának a vívomestere, rá kell gugliznom, Syrio Forel, úgy hívták, a maga elcseszett akcentusával elmagyarázza a saját hitvallását. Mely szerint a halál elkerülhetetlen. És az egyetlen dolog, amit mondhatunk a Halál névtelen Úrnőjének, hogy: "nem ma".
 Nem ma. 

Not today.

Hétvégén Jóanyám volt nálam a Császárvárosban. Látogatásból, meg karácsonyi vásárból kifolyólag. Szombaton megnéztük a középkori vásárt a HGMnél, aztán haza, kutyaetetés, majd ivászat barátokkal. Éjfél körül értünk haza. Kutya Úr áll a konyha közepén és görcsöl. Látszik, hogy nincs képben. "Gyomorcsavar"-volt az első gondolatom, de nem, okádik. Akkor nem. Nincs baj, csak szorulás. Olaj, séta, símogatás. Reggelre elmúlik. De nem. Ügyelet, az első, ami szembejön. Állatorvosi egyetem. Biztos megússza egy hashajtással. Fiatal csinos doktornő. Zavart arccal jön ki. Nem tudom az orvosi szakszót, utánanézni meg nem fogok most. A belek körüli izmok az előrehaladott kor és a hormonok miatt leépültek. Szombat éjjel az egész béltraktus megcsúszott hátrafelé és magával rántotta a belső szerveket, pontosabban a húgyhólyagot és a prosztatát. 

Eszembe jutott egy másik filmes jelenet. Mikor a Szárnyas fejvadászban a replikáns, Boy Ratty, utolsó szavait súgja oda a fejvadásznak. "Láttam sok olyat, amit ti emberek el sem hinnétek. Lángban álló hadihajókat túl az Orion csillagképen, C-sugarak ragyogását a sötétben a Tannhäuser Kapu közelében. Ezek a pillanatok mind eltűnnek majd az időben, mint könnyek az esőben. … Ideje meghalni."

Közel egy hétbe került. Nem tudom hogy, de bevezettek neki egy katétert, hogy ürüljön a hólyagja. A közvetlen életveszély ezzel elmúlt. Beteget jelentettem. Három napig, a második életmentő beavatkozásig akkora volt a gyomrom, mint egy alma. Őszintébb leszek, mint amennyire alapból is lenni szoktam a blogon. Belemegyek a vörös zónába. Folyamatosan részeg voltam. Pont annyira, hogy működő-és vezetésképes, valamint ugrásra kész legyek, de ne bolonduljak meg. Aztán kedden felhívtak, a műtét sikerült. Benn kell maradnia megfigyelésre. Iszonyatos dolog szembesülni az érzelmek és a realitás összetűzésével, hogy a költségek közel meghaladják a keretet. Közben találtak még valamit, ami gyanús. Ezt most babonából nem írom le. Három nap után összeszedtem magam és elrendeztem mindent. Mármint a körülményeket. Addig is minden nap látogattam Kutya Urat. Az első alkalommal ki kellett küldenem a doktornőt meg az állatorvoshallgatókat, mielőtt összebőgtem volna magam. Panteista lévén imádkoztam Istenhez, Allahhoz és elvégeztem egy ősi pogány szertartást. Eddig segítettek. A többi is rajtuk múlik.

Szedjétek össze magatokat, bassza meg.

Van egy banda, a Fear Factory. Ők ilyen 0/100 együttes nekem. 90 százalékban fos zenéket csinálnak. A 10 százalék üt. Van egy számuk, ami nekem kicsit körülírja az egész haláltudat dolgot. Be fogom linkelni a bejegyzés végére.

Ma hazahoztam Kutya Urat. Hihetetlenek ezek a jószágok. Átrendezték a fél belsejét, van rajt egy vágás a herezacskóitól a mellkasáig. Meg egy tölcsér a fején, amit utál. De él, mozog, kakál, pisál, eszik. És örül nekem, meg hogy itthon van. Bánatosak a szemei, utálja a tölcsért és még bágyadt. De itt van, erős, mint egy gép és mindketten tudjuk, hogy nincs még itt az ő ideje. Nem most, nem így. Voltak pillanataim, amikor kételkedtem ebben. Most már nem. Lesz egy második lépése a műtétnek. De az már egyszerűbb. Kiderítjük a kérdéses, babonából-le-nem-írt szimptómát is. Lassan tíz éves, ami berniben már öreg. Ez is tiszta. De a két pont között, lesz még időnk. És azt jól fogjuk használni. Délután leterítettem a matracomat a földre és pihentünk egy félórát egymás mellett.

Dolgok, amikért érdemes a két pont között.

All this memories will fade in time. Like tears in rain, time to die.

But not today.

Köszönöm mindenkinek, aki szorított nekünk.

Negyöjjébe

Az Atyaúristen fényeskedjék napjaitok felett, s a' Jézus Krisztus őrizze álmotok, kedves Testvéreim. Újonnan levelet kell hogy írjak kendteknek, hisz mint ökrös szekér a' poros faluszélen, olyaténképp poroszkál egy gondolat elmémben. Ideje már, hogy a' szittya magyar lángot hordozván Vargária kies uradalmából Bécs császárvárosába helyeztem székhelyem, s ott védem az elesett jószágot, okítom Allah híveit a' szilvórium jótékony hatásaira, s hajkurászom a' sógor fehércselédet. S szembejövel, tán tavaly, avagy ezen év elején, tudja mán a Mindenható, egy kiáltvány Lázár Jánostól, az Magyar Viktatúra  prókátorától. Ezen kiáltványban (ehun) mondá Lázár úr, hogy Bécsnek császári városa biz odavan. Beköltözének az gyüttment keleti gánicák, s az egykor csillogó uradalomból gennyel pettyezett férgek tanyáját sikerítének, honnan es kiakolbólítanak mindenkit, ki es nem közibük való. 

Elmúlt Vasárnap márpenig, minekutána szerét ejtém a heti fördőzésnek, s lerovám az Istentiszteetet, szétszalajtám küldönceimet, hogy invitálnák meg barátaimat s testvéreimet az Úrban egy esti mulatozásra, mivel is telne az idő. De jaj, fullajtárjaim biza üres marokkal térének vissza. A' nemes urak mind dolguk után voltak, avagy hazalátogattak éppenség a' szép magyar földre, a' nemes hölgyek peniglen az előző napi bál fáradalmait pihenék. Így hát dologtalanul maradék, s ezt nem szereti a nemes úr. No, gondolám, megállj Lázár. Habár Bécsnek kies városát lakom egynehány esztendeje, tán sose' valék annak legijesztőbb részein. Lázár úr ezen Istentelen szekciókat a "nogo" névvel illeté, jómagam, mivel híve vagyok az szép magyar nyelvnek, "negyöjjébe" helynek nevezem őket, annak reménységében, hogy idővel megszokja majdan a' magyar fül a' magyar beszédet. S ha már a' Viktatúra jobb időket es látott szép földjéből sarjadt gyarló testem, de szerencsémet az Sógor birodalom káposztafalói közt teszem próbára, mondám, lássuk. Nosza, felnyergelém lovam, felöltém a' szebbik mentém, s sötétedés után kicsinnyel elindulék megtekinteni, miféle rettenet tanyáz Bécs városának léleksüllyesztőiben.
 Bétekinték a negyöjjébe helyekre.

Tervem az vala, hogy két helyet látogatnók meg. Elsősorban, a' Lázár Úr által szemügyre vett Favoriten középpontját, a' Rojmanpláccot, másodsorban, ha már hízólúd, legyen kövér, ahogyan illik, a' Práternek környékét, mely szintén romlottságáról híres. Bécsörteték hát a' Rojmanpláccra, leszállék lovamról, s szemem sarkából figyelvén az eseményeket, tevék egy karikát. Mindenre elkészülten, markomat kardom nyelén tartve lépkedék. A' Rojmanplácc, avagy ahogy a' barbár sógornépség, kik semnem a' pörköltöt, semnem a' túrórudit, s mégúgysem a' sóskafőzeléket nem eszik, Reumanplatz-nak írják eme helyet. Kies kis park ez, fűvel-fával, s mindenféle padokkal, hol es a' fáradt vándor megpihenhetik. S itt es, ott es üle valamely nép, hogy odafülelék beszédükre, szentigaz, gyöttmentek. No mondok, lássuk. Begombolám mentém, leszegém állam, s béballagék közibük. Ezek meg? A fene akárhova a' fajjukat, rám se hederítének. No gondolám, itt nem akarnak csörtét a' nemes úrral, hát mihez kezdjünk mostan? Útnak igazítám lábam, s megtekintém a' placc környékét. Találék is egy kies templumot, mely előtt illő keresztyén módjára keresztet veték s elrebegék egy Miatyánkot. Majdan visszakanyarodék a' placc felé, megkerülém, hogy megtekineném háturul es. Ott biz étkezdék valának, amolyan talponálló kimérések, hol es az emberfia futtában haraphat egyet. Itt biz már nagyobb csoportba gyűlve gagyogtak az istentelenek, evék két pofára a' húsétket, melyet erre a' "kebab" néven ismernők, s tárgyalák egymás közt a' világnak dolgait. Elporoszkálék köztük, mondván, hátha rámförmed valamék, hogy kiránthatnám kardom, s mondhatnám: eb ura fakó! De ezek, haj, kedves testéreim az Úrban, csak a' kebabbal, s a' világnak dolgaival foglalkozának. No, mondok, kutya a' májatokat, ez nem az a' hely, miről es Lázár úr regéle. 

Fölpattanék hát jó lovamra, s átügeték szekundér czélomra, hogy tán ott meglelem, miről es a' fáma szól. Práter, így mondja a' sógor, azon környéke a Császárvárosnak, hol es afghanisztánnak és csecsenisztánnak férfiúi ölik egymást, roboncok kínálják bájaikat garasért, ürdüngős szerencsejátékkel múlathatja idejét a' pórnép, s általánosságban minden megtalálható, mi alá es a' szent Inkvizíció máglyát építene. Nem valék rest, rovék hát itt is egy karikát, de biz az ittott öszgyülevészkedett fura alakok, kik es pont nem akarák utamat keresztezni, s a helyben született népségnek úrnapi kirándulást folytató letéteményesei, isa, testvéreim, nem szólának hozzám.

Sértve is érzém magam, hogy hamár nemzetünk s országunk dicső prókátora ily szavakkal illeté Bécsnek kies városát, nem lehet hát, hogy ne légyen benne való, s sértetlenül érnők haza az uradalomba. Betérék hát egy kimérésbe, tán rámborítaná valaki az asztalt. Jövel es az szolgálólyány, s kérdé, mit parancsolok. "Sert", mondám, csupán bizalmatlanságból, hisz jó bort csak a' Vargária nemes uradalmának tőszomszédságában lakozó néne ád, s vizet mégse ihaték, mint holmi igásjószág. S, kedves testvéreim, s barátaim az Úrban, gondolnátok, mi történe? Ha összetöritek kobakotok se fogjátok kiokumlálni, elárulom hát: jóízűen behörpintém a' sert, válték egynehány forró pillantást a szomszédos asztalnál ülő kormos urihölggyel, s nagy unatkozván, ásitozván hazatérék.

S bár hiszek egy Istenben, egy hazában, midőn az uradalomnak kényelmében levelemhez fogték vala, csak incselkedni kezdék a gondolattal: lehet, hogy ez a' Lázár, testvéreim, ez egy balfasz?

Isten tartsa meg jó egészségben kendteket, s kendeknek családját. Tán biz választ kapok kendtektől mihamarább, kérdésemre. Addig is maradok tisztelettel:

Vargha gróf, Vargária örököse.

Kelt: Bécsnek kies városában, Vargária kihelyezett uradalmában, Szent András havának huszonkettedik napján, lámpaoltás után.

Tehülyete!-Vol.9

Nagy a feje, búsúljon a hód. Toljunk most valami vidámabbat. Újra aranyköpések a nebulóimtól, immár a kilencedik csomag.  

Szaporítsuk, vágjunk bele. 

Van-e bármi ötletetek, hogy miért került ide ez a kép? Na azért, pupákok, mert talán még emlékeztek csimotakorunkból az Egyszer volt az élet című rajzfilmsorozatra. Igen, arra, ahol az emberi test működését mutatták be mindenféle figurákkal. Tegyem hozzá, teljesen korrektül. Úgyhogy én ezt  oktatóanyagnak használom. A főcímdal alatt futó képsorok között van egy, mikor a fenti pacákok, akik amúgy a lymphociták, vagy fehérvérsejtek, futnak egy rakat gelesztaforma vírus után és fenyegetik őket a gumibotjukkal. Épp ez pörgött, mikor az egyik afgánom így bemukkant egy ilyet, hogy "ni, menekültek...."

Szeginfeje....

Aztán, ez nem az én órámon volt, de elmesélésre került. Nőmozgalom, az volt a téma. Hát ki tudja, hogy mi az a nőmozgalom-jött a kérdés. Volt aki tudta. Szépen, körmondatokban megfogalmazva, precízen kidolgozva a témát elmesélte az ember, hogy a nőmozgalom arról szól, hogy a nők mozgási szokásai miben mások, mint a férfiaké.

Nesze nektek, feministákok.

Herbert. Herbert megvan, ugye? Igen, ő az a gumikacsa, akit tanársegédemül fogadtam. Ha így se rémlik, akkor itt bővebben esik szó róla.  Namost, a Herbertnek van ugye a neje, aki eredetileg a Laura nevet kapta. Laurát azóta amúgy leszerződtettem gyakornoknak egy másik kollégához, aki Herbert eredményes munkája nyomán szintén felismerte a gumikacsákban rejlő kiaknázatlan lehetőségeket. Laura kevéssel a munkába állása előtt nevet is váltott, egyik jóemberem rájött ugyanis, hogy lévén Laura a Herbert neje, sokkal jobban illene hozzá a Fraubert név.

És tényleg.

Vegetáriánusok. Tudjátok mi az? Igen? Akkor jó. Mert amikor feltettem ugyanezt a kérdést a csoportban, akkor jött egy olyan válasz, hogy azok, akik getáron játszanak.

Hülye, de kreatív.

Fúj, fizika volt, meg képletek, meg blee. Tudod, a sebesség kiszámolása az idő és a távolság segítségével. Van egy jány, akinek az a legjobb tulajdonsága, hogy szép. Ezt tudja is magáról, innentől az órához nemigen szokott hozzászólni, ami talán jobb is így. No, ma megtette. Az "oké népek, hogy is számoljuk ki a sebességet?" kérdésre megmondta, de meg ám, hogy: "Matematikával."

v=s/t, paszmek.

A kedvencem maradt utoljára. Két témát terveztem a napokra, a kommunikációt, meg egy enyhébb szexuális felvilágosítást, nemi betegségekkel, védekezéssel, meg ilyen pironkodós dolgokkal. Kérdeztem is, hogy na komák, mi legyen ma, kommunikáció, vagy szex? (A kérdés már önmagában is hülye volt, de megüberelték. Ez németül úgy hangzik, hogy "Kommunikation, oder Sex"?)

Jött is a válasz: Sieben!

(Sechs, németül: 6. Sieben, németül: 7)

Igen, azóta ven egy új tabuhelyettesítő szavunk a szexre.

Hét.

Gyá.

Na menjetek aludni.

B*zd meg, karma.

Épp azon "vigyorgok" itt nézegetve a blogot, hogy a kettővel ezelőtti bejegyzésemben még arról írtam, hogy milyen tuti minden. Az pedig nem egy túl régi bejegyzés. Tényleg, minden oké volt. Na persze, hülyegyerek, mondtaja karma.

Ahogy az illik, gyakorlatilag pár nap leforgása alatt felborult minden. A kapcsolatom elcsesződik és rövid de kellemetlen véget ér, a munkahelyemmel összerúgom a port, megszívatnak a rendőrök, nem megy a biznisz és még az eső is esik. 

Brrrr.

Nem jó. Szóval valahol valakinek igen rosszat kellett, hogy tegyek. 

Aztán arra jövök rá, hogy a karmát lehet okkult-spirituális módon is értelmezni, meg reaálisan is, ahogy tetszik, a végén ugyanoda lyukadunk ki. A minket érintő események, főleg az effélék ugyanis nyilván rendelkeznek egy "véletlenfaktorral", da nagyon nagy részben egy általunk generált döntéssorozat kicsengései. Az meg befolyásolható. Visszamenőleg persze nem, szóval a "mi lett volna, ha" leginkábbis csak utólagos sebpiszkálgatásra lett volna jó. Illetve, röviden és hideg fejjel végiggondolva, tanulságnak. Azt meg azért hívják tanulságnak, hogy tanuljon belőle az ember. Nem, nincs jó kedvem. De viszonylag nyugodt vagyok. Elvégre a helyzet tiszta, hiszen csak egy opció maradt.

Felállni, továbbmenni.

De azért most kicsit kivan a f*sz. 

Az meg a része a folyamatnak.

Az ezeregyéjszaka rémmeséi

Olvastak nektek is kisgyerekkorotokban mesét? Mármint úgy tényleg, könyvből, igazi klasszikus mesét? Nekem még igen, tök jó dolog egyébként és ha egyszer megszaporodok, biztos, hogy folytatni fogom ezt a szép hagyományt. Arra emlékszem, hogy a magyar népmeséket nagyon szerettem, meg a Rémusz bácsi meséit, meg a Fekete István történeteket. És szerintem kaptam néhány sztorit az Ezeregyéjszaka meséiből is. A kellemes emléken kívül túl sok benyomás nem maradt meg, annyi csak, hogy volt valamiféle királyember, akinek egy csinos lány mondott éjszakáról éjszakára szép meséket.

 Azóta nem is igen találkoztam a könyvvel.

Namost, ma nagycsaládi ünnepre indultunk. Reggel hazazörögtem Bécsből, tíz felé itthon voltam Vargáriában, Jóanyám még a városban kavargott, azt mondta, majd 11 felé jön. Aztán nem, mert megkésett ittott. Szóval dolgom nem lévén, erőteljes unatkozásba kezdtem. De azt mondják, az meg a buta emberek kiváltsága, úgyhogy nem akarván beállni a sorba elvégeztem pár csipcsup dolgot, kiolvastam az internetet a kisbetűs részig bezárólag, majd hogy még mindig nem akart úgy festeni, hogy mi indulnánk bárhova is, lekaptam a könyvespolcról az első porosodó kötetet, ami a kezembe akadt, hanyatt vágtam magam a díványon és olvasni kezdtem. Nos, a felvezetés után nyilván nem fogtok meglepődni, hogy az Ezeregyéjszaka meséinek egy régebbi, nyers fordítású de az eredetihez közeli kötete volt az. Azon azonban talán igen, mint ahogy én is, hogy mikor a tizedik oldal után Jóanyám végre berobbant az ajtón, (gyerefiammennyünkfiam) akkor -elnézést, de- a 

"mi ez a perverz, beteg fos?" kérdéssel fordultam hozzá.

Oké, tudom, ez most furcsán hangzik. De, kapjátok elő a könyvet, ha megvan még valahol és így felnőtt fejjel lapozzátok át. Ha nincs meg, akkor röviden, prózaian összefoglalom az első tíz oldal eseményeit. Íme.

A bölcs és jószívű király, akit népe imád, nagyon látni szeretné öccsét, aki egy másik tartomány uralkodója. Követet meneszt érte, az öcs, aki egyébként hasonlóan közkedvelt személyiség, örömmel fogadja az invitálást és azonnal készülődni kezd az útra. Ahogy kilép a palota kapuján, eszébe jut, hogy elfelejtett valamit és visszarohan érte. A háloszobájában in flagranti éri a feleségét, akit épp egy néger rabszolga töcsköl. Annak rendje-módja szerint agyonveri mindkettőt. Ezután mélabúba esik. Megérkezik bátyja udvarába, aki próbálja kifaggatni szomorúságának okáról, de ő néma marad, egészen addig, míg véletlenül fel nem fedezi, hogy mikor bátyó vadászni van, annak felesége a szolgálónőivel és a néger rabszolgákkal orgiát rendez  a kertben. Úgy gondolja, hogy ha van az övénél nagyobb baj is, akkor az övé nam is annyira nagy és némi nyaggatás után elmeséli a királynak a történteket. A báty búnak ereszti fejét és öccsével együtt világgá megy. Vándorlásaik során lesből megfigyelnek egy dzsinnt, aki egy gyönyörű nőt tart fogságban, akit-mint kiderül-a saját esküvőjéről rabolt el. Míg a dzsinn alszik, a nő felfedezi a két leskelődő férfit és megfenyegeti őket, hogy felébreszti a dzsinnt, ha nem közösülnek vele. Ők a kényszernek engedve megteszik ezt. Az aktus után a nő elkéri a gyűrűjüket és felfűzi egy-ha jól emlékszem- hatszázvalamennyi gyűrűt tartalmazó füzérre, melynek minden eleme egy-egy hasonlóan szexre kényszerített férfi emléke. A két férfiú megnyugszik hát, hogy van az ő bajuknál is nagyobb és visszatérnek a báty palotájába. A báty, megcsömörölve a nőktől, lefejezteti feleségét, annak szolgálóit és rabszolgáit. Ezután megparancsolja vezírének, hogy minden nap egy új szűzlányt szerezzen neki. Ezt a szűzlányt éjszaka megerőszakolja, majd másnap reggel elvágatja a torkát. Ez jódarabig megy így, míg a városból elfogynak a szűzek, részben a király közvetlen ténykedése nyomán, részben mert elmenekülnek. Az utolsó két szűz a vezír lányai. A vezír nem akarja őket a királynak adni, a nagyobbik, Seherezádé azonban kieszel valamit és nyaggatja apját, hogy a többi szűz érdekében tegye meg. Apja erre egy tanmesével válaszol, ami egy történet a történetben, egy viszonylag zavaros és érthetetlen eseménysorozattal. A történetbeli történet csattanója, mint végső és megszívlelendő megoldás: a mese főhőse egy bottal ájultra veri a feleségét, egy személyben unokahúgát, aki ezután kezet és lábat csókol urának, ezáltal minden megoldódik és mindenki boldog. A vezír ezzel akar utalni arra, hogy lánya hasonlóan járhat, ha nem engedelmeskedik. A lány azonban makacs, így se here, se zádé, végül a király elé kerül. A király megherbeküli a szűz Seherezádét. A már kevésbbé szűz leány megkéri az uralkodót, hogy had lássa utoljára húgát és had mondjon neki egy mesét. A király megengedi és mivel amúgy sem tud aludni, hallgatja a mesét.

Ennek a történetnek, a tényleges ezeregyéjszaka első meséjének már nem értem a végére. Ameddig jutottam, az három szép és buja nőről szólt, akik magukban élnek egy házban, ahova mindenféle indokkal különböző nyomorultsorsú férfinépeket, teherhordókat, félvak koldusokat, meg efféléket csábítanak be, hogy aztán rajtuk és velük szórakozzannak. Épp két fekete kutyát korbácsoltak meg a történetben, különösebb látható ok nélkül  (gondolom az ezután derült volna ki), mikor Jóanyám megérkezett.

Na. Értitek már a kérdést?

Azt

a

qrva.

És nem, nem túloztam, aki nem hiszi, annak utánajárok. Vagy olvassa el maga. Tehát ha elhagyjuk a szóvirágokat, akkor az Ezeregyéjszaka meséi, legalábbis az első tíz oldal, jó forgatókönyvalap lenne egy Tarantino-Kovi-George R.R. Martin koprodukcióhoz. Éééés ez a mű gyerekeknek szánt meséskönyvként fut. 

Namost, ha őszinték vagyunk és ha jól belegondolunk, egy Grimm-mese, egy magyar népmese, vagy mondjuk egy Gücülke és cimborái se sokkal vidámabb ám. (Utóbbi egyik kedvenc gyerekkönyvem volt, amit szintén elolvastam egyszer felnőtt fejjel.)

Azt hiszem a generációnk néhány defektje most magyarázatra talált.

Én ettől függetlenül is tartom magam hozzá, hogy olvasni fogok a gyerekemnek. De lehet, előtte elolvasom, hogy mit is. Vagy nekiállok meséket írni.

Brrrr...

No, legyetek jók és nézzetek Tom és Jerryt. Ja ne. Akkor Bambit. Végülis az csak egy tragikus halálesettel kezdődik. Á, bakker, akkor ott a Tom Sawyer. Abban csak macskát nyúznak és agyonlövik a négereket. Vagy inkább a Miki egér és Plútó, amiben egy egoista passzív-agresszív rágcsáló ad ki céltalan parancsokat egy kutyának. Nem jó. Akkor nem marad más, mint a Félig-nyúzott bakkecske című mese, amiben egy élve megnyúzott bakkecske rohan világgá, vagy ha az se jön be, akkor Rémusz bácsit, amiben a farkas egy kátránybábúhoz ragadva hagyná a nyulat megdögleni, vagy a Jancsi és Juliska, amiben gyerekekt akarnak élve megsütni, vagy a Pocahontast, amiben indiánok és telepesek mészárolják halomra egymást, vagy....

feladtam.

Csak szimplán menjetek aludni, jó?

Ma nincs mese.