Csakazértis Setét Torony

Azon államellenes elemek, akik a dicső szocializmus építése helyett idejüket sötétben bújkáló, rémhírt terjesztő ellenforradalmár módjára rendszeresen azzal töltik, hogy ide járjanak blogot olvasni, már tudják, hogy a fenköltebb témák, mint a társadalomkritika, életvitel, kettlebell és a személyes történetek melett úgy átlag félévente egyszer teleszellentem az étert egy filmes blogbejegyzéssel. Tekintve, hogy a mai napi penzumomat már elvégeztem, azon terveimet pedig, hogy motorra pattanok és beröfögök Vombathelyre szigetelőszalagot vásárolni és meginni egy kávét, meghiúsította a Sógoria felől erősen közelítő nyári vihar, nos, ennek pont most jött el az ideje. 

Alien-Covenant

"Anyu, anyu, él olyan állat, aminek a szájából kijön egy másik száj és megeszi az ember agyát? Igen kisfiam, élien."

Ridliék Szkottjának legújabb szösszenetétől tartottam kicsit. Mégpedig azért, mert nagyétvágyú horror-és scifizabálóként igencsak szeretem az Alien-sorozatot. Aztán már   kezdtem kicsit szkeptikus lenni. Az Alien 4 nem igazán ragadt meg a fejemben, a Prometheus pedig látványos és élvezhető film volt, de tele logikai bukfencekkel, amiket meg-nem tehetek róla-nehezen emésztek meg. Tudom, az ilyen típusú filmeknek nem szabad úgy nekiállni, hogy az ember értelmet és összefüggést keres bennük, egyszerűen csak hátra kell dőlni és élvezni, mint parasztgyerek a rezesbandát, de hát nem így vagyok összerakva-ez van no. Na mondom, ha ezt most elrontják nekem, akkor szerződést bontok. 

És nem rontották el! Sőt, helyrebillentette a történeti elemeket. Hogy ezt eleve így tervezték, vagy csak rájöttek, hogy nem ártana-nem tudom, de sikerült. Mindemellett a film a parasztgyerek kontra rezesbanda allegória szempontjából is teljesen ehető. Talán egy negatívumot tudnék mondani, ezt meg a túlképzettségem teszi. A nem túl gyakori kombinációnak számító biológiatanár és kommunikáció szakos bölcsész képzésem erős csuklásba kezd az olyan jeleneteknél, mikor egy vadidegen bolygón lévő ismeretlen folyadékra (jóvammá, vízleszaz) leszálló űrsiklóból a népek csoszaj-kopaj nélkül egy szál katonai gyakorlóban ugrálnak ki zsilipelés és egyéb felesleges dolgok nélkül, (mithaggyámmá alevegővel megavírusokkal), hogy aztán az első élőlény, amibe belefutnak, egy óriásbúza legyen (vátelszfákörsz). Ezt leszámítva elégedetten dobtam ki a popkornoszacskót a film végén. A robot zseniális volt, a film abszolút élvezhető, a saját kategóriájában igazán rendben.

Tessék elmenni rá, a moziba bele.

Wonder Woman

A Marvel és/vagy DC-filmeknek van egy sajátságos dinamikája. Ez a következőképp fest: Van egy ember. (Esetenként több.) Többnyire férfi vagy nő. Többnyire jóképű, vagy szép. Vagy nem akar szuperhős lenni, vagy a környezete nem akarja, hogy szuperhős legyen. Szuperhős lesz. Félúton segítőjéül szegődik egy férfi vagy nő, aki jóképű vagy szép. Összejönnek. Mindeközben a világot agyonfenegeti egy antiszuperhős, többnyire egy férfi vagy nő, többnyire se nem jóindulatú, se nem barátságos. Az újonnan lett szuperhős ráébredve erejére felveszi a harcot az antiszuperhőssel. Legyőzi az antiszuperhőst. Mindenki boldog. Függöny le. Jeeee.

Ez tíz esetből kilenc és félszer így van Marveléknél és/ vagy DC-éknél. Mivel már legalább kilenc és fél Marvel és/vagy DC -filmet láttam az elmúlt pár évben, gyanítottam, hogy ez most is így lesz. 

Most is így lett. 

A Csodacsibe a DC-éktől elvárt két és félórás látványos, kellemes kikapcsit nyújtotta, mélyebb hagyott nyomok nélkül, tökéletesen illeszkedve a DC-univerzum futószalagjára.

Személyes sztori: Valamikor tavasszal gurulunk a holland autópályán, nekem némileg lóg az orrom a kormányra a vezetéstől meg a kölni dóm tornyának utóhatásától. Festő horkol a hátsó ülésen. Egyszercsak megébred, elkezd göcögni, aztán azt mondja: "Tudtátok, hogy a hollandoknak van saját szuperhőse? A Van der Vumen!"

Na erről ennyit.

Dunkirk

Megint a "vittek rá" kategóriájú film. Jóanyám méghozzá, nevemnapja alkalmából. Tekintve, hogy ő fáradságot nem ismerve előzetesben elolvassa a kritikákat, néha érdemes hallgatni rá. Ballábas napom volt és már majdnem lemondtam az egészet, de kár lett volna. Zseniális film. 

A Dunkirk a beangolosított nevű dunkerque-i csata eseményeit dolgozza fel. A II. világháborúban a német erők a Fraciahon északi részén fekvő Dunkerque mellett több mint 350000 szövetséges, főleg angol és francia katonát szorítottak be a frontvonal és a La Manche csatorna közé. A katonák halálra voltak ítélve, azonban nagy részüket sikeresen átmenekítették a cstorna túloldalára, a brit haditengerészet és az angol polgárok összefogásával, hadihajókon és a civilek lélekvesztőin, a német légierő bombázása közepette. Ennek a jelentős hadtörténeti eseménynek a napjait dolgozza fel Christopher Nolan filmje, Hans Zimmer zenéjével fűszerezve. A beállítások, a képek, a karakterek, a három különböző ember szemszögéből induló és egy helyen összefutó történet, minden úgy lett eltalálva, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Külön élmény volt számomra a film politikai semlegessége. Mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják, a II. VH győztesei többek közt Ámerikában laknak, Hollywoodban pedig közülük is kifejezetten sokan szeretik a maceszt, szóval a világháborús filmekben általában angyalszárnyakon és glóriával a fejük felett közlekednek a szövetséges erők és hasított patán, az ördögszarvakat épp csak elrejtő sisakban mindenki más, főleg a németek. No, itt ez is kimaradt. Bár lehet csak azért, mert a film végéig nem találkoztunk közvetlenül német katonával, mindenesetre nekem ez így ebben a formában nagy plusz volt.  

Nolan bácsi, gratula. 

Érdemes megnézni. 

Tékasztorik

Igen, filmet csináltak egy blogból. Mégpedig Bihari Viktória, "Viku" Tékasztorik című blogjából. Hallhattatok a hölgyről és a blogjáról is, mivel az egyik legismertebb kishazánkban. Néha-néha beleolvasgattam és mindig jókat derültem vagy gondolkodtam rajta, bár el kell mondjam, némi fenntartással viseltetek bloggertársam művei iránt, mivel több "elsőkézbőli" sztorija már évekkel korábban szembejött- teljesen más forrásból. Ezt leszámítva: respekt. Ami a filmet illeti: átadta az életérzést, főleg, hogy Vikut Viku alakította, azaz a bloggernőt a bloggernő játszotta. Történetét tekintve a film egy amolyan lazalimonádé lávsztori. Ezzel, mármint a történettel nem voltam teljesen kibékülve, de ez független a film minőségétől, csak az ilyen beleszeretek "a" pasiba miközben "b" hajt rám aztán ha "a"nak nem kellek összejövök "b"vel jellegű dolgokról nekem mindig a ló meg a szamár jutnak eszembe. Mindenesetre, kellemesen végigröhögtük a filmet. 

(Volt benne egy pornóapátis poén is. Ejnye.) A színészi alakítás helyén volt, Csuja Imre nagyon eltaláta Fater karakterét és Viku is jól megállta a helyét első filmszínészi szerepében.

 Összességében: olyan mint egy magyaros halászlé:igazi hungarikum, csípős, élvezhető, jó. 

Átjött.

Arthur király-a kard legendája

Az emberfia két főbenjáró bűnt tud elkövetni, mielőtt moziba menne. Az egyik a jókai bableves. Ennek nem kell magyaráznom a miértjét, ugye? A másik, ha gőze nincs, mire ül be, viszont elképzel magának valamit. Én az utóbbit követtem el. Ez abból fakadt, hogy nagy rajongója vagyok Bernard Cornwell történész és író műveinek. Az úriember első szakmájából kifolyólag történelmi regényeket és novellákat ír és történészi pontosságával dolgozza fel az eseményeket, kiszínezve a saját igencsak kellemes írói szájíze szerint. Innentől az ő Excalibur trilógiájából indultam ki, ahol szakállas, foghíjjas harcosok feszülnek egymásnak a pajzsfalban a vér-és ürülékszagú csatamezőn, füstös csarnokokban ülik meg a kelta ünnepeket és a druidák is használnak némi szemfényvesztést a varázslatok kiegészítésére. Beajánlotta egy ismerős a filmet, hogy nekem való lenne, hurrá, mondom, végre csináltak egy korhű történelmi mozit, kibányászva a legendák valóságmagját, lesz itt minden mi szem szájnak ingere és...

 És ehhez képest kaptam egy jó erős fantasyt. 

Amivel semmi baj, imádom a fantasyt, csak nem erre készültem.

Viszont, elvonatkoztatva az előítéleteimtől, annak, mondjuk, rendben volt. Nem mondom, hogy egy életre megjegyzem, de rendben volt. Klasszikus magas költségvetésű hollywoodi csoda, szép emberekkel, nagy nevekkel, (még David Beckham is befigyelt egy pillanatra), akcióval, mesével, tündérekkel, szörnyekkel. Ha nem az Oberwarti sógor moziban sikerült volna magamévá tennem, 9 eurós helyáron és a magamnak és kíséretemnek majdnem ugyanennyibe kerülő popkornért cserébe, azt mondanám, megérte.

Ghost in the shell

Az idei évnek ez volt az egyik nagy "várósa". Sokáig nem voltam hajlandó animéket nézni. Elve mert Japánból jön. A japán kultúrával meg olyanformán vagyok, mint  a katasztrófafotókkal, hogy érdekes, de azért ott nem lennék. Aztán valahogy csak becsempészte magát a műfaj az életembe. Sőt, majdem megszerettem. (Na jó, egy kicsit igen.) Az egyik első mű, ami segített ebben, az a film alapjául szolgáló, azonos című anime volt. (A "Szellem a palackban" magyar cím kifejezetten nem tetszik, ezért használom következetesen az angolt.) Innentől hasonló érzésekkel ültem be a filmre, mint az Alien esetén, azaz hogy jajbakker, mileszitt. Eeeeneroncsák. 

Hát nem rontották. Sőt. 

A film meglepően jól visszaadta az anime-hogy egy szép ősmagyar szóval éljek- fílingjét, sőt, annak ellenére, vagy pont azért, mert ittott komplett képsorokat átvettek belőle, helyenként talán rá is tett egy lapáttal. Nehéz megmondani, milyen lett volna úgy megnézni, hogy nem látom sok évvel ezelőtt az alapját képező animét. Így kétszer is nekimentem a moziban, ami nálam már a csillagos ötös jele. Másodjára Festővel sikerült abszolválnunk és némi morgás is kerekedett az előttünk ülő sihederhaddal, akik feltűnően nem látták az eredetit. 

Szóval kíváncsi lennék, hogy előélet nélkül milyen lenne, de ezt nem tudom megítélni.  

Így hatalmas élmény volt.

És Scarlett Johannson is bebizonyította, hogy nem csak Lucynak jó. És  csak azért nem veszem feleségül, mert már foglalt. 

No, kedves rádiónéző gyerekek. Tudjátok, már csak egy dolog van hátra. Hogy elmagyarázzam a bejegyzés címét. Bár pont teljesen más témával összefüggésben, de egyszer már kihőbölögtem magam a blogon az akkor még csak "kámingszún" fázisban lévő Setét Torony film, illetve a trélere miatt.

(Ehun ni.) 

Na, most kijött. Mármint a film. Összeszorítom a fogam és minden jobb belátásom ellenére, pontosabban pont azért, elmegyek rá vasárnap.

Íííííí.....

Skeptlebell

Olyan helyzet van, buksik, hogy nemsokára telihold lesz. Ilyenkor mindig elkezd cincogni valami a fejemben, nyugtalan leszek és mindig csinálni akarok valamit. A valamit csinálni akarás levezetésének pedig több jó módja is van, ezek közül egy a blog, kettő a sport. Például. 

 Kössük össze most ezeket.

Például.

Figyejjé.

Valami furcsa hullám indult el a világban sportügyben, amit nem szeretek. Mégpedig a lusta emberek sportjai. Tudod, mert az okos emberek rájöttek, hogy a sportban üzlet van és az okos emberek a hülyékkel mindig meg tudják etetni a szalmát. És ebből lettek olyan dolgok, mint a flabélos, amikor ráteszik a százhatvan magas és ugyanannyi kilós Rózsi nénit egy tálcára, ami rezeg alatta és Rózsi néni közben nézi a plakátot, amin a nagybetűs márkanév mellett a rázótálcán egy százhetven centis és ötven kilós leány mosolyog akinek el lehetne pattintani a bolhát a mejjén és diót törni a fenekén és Rózsi néni szegény várja csodát. Aztán Rózsi nénit rázzák pár hónapig a flabélostálcán, kivesznek a zsebéből egy hatszámjegyű összeget és Rózsi néni húsz edzés után százhatvan centisen és ugyanannyi kilósan azt mondja, hogy "á, hagyjuk a 'csába, ez semmiccseér".

Namost. Rózsi néni esetével több gond is van. Az első, hogy habár most elbagatelizéltem, de ez nem vicc, nem ritka és nem egyedi. A második, hogy megszaporodtak ezek az álsportok, ugyanis a marketing és a pénzéhség elkendőzi az igazságot. Az igazság az, hogy a sport az egyik legigazságosabb befektetés a világon. Pont annyit kapsz vissza tőle, amennyit beleteszel. És a marketing és a pénzéhség megpróbálja megkerülni az előbbi tényt, a népek között pedig mindig lesz néhány búsan legelésző bocika, aki elhiszi, hogy ő lehet a lány a plakátról, megerőltetés nélkül is. Még a fiúk is. A harmadik, hogy ha elhitték, akkor beindul a verkli. És jönnek a kérészéltű sportágak, amik pont addig tartanak ki, amíg a "feltaláló" és pár "edző" megszedi magát a társadalom fent említett kérődző rétegén. Aztán jön a következő népbutítás. Sörjóga, távolbanézés, pixelesztergálás, satöbbi. A negyedik, hogy a dolgok lényegéről nem tájékoztatják ezeket a búsan legelésző bocikákat. Hogy a sport, az bizony olyan, hogy abban elfáradsz. Hogy attól meleged lesz és pulzusod. Hogy attól összeizzadod az alsógatyádat, meg az picit fájni fog, meg lejön a bőr a kezedről, meg effélék. Ami nem ilyen, az csak kicsit sport. Vagy semennyire. Attól nem leszel olyan, mint a lány a plakáton. Az ötödik, hogy a sport bizony önmagában is szép, azonban csak egy szelete a tortának. Az életmód se utolsó szempont mellette. Tudod, az ilyen apró részletek, mint a táplálkozási szokások, a munka-és életkörülmények, az átlagos napi mozgás, satöbbi...Szóval, ha Rózsi néni otthon ülő háztartásbeli, reggelire pizzát, ebédre spagettit, vacsorára pedig csipszet eszik, mindezt a Vad Angyal és három sör mellé és ezt naponta kétszer öt perces megszakításokkal tarkítja, amíg feláll a tévé elől, hát akkor, ajvé, Rózsi néniből a búbánatos pörsenésestökű cafrangos életbe nem lesz heti két flabélosedzés melett "a lány a plakáton". 

Ez van buksik. 

Ezzel vége is a bejegyzés hőbölgős részének. Igen, sajnos a telihold előtti időszak ilyen nálam, akkor hőbölgök. De hogy okosan átvezessem a dolgokat a pozitív irányba, az első-a hőbölgős- rész lezárásaként beszúrom ide egykori edzőm szerény, ellenben szerintem végtelenül bölcs mondatát az edzésről:

"Az olyan, hogy először fáj. Aztán élvezed, hogy fáj. Aztán élvezed, hogy nem fáj" /K.M./

Naszóval. A fentiek fényében van nekem némi szkeptikus hozzáállásom az újonnan megjelent sportokhoz. Némi, érted...höh... Osztán, kedves komámasszony, a CAndi elszegődött birkapásztornak recepciósnak egy fitnesszterembe, aztán összecimboráltatott a főnökével, aki egyben az edző is és mintegy belekeveredtem pár érdekes sportágba. Ha időrendben nem is, de fontossági sorrendben az első a kettlebell.

Na, ezzel, mármint a kettlebellel pont úgy voltam, mint macska az erdőtűzzel, hogy érdekes, de inkább nem megyek a közelébe. Merhogy, mondom, ilyen vasgolyókat lóbálni jobbrabalra, aztán úgy csinálni, mintha érne valamit, hát az nem az én dógom. Aztán csak kipróbáltam, "mi történhet" alapon. Hát az történt, hogy az első edzés után éreztem, hogy itt tényleg történik valami. De nem csak úgy tesséklássék, hanem a fülemtől a farkamig.

A kettlebell, eredeti nevén girja, egy Oroszország anyácskától eredő sport. Pár száz éves hagyomány után egy ilyen jelentéktelenebb sportegyesület, a Specnaz* fiukái vették be a kiképzési metódusukba. Majd Pavel Tsatsouline Specnaz kiképző emelte át Amerikába, ahonnan aztán bejárta az öreg kontinenst is. Igen, kívülről úgy fest, hogy egy vasgolyót lóbálsz jobbrabalra. Viszont, amint megtanulod a lóbálás megfelelő technikáját (körülbelül a harmadik edzésen), rájössz, hogy az van, hogy az egész tested kell a lóbáláshoz. Azaz egy kettlebell edzés a lábujjad hegyétől a füled csúcsáig átmozgat, miközben fejleszti a koordinációt és a robbanékonyságot is. 

Igen, pofára estem, jó értelemben. Megvolt minden, amit egy jó edzéstől várok, az egészséges pulzus, a kellemes fáradtság, az ízületi fájdalom nélküli enyhe izomláz.

Meg a marháskodás a többiekkel.

 Tudod, az az egészséges fajta, ami megkülönbözteti a marhát a bocitól.

Időrendben az első sport, amivel megismerkedtem, az indian club.  Ez pedig olyan dolog, hogy összeülünk a teremben, tollakkal ékítjük fel fejünket és dobokon ütjük a ritmust míg a többiek kifesteve táncolnak. Mármint nem, de mikor elsőre említem a nevét, ez szokott lenni a visszakérdés. A nyelvi gubanc miatt. Mert itt az indian az indiait, a club meg buzogányt jelent. Hasonlóan szkeptikus voltam, amikor először láttam, hogy emberek fakuglikkal hadonásznak jobbrabalra. Persze, mi? 

Belinkelek egy videót, hogy mindenki értse, mi ez a holmi.

Mielőtt félreértésbe keverednénk, nem előírás, hogy kigyúrt néger legyen hozzá az ember és lehet ezt ilyen nyolckilós vasrudakkal, vagy tizenikszkilós betonkolonccal is csinálni. Na úgy mondjuk már izgalmasabb. Nem utolsó sorban egy szép mozgáskultúra. 

Éééés igen, jó cucc. Átmozgatja a vállakat, a karokat, ha rendesen nekiveszi magát az emberfia, akkor bizony remegve emelei meg utána a kávéscsészét. Nekem ugyan kiegészítő sport marad, de ez ízlés dolga. Mindenképp bejött.

2/2, elfogadva.

A puding próbája az evés emberek, az van. Aztán, ha a boci megnézte a pudingot, megette a pudingot, megemésztette a pudingot, na akkor még mindig eldöntheti, hogy marha lesz belőle, tehén, vagy bika. Ez már egy másik téma és nem a fizikumon múlik. 

Én itt elköszönök. Isten, Allah, Buddha és a kazah Sólyomisten vigyázzon rátok.

*: Á igen, a csillag. Aki esetleg nem értené, hogy Iróniában lakom, ami egy Szarkazmussal határos ország, annak kedvéért közhírré teszem, hogy a Specnaz a ruszkik különleges katonai alakulata és mint ilyen a világ egyik legkeményebb katonai egysége. Ha nekik jó a vasgolyót lóbálni, csak jó lesz nekünk is, nem?

De.

Tulajdonkép

Kedves gyerekek, tegye fel a kezét, aki arról álmodik, hogy lesz egyszer egy családi háza, hat szobával, nagy udvarral, garázzsal, szerelőműhellyel és békésen bóklászó böszme bocikkal az udvar végében? 

Jó, kezet le.

Most tegye fel az, aki ezt önerőből meg tudja valósítani! 

Ejnye no.

Pedig jó érzés ám kakasnak lenni a saját szemétdombunkon, hajjaj...

Csakhogy, ez egy csakhogy bejegyzés.

Ezt a csakhogy bejegyzést, ha már egyszer nekiálltunk, osszuk három részre, mint albán pék a bureket. Mert három a magyar igazság, meg  így könnyebb lesz összefogdosni azt a sok kis furcsa teremtményt, ami az agyamban szaladgál jobbrabalra, ha valami struktúrát adunk nekik...

Egy

Egyszer nekiálltam már ennek a témának, (klikk) csak a blog ebből a szempontból egy komisz jószág, mert néha nekiáll az emberfia írni valamit, aztán másvalami lesz belőle. Mintha a blog írná az emberfiát, nem fordítva. Azért jóban vagyunk ám. Másfelől, a téma, azaz a magántulajdon, azon belül is az ingatlan, előkeveredett a napokban egy kávé és egy almafröccs között és azt találtam mondani a másik kávét és almafröccsöt szürcsölő embernek, hogy hát ezt most elmondom neked, mármint a véleményem, aztán egyszer lehet le is írom, ha úgy lesz. Most úgy van. Továbbá ez most a véleménynek az egyfelé domborodása lesz, nyilván vannak érvek a homorú oldalon is. 

Lehet valaki azt is megírja egyszer.

Kettő

Magántulajdon, lakás, családi ház. Ez egy viszonylag általános (élet)célja Agyarországon a mi generációnknak. Úgy tűnik, egyre több olyan ráérős honpolgár is olvassa a blogot, aki nem ismer személyesen, aminek amúgy örülök, de az ő kedvükért az emígyen vizes felmosórongyként odavetett "mi generációnk" kategóriát pontosítanom kell: kicsivel múltam tizennyolc. (Tizenhat évvel.) 

Namost. 

A kávé és az almafröccs között a következőre jöttem rá. Tekintve, hogy a viselkedésmintáink illetve ezáltal az életvitelünk jelentős részét a szüleinktől tanuljuk, valószínűleg ezt is, mármint hogy a saját kecó, fiam, az köll, mer anélkül lehuggyoznak a kutyák. 
Igen, két gy-vel.

És itt kérem, van egy böszmenagy bökkenő.

Mégpedig az, hogy ez az-had éljek, bármilyen politikai felhang nélkül, egy mostanában divatos kifejezéssel-életpályamodell anyáink és apáink idejében, azaz a szocialista-kommunista puha diktatúrában egy teljesen reális elképzelés volt. 

Akkor. 

Akkor ugyanis úgy festett Kovács kettő József karrierje, hogy tizennégy évesen elhatározta, hogy ő-mondjuk most-géplakatos lesz. Aztán Kovács kettő József elvégzett egy technikumot és tizennyolc évesen elhelyezkedett a Csepel gyárban. Kovács kettő József pontosan tudta, hogy ő nyugdíjas koráig ott fog dolgozni. Keresett annyit, amennyiből fenntartotta magát, nyaranta két hétre leutazhatott Balatongyörökre a szakszervezeti szállóba üdülni, péntekenként elmehetett fröccsözni a komákokkal és amikor huszonkét évesen elvette Horváth Terit és fészekalapításra adták a fejüket, akkor felvett egy tízéves vállalati kölcsönt, amit a fizetéséből vontak. Ami így tökéletesen működött is, mert a vállalat és Kovács kettő József is tudták, hogy Kovács kettő József harminckét évesen is a Csepel gyárban lesz géplakatos. 

Ergó Kovács kettő Józsefnek harminckét éves korára volt egy Horváth Terije, két ifjabb Kovácsa és egy tehermentes családi háza.

Aztán ugye, jött a rendszerváltás, a multikulti, az internet és a mi Y és Z generációink. A nyelvtanulás, a külföldre vándorlás, a hirtelen alapított és megszüntetett cégek, a multik, amik egy gazdasági hullámon végigszörfözve az ezerötszáz főt foglalkoztató kiskunmajsai lópikulagyárat egyik napról a másikra Indiába költöztetik, satöbbi, satöbbi. 

Ifjabb Kovács (Akiskokó) József, 26 évesen egy andragógia és egy rekreáció diplomával a kezében épp azon gondolkodik első munkahelye, az üllői úti mekdonálc pultja mögött, hogy a bécsi mekdonálcban csak ezerkétszáz eurót adnak havonta nyolcvanezer forint helyett. Ifjabb Kovács (Akiskokó) József egyáltalán nem gondolja úgy, hogy ő tíz év múlva is az üllői úti mekdonálcnak fog dolgozni. Igazából az üllői úti mekdonálc se. Ha Ifjabb Kovács (Akiskokó) József vállalati hitelt kérne-hát nagyon kiröhögnék. Ellenben Ewelynne, akit a múltkori habpartyn ismert meg, szeretne már összeköltözni.

Na és itt jön a gebasz. 

Ifjabb Kovács (Akiskokó) József ugyanis a Kovács kettő Józseftől tanultak nyomvonalán felvesz egy húszéves lejáratú svájci frank alapú hitelt, amiből vásárol egy minigarzont Kőbányán. Ott boldogan élnek Ewelynne-el, míg az meg nem ismerkedik Nagy (Nagyivagyoklyelölj) Istvánnal, illetve míg a hitel fel nem ugrik a másfélszeresére és az üllői úti mekdonálc úgy nem dönt, hogy fiatalítja az állományt. 

Akkor Ifjabb Kovács (Akiskokó) József elkezd gondolkodni, hogy oké, de most mi a szőrös hörcsög legyen a lakással??

Három

Nagyjából átmentem ezen, lásd belinkelt bejegyzés. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nekem más a kiindulópontom. Amit Vargáriának hívnak. Nyugatvégen, Pornóapáti uradalmának Tüskevár szegletében, a Pinka völgyének oldalában, a hűs Nagyerdő enyhes árnyékában álló családi birtok, három kéménnyel, madárfüttyel és akkora kerttel, hogy nem hallod meg, ha valaki rádkiabál a másik végéből, melyet szüleim vásároltak és tettek otthonos lakká, nos Vargária nevelt fel és bármerre is vetődjek a világban, mindig hazavár, hacsak Jóanyám valami hirtelen ámde  (amúgy) teljesen érthető indokkal ki nem b*sz. 

Szóval én nem ismerem azt az érzést, milyen egy negyvennégyzetes panelban felnőni. Továbbá megvan a fixpont, az "akármi lesz is" esetére. 

Ez ugye kicsit más helyzet.

Ellenben hogy a jelen helyzetben belemennék-e egy magántulajdonú ingatlan vásárlásába-nem hiszem.

A Tinódi fedőnevű vombathelyi házat annó hasonló elven, a szülői mintát követve vásároltam. Albérletben laktunk akkori párommal, oszt' annyiból megvan a saját is. 

Meg is lett. 

Majd a pár jobbra, én meg Ausztriába, a ház agglegénylakás, majd  nyűg, majd nullszaldós albérlet, majd felújítandó teher, majd eladásra szánt ingatlan, majd letudott probléma lett.

És igen, találkoztam azzal a problémával, hogy nem tudok egyről a kettőre lépni, a ház miatt. 

Nem volt jó érzés.

Objektíven és felülről szemlélve a dolgokat, mint héja a naposcsibét, lehet a magántulajdon jó is. Minden lehet jó a maga idejében a maga helyén. Csak arra kérlek Bennetek, kortársaim, mindig gondoljátok át, hogy a maga idején és a maga helyén van-e a döntésetek. A korok változnak, a hullámok is máshogy csapkodnak. A szülők jót akarnak, ez mondjuk nem változik. Hallgassatok rájuk és tegyétek össze a saját eszetekkel, abból bármi jót ki lehet hozni, akár magántulajdont, akár szabadúszást. 

Jó éjt.

Tudjátok hogy néz az objektív héja a naposcsibére?

Hát így:

Taktikai kalács

Van itt a Westbahnhof metrófeljárójánál egy pali. Nem, ez így nem igaz. A Westbahnhof metrófeljárónájál általában sok pali van. De ez az a pali, aki a sok másik palival együtt a Westbahnhof metrófeljárónájál van. Mármint a sok másik pali nem mindig van a westbahnhof metrófeljárónájál, de ez igen. Illetve gyakrabban van itt, mint a többi palik, mert van amikor egyebütt van, de így is gyakrabban van itt mint más palik. Mármint  összeségében gyakrabban vannak itt más palik, mint ő, mert más palikból több van, de ő...á a rosseb, mindig összezavartok. Álljunk neki mégegyszer.

Szóval,van egy pali, aki elég gyakran feltűnik a Westbahnhof metrófeljárójánál. (Megy ez, na, ha odafigyelek.) Ebben, mármint a Westbahnhof metrófeljárójánál való gyakori levésben egyébként eléggé hasonlítunk. De csak ebben, mert az okaink mások. Meg a foglalkozásunk is. Ő ugyanis kódus, én meg szkeptikus. Ő kéreget, én meg megyek hazafelé. Így hozott össze minket a sors. Ő azért kódus, mert valami irgalmatlan kerékbetört némettel mindig megpróbálja elmagyarázni, hogy éhes, ezért adjak neki pénzt. Én meg azért szkeptikus, mert a pali nem néz ki éppen éhezőnek. Igazából egy egészen jól szituált és -táplált úriember, öltönynadrág, kockás ing, gondosan nyírt szakáll, ha nem kéregetne, simán beleolvadna a bécsi tömegbe. Lényegében mindezzel nincs is gondom, mindenkinek megvan a maga taktikája. Azért nem kapott eddig még pénzt tőlem, mert nem ismeri a pszihológiámat. Honnan is tudná szegény, hogy falusi gyerekként az ú.n. privát szférám mérete körülbelül a gereblyenyél ütéstávolságának hatósugara plusz három centiméterrel egyenlő, ami, valljuk meg, a többszöröse annak, amit az emberfia csúcsidőben az egyes-hármas metróvonalon megengedhet magának. Ergó azt se tudhatja szegény, hogy miután én csúcsidőben hazautazom az egyes-hármas metróvonalon és feljövök a westbahnhofnál a metrófeljárón a szabad ég alá, na akkor a legutolsó dolog amit szeretnék az az, hogy valaki közel jöjjön hozzám. Tehát az "ikbinhungrig" litánia bevezető sorára akkora ívben szoktam kikerülni emberünket, mint Szputnyik az amerikai űrállomást. 

Ez eddig oké is. Azonban múltkor csak elszégyelltem magam, hogy ugyan kéne már neki adnom egy ojrót, ha már így összebarátkoztunk. Viszont, ezzel párhuzamban tettem egy másik megfigyelést is. Egyre több olyan kódus van Bécsben, aki szemmel láthatóan nem annyira kódus, legalábbis semmiképpen nem az a fajta, ahogy az ember a klasszikus kódust (emelkedettebb körökben koldusnak, kéregetőnek, vagy hajléktalannak is hívják) elképzeli. Múltkor volt szerencsém mintegy véletlenszerűen követni az egyik ilyen jóembert egy darabon és közben alaposan megfigyelni. Jó felépítésű, majdnem sportosnak mondható húszas srác volt, nyírt frizurával, jó minőségű ruhákban amik épp csak annyira voltak piszkosak, amennyire a földön ücsörgéstől azok lehetnek, újszerű hátizsákkal és a rajta lógó kéregetőbögrével, ami nem valami egyszerű pléhfazék volt, nem biz, hanem első osztályú hegymászó termobögre. Na mondok, koma, akkor most ez hogyan van? 

A harmadik elem a mesében a hátizsák, a negyedik a kalács. A hátizsák esetében most a sajátomról van szó, ami azért érdekes, mert a múltkor hölgyismerősök felfedezték a párhuzamot, hogy a hátizsák nekem lényegében olyan, mint a nőknek a retikül. Azaz tele van minden aprócseprő kramanccal, plusz jónéhány hasznos dologgal (pénztárca, iratok, bicska, stb) is, ennél fogva ahelyett hogy mindent egyenként a zsebeimbe dugdosnék, egyben jön velem a felszerelés a hátizsákban. Ennél fogva a hátizsák szinte mindig velem van. A hasonlat ennyiből megáll, adom. A kalács meg a hétvégén került bele a hátizsákba, mivel látogatóim voltak Bécsben és hátizsák ideális uzsonnacsomag-hordozónak bizonyult csavargás közben. Aztán az elemózsia egy része benne is felejtődött. 

Szóval, szombat óta hurcolok három szelet kalácsot a hátizsákban. 

Aztán elhatározásra jutottam: a kalácsot kidobás helyett taktikai kaláccsá minősítem és kísérleti célzattal  felkínálom pénz helyetta szakállas kódusnak a Westbahnhof metrófeljárójánál. 

Ha mán egyszer hungrig. 

Csakhogy, a koma a napokban máshol volt hungrig, mindig elkerültük egymást, úgyhogy tegnap este úgy döntöttem hogy a taktikai kalácsot, mielőtt megszikkad, felajánlom más random kódusnak. Mosásból hazafelé jövet a Westbahnhof metróaluljáróban le is szólít egy koma, hogy adnék neki aprót. Hát mondom neki, az nincs, de van kalács. Kő? Gondolkodik kicsit, meg csak azt mondja ám, hogy nem, kalács igazából nem kő. Na jó mondom. Fent, a szakállas koma helyén most egy komámasszony ücsörög, előtte a tábla, hogy ő is hungrig. Na mondom, itt az alkalom. Előkotrom a taktikai kalácsot és jelentőségteljesen a komaasszony mellé teszem a kartonpapírra. Várok egy pillanatot, hogy mit regál rá. Hát mit gondoltok, mit? Semmit, hogy a csóka csípje meg. Jóféle magyar kakaós foszlóskalács, (taktikai), ízlésesen szeletekre vágva, ez meg azt se mondja, hogy neki, ba***am meg.

Na szép.

Volt nekem régebben egy elméletem. Eszerint a szociális háló közép-európai viszonylatban van annyira kiépített, hogy aki akar, az az utcáról is vissza tud térni a nagy többség által "normális"nak titulált életmódhoz. Azért mondom, hogy csak "volt" ez az elméletem, mert idő közben egymástól függetlenül két, a szociális szférában, konkrétan hajléktalanokkal dolgozó barátom is megerősítette, szóval már inkább tekintem gyakorlatnak. Azt is mondják az embereim, hogy ebből kifolyólag azok kódusok, akikkel rendszeresen és hosszú távon találkozunk az utcán, no náluk az esetek döntő többségében nem arról van szó, hogy ne tudnának, hanem egyszerűen nem hajlandóak visszakerülni a normális életbe. Aki ugyanis vissza akar, azt nem látjuk sokáig az utcán, mert a szociális háló biztosítja számukra a visszautat. Alapellátást kapnak, segítenek nekik a munkakeresésben, ha már van munka, akkor amolyan ugródeszkaként biztosítanak nekik egy közel ingyenes lakást, aztán ha kicsit összeszedték magukat, mehetnek saját albérletbe. És nem lesznek az utcán és a kígyó a farkába harap. 

Azt is mondjuk, hogy szerencsétlenek. Külön bejegyzést érne meg (talán meg is éri egyszer) a szerencse témája. Mint tudjuk, a szerencse forgandó és vak és Fortuna istennő is csak latinul tud. Másfelől, hallottam egyszer egy nekem ugyancsak bölcsnek tűnő mondást, mely szerint a szerencse az, amikor a tehetség találkozik az alkalommal. Szóval, személy szerint azon az állásponton vagyok, hogy a szerencse mint olyan, létezik, ellenben nagyban befolyásolható. Nyilván más pozícióból indul az életben, aki Münchenben születik Schnellerfurz bankigazgató gyermekeként, mint aki a nigériai nádkunyhóban Tajték főnök második feleségének tizenharmadik porontyaként. Ellenben hogy a saját lehetőségeit felhasználva ki mit tesz meg, az már inkább döntés, mint szerencse. 

Aztán igazából, tudjátok, csak mert nekünk ez a "normális", ahogy mi élünk, attól még az se biztos ám, hogy mi csináljuk jól és nem a szakállas kódus a Westbahnhof metrófeljárónájál.

 Tudja csuda.

Mindenesetre legközelebb csak adok már neki egy ojrót.

 Ha másért nem, hát az ihletért cserébe.

 Meg hogy ne legyen hungrig. 

Táplálkozástudomám

Ül velem szemben az ember, folyik le a feneke akkurátusan balról-jobbról a szélesített székről, eszi a túrós mácsikot*. Egy akkora vejlingból**, amekkorában felénk a gyereket szokták fürdetni. Egyszercsak fennakad a szeme. Mondom neki, mi baj? Aszondja, hát ebben szalonna van! Áthajolok a tál peremén, mint valami kráterkutató, ráfókuszálok, tényleg, vagy hét darab, negyedcentis, zsírjában szárazra sült pörc figyel a hegynyi mácsik tetején. Ejha mondom, tényleg. (Ahogy illik, gondolom hozzá.) Miért, vega vagy?

 Nem, de elhízok a szalonnától!!

A pedáns angolok az ilyesmit lerendeznék a WTF (What the f*ck) rövidítéssel. Ellenben én forróvérű magyar gyerek vagyok, hát meg is kérdezem, hogy az a magasságos Atyaúristen rosszkedvében teremtett-e téged ilyen hascsikarásos marha módjára tengődő észlénynek, vagy sokat gyakoroltál rá?

Nem, a jelenség nem egyedi. Tele van a világ efféle táplálkozástudósokkal. Én is annak számítok, mert hogy a nagy Mestert, Besenyő Pista bácsit idézzem, "végig tudatában vagyok, hogy eszem! Egyszer se harapok mellé, kérem!". 

De, a hülyeséget félretéve, ellenben komolyan véve, bajok lesznek itt emberek.

A táplálkozástudomány, mint olyan, létezik, van és él, egyetemeken tanítják, tehát akkor ugyebár tudomány. És mint minden tudománynak, ennek is megjelentek a harcos laikusai, akik elkapnak innenonnan eztazt és arra felépítve egy egész világot váltanak meg, világ és megváltás nélkül. Azt hiszem nem véletlen, hogy egyre több táplálékkiegészítő termékre írják rá, hogy: "Nem helyettesíti a kiegyensúlyozott táplálkozást". Mert ha valaki, akinek a feneke akkurátusan folyik le balról-jobbról a szélesített székről, ellenben az intelligenciája nem követi ezt a trendet, viszont egyszer valahol azt hallotta, hogy a szalonna hízlal, akkor annak juszt is csak és kizárólag a szalonna fog hízlalni, ha az egy hosszúszekérnyi túrós mácsik tetején van is. 

Én részemről a táplálékkiegészítők címkéjén feltüntetett "kiegyensúlyozott táplálkozásban" hiszek. Namost, hogy ez kinek pontosan mit jelent, az egyénfüggő. Mert mindenkinek a teste más és mást akar. Az enyém (szerencsémre) bármi szerves táplálékot örömmel fogad, legyen az véres marhahús, spagetti, vagy zöldsaláta, mindennel jóllakatható. Röpke harmincnégy évem alatt kiismertem az igényeit, és tudom, hogy mindezek jól esnek neki, ellenben tudom azt is, hogy sem a véres marhahústól, sem a zöldsalátától nem megy benne végbe jelentős változás, az egészséges emésztést leszámítva, ellenben (kevésbé szerencsémre) a spagettitésztától, a kelt tésztától, a süteményféléktől és általában a lisztalapú dolgoktól olyan gyönyörű súlygyarapodást tudok produkálni rövid idő leforgása alatt, hogy arra egy díjnyertes tenyészdisznó is csak elismerően biccentene.

Viszont ez én vagyok, és nem te, kedves Olvasóm. Ismerek embereket, akik nem bírnak meglenni hús nélkül. Olyanokat is, akik gyerekkoruk óta hánynak tőle. Olyanokat is, akik állítják, hogy csak tésztával tudnak jóllakni és olyanokat is, akik lepöknek mindent, ami nem növényből van. Embere válogatja, tartja a közmondás.

Viszont azt is tartja a közmondás, hogy jobb ha az okos hülyéskedik, mint ha a hülye okoskodik.

Nem, ne értsetek félre, ez nem valamiféle melldöngető magamramutogatás*** akar lenni. Én se vagyok otthon a témában és én se tartom magam szigorúan a leírtakhoz.
Igenis szeretem a spagettit. Főleg a sajátomat****. Aki azt már kóstolta, még nem mondta rá, hogy adjam a kutyáknak. Csak figyelem a testemet és igyekszem tartani az arányokat. (A 184 centihez a 84-86 között ingadozó testsúly, ha hinni lehet a bölcseknek, akkor egész jó. ( Az a kis plusz meg a Ragnarökre van. ) Szóval nincs minden nap spagetti. Mondjuk kéthetente egyszer van. De amúgy figyelek. És pont mert figyelek, ötlenek szembe az áltudományos elmék szivárványszínű bölcseletei.
 Amiktől egyre inkább frászt kapok. 

Minap hallottam egy érdekes statisztikát. A laktózmentes termékeket fogyasztó emberek jelentős hányada (nem ugrik be a pontos szám, de 30 ((!)) körül rémlik) nem laktózérzékeny. Nem, csak felkapták, hogy innye, ez most van, ez most kell, a szomszéd is így tolja, meg a minekhíjják a tévébe', eszünk mink is laktózmentest, mert akkor keményebben áll a faszánkó. Minap hangzott el mellettem, egy laza beszélgetés során, amibe mintegy véletlen belekagylóztam, hogy "ha fogyni akarsz, legyél vega*****". 

Na mondom, ez rendben. És eszembe jutott a spagetti. Ami ugye a darált húst leszámítva, szigorúan véve vega. De ha azt kivennénk belőle, én Istenuccse, ugyanúgy híznék tőle. Vagy mondjuk egy jó három f-es bafffőzeléktől, kolbász nélkül. Vagy a túrós mácsiktól, szalonna nélkül is.

No emberek. 

Egyfelől éjfél elmúlt és álmosodok, másfelől holnap füvet kell nyírnom, mert ha nem, Jóanyám felkoncol Vargária névtelen isteneinek oltárán. (Gyóvan Ides, úgyis tudod, hogy megcsinálom. Ne haragudj. ) Szóval rövidre zárva, annyit akarok kihozni a maszlagból, hogy a táplálkozástudomány jó és szép, de ne keverjük a divattal. Mert az egyik tudomány, a másik meg trend. És mindenkinek meg kell találni, mi a jó neki. Avagy mi neki a jó. Arra hallgassatok, az mindig beválik.

Ámen. 

Jó éjt.

*: Túrós mácsik: túrós tészta

**Vejling, szigorúan helyi dialektusban ejtve "vájling":  Szintén "itteni" szó, nagyméretű fém edény, mosásra, tésztadagasztásra, egyéb tevékenységre használják. Közeli rokona a lavórnak.

***: Magamramutogatás: igen potnosan tudom, hogy ez két szó lenne: "magamra mutogatás". De az írói elvetemültség egyik előnye, hogy dolgokat lehet teremteni. És ez annyira szépen fest így egyben, mintha valami ősállat neve lenne. 

****: Spaghetti ala Ungharese (az én spagettim): Lilahagymát apróra vágunk és olajon megdinszteljük. Mikor üveges lesz, amúgy Istenesen megküldjük magyar paprikaporral és külföldi hídrobbantó csilipaprikával. Ráborítjuk a darált húst. Sűrűn kevergetjük. Mikor a hús megpirult hozzáborogatjuk a konzervcsiperkét, mikor egyet rottyan, felöntjük passzírozott paradicsommal. Sót, borsot, oregánót és majorannát adunk hozzá. (A majoranna nem vicc, anélkül sz**t se ér.) Mindeközben egy zacskónyi spagettitésztát igényesen olajos, sós vízben ressre, azaz háromnegyedpuhára főzünk. 

A tésztát a tányérra merve a szósszal bőségesen nyakon vágjuk. Igény szerint sajtot reszelünk rá.

Másnap reggel szenvedünk a külföldi hídrobbantó csili miatt.

*****: Vegák: Mielőtt úgy tűnne, annak ellenére, hogy magam nem vagyok vegetáriánus, nem, nem vagyok vegaellenes. Sőt. Vérem, velőm és tiszteletem a tiétek.

Gagyi

Az alábbi kérdéskörhöz és bejegyzéshez használati utasításként megadok három pontot, amiket a teljes élvezet eléréséhez szem előtt kell tartani. 

1. : Az alábbi fényképnek szigorúan véve csak annyi köze van a témához, hogy az első bejegyzésegység színhelyén készült. Valójában azért került ide, mert jópofa, és ha már Festő barátomnak kalákamunkával szereztünk olcsóé' jó minőségű -idézem- "léleklopó fotoncsapdát", azaz fotóaparátot, akkor had csapjak neki itt egy kis reklámot. Mármint nem a fotóaparátnak. Tehát, kezdő, ámde nem tehetségtelen és mindenképpen feltörekvő fotósunk, Festő műve látható alább. 

2: A kérdés maga olyan lesz, mint a rozsdás budiajtó: nyitva marad és lehet gondolkodni, hogy hogyan tovább. Én leírom, ami az agyamban van, ítéletet meg szüljön akinek kedve van. 

3: Három szakaszra fogom osztani a bejegyzést, ezek a szakaszok azonban nem pro-k és kontrák, hanem ugyanannak a gondolatmenetnek a különböző aspektusai. Konklúziók nélkül.

Kéretik eként kezelni őket. 

Jó étvágyat!

Natehát.

Elvoltunk szombaton az Őrségi Vásárban. AZ Őrségi Vásárban, azért is kell nagybetűvel írni. Én vittem az Opelt, meg Jóanyámat, aki egy elég vicces, ámde annál kellemetlenebb baleset miatt vezetésképtelen volt, Festő hozta a léleklopó fotoncsapdát meg élete Julacsát, plusz odaúton felvettük CzAndit, akit aztán mindig meg akartunk verni, szóval minden a szokásos mederben folyt. Az Őrségi Vásár egy egész komoly múltra és hagyományokra visszatekintő kézműves vásár. Szeretem a kézműves vásárokat. SzeretJÜK a kézműves vásárokat. Mindanyiunk látott is már-ennél fogva-egynéhányat. Van a bandában aki dolgozik is a kézművességben, van aki készül rá. Szóval, fogalmazhatunk úgy is, hogy van némi összehasonlítási alapunk a témában. Namost, a kézműves vásárok arról szólnak, hogy házilag, kis tételben készített, minőségi termékeket áruló emberek árulnak házilag, kis tételben készített, minőségi termékeket a házilag, kis tételben készített, minőségi termékeket kereső embereknek. Ezt meg is találtuk a "fősoron". Azonban volt egy olyan érzésünk, hogy már hígul. A Belencsákék késes pavilonjával szemben már megjelent a "mintha már láttam volna e-bay-en 2 dollárért" jellegű késes és a kézzel gyártott üvegékszerekkel szemben is a nem-annyira-kézzel-gyártott, kevésbbé-üveg ékszer. De még a tűréshatáron belül. A bajok a "melléksoron" kezdődtek, ott kérem, az Őrségi Vásár farvízén felúszva, de annak megkérdőjelezhetetlen és kikerülhetetlen résztvevőjeként bizony szerepet kapott az igazi gagyi, vagy húsz stand erejéig, a kishableányos műszálas törölközővel kezdve a kínai import krumplihámozóig bezárólag.

Ugyanezt a tendenciát márpedig, ha nem is ennyire durván, de több helyen is megfigyeltem, egészen a parnasszuszi magasságokba dicsőített Savaria Karneválig. 

(Ott tényleg láttam olyan bicsakot, amit tényleg láttam két dolláré' az ebayen)

Érdekes.

Aztánpedig

Felmerül a kérdés, hogy mit is tartunk gagyinak? Ezt a szót mindenki saját szájíze és belátása szerint használja és használhatja, azonban az általános megfogalmazás szerint gagyinak az olcsó, rossz minőségű terméket tartjuk. Kérdés, hogy mi az olcsó és mi a rossz minőségű? Van egy vesszőparipám a témában. Egyszer még feljelent engem az ember, de mindig ő ugrik be, annélkül, hogy rossznak tartanám amit csinál. Belinkelek ide két képet, aztán elmagyarázom, mi van a kobakomban. 

A bal oldalon, felül egy hamisított Thomas Sabo fityegő látható, piaci értéke kb 5000 forint. A jobb  oldalon, alább egy eredeti Thomas Sabo fityegő látható, piaci értéke kb 9000 ft. A két holmi anyaga ugyanaz. Mérete megegyezik. Laikusként azt mondanám, hogy a beléjük fektetett művészi és művészeti érték is közel azonos, csak az eredetiről jobb fotó készült, azért csillog szebben. Azt a 4000 forint különbséget, amennyivel az egyik szirszar többe kerül, a Thomas Sabo név adja. Az és semmi más. 

Minap tette fel a kérdést egyik okítónk, hogy tudjuk-e, mi a különbség a mercédesz és a skoda között. Mivel én megrögzötten hiszek ebben, kapásból vágtam rá, hogy az "ára". Ember leokézta a választ és el is magyarázta részletesen, hogy miért. (Az új Skodák a teljesítmény kontra kényelemtől a fogyasztáson és a törésteszten át mindenben hozzák, amit egy mercédesz. De az akkor is "csak" egy skoda- mondja erre a proletáriátus bézbólsapkás fenegyereke és ötévi fizetését összetéve, megfejelve egy húszéves lejárati idejű személyi kölcsönnel, igen, megveszi ötször annyiért a mercédest.) 

Szóval, ez is egy aspektusa kis világunknak. 

Végezetül

Végezetül játsszunk el a kérdéssel, hogy milyen is egy igazi gagyi. Iiiigen, sokszor futottam már lukra, olcsó, vacak, gyorslejáratú és hamar elromló, majd kidobásra került termékekkel. De. Van nekem egy-hogy tartsam magamat a szóhasználathoz-e-bayen 2 dolláré' vásárolt karambit bicskám, kínai import, szigorúan Smith&Wesson márkejelzéssel, hogy valahogy kinézzen, aminek a pengéjébe egyszer gravíroztatni akartam. A gravírozó némi fejvakargatás után közölte, hogy nem megy, mert annyira jó a penge minősége, hogy tönkremegy bele a gravírozógép. Más tészta, hogy az összecsukómechanika csavarjait a kis kínai rabszolgamunkás nem húzta meg rendesen, ezért már elemeire hullva hever a fiókom mélyén, de még gondolkodom rajta, hogy benyeleztetem a pengéjét. Volt nekem hosszú éveket kihúzó nóném mikróm, és van a mai napig használatban lévő teszkós imbuszkulcskészletem. Vagy, említhetném az ellenvesszőparipámat, a Decathlon sport-és túraáruház saját márkás dolgait, amiket a nagy nevekhez képest-elnézést-szaréhugyé osztogatnak. Nem, nem kapok pénzt érte, hogy ezt leírom, tény azonban, hogy két pár túracipőm van tőlük, mindkettő rendszeres használatban. Az egyik úgy tíz éves és azért használom csak kutyafuttatásra, mert már egy kicsit viseltes és ronda, a másik úgy nyolcesztendős és szégyenkezés nélkül hordható utcán. Szintén tőlük vettem az első olyan sátrat, amiben elférek és ami tényleg vízhatlan, körülbelül 30000 pénzért. 

Pedig elvileg ezek is gagyik. 

No népek. 

Lehet rágni, nyelni, emészteni.

Jó munkát, hosszú napokat és kellemes éjszakákat!

Bråinstørming

Az "agyvihar", vagy "agyviharzás" szó nagyjából úgy hangzik, mintha egy alacsony költségvetésű hálivúdi horrorfilm trélerébe csöppentünk volna. Akció! Izgalom! Rettegés! Szex! Agyvihar! Május nyolcadikától a mozikban! Nem? 

De.

Pedig nem erről van szól a fáma. Gyanítom ezért van, hogy inkább az angol "brainstorming" kifejezés honosodott meg a két fentebb említett, vagy a harmadikként létező "ötletvihar" helyett. A brainstorming egy agyalási, illetve ötletelési technika. Úgy játsszák, hogy a népek leülnek, vagy felállnak, mindegy, a lényeg, hogy adott egy téma, feladat, megoldandó kérdés, akármi, és ezzel kapcsolatban mindent azonnal kimondanak ami az eszükbe jut. Igen, ezek kulcsszavak: mindent és azonnal. Igen, fognak marhaságok kijönni belőle, nem is kicsik. De a sok marhaság közt szinte biztosan lesz néhány gyémánt, vagy valakinek valamelyik marhaság kapcsán támad egy brilliáns ötlete. 

Mondok egy példát. Oké emberek, figyelem brainstorming következik: hogy süssünk jó palacsintát? Mindenki dobja be, ami eszébe jut! Liszt! Só! Élesztő! Lekvár! Serpenyő! Olaj! Gázláng! Szóda! Spenót! Túró! Juhtúró! Kisgazdapárt! Tojás, ja, tojás! Unikum! Azaiézé...forgatóbizbasz! Cukor! Tej!

Oké emberek, másvalami? Semmi? Na, szortírozzuk át, nézzük meg, hm...Hoppá... a spenótos juhtúrós palacsinta milyen lehet?

Igen, így működik és működik.

(Megjegyzés no1: igen, a spenótos juhtúrós palacsinta* létezik és aki még nem kóstolta, vagy így látatlanban azt mondja, hogy nem jó, az festi magát és korpás a szemöldöke. Igenis  jó. no2: a címben a világon semmi jelentősége, hogy norvég karakterek keveredtek a brainstorming szóba, csak jól néz ki. Kiejtés szempontjából teljesen helytelen így írni. De nem érdekel.)

A brainstorming viszonylag kötetlen dolog. Mindössze három aranyszabálya van: bármit mondhatsz (1), ami a témához kapcsolódik(2) és nem szabad azonnal kiértékelni(3). Ennek értelmében bréjnsztormingolni egyedül is lehet. Ellenben, viszont és de, a tapasztalataim azt mutatják, hogy jobb többen. Hogy miért? Azért, amit az Argóban is mondtak: "Mi öten vagyunk, te meg egyen, k*cs*g!!"

Viccet félretéve, azért, mert egyedül nehezebb elkövetni azt a hasznos lépést, ami egy hasznos lépés: kilépni a dobozból. Azaz a saját kis belső bolygónkról kitekintve felfedezni más bolygókat is, amikről eddig esetleg nem tudtunk és pont eszünkbe se jutott, hogy mondjuk ott próbáljunk meg aranyat ásni.

Azért cincálom egyébként itt az egész témát, mert mostanában elég sok ilyet csináltam. Mármint brainstormingot, nem aranyásást. A kurzuson belül, aminek épp aktív hallgatója vagyok. És néha olyan eredménnyel végződött a bréjnsztorming, hogy csak röhögtem utána, hogy basszus, ez eddig hogy nem? Olyan ötletek születtek közben, amik végig ott lógtak az orrom előtt, hogy még, de a saját hülyeségem mellett egy másik ember hülyesége is kellett, hogy beugorjanak. Valakié aki mondjuk teljesen máshogy látja a világot mint én, nem szereti az ibolyát, nincs szakálla, büdösölli a kutyaszagot és nem issza meg a kisfröccsöt. És akkor ő elkezdi a saját hülyeségét, nekem meg erről beugrik egy másik hülyeség, neki erről egy harmadik, nekem erről valami szerényen zseniális és elkap az érzés, hogy basszus, ez eddig eszembe se jutott! Vagy pont fordítva, mindegy is, a lényeg, hogy eszméletlen, miket ki nem lehet így találni.

Van nekünk a kurzus keretén belül lehetőségünk ilyenre, hogy mentoring. A mentoring éppúgy egy szép ősmagyar szó, mint a brainstorming, a menta, a tor és az ing szavaink is ebből származnak. A mentoring egyébként olyan dolog, hogy leülsz egy kompetens személlyel és elkezdtek beszélgetni a jelenlegi helyzetedről, (esetünkben) főleg ami a munkakeresést és társait illeti, aztán ötleteltek. Vannak a csoportban, akiknek ez nyűg és nem is veszik igénybe, én kifejezetten csípem és több random embernél voltam már mentoringon, pont a fent említett okokból. 

Na most akkor mondok egy a palacsintánál konkrétabb példát is. Pont ma esett meg. Dumálgatunk mentoringon az emberrel. Kovac fedőnevű, cs-vel ejtve, amúgy osztrák, és sógorul kommunikálunk, de én tudom, hogy a dédpapa a Mária Teréziánál volt testőr. Na lényeg, hogy agyalunk ott, hogy van nekem ugye ez a két szakterületem, az állatok, meg a kommunikáció, amiket tök jó volna összehozni. Meg harmadiknak a pedagógia. Ha ezt összegyúrjuk, akkor egy egész jó platform lehetne egy iskola, amin a sütőbe csúsztatva az ötletet, akár valami ki is sülhetne belőle. Azt mondja egyszer csak a Kovács: nem ismeri véletlenül a Holzinger urat? Ő pont ilyesmibe vágott bele. -Nem, vágom rá reflexből. Aztán dumálunk tovább, közben a kistörpe csak csákányoz az agyam egyik pókhálós hátsó traktusában, hogy ej, csak ismerős ez a Holzinger név, majd veszek egy nagy levegőt és csak a jó neveltetés tart vissza tőle, hogy ne örvendeztessem meg Kovács urat egy szép barokkos körmondatba foglalt szittya káromkodássorozattal. Holzinger úr az öreganyád. 

A komát a keresztnevén ismerem, még a kurzus előtti infónapon cimboráltunk össze, mikor tollat lejmolt tőlem. A szomszéd csoport hallgatója és együtt szoktunk kávézni a szünetekben, vagy sörözni nap végén a kurzus után. És ő PONT egy ilyen projektbe vágott bele, csak a saját szakterületén, hogy szaktudás+suli= munkalehetőség. És erről nem egyszer beszélgettünk is és én marha, el sem jutottam az ötletig, hogy ezt összekössem a saját dolgaimmal. 

Doh.

Látjátok, ennyit jelent ha a földönkívüli leszáll nálatok és hülyeségeket beszél. ("Holzinger" komát elkaptam a következő szünetben, elmeséltem neki mi volt, jót röhögtünk, aztán megbeszéltük, hogy jövő héten leülünk...hát brainstormingolni, na.)

Szóval. Valami haszna már volt az egész kurzusnak, kicsit kizökkentett a bevett rutinból és a befásult kerékvágásból, és friss gondolatokat adott. (Ennek szellemében írtam is ma egy levelet munkaügyben, negyed óra múlva érkezett vissza a behívó. Lehet nem hülyeség...)

Ez van emberek, kell ide egy végső tanulság. Ez pedig legyen a következő: egyszer valami bizniszem volt Kolompárékkal, ahol is az egyik jóembertől hangzott el az az örökérvényű mondat, ami így értelmet nyert számomra, hogy: 

"Csak a hülyeség, az ne hagyjon el minket"

Ámen.

*A spenótós juhtúrós palacsinta tényleg jó, aki ágál ezellen, annak ehelyt szólok, hogy Jóanyám specialitása. Jóanyámmal meg nem baszakodunk, ugye.

 Nem éri meg.