Csúnyabácsi

Képzeljétek el, én is voltam kisgyerek. Bizony, nem így kezdtem, mint ahogy most kinézek. Voltam én pufók, aranyos kiskopé, Jóanyámat idézve "nem kifejezetten rossz, inkább csak...eleven". (Néha azért aggódtak na, hogy megérem-e a felnőttkort). Ami azonban nem változott, hogy már akkor is határozott véleményem volt a világról és annak dolgairól. A vélemény változott néhány dologban, de a határozottsága nem. Az egyik ilyen pont volt a felnőttek furcsasága. Tudjátok, azoké, akik úgy néznek a hétköznapi életüket élő és magukat jól érezni próbáló gyerkőcökre, mintha azok büdösek lennének. Hogy ezt miért kell má'? Csúnyabácsik és csúnyanénik. Pfhujj.
Nos, az alábbi fotó bizonyítja, hogy nincs itt hazugság, vagy ámítás, íme:

(középen)

Ejtsünk most néhány szót a blogon többnyire Vombathelyként vagy Zombihelyként megjelenő városról, becsületes polgári nevén Szombathelyről, életem egyik meghatározó színteréről. A wikipediát ti is meg tudjátok nyitni, ugye? Az jó, mert akkor nem kell bemásolnom kétoldalnyi szöveget ide, hivatkozás nélkül :) De kis könnyítésnek:Katt. Most azonban valami speciálisabb dologra szeretnék rátérni, ami Vombathelyet illeti. Mégpedig arra, hogy a város kezdi kinőni önmagát. Ezen véleményem nélkülöz minden hivatalos forrást és teljesen az egyéni megfigyelésen alapszik, viszont nem egyedülálló. (Értsd: a komák szerint is így van.) A rómaiak óta kialakult és folyamatosan fejlődő infrastruktúra már nem tud lépést tartani az igényekkel. Gyerekkoromból például nem emlékszem olyanra, hogy közlekedési dugó. Most meg hétköznap délidőben és este négy és hat között nem vagyok hajlandó autóval bemenni a belvárosba, csak ha muszáj. Ez most csak egy hirtelen példa volt, hogy értsétek, mire gondolok. A jelenség ráadásul nem is vombathelyikum, ugyanezt hallottam példának okául nemrégiben Sopronról is. 
Szóval terjed.

Ezzel összefüggésben. Utoljára fent említett lurkó koromban jártam aktívan uszodába. A fedettbe, a vombathelyibe. Azért mindig el lehetett férni. Ha véletlenül kicsit megsűrűsödtünk egy helyen, vagy nagy volt a ricsaj, legfeljebb kaptunk egy-egy zord pillantást a csúnyabácsiktól. Aztán pont le... nem foglalkoztunk vele.

Úgy egy hónapja újra elkezdtem uszodába járni. A saját infrastruktúráját szintén túlnőni készülődő-és ezért épp átalakítás alatt álló Vombathelyi Fedett Uszoda előterében ma reggel egy jó húszfős gyerektömeg-láthatóan iskolai osztály- pislogott, két álmos tanárember kíséretében. Odaverekedtem magam a belépőadó nénjéhez, malmozva végigvártam, míg egyenként átmasíroznak a kölkek a forgóajtón, ha már nem tudtam eléjük vágni és enyhén repedező lelki békével felcsattogtam az öltözőbe. No, ott fogadott még hét hasonszőrű általános iskolai és egy középiskolai osztály. Most csak a férfiöltözőről beszélünk, nyilván. Fejek felett átnyúlkálva, papucsokat odébbrugdalva, az "innejdmenjel" fejet felvéve sikerült átvetkőznöm. A medence nyolc sávjából öt foglalt, a kisnyugdíjasok meg a magamfajta ráérősök a maradék háromban összezsúfolódva. Illetve zsúfolódva végülis nem, mert lehettünk vagy tízen, az meg három sávban kényelmesen eloszlik. Egészen addig, míg a szomszéd sáv hosszúkezű, hosszúlábú kamaszai meg nem unták, hogy huszonöten jutnak egy sávra és el nem kezdtek átácsingózni hozzánk. A létszámot onnan tudom, hogy miután tizedjére kellett laza mellúszásból vizipolós manőverekre váltanom, hogy elférjünk, csak megkérdeztem az egyik legényt, hogy mé' nem mennek már a francba a saját sávjukba? (Az meg mondta, hogy a fenti okból kifolyólag átküldte őket a tanár. Hja. ) Végigverekedtem magam a szokott távomon. Nagy fújás, karlengetés, lazítómedence. Felette a tábla: befogadóképesség: max 8 fő. Benne vagy tizenöt kispurdé, plusz tanárbácsi. Bemegy, szlalom, leül, fej lehúz a vizibombának használt fürdősapka elől, víz alatt a genitáliák felé kalimpáló lábat eltol, küzd a feltörni készülő "menjetek a p*cs*ba!!" mondattal, két perc után feladja. 

Rendben. Összeszedtem a törülközőmet amit épp akkor pakolgatott jobbrabalra egy kiskölyök (Adde'!) Zuhanyzás, közelharc az öltözőben a szekrényért, gyereksivítással kísérve, öltözés, hajszárítás, menekülés. 

És kifelé menet bevillant annak a kiskölyöknek az arca, aki a törölközőmet pakolgatta, mikor rámorrantam. És rájöttem, hogy ennyi idősen valószínűleg ugyanezzel a kicsit csodálkozó, kicsit értetlen arccal és elfojtott mosollyal néztem hasonló helyzetben a csúnyabácsikra.

Ezt a gondolatsort inkább nem folytatom.

Ajvé....

Danny V back in da school

Yo! 

Na emberek, erre varrjatok gombot, ezt adjátok össze, erre húzzatok zoknit és ezt kapjátok ki. Úgy fest, megyek vissza az iskolapadba. 

Ez a történet a következőképp kezdődött. Bementem valamikor hónap elején Bécsben a sógor munkaügyre a tanácsadómhoz, ahol havonta egyszer meg kell jelennem. Ezek a pofavizitek úgy szoktak lefolyni, hogy  elmondják, hogy keressek szorgalmasan munkát, mert ők úgyse találnak nekem. Én elmondom, hogy keresek szorgalmasan, ne aggódjanak. Ebben megegyezünk, kezet fogunk és mindenki megy a dolgára. Illetve én megyek a dolgomra, a tanácsadó ott marad, mert neki ott van dolga. Ez meg nekem így pont oké, mert tudom, hogy mit akarok és nem feltétlen kell abba belekeverednie a munkaügynek. Namost. Mikor a fent nevezett hónap fent nevezett elején bementem a tanácsadóhoz, nem ez történt. Az ember új volt nekem, most találkoztunk először. És rosszul indult a dolog. Ő ideges volt, mert az előttem lévő kuncsaft felhúzta. Meg ronda is. Ez utóbbi független volt a körülményektől. Úgy nézett ki, mint valami nyugdíj előtt álló orosz kémelhárító ezredes. Kopasz búra, hármsan hajtott tarkó, szódásszifonszemüveg, kismellény, cérnakarok, sörpocak. "A" bürokrata. "Napasztmek"-gondoltam.

Hát, nem is indult jó hangulatban a beszélgetés.

De képes voltam még jobban elrontani. Ha a hangulatot nem is, de a helyzetet. Először is, megszólaltam németül és az ember rájött, hogy tisztán és érthetően beszélem a nyelvet. Aztán átnézte az adataimat és rájött, hogy van diplomám. Meg aztán, ahogy váltottunk pár szót, arra is, hogy teljesen hülye sem vagyok és nem feltétlen kell egy kalap alá venni a folyosón várakozó többséggel (lenni Ahmed, akarni segély). Szóval a bürokrata rájött, hogy ő engem nem is utál. Erre kitalálta, hogy segít nekem. Na mondom, ebből baj lesz. (ld. feljebb, miért.)

Hát lett is, az ember hirtelen berakott egy diplomás munkakeresőknek kitalált képzési programba. 

"Napasztmek", vol 2.

Kitérünk, mert ide kitérő kell. Egyfelől, egyszer már megkiabáltam én itt a blogon az oktatási rendszert. Igaz a magyart, de azért ugye ez benne van a fejemben. Ehelyt olvasható. Másfelől. Eleget koptattam már az iskolapadot és elhatároztam, hogy ha mégegyszer okulásra adom a fejem, akkor a halomba gyűlt használhatatlan papírjaim helyett valami gyakorlatias és kézzelfogható mesterséget tanulok majd. Például asztalos. Vagy hentes. Vagy szobafestő-mázoló, vagy efféle. Harmadfelől. Nem kis szociális nyomásra egyszer nekiindultam, hogy csinálok egy mesterképzést. Így történt, hogy én egy teljes hétig voltam soproni egyetemista. Beültem a természetvédelmi mérnöki képzés levelező tagozatának első blokkjára. Aztán rájöttem, hogy már nem tudok nyolc órát végigülni a padban. Rájöttem arra is, hogy nem hiszem el feltétlenül és fenntartások nélkül amit az oktató mond, csak mert ő az oktató. Meg arra is, hogy nem akarok négy évet lehúzni egy képzéssel, ami egy nem létező munkaerőpiacra képez embereket. (A természetvédelmi mérnök, mint szakma, gyakorlatilag nem létezik. Tehát nem fogsz ilyen álláshirdetéssel találkozni.) No, gyorsan véget is vetettem a soproni egyetemista karrieremnek.

Ellenben, de, valamint, továbbá, és. 

Tegnap elmentem a fent jelzett képzéssel kapcsolatos infónapra. A hozzáállásom az volt, hogy majd jól elniggerkedem a dolgot. Vagy elcigánykodom. Vagy eludmurtkodom, válassz olyan népet illetve etnikumot, ami szimpatikus. (Vagy épp nem.) Az ilyen infónapokon általában kitöltetnek egy kérdőívet, ami alapján eldöntik, hogy tényleg kell-e neked az adott képzés. Elég nagy gyakorlatom van benne, hogy tudjam, hogyan kell ezeket az igényeimnek megfelelően, irányítottan kitölteni. 

Ellenben, de, valamint, továbbá, és.

Kiderült, hogy a képzés nem kötelező. Azaz eldönthetem, hogy akarom-e, vagy sem. Innentől ugye mindjárt más a leányzó fekvése és a fagylalt íze, ami nem muszáj, az akár még kellhet is. Kiderült továbbá, hogy akár még hasznos is lehet számomra. Mármint az okítás. Továbbá, hogy a papír, amit ad, nem feltétlenül a gyújtós kategória. Továbbá, hogy állam bácsi eltartja a fekete s*ggemet, amíg csinálom. Továbbá, hogy igazából érdekel is a dolog. Meg a társaság se rossz.

Ehhh....

Rábólintottam. 

Ma vissza is hívtak, hogy rendben, mehetek.

Szóval, ha minden a tervek szerint halad, május közepétől úgy három hónapra visszaülök az iskolapadba, Bécsben, a dunaszigeten, egy felhőkarcolóban, csak hogy a flanc is meglegyen.

Hát kíváncsi vagyok. 

Ha más nem, megtanulok gyapotot termeszteni...

További szép estét, kedves blognéző gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok székeket. 

Felhasználói szintű spiritualizmus

Szívd be mélyen a levegőt. Tartsd benn. Lazítsd el az izmaidat és gondolj Milla Jovovichra. Nem megy? Gondolj rá erősebben. Most képzeld azt, hogy katica vagy, ami a végtelen univerzum tündöklő csillagösvényén sámándobbal a nyakában röpdös és közben a szeretet magvait plántálja a gyarló emberi szívekbe. Ugyan, menni fog, csak engedd el magad. Nem, itt nem találhat rád a rossz karma. Senki karma nem talál itt rád. Csak gondold azt, hogy színes perzsaszőnyeg vagy, amin galambok lakomáznak vaníliafagylaltot. Most maradj mozdulatlanul harminc másodpercig, majd lassan...mi a baj? Jaj basszus...a levegő. Fújd ki!

Nem, tavarisi, ez a bejegyzés nem a spiritualizmusról és nem a spiritualizmus útját követőkről szól. Erről nem lenne helyes írnom. Se elegendő rálátásom, se jogom nincs hozzá. Ez arról a vadhajtásról szól, ami egyre gyakrabban jön szembe velem, lassan úton-útfélen.

A spiritualizmus-jó. A spiritualizmus útját követni-jó. Tiszteletre méltó, klassz dolognak tartom. Ó, hogy te is ezt követed? Iiiigen, manapság sokan...Ugye? Látszik is, mennyi nyugodt, békés, boldog ember van körülöttünk. Hogy nem így van? És te se vagy az, pedig olvastál legalább egy cikket a témában és tudsz két jógagyakorlatot is?

Hát akkor beszélgessünk inkább erről.

Mert azt gondolom, a spiritualizmusnak, mint sok más keletről kapott áldásnak, kialakult a mi európai és amerikai kulturánkban az a fajta divatága, ami lassan kezd veszélyes méreteket ölteni. Emberek foglalkoznak érintőlegesen valamivel, aminek nem értik a tényleges valóját, ellenben szilárdan meg vannak győződve az ellenkezőjéről. No ezt veszélyesnek tartom. Azért veszélyes, mert itt az ördög a jóság álarca mögé bújik és szegény népek tátott szájjal csodálkoznak, hogy miért nem működik, aminek pedig kéne.

Azért gyerekek, mert ez nem egy ájfón, amit ki és be lehet kapcsolni.

És mivel úgy gondolják, mit gondolják, tudják, hogy ennek működnie kell, hogy nekik már rég boldognak kellene lenniük, egyre több energiát feccölnek egy világszemléletbe, ami igazán jó lenne, ha tényleg foglalkoznának vele, nem csak próbálkoznának.

Értitek, mire gondolok?

Ti is találkoztatok már ilyennel?

Mondhatok egy másik példát?

Nem véletlenül írtam, hogy "mint sok más keletről kapott áldásnak". És azt sem, hogy nincs jogom a tényleges, valódi spiritualizmusról beszélni. Viszont, nem tudom kihagyni, hogy ne vonjak párhuzamot a keletről érkezett harcművészetekkel. Talán az ugatnivalóm is több etéren, mivel jelentősen több időt töltöttem ilyen pofozkodós edzéseken, mint meditációkon. A felhasználói szintű spiritualistának megvan a pontos megfelelője ezekben a körökben, és edzőtermi bajnoknak hívják. Ezek azok az arcok, akik gyönyörűen meg tudnak csinálni bármilyen technikát az edzőteremben, a kezük alá dolgozó és őket segítő partneren. Egészen addig, míg a másik azt csinálja, amit ők akarnak. Ellenben amint a partner nem annyira mutat hajlandóságot (és voltam néha olyan disznó, hogy eljátszak ezzel), akkor bizony a technika nem működik. És igen, szó szerint hallottam egy ilyen legénytől ezt a mondatot, hogy "nem értem, ennek működni kellene". A baj ilyenkor az edzővel kezdődik. Aki megmutatja a technikát, majd elgyakoroltatja háromszor, majd közli a tanítvánnyal, hogy ügyes vagy, megy ez, jól van és buksisimi. Hát nem. Addig megy, míg a másik hagyja. És korrigálnom kell az előző mondatomat: de, a technika működik. Csak nem ismered a technikát. Ellenben meg vagy róla győződve, hogy igen, mert az edződ elhitette veled. És ennek láttam nagyon extrém formáit is, kezdve az x edzésen megismert sráccal, aki úgy mászkált közöttünk, mint a kiskakas, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy koma, ha te kimégy innen, remélem az egód is leereszt, és nem állsz neki kötekedni, mert így bizony úgy elvernek az első utcasarkon, mint szódás a lovát. De hát az edzőbácsi mondta, hogy ő ügyes... (Ő volt az egyik, akinél elkezdtem nem lemenni a földre és nem úgy fordulni, ahogy a technika elvárja...értetlenséget és dühöt váltott ki belőle.) Vagy megemlíthetném y edzésről a kiskölköt, akitől a fent említett, brilliáns "nem értem, ennek működni kellene" mondat elhangzott, miután tíz perce rángatta eredménytelenül a karomat. Aztán fel kellett hívnom a figyelmét, hogy akkor lehet, hogy az a baj, hogy nem jól csinálja, vagy hogy szemre úgy harmincöt kilóval nehezebb vagyok nála. 

De edző bácsi szerint jó az úgy. 

És szerintem ez bizony veszélyes terep, ingoványos talaj.

Kanyarodjunk hát vissza erről a kitérőről a tiszta fény kiváló harcosaihoz, mivel őket ugyanaz a veszély fenyegeti lekileg, mint a fent említett harcosokat fizikailag. Hogy leesnek az egójukról a tények valós talajára és nem értik, mi történt. 

És sajna szaporodik, szaporodik.

Az érzelmeket a tényleges feldolgozás helyett elfojtják, mivel a spiritualizmus útja azt mondja, hogy légy boldog. Tehát ha nem vagy az, akkor is az vagy, nincs duma. Ha kitör belőlük bármilyen erős megnyilvánulás, akkor elszégyellik magukat, hogy ejnye, ilyet nem szabad. Ha valakinek nem jó, akkor majd ők megmondják, hogyan lesz jó. Isszák a vizet és prédikálják a bort. És ha bármit fel próbálsz hozni ez ellen, mindig megvan a végső érv: "te ezt nem érted."

Nem, nem szeretem ezt.

És a gondok, azt hiszem, sokszor itt is az "edzőnél" kezdődnek. Minap beszélgettem erről egy kedves ismerőssel, ő ezeket a "lelki vezetőket" hívta spirituális bűnözőknek. Találó. Aztán persze mindenhez két ember kell, és ha ezek a spirituális csalók megtalálják az egyszerű utat kereső népeket, akik elhiszik, hogy ők most már boldogok, mert naponta háromszor elmondják, hogy "Savanyúcukor", akkor tádááám, megszületik a bejegyzés címszereplője.

Én azt gondolom, hogy a spiritualizmusnak igenis van létjogosultsága, csak szem előtt kell tartani, hogy milyen kultúrkörből jön, ott hogy gyakorolják, mik a tényleges céljai és főleg, hogy mi az odavezető tényleges út. A lépcsőket át lehet ugrálni, csak orraesel.

Nem bírom ki, hogy ne vonjak még egy párhuzamot zárszóként a harcművészettel. Láttam egyszer egy interjút egy shaolin pappal. Ugye ők szoktak olyan dolgokat művelni a testükkel, hogy az ember trükkfelvételnek hiszi. No megkérdezték a palit, hogy mi a titok, van-e valamilyen titkos technikájuk, vagy csodaszerük.

Az meg röhögött egyet, és közölte, hogy nem, nincs, egyik sem. Egyszer jól megtanulni, aztán gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.

Aztán ha meguntad, még gyakorolni egy kicsit.

Irgum. Most megbolydult a csím, amíg ez kijött. 

De azt hiszem, ezzel helyére is került. 

Most jól vagyok.

Úgyhogy ezúton is pálinkás jó éjszakát mindenkinek. Vegyetek léleklufit!

Vagy olvassatok el még egy cikket a témában, ha tudtok londonul. 

Mert ez a cikk jó, egészséges és vicces. :)

Butapest- avagy Vargha gróf a' nagyvárosban

Isa, kedves feleim, s testvéreim az Úrban, hogy Kikelet hava végéhez közeledik, s a' Szelek hava már küszöbön kopogtat, felkerekedék, s elutazék kies uruszágunknak legfőbb városába, hogy négy kellemes napot töltsek ott tekintgetéssel, csángálással s kulturálódással, kedves kompániám gardérozása mellett. S bár Budapestet felettéb szép városnak gondolom,  s felettéb kellemesen múlattam az időt, vidéki nemesúrként még mindég meglep, miféle ürdüngátka visz rá bármely emberfiát, hogy beköltözvén itt végleges  lakhatást keressen, s a szép magyar föld eme kapitoliumában verjen gyökeret.

Én bizony elszörnyedék néha, hogy mi folyik itt.

Elírák, kijavítám. 

Első napon elfoglalánk hát lakunkat s szállásunkat kompániámmal, mely lak tágas, s kellemes vala, s az uradalmi kincstárt sem kellet vala túlzottan felbolygatnom, hogy fussa rá. Bár úri ízlésem otthonosabb s barátságosabb hajlékhoz van szokva, igazán nem vala ok panaszra, s még őrzőink es akadtak, kik a' gangon strázsálva vigyázták békénket. 

Majd nyakunkba vevénk a várost, s múlatozással és tsavargással mene el a következő néhány nap, melyről itt bővebben nem is, csak egynehány szóban szólanék. Elég az, hogy kiválóan tele, valánk a' budai várban, s a' Normafán, letekinténk a' nemes Erzsébet királynénkról elnevezett kilátóról, mozgóképszínházban múlattunk, s megtekinténk a' híres Sziklakórházat es. Még a' libegőre is felkényszeredtem vala, hol es meg kell jegyeznem, hogy némileg iszonyodván a' magasságtól, hogyha a' nemesi virtus nem hajtott volna vala, s nem tarték volna tőle, hogy szégyenben maradok kompániám előtt, a' magam jószántából ugyan fel nem ülnék valamelyes rozoga padra, mely aztán a levegőégen szánkáz lefelé, hogy az ember csűdje közben a kék semmiben kalimpál. De az úr a pokolban is úr, ledönték hát erősítésnek az útszéli csapszékben egy erős kisüstit, s uccu. 

Végezetül megjegyzést kell tennem a' méltán kedvelt Széchenyi feredőről, melynek belépti díja borsos ugyan, de egyszer minden nemesúrnak próbát kell tenni vele, igazán kellemes időtöltés a különféle meleg s forró vizekben lubockolni, s a' gőzben s melegben izzadás után a hűtőfürdőbe beleugrabugrálni . Meglepve látám itt továbbá, hogy a' falakon peniglen Cthulhu Nagyúr képmása van csempébe öntve. 

Node, hogy mulatozásainkról a szót ne szaporítsam, s pennám feleslegesen ne kopjék, mesélek most kelmeteknek arról, hogy miért es nem tudom megszeretni ezt az egyébként gyönyörű királyi várost. Nos, azért tán, mert a' népek biz olyanok itt, mintha orrukat  mogyorófa bottal ütnék. Több csárdába is betérénk kompániámmal, mely esetben is jómagam, mint a'hogy ezt drága nemes szüléimtől tanulám, hangosan s illedelmesen köszöntöm a' mulatozó társaságot, s a' fel szolgáló személyzetet, hogy: "Isten tartsa meg sokáig jó egészségben a ház népét". S ezek meg?? Ha tán válaszra es méltatják az emberfiát, akkor es csak ennyire, hogyaszondja: "száááávasz"! S munkájokat úgy végzik, mintha nem fizetést, de verést kapnának érette a nap végén. Előtaláltatik, sej, hébe-hóba a' mi vidékünkön es az efféle mogorva cseléd, de hogy mindenütt ilyen legyen, hát nem megy bele fejembe. S ha az evés-ivást végezvén fizetni óhajtánk es úgy fogadák a pénzt, mintha nem bér, hanem fájdalomdíj volna, hogy nyomorult létükért elnézést kérjünk. Az ilyet biz' minálunk hamarvást szélnek eresztik, vagy eladják disznópásztornak a' hegyoldalba. Az utczán a' népek dühösek mindenkire, s kiabálva szidalmazzák egymást. Szem s fültanúja valék, mikoris egy apó a' piros lámpánál átkeltében megszidalmaztatott az arra hajtó kocsistól. Ilyet még csak hallék mifelénk is, de hogy az öreg, rozoga apó erre olyan cirkalmasat válaszolt, miben még fallosza is benne foglaltatott, no arra már lekonyult a bajszom. S hogy az élelmiszerboltban a pékné a kenyér után érdeklődőnek azt mondja, hogy őt nem érdekli, csak haza akar menni már, vagy hogy a' lépcsőn a' népek fürtökben löködik odébb egymást, mind-mind igen fura, s pórias dolognak tűnék nekem. S hogy egyik nap szállásunkra hazatérvén, a szomszéd néne seprűvel üté belűlről az ablakot, hogy őt erisszék ki, mert ő nem akar ott egyedül lenni, s a' túlfelőli szomszédot megkérdezvén az azt válaszolá, hogy ez itt normális, no, az feltevé a koronát a főre. 

Mindent egybevéve, kedves feleim, bármely szép es emez város, s bármely jó is volt a kiruczanás oda, én biz ezer Butapestért nem adnék egy Vargáriát. S most, hogy hazatérvén pennát ragadék, s egy kupa bor, valamint Kutya Úr és Macska Úr társasága mellett papírra vetém soraimat, előre örvendek, hogy estvére kelvén komáimmal s barátaimmal bétérhetek majdan a' vombathelyi mulatóba, s ha ott azt köszönöm a' népeknek, hogy: "Isten tartsa meg sokáig jó egészségben a ház népét", akkor azt fogják felelni, hogy: "S a' kendtekét is hasonlóképp, jóuram!"


Nem ám Száááávasz...

Isten segítse kendteket, s további szép napokat kévánok, tisztelettel maradok:

Nemes Vargha Gróf, Vargária örököse

Kelt a' Szelek havának második napján, Vargária birtokán, ebédidő után.

Oldszkúl szocreál szájenszfigsöny

Az egész a vírussal kezdődött. A vírus úgy csapott le, mint derült égből a villám, senki nem sejtette és nem is jelezte jöttét. Csütörtök este volt. Épp hazatértem napi teendőim után, békésen cigarettára gyújtottam a teraszon, mikor érezni kezdtem, hogy valami változott, valami...más. Ez a Valami furcsán mozgott a gyomrom táján, mintha önálló életre kelt volna, mintha egyfajta szörnyűséges...lény akarna kitörni a nyálkás hasfalon, az iszamós beleken és az izmokon át, hogy a világra sikítsa örömét és bánatát. Tettem néhány bizonytalan lépést, majd lélekszakadva rohanni kezdtem és....

...rájöttem, hogy iromba hasmenésem van. Így a hasmarsvírusnak köszönhetően a csütörtök estétől szombat estig tartó időszakot nyugállományban (vagy szaladással) töltöttem, ami extra időt és -ezt kitöltendően- okot adott az olvasásra. 

Így bújtam bele a szocialista-kommunista sci-fi gyöngyszemeibe. 

Josh Kirby műve


Amióta a fenekemet hátul hordom, nagy sci-fi zabáló-vagyok. Legyen szó filmről, vagy írott műről. Valahogy elbűvöl-sok embertársammal együtt- ha olyan dolgokról olvasok, amik nincsenek, de akár lehetnének is. Ez ugye a sci-fi lényege: sci, mint science, azaz tudományos, fi, mint fiction, azaz fikció, fantasztikum. Saját meglátásom szerint leginkábbis ez különbözteti meg a sci-fit a horror műfajától (aminek egyébként szintén rendszeres fogyasztója vagyok), azaz hogy nagyobb a valószínűsége, hogy az emberiség előbbutóbb leszáll a Vénuszon, mint hogy a tengerből előbújt, radioaktivitásból táplálkozó óriásgyíkot kelljen tankkal hajkurászni. Persze a határok sokszor összemosódnak. Mindenesetre tény, hogy a sci-fi sokszor jósol, előrevetít, ha előkapunk egy régi művet, találhatunk benne olyan dolgokat, amik akkor még fantasztikumnak, ma már mindennapinak minősültek, minősülnek.

Ezen perverziómból kifolyólag aztán igencsak megörültem, mikor L. barátném nemrég hozzámvágott egy ölnyi leselejtezett Galaktikát és Metagalaktikát. Ezek egy generációval ezelőtti sci-fi novellás és -kisregénygyűjtemények. No, ezekbe vettem bele magam, a lábadozás alatt.
Hát.

Stanislaw Lem.
Tessék ezt a nevet megjegyezni. A keresztnév "l" betűje ilyen fura ferde vonallal van áthúzva, de én most ki nem keresem azt a karaktert. Az egyik Metagalaktika csak az ő műveivel volt tele. Ismerős is volt a név, míg aztán Jóanyám felhomályosított, hogy ő írta a híres Solaris ősfilm alapját képező azonos című regényt. Mármint Lem bácsi, nem Anyus. Lengyel író, nagyjából a múlt század közepére és második felére tehető alkotói lángolása. Hát fantasztikus az ember. És tudományos. És nagyon retró és nagyon szocreál és nagyon imádom.

Szóval, szó ne érje a ház elejét, bármit írok itt, az dícséret és nem rajta, hanem vele mosolygok. Mert a művei jók, tényleg. Izgalmasak, elgondolkodtatóak, a tényleges történésen túl is jelentéssel bírnak. Mindemellett nagyon jópofa dolog lefigyelni, hogy látta egy akkori sci-fi író a jövőt. Ez így közel hatvan év távlatából visszanézve főleg az. Az űrhajósok fénysebességgel száguldoznak át a világmindenségen és antianyagvetővel pörkölnek oda, ha oda kell pörkölni. Erőtér védi őket a külső behatásoktól és ételsűrítményen élnek. Ellenben az űrhajók szigorúan rakétaelven működnek és a számítógépek mágnesszalagot esznek. (Ne felejtsük: Lem bácsi korában a digitalizáció még gyerekcipőben járt). Nagy kedvencem volt az azonos című regényben "A Legyőzhetetlen" nevű űrhajó térképszobája, ahol mint egy háromárbócos vitorláson, okosan feltekercselve és sorbarakva foglalnak helyet a csillagtérképek. Digitális képernyő és adathordozó helyett pedig az információkat szépen papírra nyomtatva veszik kézbe az asztronauták, ha akcióba indulnak.
Állat.

Nem mellesleg, az író-gyanítom-hithű kommunista volt, ami megjelenik regényeiben is. A jövőben, (ami nagyjából a mi mostunk) a kommunizmus meghódította a világot, békét, rendet és egyenlőséget teremtett, utat adva a fejlődésnek. Az űrhajók nemzetközi összefogással épülnek, hegggesztővel és popszegeccsel. A tökéletesített hasadóanyag, ami mint tiszta energia, az űrbe röpíti a gépeket, a "kommunium" névre hallgat, a központi számítógép pedig Marax néven köpi ki az információt, szalagok és tekercsek formájában. Az orosz és szláv népek mindenhol kiemelkedő szerepet töltenek be, magasságukkal, jóképűségükkel is felhívva magukra a figyelmet.
Imádom, na.

És nem, nem röhögitek ki Lem bácsit. Gondoljatok bele, hogy mennyit változott a világ csak a mi gyerekkorunk óta. Én például általános iskolás kormban találkoztam először az internet fogalmával és tavaly fogtam először okostelefont a kezembe. (Jó ez utóbbiban maradi voltam.)Szóval Lem bácsi jó. Néhány elképzelése nem úgy lett, ahogy, de néhány már igen, vagy még lehet. Ez a szép a sci-fiben. Gondoljunk csak a nagy ősre, Asimovra, neki is sok fi-je már sci lett. És néha nehéz megmondani, hogy a tudományos élet hat-e a sci-fi írókra, vagy fordítva.
 Talán oda-vissza megy a dolog.

Mindenesetre aki szereti a műfajt, olvasson oldszkúl szocreál szájenszfigsönyt, nagy élmény, minden szepmontból.

Ha kell, kölcsönadom a Metagalaktikát.
Ha vigyáztok rá.

Az erő legyen veletek.


U.i: Lem bácsi hatására lett egy Nobel-díj-gyanús öteletem, ami megdönti a relativitáselméletet.
De erről majd később.

Bestiárium és útmutató a Konditermek világához

Remélem, az alábbi gyűjtemény hasznára lesz minden kalandornak, aki a Konditermek földjére lép. Az összafoglaló nem teljesértékű és tapasztalati úton készült, azonban segíthet az eligazodásban Konditermia különös kasztjainak és lényeinek körében. 
Forgasd figyelmesen és váljék hasznodra!

Megjegyzés: Konditermia kasztjai átjárhatóak: kellő gyakorlással és megfelelő körülmények közt kasztot válthat a karakter. A kasztok és a fajok keveredhetnek is, féllényeket létrehozva.

Továbbá az itt leírtak egyéni látásmód leképeződései. Ha valaki felismerni véli a saját karakterét, -vagy ismerőséét- az alábbiakban, akkor dobjon hétoldalú kockával, vegyen egy nagy levegőt és fogadja el, hogy így járt. 

Novícius (kaszt)

A Novícius kasztot a konditermi köznyelvben "kezdő"-nek vagy "zöldfülű"-nek is nevezik. Alapkaszt, minden faj ebben a kasztban indul és minden további kaszt innen fejlődik tovább, kivéve a Recepcióst és a Takanénit (lásd ott). A Novíciust elsősorban nem testalkata, hanem viselkedése és felszerelése határozza meg. A fejlettebb kasztokkal ellentétben gyanakodva méregeti a gépeket, sokszor nem tudja eldönteni, hogy az adott kiálló felületre ráülni kell-e, vagy megragadni azt. A Novícius kaszt képviselői mentalitástól függően kérdésekkel fordulhatnak más kasztbeliekhez, azonban nincs még kellő tapasztalatuk, hogy tudják, kihez érdemes. (Ld. az erre való utalást a Bölömbikák kasztjánál.) Felszerelésük többnyire mackónadrágból (hímek), vagy leggingsből (más néven cicanaci-nőstények), tornacsukából és pólóból áll. TP-jük (tapasztalati pont) alacsony. 

Megjegyzés: épp a mai napon kerültem feljebb ebből a kasztból. Vásároltam egy térdig érő, izzadságelvezető, nagy részben pamut, fekete edzőnadrágot, nagy fehér márkajellel a jobb szárán. Ez +10 TP-t ad. 

Óriásbébik (kaszt)

Az Óriásbébik Konditermia békés kasztjai közé tartozik. Bármely békés faj képviselője betagozódhat ide. Legfeltűnőbb tulajdonsága a fej és a test közötti éles kontraszt. A toldimiklósi bicepsz, mellkas és hát jóindulatú, gyermekded fejjel tetőződik be. Szívesen beszélgetnek, bármely Novíciust párfogásukba vesznek. Az egyetlen negatív élmény, amit okozhatnak e kaszt képviselői, hogy hangjuk gyakran nincs összhangban testi adottságaikkal. 

Megjegyzés: mikor először szólalt meg mellettem egy kasztbéli, sürgősen tüsszentenem kellett, a mosolygást elfojtandó. Bájos volt, de mégiscsak akkora felkarral rendelkezett, mint a combom. 

Őslakók (kaszt)

Ezen kaszt tipikus karakterének legfontosabb tulajndosága: MINDIG ott van. Lépj a nap vagy az év bármely szakában Konditermia földjére, találkozni fogsz vele. Konditermia legtöbb lakóját ismeri és tegezőviszonyban van vele. Többnyire békés fajok választják a kasztot, de akadnak kivételek is. A Recepciós (ld. ott) általában vele együtt nyit és zár. Alkata életmódjához igazodik.

Bölömbika (kaszt)

Konditermia kevésbé békés kasztjaihoz tartozik. Többnyire hím karakter. Általános jellemzője a túlpumpált izomzat, a magas TP-t adó felszerelés (márkás edzőcipő, feszülős nadrág, izomtrikó). A Novícius kaszt (ld ott) tapasztalatlanabb tagjai időnként kérdéseket intéznek hozzá. Erre a tipikus válasz egy lenézően kiejtett"Jahhhmnnn" hangsor, mely ugyanúgy lehet igen, mint nem.  Jellemzően két faj képviselői tagozódnak be ide, úgymint:

-Vállfa (faj)

Nevüket arról kapták, hogy hátulnézetben úgy festenek, mintha bentfelejtették volna felsőruházatukban a vállfát.  Táplálékukat és beszédtémájukat főként a fehérjeporok és a féllegális izomnövelőszerek teszik ki. Ezen témákról azonban csak egymás között, mintegy benfenntesként beszélnek, a többi faj képviselőjével nem állnak szóba. Kedvenc eszközük a fekvenyomópad. Bár ijesztően néznek ki, valós veszélyt nem jelentenek, a krónikák tanúsága szerint a faj képviselői valódi csatában kevésbé állnak helyt, mint amit külsejük sugall. 

-Mérgesember (faj)

Ők azok, akik úgy lépnek be, úgy végzik a gyakorlatokat és úgy hagyják el Konditermia földjét, mintha verekedni jöttek volna. Csíkra húzott szemekkel kémlelik minden más faj képviselőit. A Vállfákkal ellentétben néha beszédbe elegyednek más fajokkal is, többnyire feleslegesen. (Nem értik a válaszokat). Táplálkozásuk a Vállfákéhoz hasonló. Ritkán üdvözölnek bárkit is, ha mégis, az a szintén sajátságos "száááávasz"-ban merül ki. Egyedi humoruk van, amit többnyire csak ők értenek. Például: "Ja hallod, akkorát emeltem, hogy beszartam." Egy efféle mondattól a Mérgesemberek között kitör a falrepesztő röhögés. A Vállfák nem foglalkoznak vele, a többi faj pedig általában nem érti miért.

Megjegyzés: én sem. 

Középiskolás (kaszt)

A Középiskolás, mint kaszt, két fajt olvaszt magába. Mindkét faj egynemű. Közös bennük, hogy küldetésük van. Azaz küldték őket, az iskolából. Továbbá, hogy csoportban mozognak. 

-Középiskolás hím (faj)

Kinézetre a Novíciusra hasonlítanak, bár vannak fejlettebb képviselőik is. Tipikus viselkedésük az úgynevezett öt-egyes edzés, azaz öten körbeállnak egy gépet és bíztatják a hatodikat, aki dolgozik rajta. Ezután csere következik. Nem túl hatékonyak, ellenben tisztelettudóak. 

Középiskolás nőstény (faj)

Konditermia egyik legrapszodikusabb faja. Kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve ülnek a gépeken, vagy a földön és az iskolai dolgozatra készülnek. 

Megjegyzés: igen, bár hihetetlen, de ez utóbbi is létezik. Sokat frissített halványodó történelmi tanulmányaimon jelenlétük. 

Bezzegék (kaszt)

Némileg hasonló a Bölömbika (ld. ott) kaszthoz és karakterei gyakran ez utóbbinak öregedő példányaiból kerülnek ki. Jellemzőjük a tényleges életkort meghazudtoló testfelépítés, illetve a "bezzeg a mi időnkben, a Haladás teremben nem volt ennyi nyikhaj" mondat. Többnyire párban lelhetőek fel. 

Személyi edző (kaszt)

Feltűnően fejlett izomzatú és professzionális felszereléssel rendelkező kaszt. Női és férfi karakterek egyaránt lehetnek. A legkülönfélébb fajok tagozódnak be ide, a békés Atlétáktól (ld ott) a Mérgesemberekig. Motivációs képességük és gyakorlottságuk + 25 TP-t ad nekik és döntetlen dobásnál az ő szavuk mérvadó. Bármely faj igénybe veheti szolgáltatásait, azonban állandó szimbiótája a Fitnesszbula (Ld ott).

Fittnesszbula (kaszt)

A kaszt egyetlen, azonos nevű fajból áll. Kizárólag női karakterek. Szoros szimbiózisban létezik a Személyi edző kaszttal. Jellemzői a darázsderék, a kerekre edzett fenék, amin el lehet pattintani a bolhát, a becsmérlő tekintet és a Vállfákéhoz (ld. ott) hasonló távolságtartás. Tipikus felszerelésük a szigorúan bőrhöz tapadó színes edzőnadrág és a top. Különleges képességeik a fent jelzett Személyi edző kaszttal való vitatkozás és az "olyan nagyképű vagyok, hogy magammal se állok szóba" bűbáj. 

Atléta (kaszt)

Az Atléta Konditermia viszonylag ritka, ámde legkedvelhetőbb kasztja. Izomzata és felépítése első ránézésre hasonló lehet a Bölömbikákéhoz, azonban velük ellentétben a kaszt képviselői megőrzik rugalmasságukat és gyorsaságukat.  A kaszt karakterei -szintén ellentétben a Bölömbikákkal-csendben végzik dolgukat, mellőzik a csak időleges TP-t adó kokszot és képesek az intelligens kommunikációra. Többnyire békés fajok alkotják.

Megjegyzés: na nekem ez ad értelmet az egész játéknak...

Takanéni (kaszton kívüli)

A Takanéni Konditermia világának egyik automatikusan generált lénye. Kaszton kívüli, de minden kaszt és faj képviselője tart tőle. A legteljesebb fegyverzettel rendelkezik Konditermia világában, a felmosófa, törlőkendő és ablakmosó melett szivacs, portörlő és seprű is lehet nála. Karaktered megőrzése érdekében igyekezz jóban lenni vele.
 Nem kérdez.

Recepciós (kaszton kívüli)

Bár ősi pergamenek szerint hímek is léteznek, kizárólag női egyedeik ismertek. Valójában ő Konditermia lelke. Mindenki ismeri és mindenkit ismer, mindenkit a keresztnevén szólít és minden az ő kezében fut össze. A Novícius (ld. ott) legnagyobb pártfogója. Többnyire Juditnak, Lizának, vagy Andinak hívják. 

Most már tiéd a világ. 
Jó játékot, sok TP-t!

Az én házam...

2009 elejét írjuk. A Thoriumblog még gondolatban sem létezik. Bontogatom frissen kinőtt szárnyaim a nagybetűs életben: komoly párkapcsolatban és a párkapcsolat másik tényezőjével együtt albérletben élek, fix munkahelyem van, adót fizetek és határozottan el vagyok költöződve a szülői házból. Kutya Úr épp fogantatódik. És akkor jön a nagy ötlet: mi francnak költsünk albérletre, mikor ugyanennyiből megvan egy saját kecó hitele is? A gondolatot tett követte, és 2009 nyarán asszonykástól és kölyök-Kutya Urastól beköltöztem az immár saját birtoknak számító kis vombathelyi családi házba, amely az utcanév után szabadon "A Tinódi" néven ismeretes a baráti körben. Nos, a mai nappal "A Tinódi"-t hivatalosan eladtam.

Beszélgessünk erről, jó?

Jó.

Már csak azért is, mert több ismerőstől, baráttól hallottam mostanában visszhangozni az általam 2009-ben kiejtett szavakat. Hogy a magántulajdon tulajdonképpen ugyanaz mint az albérlet, csak az legalább saját. No igen. Nem fogok tudni teljesen objektív maradni a kérdésben, de igyekszem pro és kontra is írni a dologról. Valahol, valaki írt már egy nagyon bölcs cikket a témában, ami hatással volt rám. Lusta vagyok előkeresni és lehivatkozni, ezért ha az illető a saját szellemi termékét látná visszaköszönni valamely gondolatsorban, nos akkor köszönöm a mentorálást és a plágiumért járó fájdalomdíjat hajlandó vagyok házikolbász és házipálinka formájában megfizetni. 

Először is. Magyarország még mindig magántulajdon-berzerkernek számít. (Ez a gondolat, határozottan tudom, abból a cikkből származik). Ami alatt azt értem, hogy ha kikopófélben is, de benne van a kultúránk által meghatározott alapgondolkodásunkban, hogy csak az jó, ami saját. Mondjuk ez szerintem az ember alaptermészetében is benne van. 

Namost, a Tinódi. 

Megvétetett. És jó érzés volt, igen, hogy saját. Úgy éreztem magam, mint a földesúr a frissen szerzett lovagi birtokon. Az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok. Úgy alakítom át, ahogy akarom. És senki nem szól bele. Ez bizony, jó érzés. És neki is álltam átalakítani. Persze, tőke nuku, a fix állás, azaz a nevelőtanárság a vépi gazdasszony és -orkképzőben meg pont annyit hozott a konyhára,  hogy a hitel-törlesztőrészlet kifizetése, a csekkek feladása, az autó tankolása és az egyéb kiadások mellett nemigen indultunk világkörüli útra a maradékból. Ígyhát amit lehetett, azt saját erőből és észből. Falat bontottam, lamináltpadlót raktam, gipszkartont csavaroztam. Persze ez meg is látszott mindenen, lévén először csináltam. Asszonyka nem erőltette túl a közös élet hosszú távú építését, úgyhogy a munka nagyjából rám maradt. Mindegy, egy nyár alatt lakható és kellemes lett. 

És ez is jó érzés volt. 

Aztán asszonykával úgy egy év múlva felmondtunk egymásnak. Innentől ugye, férfiuralom lett, a cseperedő Kutya Úrral birtokoltuk az agglegénylakássá avanzsált Tinódit. Azokra a dolgokra, amik "csak úgy" vannak, különösebb költség és ráfordítás nélkül, használják mifelénk azt a szófordulatot, hogy "enni nem kér". Hát itt bizony elkezdtem érezni, hogy "A Tinódi" meg kér. Közben ugrott egy kategóriát a törlesztőrészlet (nem, nem svájci frankos, és innentől már nem ugrált), az exasszony hozzájárulása a háztartáshoz pedig kiesett. A nevelőtanári fizetés is kategóriát ugrott közben, emlékszem, ujjongva vártuk a kollégával a nagy pénzt, majd legörbedt szájjal néztük a bruttó 2500 forintos többletet a bérpapíron. Szóval a hónapok végei kezdtek nyomorúságossá válni. Ezzel egyidőben kezdett végleg telelenni a púpom a nevelőtanársággal. Jaj, édes Istenem, de mennyire lett volna kedvem megtenni akkor azt, amit a legutóbbi munkahelyemen, hogy bemegyek az igazgatósághoz és egy negédes mosollyal közlöm, hogy "akkócsá", aztán majd lesz valami. De ugye nem lehetett, mert ha "A Tinódi" pár hónapig nem kap enni, akkor elviszi a bank. Itt nyert értelmet számomra az a buddhista okosság, hogy a tulajdon rabság is egyben. 

Úgy egy évnyi -elnézést- töketlenkedés után kikecmeregtem a csávából, elmentem Sógoriába dolgozni. Ezzel beindult a vándorcigány életmód. Hétvégente vagy Vargáriában, vagy "A Tinódi"-ban töltöttem az időmet. A sógor fizetésből még maradt is a hónap végére egy fröccsrevaló. Közben újra elkezdtem-sógoréknál-albérletezni. Az ottani albérletárakról már szóltam. A Tinódi még mindig kért enni, de már volt miből etetni. Ellenben, gondoltam, lyukas vödörbe nem öntünk vizet, hát kiadtam albérletbe. Az albérleti díjjal pont nullán voltam házügyben. Ez így ideális állapot volt, saját is volt és enni se kért. Gondoltam, jól van az úgy, úgy tekintek rá, mint befektetésre. 

Igen ám, csakhogy tudni kell, hogy "A Tinódi" már újkorában se volt új. Én meg az esztétikai és kényelmi dolgokon kívül komolyabb részeihez nem nyúltam. Vagy pénz nem volt, vagy inger, vagy egyik sem. És hát ugye fiatalabb nem lett. Néha a bérlőkkel is voltak összezörrenések. Végül "A Tinódi" újra enni kért, eljutott abba az állapotba, hogy muszáj nekimenni és felújítani, ha nem akarom, hogy az elkövetkezendő öt évben a fejemre szakadjon. Csináltattam egy kalkulációt a szakimmal, hogy mennyiazannyi. Hanyatt vágtam a duplaluccot a székről, mikor körülbelül az egykori vételár felét adta meg eredményként. 

Agyaltam egy ideig a helyzeten. Pro és kontra. Bár nem sokáig. Egyedül odaköltözni sok. Jövőbeli családdal, kevés. Mars, Tinódi. Ment a Jófogásra, meg az ingatlanközvetítőhöz. Majd' egy év után, de lett gazdája. Nem, nem nyertem az üzleten. Amennyit emelkedtek az ingatlanárak közben, annyit romlott az állapota, úgyhogy nagyjából annyiért ment el, mint amennyiért annó megvettem. Ha egyáltalán. Körülbelül ugyanott vagyok, mint ha végig albérleteztem volna, mínusz a beleölt idő, energia, pénz és ősz hajszálak. 

Szóval. Nem kell a messzemenő konklúzió. Ez az én életem. Más helyzetben, máshogy, másnak lehetett volna ez jó is. Pontosítok: jobb. Mert nem volt ez rossz, születtek ott boldog pillanatok emlékei. Csak felvetődik a kérdés, hogy nekem így, ezzel a történettel, megérte-e. Mert ugye, az adott, pillanatnyi életvitelről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az így is marad. Aztán itt se essék félreértés, van akinél igen, van aki huszonegypár évesen megtalálja élete párját és élete hivatását. (Vagy beindul a "jóvanazúgy" effektus...). Nálam nem ez volt a helyzet. Más életstílushoz, más anyagi megfontoltsággal, más mentalitással, vagyis, mondjuk ki, más emberhez akár passzolhat is "A Tinódi".

 Remélem, megtalálta ezt az embert.

Mindenesetre mostanában nem tervezek magántulajdonú ingatlant. Ha, akkor zsírújat. Jobban átgondolva. Jobban az életvitelemhez igazítva. Meg ugye, vándorcigány ne építsen kőkunyhót. 

Majd ha leteszi az ekhós szekeret. 

Zár-szó. Ezt a bekezdést nem ilyennek szántam, hanem egy afféle pro-és kontra okoskodásnak a magántulajdon témájában. Nem az jött ki belőle, de a blog ilyen, az írja magát, én meg nem akadályozom benne. Ellenben. Találtam pár cikket. Nem "A" cikket, amiről írtam, de ez a kettő egész jól összefoglalja, pro és kontra, amit eredetileg mondani akartam. 

Tessék elolvasni. 

Már aki szeretné.

Egyik cikk

Másik cikk

Rúzsa Sándor legyen veletek.