Taktikai kalács

Van itt a Westbahnhof metrófeljárójánál egy pali. Nem, ez így nem igaz. A Westbahnhof metrófeljárónájál általában sok pali van. De ez az a pali, aki a sok másik palival együtt a Westbahnhof metrófeljárónájál van. Mármint a sok másik pali nem mindig van a westbahnhof metrófeljárónájál, de ez igen. Illetve gyakrabban van itt, mint a többi palik, mert van amikor egyebütt van, de így is gyakrabban van itt mint más palik. Mármint  összeségében gyakrabban vannak itt más palik, mint ő, mert más palikból több van, de ő...á a rosseb, mindig összezavartok. Álljunk neki mégegyszer.

Szóval,van egy pali, aki elég gyakran feltűnik a Westbahnhof metrófeljárójánál. (Megy ez, na, ha odafigyelek.) Ebben, mármint a Westbahnhof metrófeljárójánál való gyakori levésben egyébként eléggé hasonlítunk. De csak ebben, mert az okaink mások. Meg a foglalkozásunk is. Ő ugyanis kódus, én meg szkeptikus. Ő kéreget, én meg megyek hazafelé. Így hozott össze minket a sors. Ő azért kódus, mert valami irgalmatlan kerékbetört némettel mindig megpróbálja elmagyarázni, hogy éhes, ezért adjak neki pénzt. Én meg azért szkeptikus, mert a pali nem néz ki éppen éhezőnek. Igazából egy egészen jól szituált és -táplált úriember, öltönynadrág, kockás ing, gondosan nyírt szakáll, ha nem kéregetne, simán beleolvadna a bécsi tömegbe. Lényegében mindezzel nincs is gondom, mindenkinek megvan a maga taktikája. Azért nem kapott eddig még pénzt tőlem, mert nem ismeri a pszihológiámat. Honnan is tudná szegény, hogy falusi gyerekként az ú.n. privát szférám mérete körülbelül a gereblyenyél ütéstávolságának hatósugara plusz három centiméterrel egyenlő, ami, valljuk meg, a többszöröse annak, amit az emberfia csúcsidőben az egyes-hármas metróvonalon megengedhet magának. Ergó azt se tudhatja szegény, hogy miután én csúcsidőben hazautazom az egyes-hármas metróvonalon és feljövök a westbahnhofnál a metrófeljárón a szabad ég alá, na akkor a legutolsó dolog amit szeretnék az az, hogy valaki közel jöjjön hozzám. Tehát az "ikbinhungrig" litánia bevezető sorára akkora ívben szoktam kikerülni emberünket, mint Szputnyik az amerikai űrállomást. 

Ez eddig oké is. Azonban múltkor csak elszégyelltem magam, hogy ugyan kéne már neki adnom egy ojrót, ha már így összebarátkoztunk. Viszont, ezzel párhuzamban tettem egy másik megfigyelést is. Egyre több olyan kódus van Bécsben, aki szemmel láthatóan nem annyira kódus, legalábbis semmiképpen nem az a fajta, ahogy az ember a klasszikus kódust (emelkedettebb körökben koldusnak, kéregetőnek, vagy hajléktalannak is hívják) elképzeli. Múltkor volt szerencsém mintegy véletlenszerűen követni az egyik ilyen jóembert egy darabon és közben alaposan megfigyelni. Jó felépítésű, majdnem sportosnak mondható húszas srác volt, nyírt frizurával, jó minőségű ruhákban amik épp csak annyira voltak piszkosak, amennyire a földön ücsörgéstől azok lehetnek, újszerű hátizsákkal és a rajta lógó kéregetőbögrével, ami nem valami egyszerű pléhfazék volt, nem biz, hanem első osztályú hegymászó termobögre. Na mondok, koma, akkor most ez hogyan van? 

A harmadik elem a mesében a hátizsák, a negyedik a kalács. A hátizsák esetében most a sajátomról van szó, ami azért érdekes, mert a múltkor hölgyismerősök felfedezték a párhuzamot, hogy a hátizsák nekem lényegében olyan, mint a nőknek a retikül. Azaz tele van minden aprócseprő kramanccal, plusz jónéhány hasznos dologgal (pénztárca, iratok, bicska, stb) is, ennél fogva ahelyett hogy mindent egyenként a zsebeimbe dugdosnék, egyben jön velem a felszerelés a hátizsákban. Ennél fogva a hátizsák szinte mindig velem van. A hasonlat ennyiből megáll, adom. A kalács meg a hétvégén került bele a hátizsákba, mivel látogatóim voltak Bécsben és hátizsák ideális uzsonnacsomag-hordozónak bizonyult csavargás közben. Aztán az elemózsia egy része benne is felejtődött. 

Szóval, szombat óta hurcolok három szelet kalácsot a hátizsákban. 

Aztán elhatározásra jutottam: a kalácsot kidobás helyett taktikai kaláccsá minősítem és kísérleti célzattal  felkínálom pénz helyetta szakállas kódusnak a Westbahnhof metrófeljárójánál. 

Ha mán egyszer hungrig. 

Csakhogy, a koma a napokban máshol volt hungrig, mindig elkerültük egymást, úgyhogy tegnap este úgy döntöttem hogy a taktikai kalácsot, mielőtt megszikkad, felajánlom más random kódusnak. Mosásból hazafelé jövet a Westbahnhof metróaluljáróban le is szólít egy koma, hogy adnék neki aprót. Hát mondom neki, az nincs, de van kalács. Kő? Gondolkodik kicsit, meg csak azt mondja ám, hogy nem, kalács igazából nem kő. Na jó mondom. Fent, a szakállas koma helyén most egy komámasszony ücsörög, előtte a tábla, hogy ő is hungrig. Na mondom, itt az alkalom. Előkotrom a taktikai kalácsot és jelentőségteljesen a komaasszony mellé teszem a kartonpapírra. Várok egy pillanatot, hogy mit regál rá. Hát mit gondoltok, mit? Semmit, hogy a csóka csípje meg. Jóféle magyar kakaós foszlóskalács, (taktikai), ízlésesen szeletekre vágva, ez meg azt se mondja, hogy neki, ba***am meg.

Na szép.

Volt nekem régebben egy elméletem. Eszerint a szociális háló közép-európai viszonylatban van annyira kiépített, hogy aki akar, az az utcáról is vissza tud térni a nagy többség által "normális"nak titulált életmódhoz. Azért mondom, hogy csak "volt" ez az elméletem, mert idő közben egymástól függetlenül két, a szociális szférában, konkrétan hajléktalanokkal dolgozó barátom is megerősítette, szóval már inkább tekintem gyakorlatnak. Azt is mondják az embereim, hogy ebből kifolyólag azok kódusok, akikkel rendszeresen és hosszú távon találkozunk az utcán, no náluk az esetek döntő többségében nem arról van szó, hogy ne tudnának, hanem egyszerűen nem hajlandóak visszakerülni a normális életbe. Aki ugyanis vissza akar, azt nem látjuk sokáig az utcán, mert a szociális háló biztosítja számukra a visszautat. Alapellátást kapnak, segítenek nekik a munkakeresésben, ha már van munka, akkor amolyan ugródeszkaként biztosítanak nekik egy közel ingyenes lakást, aztán ha kicsit összeszedték magukat, mehetnek saját albérletbe. És nem lesznek az utcán és a kígyó a farkába harap. 

Azt is mondjuk, hogy szerencsétlenek. Külön bejegyzést érne meg (talán meg is éri egyszer) a szerencse témája. Mint tudjuk, a szerencse forgandó és vak és Fortuna istennő is csak latinul tud. Másfelől, hallottam egyszer egy nekem ugyancsak bölcsnek tűnő mondást, mely szerint a szerencse az, amikor a tehetség találkozik az alkalommal. Szóval, személy szerint azon az állásponton vagyok, hogy a szerencse mint olyan, létezik, ellenben nagyban befolyásolható. Nyilván más pozícióból indul az életben, aki Münchenben születik Schnellerfurz bankigazgató gyermekeként, mint aki a nigériai nádkunyhóban Tajték főnök második feleségének tizenharmadik porontyaként. Ellenben hogy a saját lehetőségeit felhasználva ki mit tesz meg, az már inkább döntés, mint szerencse. 

Aztán igazából, tudjátok, csak mert nekünk ez a "normális", ahogy mi élünk, attól még az se biztos ám, hogy mi csináljuk jól és nem a szakállas kódus a Westbahnhof metrófeljárónájál.

 Tudja csuda.

Mindenesetre legközelebb csak adok már neki egy ojrót.

 Ha másért nem, hát az ihletért cserébe.

 Meg hogy ne legyen hungrig. 

Táplálkozástudomám

Ül velem szemben az ember, folyik le a feneke akkurátusan balról-jobbról a szélesített székről, eszi a túrós mácsikot*. Egy akkora vejlingból**, amekkorában felénk a gyereket szokták fürdetni. Egyszercsak fennakad a szeme. Mondom neki, mi baj? Aszondja, hát ebben szalonna van! Áthajolok a tál peremén, mint valami kráterkutató, ráfókuszálok, tényleg, vagy hét darab, negyedcentis, zsírjában szárazra sült pörc figyel a hegynyi mácsik tetején. Ejha mondom, tényleg. (Ahogy illik, gondolom hozzá.) Miért, vega vagy?

 Nem, de elhízok a szalonnától!!

A pedáns angolok az ilyesmit lerendeznék a WTF (What the f*ck) rövidítéssel. Ellenben én forróvérű magyar gyerek vagyok, hát meg is kérdezem, hogy az a magasságos Atyaúristen rosszkedvében teremtett-e téged ilyen hascsikarásos marha módjára tengődő észlénynek, vagy sokat gyakoroltál rá?

Nem, a jelenség nem egyedi. Tele van a világ efféle táplálkozástudósokkal. Én is annak számítok, mert hogy a nagy Mestert, Besenyő Pista bácsit idézzem, "végig tudatában vagyok, hogy eszem! Egyszer se harapok mellé, kérem!". 

De, a hülyeséget félretéve, ellenben komolyan véve, bajok lesznek itt emberek.

A táplálkozástudomány, mint olyan, létezik, van és él, egyetemeken tanítják, tehát akkor ugyebár tudomány. És mint minden tudománynak, ennek is megjelentek a harcos laikusai, akik elkapnak innenonnan eztazt és arra felépítve egy egész világot váltanak meg, világ és megváltás nélkül. Azt hiszem nem véletlen, hogy egyre több táplálékkiegészítő termékre írják rá, hogy: "Nem helyettesíti a kiegyensúlyozott táplálkozást". Mert ha valaki, akinek a feneke akkurátusan folyik le balról-jobbról a szélesített székről, ellenben az intelligenciája nem követi ezt a trendet, viszont egyszer valahol azt hallotta, hogy a szalonna hízlal, akkor annak juszt is csak és kizárólag a szalonna fog hízlalni, ha az egy hosszúszekérnyi túrós mácsik tetején van is. 

Én részemről a táplálékkiegészítők címkéjén feltüntetett "kiegyensúlyozott táplálkozásban" hiszek. Namost, hogy ez kinek pontosan mit jelent, az egyénfüggő. Mert mindenkinek a teste más és mást akar. Az enyém (szerencsémre) bármi szerves táplálékot örömmel fogad, legyen az véres marhahús, spagetti, vagy zöldsaláta, mindennel jóllakatható. Röpke harmincnégy évem alatt kiismertem az igényeit, és tudom, hogy mindezek jól esnek neki, ellenben tudom azt is, hogy sem a véres marhahústól, sem a zöldsalátától nem megy benne végbe jelentős változás, az egészséges emésztést leszámítva, ellenben (kevésbé szerencsémre) a spagettitésztától, a kelt tésztától, a süteményféléktől és általában a lisztalapú dolgoktól olyan gyönyörű súlygyarapodást tudok produkálni rövid idő leforgása alatt, hogy arra egy díjnyertes tenyészdisznó is csak elismerően biccentene.

Viszont ez én vagyok, és nem te, kedves Olvasóm. Ismerek embereket, akik nem bírnak meglenni hús nélkül. Olyanokat is, akik gyerekkoruk óta hánynak tőle. Olyanokat is, akik állítják, hogy csak tésztával tudnak jóllakni és olyanokat is, akik lepöknek mindent, ami nem növényből van. Embere válogatja, tartja a közmondás.

Viszont azt is tartja a közmondás, hogy jobb ha az okos hülyéskedik, mint ha a hülye okoskodik.

Nem, ne értsetek félre, ez nem valamiféle melldöngető magamramutogatás*** akar lenni. Én se vagyok otthon a témában és én se tartom magam szigorúan a leírtakhoz.
Igenis szeretem a spagettit. Főleg a sajátomat****. Aki azt már kóstolta, még nem mondta rá, hogy adjam a kutyáknak. Csak figyelem a testemet és igyekszem tartani az arányokat. (A 184 centihez a 84-86 között ingadozó testsúly, ha hinni lehet a bölcseknek, akkor egész jó. ( Az a kis plusz meg a Ragnarökre van. ) Szóval nincs minden nap spagetti. Mondjuk kéthetente egyszer van. De amúgy figyelek. És pont mert figyelek, ötlenek szembe az áltudományos elmék szivárványszínű bölcseletei.
 Amiktől egyre inkább frászt kapok. 

Minap hallottam egy érdekes statisztikát. A laktózmentes termékeket fogyasztó emberek jelentős hányada (nem ugrik be a pontos szám, de 30 ((!)) körül rémlik) nem laktózérzékeny. Nem, csak felkapták, hogy innye, ez most van, ez most kell, a szomszéd is így tolja, meg a minekhíjják a tévébe', eszünk mink is laktózmentest, mert akkor keményebben áll a faszánkó. Minap hangzott el mellettem, egy laza beszélgetés során, amibe mintegy véletlen belekagylóztam, hogy "ha fogyni akarsz, legyél vega*****". 

Na mondom, ez rendben. És eszembe jutott a spagetti. Ami ugye a darált húst leszámítva, szigorúan véve vega. De ha azt kivennénk belőle, én Istenuccse, ugyanúgy híznék tőle. Vagy mondjuk egy jó három f-es bafffőzeléktől, kolbász nélkül. Vagy a túrós mácsiktól, szalonna nélkül is.

No emberek. 

Egyfelől éjfél elmúlt és álmosodok, másfelől holnap füvet kell nyírnom, mert ha nem, Jóanyám felkoncol Vargária névtelen isteneinek oltárán. (Gyóvan Ides, úgyis tudod, hogy megcsinálom. Ne haragudj. ) Szóval rövidre zárva, annyit akarok kihozni a maszlagból, hogy a táplálkozástudomány jó és szép, de ne keverjük a divattal. Mert az egyik tudomány, a másik meg trend. És mindenkinek meg kell találni, mi a jó neki. Avagy mi neki a jó. Arra hallgassatok, az mindig beválik.

Ámen. 

Jó éjt.

*: Túrós mácsik: túrós tészta

**Vejling, szigorúan helyi dialektusban ejtve "vájling":  Szintén "itteni" szó, nagyméretű fém edény, mosásra, tésztadagasztásra, egyéb tevékenységre használják. Közeli rokona a lavórnak.

***: Magamramutogatás: igen potnosan tudom, hogy ez két szó lenne: "magamra mutogatás". De az írói elvetemültség egyik előnye, hogy dolgokat lehet teremteni. És ez annyira szépen fest így egyben, mintha valami ősállat neve lenne. 

****: Spaghetti ala Ungharese (az én spagettim): Lilahagymát apróra vágunk és olajon megdinszteljük. Mikor üveges lesz, amúgy Istenesen megküldjük magyar paprikaporral és külföldi hídrobbantó csilipaprikával. Ráborítjuk a darált húst. Sűrűn kevergetjük. Mikor a hús megpirult hozzáborogatjuk a konzervcsiperkét, mikor egyet rottyan, felöntjük passzírozott paradicsommal. Sót, borsot, oregánót és majorannát adunk hozzá. (A majoranna nem vicc, anélkül sz**t se ér.) Mindeközben egy zacskónyi spagettitésztát igényesen olajos, sós vízben ressre, azaz háromnegyedpuhára főzünk. 

A tésztát a tányérra merve a szósszal bőségesen nyakon vágjuk. Igény szerint sajtot reszelünk rá.

Másnap reggel szenvedünk a külföldi hídrobbantó csili miatt.

*****: Vegák: Mielőtt úgy tűnne, annak ellenére, hogy magam nem vagyok vegetáriánus, nem, nem vagyok vegaellenes. Sőt. Vérem, velőm és tiszteletem a tiétek.

Gagyi

Az alábbi kérdéskörhöz és bejegyzéshez használati utasításként megadok három pontot, amiket a teljes élvezet eléréséhez szem előtt kell tartani. 

1. : Az alábbi fényképnek szigorúan véve csak annyi köze van a témához, hogy az első bejegyzésegység színhelyén készült. Valójában azért került ide, mert jópofa, és ha már Festő barátomnak kalákamunkával szereztünk olcsóé' jó minőségű -idézem- "léleklopó fotoncsapdát", azaz fotóaparátot, akkor had csapjak neki itt egy kis reklámot. Mármint nem a fotóaparátnak. Tehát, kezdő, ámde nem tehetségtelen és mindenképpen feltörekvő fotósunk, Festő műve látható alább. 

2: A kérdés maga olyan lesz, mint a rozsdás budiajtó: nyitva marad és lehet gondolkodni, hogy hogyan tovább. Én leírom, ami az agyamban van, ítéletet meg szüljön akinek kedve van. 

3: Három szakaszra fogom osztani a bejegyzést, ezek a szakaszok azonban nem pro-k és kontrák, hanem ugyanannak a gondolatmenetnek a különböző aspektusai. Konklúziók nélkül.

Kéretik eként kezelni őket. 

Jó étvágyat!

Natehát.

Elvoltunk szombaton az Őrségi Vásárban. AZ Őrségi Vásárban, azért is kell nagybetűvel írni. Én vittem az Opelt, meg Jóanyámat, aki egy elég vicces, ámde annál kellemetlenebb baleset miatt vezetésképtelen volt, Festő hozta a léleklopó fotoncsapdát meg élete Julacsát, plusz odaúton felvettük CzAndit, akit aztán mindig meg akartunk verni, szóval minden a szokásos mederben folyt. Az Őrségi Vásár egy egész komoly múltra és hagyományokra visszatekintő kézműves vásár. Szeretem a kézműves vásárokat. SzeretJÜK a kézműves vásárokat. Mindanyiunk látott is már-ennél fogva-egynéhányat. Van a bandában aki dolgozik is a kézművességben, van aki készül rá. Szóval, fogalmazhatunk úgy is, hogy van némi összehasonlítási alapunk a témában. Namost, a kézműves vásárok arról szólnak, hogy házilag, kis tételben készített, minőségi termékeket áruló emberek árulnak házilag, kis tételben készített, minőségi termékeket a házilag, kis tételben készített, minőségi termékeket kereső embereknek. Ezt meg is találtuk a "fősoron". Azonban volt egy olyan érzésünk, hogy már hígul. A Belencsákék késes pavilonjával szemben már megjelent a "mintha már láttam volna e-bay-en 2 dollárért" jellegű késes és a kézzel gyártott üvegékszerekkel szemben is a nem-annyira-kézzel-gyártott, kevésbbé-üveg ékszer. De még a tűréshatáron belül. A bajok a "melléksoron" kezdődtek, ott kérem, az Őrségi Vásár farvízén felúszva, de annak megkérdőjelezhetetlen és kikerülhetetlen résztvevőjeként bizony szerepet kapott az igazi gagyi, vagy húsz stand erejéig, a kishableányos műszálas törölközővel kezdve a kínai import krumplihámozóig bezárólag.

Ugyanezt a tendenciát márpedig, ha nem is ennyire durván, de több helyen is megfigyeltem, egészen a parnasszuszi magasságokba dicsőített Savaria Karneválig. 

(Ott tényleg láttam olyan bicsakot, amit tényleg láttam két dolláré' az ebayen)

Érdekes.

Aztánpedig

Felmerül a kérdés, hogy mit is tartunk gagyinak? Ezt a szót mindenki saját szájíze és belátása szerint használja és használhatja, azonban az általános megfogalmazás szerint gagyinak az olcsó, rossz minőségű terméket tartjuk. Kérdés, hogy mi az olcsó és mi a rossz minőségű? Van egy vesszőparipám a témában. Egyszer még feljelent engem az ember, de mindig ő ugrik be, annélkül, hogy rossznak tartanám amit csinál. Belinkelek ide két képet, aztán elmagyarázom, mi van a kobakomban. 

A bal oldalon, felül egy hamisított Thomas Sabo fityegő látható, piaci értéke kb 5000 forint. A jobb  oldalon, alább egy eredeti Thomas Sabo fityegő látható, piaci értéke kb 9000 ft. A két holmi anyaga ugyanaz. Mérete megegyezik. Laikusként azt mondanám, hogy a beléjük fektetett művészi és művészeti érték is közel azonos, csak az eredetiről jobb fotó készült, azért csillog szebben. Azt a 4000 forint különbséget, amennyivel az egyik szirszar többe kerül, a Thomas Sabo név adja. Az és semmi más. 

Minap tette fel a kérdést egyik okítónk, hogy tudjuk-e, mi a különbség a mercédesz és a skoda között. Mivel én megrögzötten hiszek ebben, kapásból vágtam rá, hogy az "ára". Ember leokézta a választ és el is magyarázta részletesen, hogy miért. (Az új Skodák a teljesítmény kontra kényelemtől a fogyasztáson és a törésteszten át mindenben hozzák, amit egy mercédesz. De az akkor is "csak" egy skoda- mondja erre a proletáriátus bézbólsapkás fenegyereke és ötévi fizetését összetéve, megfejelve egy húszéves lejárati idejű személyi kölcsönnel, igen, megveszi ötször annyiért a mercédest.) 

Szóval, ez is egy aspektusa kis világunknak. 

Végezetül

Végezetül játsszunk el a kérdéssel, hogy milyen is egy igazi gagyi. Iiiigen, sokszor futottam már lukra, olcsó, vacak, gyorslejáratú és hamar elromló, majd kidobásra került termékekkel. De. Van nekem egy-hogy tartsam magamat a szóhasználathoz-e-bayen 2 dolláré' vásárolt karambit bicskám, kínai import, szigorúan Smith&Wesson márkejelzéssel, hogy valahogy kinézzen, aminek a pengéjébe egyszer gravíroztatni akartam. A gravírozó némi fejvakargatás után közölte, hogy nem megy, mert annyira jó a penge minősége, hogy tönkremegy bele a gravírozógép. Más tészta, hogy az összecsukómechanika csavarjait a kis kínai rabszolgamunkás nem húzta meg rendesen, ezért már elemeire hullva hever a fiókom mélyén, de még gondolkodom rajta, hogy benyeleztetem a pengéjét. Volt nekem hosszú éveket kihúzó nóném mikróm, és van a mai napig használatban lévő teszkós imbuszkulcskészletem. Vagy, említhetném az ellenvesszőparipámat, a Decathlon sport-és túraáruház saját márkás dolgait, amiket a nagy nevekhez képest-elnézést-szaréhugyé osztogatnak. Nem, nem kapok pénzt érte, hogy ezt leírom, tény azonban, hogy két pár túracipőm van tőlük, mindkettő rendszeres használatban. Az egyik úgy tíz éves és azért használom csak kutyafuttatásra, mert már egy kicsit viseltes és ronda, a másik úgy nyolcesztendős és szégyenkezés nélkül hordható utcán. Szintén tőlük vettem az első olyan sátrat, amiben elférek és ami tényleg vízhatlan, körülbelül 30000 pénzért. 

Pedig elvileg ezek is gagyik. 

No népek. 

Lehet rágni, nyelni, emészteni.

Jó munkát, hosszú napokat és kellemes éjszakákat!

Bråinstørming

Az "agyvihar", vagy "agyviharzás" szó nagyjából úgy hangzik, mintha egy alacsony költségvetésű hálivúdi horrorfilm trélerébe csöppentünk volna. Akció! Izgalom! Rettegés! Szex! Agyvihar! Május nyolcadikától a mozikban! Nem? 

De.

Pedig nem erről van szól a fáma. Gyanítom ezért van, hogy inkább az angol "brainstorming" kifejezés honosodott meg a két fentebb említett, vagy a harmadikként létező "ötletvihar" helyett. A brainstorming egy agyalási, illetve ötletelési technika. Úgy játsszák, hogy a népek leülnek, vagy felállnak, mindegy, a lényeg, hogy adott egy téma, feladat, megoldandó kérdés, akármi, és ezzel kapcsolatban mindent azonnal kimondanak ami az eszükbe jut. Igen, ezek kulcsszavak: mindent és azonnal. Igen, fognak marhaságok kijönni belőle, nem is kicsik. De a sok marhaság közt szinte biztosan lesz néhány gyémánt, vagy valakinek valamelyik marhaság kapcsán támad egy brilliáns ötlete. 

Mondok egy példát. Oké emberek, figyelem brainstorming következik: hogy süssünk jó palacsintát? Mindenki dobja be, ami eszébe jut! Liszt! Só! Élesztő! Lekvár! Serpenyő! Olaj! Gázláng! Szóda! Spenót! Túró! Juhtúró! Kisgazdapárt! Tojás, ja, tojás! Unikum! Azaiézé...forgatóbizbasz! Cukor! Tej!

Oké emberek, másvalami? Semmi? Na, szortírozzuk át, nézzük meg, hm...Hoppá... a spenótos juhtúrós palacsinta milyen lehet?

Igen, így működik és működik.

(Megjegyzés no1: igen, a spenótos juhtúrós palacsinta* létezik és aki még nem kóstolta, vagy így látatlanban azt mondja, hogy nem jó, az festi magát és korpás a szemöldöke. Igenis  jó. no2: a címben a világon semmi jelentősége, hogy norvég karakterek keveredtek a brainstorming szóba, csak jól néz ki. Kiejtés szempontjából teljesen helytelen így írni. De nem érdekel.)

A brainstorming viszonylag kötetlen dolog. Mindössze három aranyszabálya van: bármit mondhatsz (1), ami a témához kapcsolódik(2) és nem szabad azonnal kiértékelni(3). Ennek értelmében bréjnsztormingolni egyedül is lehet. Ellenben, viszont és de, a tapasztalataim azt mutatják, hogy jobb többen. Hogy miért? Azért, amit az Argóban is mondtak: "Mi öten vagyunk, te meg egyen, k*cs*g!!"

Viccet félretéve, azért, mert egyedül nehezebb elkövetni azt a hasznos lépést, ami egy hasznos lépés: kilépni a dobozból. Azaz a saját kis belső bolygónkról kitekintve felfedezni más bolygókat is, amikről eddig esetleg nem tudtunk és pont eszünkbe se jutott, hogy mondjuk ott próbáljunk meg aranyat ásni.

Azért cincálom egyébként itt az egész témát, mert mostanában elég sok ilyet csináltam. Mármint brainstormingot, nem aranyásást. A kurzuson belül, aminek épp aktív hallgatója vagyok. És néha olyan eredménnyel végződött a bréjnsztorming, hogy csak röhögtem utána, hogy basszus, ez eddig hogy nem? Olyan ötletek születtek közben, amik végig ott lógtak az orrom előtt, hogy még, de a saját hülyeségem mellett egy másik ember hülyesége is kellett, hogy beugorjanak. Valakié aki mondjuk teljesen máshogy látja a világot mint én, nem szereti az ibolyát, nincs szakálla, büdösölli a kutyaszagot és nem issza meg a kisfröccsöt. És akkor ő elkezdi a saját hülyeségét, nekem meg erről beugrik egy másik hülyeség, neki erről egy harmadik, nekem erről valami szerényen zseniális és elkap az érzés, hogy basszus, ez eddig eszembe se jutott! Vagy pont fordítva, mindegy is, a lényeg, hogy eszméletlen, miket ki nem lehet így találni.

Van nekünk a kurzus keretén belül lehetőségünk ilyenre, hogy mentoring. A mentoring éppúgy egy szép ősmagyar szó, mint a brainstorming, a menta, a tor és az ing szavaink is ebből származnak. A mentoring egyébként olyan dolog, hogy leülsz egy kompetens személlyel és elkezdtek beszélgetni a jelenlegi helyzetedről, (esetünkben) főleg ami a munkakeresést és társait illeti, aztán ötleteltek. Vannak a csoportban, akiknek ez nyűg és nem is veszik igénybe, én kifejezetten csípem és több random embernél voltam már mentoringon, pont a fent említett okokból. 

Na most akkor mondok egy a palacsintánál konkrétabb példát is. Pont ma esett meg. Dumálgatunk mentoringon az emberrel. Kovac fedőnevű, cs-vel ejtve, amúgy osztrák, és sógorul kommunikálunk, de én tudom, hogy a dédpapa a Mária Teréziánál volt testőr. Na lényeg, hogy agyalunk ott, hogy van nekem ugye ez a két szakterületem, az állatok, meg a kommunikáció, amiket tök jó volna összehozni. Meg harmadiknak a pedagógia. Ha ezt összegyúrjuk, akkor egy egész jó platform lehetne egy iskola, amin a sütőbe csúsztatva az ötletet, akár valami ki is sülhetne belőle. Azt mondja egyszer csak a Kovács: nem ismeri véletlenül a Holzinger urat? Ő pont ilyesmibe vágott bele. -Nem, vágom rá reflexből. Aztán dumálunk tovább, közben a kistörpe csak csákányoz az agyam egyik pókhálós hátsó traktusában, hogy ej, csak ismerős ez a Holzinger név, majd veszek egy nagy levegőt és csak a jó neveltetés tart vissza tőle, hogy ne örvendeztessem meg Kovács urat egy szép barokkos körmondatba foglalt szittya káromkodássorozattal. Holzinger úr az öreganyád. 

A komát a keresztnevén ismerem, még a kurzus előtti infónapon cimboráltunk össze, mikor tollat lejmolt tőlem. A szomszéd csoport hallgatója és együtt szoktunk kávézni a szünetekben, vagy sörözni nap végén a kurzus után. És ő PONT egy ilyen projektbe vágott bele, csak a saját szakterületén, hogy szaktudás+suli= munkalehetőség. És erről nem egyszer beszélgettünk is és én marha, el sem jutottam az ötletig, hogy ezt összekössem a saját dolgaimmal. 

Doh.

Látjátok, ennyit jelent ha a földönkívüli leszáll nálatok és hülyeségeket beszél. ("Holzinger" komát elkaptam a következő szünetben, elmeséltem neki mi volt, jót röhögtünk, aztán megbeszéltük, hogy jövő héten leülünk...hát brainstormingolni, na.)

Szóval. Valami haszna már volt az egész kurzusnak, kicsit kizökkentett a bevett rutinból és a befásult kerékvágásból, és friss gondolatokat adott. (Ennek szellemében írtam is ma egy levelet munkaügyben, negyed óra múlva érkezett vissza a behívó. Lehet nem hülyeség...)

Ez van emberek, kell ide egy végső tanulság. Ez pedig legyen a következő: egyszer valami bizniszem volt Kolompárékkal, ahol is az egyik jóembertől hangzott el az az örökérvényű mondat, ami így értelmet nyert számomra, hogy: 

"Csak a hülyeség, az ne hagyjon el minket"

Ámen.

*A spenótós juhtúrós palacsinta tényleg jó, aki ágál ezellen, annak ehelyt szólok, hogy Jóanyám specialitása. Jóanyámmal meg nem baszakodunk, ugye.

 Nem éri meg.

Polkorrekt

Komolyan és nagyon, elegem van a polkorrektségből. Komolyan, nagyon. Külön és egyben is. 

Polkorrekt, teljes nevén politikailag korrekt. Irányzat, eszmerendszer, divat, hozzáállás, nevezd ahogy akarod. Számomra a kifejezés nem fedi a valóságot. Nekem a polkorrektség olyan, mintha a világ Madách Falanszter színe felé rohanna, vagy affelé a sci-fi novella felé, aminek nem azért nem írom most ide se a szerzőjét, se a címét, mert el akarom titkolni, hanem mert pont nem jut eszembe, de egy utópisztikus világban játszódik, ahol súlyokat kötnek az erősebb és gyorsabb emberekre, az élesebb gondolkodásúaknak pedig adott időközökben valami ricsajt játszanak le a fülükbe, hogy összezavarják a gondolataikat, szóval mindenki tökéletesen, gyönyörűen és igazságosan, egyenlően hülye és kripli.

Nem szeretem a polkorrektséget, mert a polkorrektség úttörőivel beszélgetni bármilyen más látásmódról ugyanolyan, mint elmagyarázni egy berúgott szkinhedvaddisznónak, hogy az ember nem a bőre színétől lesz jó vagy rossz. Ugyanaz a süketség, vakság és véreszájú fröcsögés jön elő.

Nem, a polkorrektség nem korr. Legfeljebb pol. 

Nem, nem szoktam senkinek utána dobni a cipőmet, azért, mert más a bőre színe, a vallása, a neme, vagy az életkora, mint nekem. De keresem az arany középutat. 

(Ami a polkorrektek szemében már szkinhedvaddisznóvá tesz.)

A hülye példa is példa, és szinte hallom, ahogy a komákok most azt mondják a monitor előtt, hogy "jaj ne, már megint ezzel jön", de igen, ezzel fogok jönni. Már hőbölögtem rajta eleget a füstszagú offlájn életben, most megteszem onlájn is. Talán érthetőbbé teszi a gondolatmenetet. Stephen King: Setét torony. Ez a cím fémjelzi az írózseni saját maga által is élete főművének tartott hétkötetes regénysorozatát. Nekem az egyik kedvenc olvasmányom, ezért is érint ennyire személyesen a téma. Roland Deschain, a főkarakter, a Harcos, avagy eredeti nyelven Gunslinger (kb: fegyverforgató), egy markánsan europid karakter, szőkés hajjal, virító kék szemekkel. Talán ez, az internet bugyraiból előhalászott képregényábrázolás adja vissza legjobban:

De nem, ez nem jó a világnak, mert milyen már. Nekünk polnak és korrektnek kell lennünk, hát csináljunk filmet belőle és testesítsük meg a karaktert így:

Most lehet itt mahinálni a kék kontaktlencsével, de ez a karakter NEM az a karakter. Én pedig ez ellen be vagyok lázadva. Na most figyelj. Ez az a pont ahol a polkorrektek összecsapják a kezüket, úgy néznek rám, mint a vasvilla és szenteltvízért kapnak, hogy jaj a disznaja, azt mondta, hogy utálja, mert nigger!!

No, nem. Ugyanígy utálnám, ha Tom Sawyer Jim-je kínai lenne, a Halálsoron John Coffey-ja indián, vagy Tamás Bátya fehér. Mert nem igazi. Mert nem az ami.

(Nem mellesleg... a fent említett Setét Toronyban valahol a második kötet környékén előkerül a politikai szempontból leghalmozottabban hátrányos helyzetű főkarakter evör: Denna, a skizofrén, csonka, néger nő. Mostakkor köllez??)

Az van népek, hogy a korrektség nem szabadna hogy egyenlő legyen a népbutítással és a dolgok elkendőzésével. Be lehet engedni kontrolálatlanul pár millió közelkeleti migránst Európába, aztán meg kitenni a fészbukra a gyászzászlót mikor a dzsihádista berobbantja a repteret, és lehurrogni azt, aki kimondja, hogy igen, van a kettő között összefüggés. 

Attól még, hogy nem beszélünk róla, mert van akinek ciki, bizony, van összefüggés. 

És nem csak arra érdemes odafigyelni, amit mond az ember, hanem arra is, amit nem. Mert a polkorrekt harcosok erre csapnának rá azzal, hogy: szívtelen disznó, utálja őket, mert más a kultúrájuk! Nem, nem ez hangzott el. Az hangzott el, hogy egyenes összefüggés van a migrációs hullám és a megszaporodott terrorcselekmények közt. Nem több és nem kevesebb. Nem az, hogy mindenki, akinek barnább a bőre az enyémnél, az buzi, sem az, hogy az iszlám rossz. Csak az, hogy ha egymillió rendes böcsületes ember közt csak két százalék dzsihádista bújik el, az már húszezer olyan ember, aki bizony be akarja robbantani a repteret. 

Jogosan teszem-e fel a kérdést, hogy a véleményszabadság korlátozásának érzem, hogy megpróbálnák befogni a számat, ha nyilvánosan kijelentem, hogy nem szeretem a pride-ot? (Júúújmitmondottmánmegin!!!) 

Nem szeretem, mert a homoszexuálisok, akik egyébként végettem ugyan békességben élhetnek, lejáratják magukat vele és csak a kliséket erősítik. Nem mellesleg, jogilag nézve néhány eleme a közszeméremsértés határterületén táncol. Ezek megint csak a tények, amik akkor is így lesznek, ha nem beszélünk róla. 

Nem szeretem a genderinget* sem. (Hímsoviniszta disznó!!) Mert tútolják. Mert maguk az emberek sem szeretik, mert mindegy nekik. Nem érzik magukat se kevesebbnek, se többnek tőle. De kell, mert ez az irányzat és aki mást mond, az rasszista bunkó. 

Nem, emberek, nem szeretem. Lehetne folytatni a listát. És figyeljetek arra, amit NEM mondok. Nem szeretem, de nem üldözöm, nem rekesztem ki és nem öntöm le szenteltvízzel. Nem szeretem és bírálom. 

Nem szeretem a polkorrektséget.

Csak igyekszem korrekt, ténylegkorrekt lenni, úgy ahogy neveltek. 

Ez is egy módi, ezt is el kellene fogadni. Mert ez ellen kurrogni épp olyan, mintha a zsidóznál, buziznál, vagy cigányoznál. Ha szemösszehúzva nézel és a homokba dugod a fejed, az nem segít. Az elfogadás, a megoldáskeresés, a kooperáció, az segít. Csak fogadd el, hogy sok érem van a világban és mindegyiknek két oldala van. Attól még mindegyiken lehet fröccsöt venni.

Kivéve a hamison.

Azt előbb-utóbb a fejedhez vágják.

Gondolkodj, ember. Hatásos tud lenni.  



Utoljára még csak oda kell böknöm egyet. Egészségedre. 
:D

*: A "gendering" Magyarországon a magyar nyelv sajátosságaiból kifolyólag kevésbbé ismert téma. Angol és német nyelvterületen egyre inkább teret hódító irányzat. A nyelv ott háromnemű (hímnem, nőnem, semlegesnem) és minden, általánosan az  emberre vonatkozó utalást igyekeznek kétneműen kifejezni a gendering huszárai. Tehát példának okádékáért  a klasszikus "tűzoltó" szó, ami mondjuk németben egy a hímnemre utaló der névelőt és egy ugyanúgy maszkulin 'er végződést kap-der Feuerwehr- az új irányzat szerint Feuerwehr/in. Nemrég találkoztam egy olyan irománnyal, ahol kötőjellel tolták-Feuerwehr-in-, hogy a transgenderek is a komfortzónájukban maradhassanak.

Gruppendynamit

Biza, a gruppenről lesz szó. Egyébként tegnap egy feminista kiállításon voltam.

Mindkét mondat igaz, habár szenzáció- és lájkvadász, mert tudom, hogy ha kirakom a bejegyzést fészbukra, akkor ezt a kettőt fogja feldobni a címképhez. Háh. A gruppen igazából azért, mert nem tudtam bemagyarítani ezt a szójátékot. A kifejezés szimplán csoportot jelent amúgy és németül, csak a szocreál időkben a keletnémet günterspriccen jellegű bajuszpornó hazánkba szivárgása hozta magával a "másik" jelentését. A dynamik szót meg kitaláljátok magatok is, meg innentől a dolog értelmét is. 

Bizony, a héten elkezdődött az ehelyt már említésre került fejtágítás, igényesen. Most már elárulom mi ez: bizniszmenedzsment, avagy businessmanagement, ki hogy szeretné írni vagy olvasni. Tudom, ez elsőre meglepő, mivel eddig pont annyi közöm volt az ilyen dolgokhoz, mint zabkásának a fluxuskondenzátorhoz, de most ez van, tessék elfogadni, nekem okaim vannak, nektek meg tényeitek. 

És most mesélek kicsit a csoportomról.

(Ja, a feminista kiállítás is igaz, de az egy külön történet. Mielőtt teljesen kiábrándultok belőlem, maradjunk annyiban, hogy nem oda indultam. )

  

Szóval a BM4, azaz a 4-es számú bizniszmenedzsment csoport. Legyünk professzionálisak, beszéljünk számokban és mutassunk statisztikákat. Tehát: 15 fő, ebből 4 férfi és 11 nő. 6 osztrák-osztrák, 7 betelepült "wannabe"-osztrák és 2 osztrák, aki úgy az, hogy anyuka meg apuka még nem volt az. Az életkor 25 és 50 között mozog. 13 europid, 1 negrid, meg 1 határeset, mert most meg nem mondom visszakézből, hogy a szírek melyik nagyrasszba tartoznak. 5 fő természettudományos, 3 műszaki, 3 kulturális és 4 gazdasági területről érkezett.  2 dolog közös: mindenki diplomás és mindenki munkakereső. 

Namost.

Fogd meg ezt az emberkatyvaszt, öntsd bele egy tanterembe, ülj le a sarokba, ahonnan belátsz mindent és várj.

.

.

.

Szóval. A második napon újabb statisztikával bővítettem az esettanulmányt. Körülbelül 80% azért van itt, amiért én, mert keresi az útját és kapóra jött neki ez a lehetőség, ehhez mérten bizonyos keretek között igyekszik kihozni a makszimumot a helyzetből. A maradék 20%-ra sajnos a szakirodalomban nem találtam pontos definíciót, ezért a mindennapi gyakorlatban alkalmazott terminus technikust építem be ide: ők a hágatlan fapi**ák, akiknek semmi nem jó. Ha becsukjuk az ablakot meleg van, ha kinyitjuk nem hallanak, ha becsukjuk az ablakot és bekapcsoljuk a légkondit fáznak, ha kinyitjuk az ablakot és bekapcsoljuk a légkondit akkor éheznek az afrikai gyerekek. Ezt megfűszerezve az ezen 20%-on belüli 1 fővel, aki szerintem enyhe bipoláris depresszióban szenved és ezt alkalomszerű dühkitörésekkel adja a világ tudtára.Yarr!

A csoportdinamikának saját tudománya vannak, ennek tessék utánaolvasni, ha valakit érdekel bővebben. Ez itt (klikk) például egy viszonylag könnyen emészthető és jól áttekinthető tanulmány a témáról. Nos, mi túl vagyunk a "forming", azaz az "alakulás" fázisán, most valahol a "storming", avagy "viharzás" (ellentétek felszínre kerülése, szerepekért való versengés) fázisban vagyunk, azt hiszem annak is a lecsengő ágában. És úgy fest, fog ez működni, ez a banda, nagyjából mindenki megtalálta a helyét, akinek kell, az kinyitja a száját, akinek nem kell, az befogja. Ami jó dolog, mert elő szokott ez fordulni fordítva is, csak az nem jó dolog. Szóval, az első hét tapasztalatai alapján a csoportunk, ha kisebb döccenőkkel is, de köszöni, az átvitt értelmű és a tényleges sokszínűsége ellenére is: rendben lesz. Igen, még a hágatlanok, meg a stikkes is.

Hogy meséljek a tanfolyamról? Nem. Mert még nem tudok túl sokat. Az első hét amolyan hozd ide-vidd innen jellegű volt, több bürokrácia és bemutatkozás mint tényleges oktatás. Azonban, ha már csoportdinamika, mesélek egy történet, mert tegnap konkrétan volt egy biliborulás. Ez meg vért és tintát kíván.

 Mikro-projektmenedzsment. Ez a tárgy nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy hogyan tudsz egyszerre palacsintát sütni, borsólevest főzni és káposztát dinsztelni úgy, hogy egyik sem ég oda és közben még egy sörre is van időd. Na. Bejön az okító, a Nájsz asszony. Hívjuk most így. Jó félórás késéssel, de ugyammánmiaz. Bemutatkozik, majd mesél magáról egy szűk húsz percet. Hogy ő ki és mi és kit ismer és ki ismeri őt. Ha nem lenne randa, mint a világháború és nem lenne nagyon feltűnően leszbikus, még azt is elhitetné velünk, hogy ő volt a tavalyi miss Sógoria. De alapból még nem unszimpatikus. Aztán a délelőttöt annak rendje-módja szerint elcseszi, valami huszadrangú, "mutatkozzunk be" jellegű marhaságra. Közben hol itt tesz egy karcos megjegyzést, hol ott sért meg egy embert. Egy időben sokat vitatkoztam egy ismerőssel arról, hogy mennyire sztereotíp is valójában az emberfia, illetve mennyire kategorizál. Nos, akármire is jutottunk akkoriban, őt bizony visszakézből raktam bele egy dobozba, mint a későbbiek bebizonyítják, nem teljesen okafogyottan. Van az a fajta enyhét megcsömörlött és kisebbségi komplexusos nőtípus, aki a fent említett két dolgot agresszióval és kihaénnemkedéssel próbálja ellensúlyozni, ami egyébként méginkább kilendíti az esztétikus nő és az elfogadható ember képéből. Megvan? Ugye, meg. Na. Ő az. De hát oké, a délelőtt eltelik, aztán szünet, kellemesen megebédlek, kifekszem egy félórára a dunapartra emészteni, bámulni a hattyúkat meg a heidiket, aztán csatt vissza tanterem. És jön a tényleges tananyag. Az igazi bajok itt kezdődnek, mert egyfelől Nájsz asszony a délelőtt elcseszett időt rohamtempóval igyekszik behozni, másfelől elég gyorsan kiderül, hogy egy kókler, de a nagyobb fajtából. Félreértés ne essék, szaktudás, az van. Igaz, nem annyi, mint amennyit kiabál róla, de van. Ellenben oktatóként és előadóként a szakmai kompetenciái a nullához konvergálnak, alulról, mínuszban. Előtte nap prezentációtechnikát tanultunk, egy tényleg nagyon jó előadótól. A projektmenedzsment alatt fejben röhögve sorolom fel az említett prezielőadáson elhangzott pontokat, azzal a gondolattal, hogy na, a frau Nájsz egy iskolapélda lenne arra, hogy hogyan NE csináljuk. Ezt negyedóráig bírjuk, mikoris az egyik hágatlanban elbődül a borjú és leközli Nájsz aszonnyal, hogy ez így bizony nem lesz jó, mert egy kukkot sem értünk. Nájsz asszony kezdi felfújni magát. Eljátszom a gyújtózsinórt és rákontrázok, hogy tessék mán megérteni a pozitív kritikát, de nincs struktúra a mondandójában és így nem leszünk okosabbak. Talál, süllyed, frau Nájsz professzionális oktatóként kezeli a helyzetet, kifakad, elkezd vagdalkozni és nem túl burkolt virágnyelven közli, hogy azért nem értjük, mert hülyék vagyunk. 

Értem én.

Szünetet rendel el. 

Figyelj, csoportdinamika: a szünetben két hágatlan, az informatikus, a csoport szócsöve, a szír menekült, a szőke olasz és jómagam elcsattogunk a vezetőséghez és megbeszéljük a herr direktorral, hogy itt bizony rendnek kő lenni, mert ez így nem állapot. Érvek elfogadva, rendtétel megkezdődik, imára térnek az ateisták és az univerzum egyensúlya kezd helyreállni

Minden dolognak a világon van haszna. 

Ennek is.

És amúgy, csak sztorizhatnékom volt. Ha ki is domborítottam a furcsaságokat és érdekességeket, azt kell mondjam, jól érzem ott magam. 

A végén még haszna is lehet.

Mint mindennek.

Jó éjszakát, jó hétvégét, vigyázzatok a markolábbal és a feministákkal. Aki pedig eljutott idáig, az kap egy csokit, hogy most nem a pornhubon keresgél. 

Ügyes.

Paksi mesék

Hogy még soha nem jártam Pakson, az már nem igaz, mert már jártam Pakson, egész pontosan fél órája érkeztem haza onnan. Festőnek hoztam uránpasztillát ajándékba, nektek meg történet. (Automatikus tárgyrag.) Így frissiben, melegében le is írom. A Paksolás úgy lett, hogy van nekem L. barátosném és komámasszonyom, aki fizikailag tőzsgyökeres paksi, technikailag az atomerőmű ifjú titánja, illetve fotósa, lelkileg meg egy imádnivaló örökvigyorgó fehércseléd. Illetve barna. Na, azt mondja L., hogy a paksi erőmű múzeumában épp da Vinci bácsi szerkezeteinek reprói vannak kíállítva. Érdekel-e? 

Érdekel hát.

 El is eveztem szombat reggel Paksra, megnéztük da Vincit, meg az erőmű múzeumát, meg a látogatóközpont. (Szintén automatikus tárgyrag.) Aztán belekeveredtünk egy kispolskitalálkozóba, estére pedig L. komájaival mulattunk "A fakocsmá"-ban, iddogáltunk, nótáztunk és főztünk pörkölt. (Már nem is mondom...) Paks érdekes hely és érdekes közösség és egészen beleszerettem. Pakson minden az erőműről szól és aköré épül, a húszezer lakosból ötezer, azaz a város negyede ott dolgozik, a maradék pedig az ott dolgozók családja, rokona, vagy komája. Ergó mindenki ismer mindenkit. Gyüttment létemre elég gyorsan befogadtak a népek, ami gondolom jó részben L. ajánlólevelének köszönhető. 

Ritkamód jól éreztem magam.

A fakocsmás este másnapján aztán felzörögtünk a tett színhelyére, hogy elhozzuk a kondért, meg a háromlábat. És ott volt Gyula. Gyula olyan ötvenegypár éves, mosolygós szemű local force (helyi erő). Persze, ismerték egymást L.-lel, így beszédbe elegyedtünk, aztán míg elfogyasztottam a gyógysörömet, nekiálltunk mesélni. Hát emberek, ott fél óra alatt megváltottuk a világot, megállítottuk Brüsszelt és nullával osztottunk kétszer, két, röhögésből fakadó gyomorszájgörcs között engedélyt kértem Gyulától, hogy a történeteit megörökítsem és közkinccsé tegyem. 

Engedély megadatott, hát íme.

(Igyekszem élethűen visszaadni a dolgot, mintha az ő szájából hallanátok. Amit elfedett a feledés, azt kiegészítem az írói fantáziával. Ezek a történetek nem képezik a tulajdonomat, felelősséget nem vállalok a hitelességükért és a félrenyelésért. Az alábbi fotónak pedig pont köze nincs az egészhez, azért kerül ide, mert mindig kerül fotó a bevezetés és a lényeg közé a blogon. De da Vinci-találmány van rajta, úgyhogy...na, mindegy, a szó Gyuláé. )

Jószándék

Hát hallod, ballagunk a komámmal, itt a Tolnai úton, hazafelé fröccsözésből. Már így esteledett. Ez volt ám olyan jó húsz éve. Egyszercsak, látjuk ám, jön szembe a Sanyi bácsi. Anyámnak volt az rokona valahogy, mindegy is most. Úgy be volt rúgva az öreg, hogy olyat még nem láttál. Ráadásul biciklivel, érted, ment így padkától padkáig, cikkkcakkban, mint a villám. Meglátott minket, intett egyett, meg azzal a lendülettel belefordult az árokba, aztán betakarózott a biciklivel. Egy darabig próbált kimászni alóla, aztán elaludt. Hát gondoltuk a komával, csak kihúzzuk. Kirángattuk, feltámogattuk, letámasztottuk mellé a biciklit. Akkor így kicsit észhez tért, körbenézett, gondolkodott, egyszercsak ránk néz érted, összehúzza a szemöldökét, azt mondja, de így teljesen komolyan: -Fiúk, azért nem gondoltam, hogy ilyan aljas gazemberek vagytok. -Hát miért, Sanyi bácsi?-Nem elég, hogy látjátok, hogy részeg vagyok, még akkor az árokba is belelöktök??

Irányérzék

Volt, tudod na, a Busa. Honnan tudnád, igaz. Ez is már rég volt ám. Ilyan pici cigány faszi, eddig ér nekem ni (mutatja mellkasmagasságban), zenész, te az úgy tudott bőgőzni, hogy csuda, úgy forgatta a bőgőt, mint egy artista. Elvolt a Busa a halászba' (helyi mulató) zenélni. Korán vége lett az estének, de mert nem szeretett pazarolni, ami megmaradt, tudod, azt így összeitta. A pálinkát, meg a maradék fröccsöt, meg azt a piros...na... serit meg mindent amit talált. 'Kömlődi gyerek volt, (Duankömlőd, jó másfél óra gyalog Pakstól), azt busz már nem volt, de az idő meg szép volt, felvette a bőgőt a hátára, aztán elindult hazafelé gyalog meg részegen. Ott járt valahol, ahol most az erőműnek van az északi kapuja, jó nagy szél fújt szembe, aztán gondolta rágyújt. A szél meg mindig elfújta a gyufáját. Így hátat fordított, eltakarta a gyufát, meggyújtotta a cigit, aztán ment tovább előre. Hát ment így egy félórát, fényeket látott, megörült, aztán megnézte jobban,  aztán aszondja, "a kr**a a**ámat keresek én megin' Pakson??"

Taktika

Szerettem anyámat, csak apám korán meghalt, aztán anyám újraházasodott, az Imivel, az lett a nevelőfaterom. Azt annyira nem szerettem. Nem volt az végülis rossz ember, csak szeretett felönteni a garatra tudod. Aztán ebből voltak bajok. Na jön haza egyszer a nevelőfater, mi meg kimentünk elé, mert gondoltuk hogy részeg. Aztán az meg jól befröccsözött a kurta kocsmában és így jött hazafelé a Kölesdin. Aztán beleborult az árokba, ott négykézlábra állt és tapogatott körbe mint a teknősbéka. Na megtaláltuk. Muter így kirángatja érted, talpra állítja. Az meg így tapogat magán, jó hideg tél volt, tudod, harminc centi hóval, aszondja: te várjá Teri, nincs meg a sapkám. Hát hol volt? Hát a fejemen, ott lesz az árokba'. Na muter bele az árokba, négykézlábra, aztán keresi a sapkát, tapogat körbe. Közbe' meg jöttek haza az emberek a téeszből. Nevelőfater addigra kicsit kijózanodott, azok meg néznek hogy mi van. Hát nevelőfatár vigyázzba vágta magát, feltette a szemüvegét, leporolta a havat a kabátjáról, aztán jó hangosan, hogy mindenki hallja, aszondja: 

"Teri a jó életbe, mondtam, hogy ne igyál ennyit!!!"

Kecske

Zenéltem régen rendőrbálokban. Te, hogy ezek mennyi hülyeséget elmeséltek, hallod, magukon tudtak a legjobbakat röhögni. A rendőrviccek nem a hülyeségből születnek. Volt a Baksi Laci, 'Szentgyörgyi gyerek, aztán jött be Paksra, oldalkocsis motorral, hogy valami kecskét akar megnézni. De aztán úgy megtetszett neki, hogy ott helyben megalkudtak, ki is fizette. Fogta, belevágta a kecskét az oldalkocsiba, meg a fejébe húzta a sisakot, aztán ment 'Szentgyörgyre. Itt a város határában meg megállítja a rendőr. Jó álmos volt a rendőr, elkérte a papírokat, megnézte, aztán így oda se negyon nézett, meg mondta, hogy akkor az utasé is kellene. A Laci meg így ránéz, akkor nézte meg rendesen az oldalkocsit a tag. Elengedte őket, utána odamegy a járőrtárshoz, aszondja: "te ba**meg, ilyen hülyék nem lehetünk...."

Gyorshajtás

Te hallod, meg hogy miket meséltek még ezek, a rendőrök...Még akkor, tudod, Ladával jártak. Aztán meg akkoriban még annyira nem ellenőrizték őket. Volt a Csuha Pisti, rendőrgyerek volt az is, aszondja, este szolgálatban beálltak a Ladával ide a halászhoz (ld ott), aztán megittak egy-egy fröccsöt. Aztán kiálltak a hatos mellé. (Hatos főút.) Éjjel volt, meg alig volt forgalom, aztán ott nézegettek. Hú, egyszercsak, látnak ám két fényszórót, na a Pisti feltette a tányérsapkát, felvette azt a piros lámpát, aszondja a járőrtársnak: nézd má' meg, hogy jön ez az állat! Na ezt most megfogjuk! Kiállt a hatos szélére, begombolta a rendőrzubbonyt, kihúzta magát, mint béka a nádasban, nekiállt körözni a lámpával, érted, az meg csak jött, jött, ez már ordított, meg integetett, hogy megállni, aztán elment mellettük a tizenegyes vonat.

Nos, ha van ehez mit hozzátenni, akkor legfeljebb annyit, hogy ezúton is szeretném megköszönni L.-nek a vendéglátást és a hétvégét, és Gyula for president! :)

(Igen ez is automatikus tárgyrag.)