Disz

A blogolásban többek közt az a jó, hogy az emberfia random leírhatja a legőrültebb gondolatait, amik "mondjuk" ma kutyasétáltatás közben jutottak eszébe. Hogy honnan, azt ne kérdezzétek, a kutyasétáltatás ilyen, Kutya Úr mindent megszagol és lepisil (igen, EBBEN a sorrendben, mert úrikutya), szép kényelmesen lépkedünk és közben az emberfiának elméje szabadon csapong. Nos, így jött a mai gondolatsorozat. A retardáltak szuperejéről.

Szóval. Az egész történetet egy olyan ember példáján keresztül fogom leírni, akit viszonylag jól ismerek. A magamén. (Egoista, búúúú.) Mint a vadászpilótákon, az asztronautákon és Chuck Norrison kívül szinte mindenkinek, nekem is van vele(m)született defektem, diszlexiás vagyok. A diszlexiának három fajtáját különbözteti meg az okosság: a diszlexiát, amikor nem tudsz normálisan olvasni, (a szóhasználat kicsit furán jött át a magyar köztudatba, más nyelveken az egész kripliségnek "legaszténia" a gyűjtőneve, nálunk az első kategória lett egyben a gyűjtőfogalom is), a diszgráfiát, mikor nem tudsz normálisan írni, és a diszkalkuleiát, mikor nem tudsz normálisan számolni. Ez a három általában egymással kombinálódva, különböző mértékben jelenik meg. Igazából rohadt sok embernek van, a legtöbben nem is tudják. Az egésznek az az alapja, hogy az agyféltekék szerepfelosztása nem annyira kifejezett, mint normáliséknál, azaz nincs meg ez az SS-tisztesen előírt jobb és bal, hanem a funkciók kicsit keverednek. Diszéknél tipikus ezért a jobb-bal tévesztés, a tükrözött dolgok összekeverése, a rossz egyensúlyérzék és a vacak kézügyesség. 

Namost. Nálam valamikor általános iskola alsóban bukott ki a dolog és mint az akkoriban szokás volt, és azóta is az, amolyan kripliségként, mintegy betegségként kezelték. Akkori osztályfőnököm, Magdi néni, akit még a kommunisták hagytak itt a lefittyedő szájával, a sötétített szemüvegével, a vaskalapjával és a csőlátásával együtt, rögtön intézetbe akart dugatni. Szerencsére Magdi néninél sokkal intelligensebb és rátermettebb szülők neveltek, úgyhogy Jóanyám rövid úton megígérte Magdi néninek, hogy elragadja, széttépi és a pokol kutyáinak veti bűzös lelkét, ha nem veri ki gyorsan ezt a baromságot a fejéből. Nem hülye a gyerek, csak kicsint másmilyen. Magdi néni megjuhászodott, nekem meg logopédusom lett. Logopédus néni aztán nekiállt megtanítani hogyan tudok viszonylag olvashatóan írni. Ezt sokat és vérrel-verítékkel kellett gyakorolnom és utáltam és... és ennyi.

Ennyi lenne, ha a történet itt befejeződne. De nem. Ugyanis. Nálam a disz úgy jelenik meg, hogy erős a diszgráfia oldala, azaz a folyékony kézírásom közel olvashatatlan. Gyenge a diszlexia oldala, gyakorlatilag már óvodában megtanultam olvasni, csak a tükörbetűkbe keveredek bele, azaz ha nem ismerem a szót, kétszer meg kell néznem, hogy az most d vagy b-e. Diszkalkuleiám szerintem szintén van egy kicsi, de inkább gondolom, hogy szimplán hülye vagyok a matekhoz és áltudománynak tartom, ezért nem is foglalkozom vele. Innentől, miután kicsit idősebb lettem, rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon-nagyon sok munkával széppé tehetném a kézírásom, DE: ehelyett kifejlesztettem a folyamatos nyomtatott betűs írást, ami tökéletesen működik, ha olyat kell írnom amit mások is olvasnak, továbbá azóta az esetek 99 százalékában amúgyis számítógépen írok, tehát az egész diszség negatív hatásai pont semennyire nem zavarják a mindennapjaimat. És itt ismét pont lehetne a történet végén. Azonban. 

Azonban idővel felfedeztem még valamit. Amiről senki nem beszél, az a disznek a pozitív hatásai. Persze, miért is tennék, hiszen kripliség. Innentől, mivel soha senki nem említette őket, én ezeket teljesen magától értetődőnek, mintegy "normálisnak" vettem, és csak véletlenek során jöttem rá, hogy bizony mi diszesek sok mindenre képesek vagyunk, amire normálisék nem. Apróságok főleg, azokból azonban egész sok és szinte biztos, hogy még nem fedeztem fel mindegyiket. Az első hoppá-élmény, mint oly sok más, egy kocsmai beszélgetés során történt. Én normál sebességgel tudok olvasni bármilyen irányból és pozícióban. Értsd: ha leraksz elém egy könyvet fejjel lefelé és megdöntve, ugyanúgy el tudom olvasni, mintha "normálisan" tartanám. Mint ahogy mindenki más is- gondoltam egészen az ominózus beszélgetésig. (Na ne fa**koggyá, ilyet nem lehet. Ez nekem nem megy...). Persze, pont mivel nincs annyira élesen elválasztva a jobb-bal agyfélteke, mi diszesek a térben elhelyezett dolgokat gondolatban gond nélkül be tudjuk forgatni. Aztán. Szintén tipikus diszéknél a rejtett balkezesség, azaz, hogy az előbb említett definiálatlan agyféltekék miatt nem annyira egyértelmű a "fő kéz" és a "másodlagos kéz" (esetemben és sorrendben: jobb-bal, balkezeseknél nyilván az egész fordítva) szerepe. Ez egyfelől ahhoz vezet, hogy a jobb kéz kicsit ügyetlenebb, lásd vacak kézügyesség, ami azonban a mindennapi élet gyakorlati hatására korrigálódik idővel, viszont a bal sokkal ügyesebb, mint normáliséknál. Igen, tudok mind a két kezemmel írni. Igen, még egyszerre is ;) Aztán. Nemrég volt a trénervizsgám. Tetszett a publikumnak, minden oké volt, egyetlen apróságot említettek meg: a flipcsárt. Ja, mi az a flipcsárt, ne használj ilyen szavakat. Tudom, de ötletem nincs mi a magyar neve, leginkább is azt mondanám, hogy pappppír. Arról a kábé méterhússzor méteres háromlábú tábláról beszélek, amire egy rakat ugyanekkora papírlapot lehet felaggatni és dolgokat írni, meg rajzolni rá. Tréneréknél alapkellék. Namost, mint a legtöbben, én is automatikusan úgy írok erre, hogy szembe állok vele. Ezzel egy baj van, hogy ilyenkor a hátam mögött ülő emberek pont nem látják, hogy mit művelek. Kérdeztem is az okítómat, mi erre a megoldás, hát aszondja, ő sok-sok gyakorlással, évek során kifejlesztette, hogy a táblától jobbra állva gyakorlatilag oldalra ír. Na mondom, egyszer kipróbálom órán. Azt majd pár év múlva menni fog. Hát az anyám diszmindenes kripli hétszentségit, a definiálatlan agyféltekéimmel, nem egyből ösztönösen sikerült? Ugye milyen szar lenne, ha tudnám mi a jobb meg a bal?

No. Azt akartam kihozni az egészből, hogy mielőtt lekriplizel valakit, gondold meg, nem épp az alvó oroszlán bajszát húzgálod-e. Nem, igazából nem ezt, csak kellett egy kis nagyképűzés így a végére. Igazából azt akartam kihozni belőle, hogy ha bizonyos defekteket nem defektnek fogunk fel, akkor idővel kifejezetten a hasznunkra válhatnak. 

Tanulság.

Pont.

Hail Ivar, a Csonttalan, ha értitek, mire gondolok :D

Harmincplusz

Oh, Valentin nap, a szerelmesek ünnepe, mikor diabetikus csokit ajándékozunk és gluténmentes pizzát rendelünk a párunkkal, hogy megemlékezzünk valami gyöttment szentről, akinek a pogányok lecsapták a fejét. A madarak csiripelnek, tavaszodik, s hűs szellő hozza a keleti alpok felől az új esztendő ígéretét. Ez a bejegyzés, na ez csikar módon nem erről fog szólni. 

Aszitted mi, kispajtás?

Csak nem akartam rögtön az elején leírni, hogy bakker, öregszem. És mindig vigyorgok rajta. Vagyis többnyire na. Ma reggel mindenesetre igen. Bár ezt nem is hoznám direktben összefüggésbe a korral, mindegy, szimplán le akarom írni. Lényeg. Van a napi rutinomnak egy eleme, amit bizonytalansági faktornak hívok. Ez abból származik, hogy autóval járok be dolgozni, méghozzá Bécs kies városának legnagyobb verőerén, a helyi körökben közel szitokszóként emlegetett "tangenté"-n át. A gúglimepsz által megadott menetidőm huszonöt perc. Ez a három tény, ha kicsit összekombináljuk, azt eredményezi, hogy ha a dologtalanok nem állnak az utamba, akkor tényleg huszonöt perc alatt bent vagyok. Ha igen és dugul, akkor harmincöt perc és a végtelenség között variálódhat a menetidő. Ezt már beadtam a főnökeimnek, megették, úgyhogy ez oké, viszont emiatt munkakezdés előtt egy órával el szoktam indulni. Azt ha dugul, akkor pont beérek, esetleg kis késéssel, ha nem, akkor meg még elintézek eztazt. Ma az utóbbi verzió jött be, volt egy jól fél órám faszlóga.... mindegyébre, mielőtt tényleg tettem volna valamit a kommunizmus szent eszméjéért. 

Naszal, titkárnő megszekál, elmegy vécére, kávécigi, ballag. Hujj, aszongyaja kolléganő, segítsek már neki, mert valami PDF-fájlt akar átkonvertálni wordbe. Gyóvanmondok, gyere, átminekhíjjákolom neked. Aztán megyek vissza titkárnőt szekálni, erre letámad a másik, hogy hujjuj, gyeremánDániel, mert te értesz ehez, nem tudok bejelentkezni a kompjúterembe, meg a projektort se bírom összedugni. Itt már kezdett gyanús lenni a dolog. Lefutottuk ezt a kört is (pont nem tudtam mit tenni az ügy érdekében, de megmondta a nejnek, hova forduljon). Aztán indulok vissza termem felé, rámtámad orvul a harmadik kollegina, hogy hujjujjuj, gyermutasdmánmeg, merteehezértel, hogy lépek be az íméljeimbe. Na lezongoráztuk ezt is, aztán végiggondoltam az elmúlt félórát és csak megkérdeztem, hogy drága hölgyeim, nem mondom, hogy zavar, de most már mondjátok meg, mi a kénköves pokolért hozzám futkoztok ilyen kérdésekkel, mikor tökhülye vagyok a technikához? És miért, na miért? Mert aszondják, előítélet. Férfiember=technika. Depasztmeg, mondom, ezek itt felnőttszámba vesznek engem. 

Nincs mit tenni. Idén 36 leszek, be kell látni, hogy leesett a tojáshéj. Aztánmeg, hétvégén, Jóanyám. Najazaztán. Hazaérek pénteken a párhetente megejtendő látogatásra, elnyúlok Vargária nappalijában, beverünk egy pálinkát, miújsághogyvagy. Így meg úgy, megy a szöveg, egyszercsak megemlítem, hogy kínlódok a súlyommal. Felugrott rám pár kiló, volt ugye egy valahogy kinéző kapcsolatom, mikor az emberfia a "menjünk kocogni" módusz elé hajlamos helyezni a "menjünk randizni" móduszt. Aztán kiderült, hogy jó szokásomhoz híven belefutottam egy pszihopatába, gyorsan pontot tettünk a dolog végére, a menjünk kocogni módusz helyett jött a menjünk sörözni a haverokkal módusz. Aztán Kutya Úr beteg lett. A menjünk kocogni módusz helyett jött a rágjuk a takaró szélét módusz. Aztán karácsony. Aztán szilveszter. Aztán mondom ez így nem állapot, most már se ünnepek, se fehérnép, Kutya Úr is meggyógyult, durr, berzerkersport. Napi szintű edzés, kettlebell, futás, úszás, szénhidrátmentes étkezés, mondom két hét alatt olyan leszek, mintha Stallonét ötvözted volna a páúkemberrel. Hát asszed? Hát nem. Pedig Istenuccse, eddig így ment. Na, mondom ezt Jóanyámnak, ő meg: hát ez harminc felett ilyen. 
Gyá.

Aztán a másik. Mármint a másik pálinka után, hogy tovább beszélgettünk. Írtam már itt párszor, hogy nagyon jó alvó vagyok, olyan értelemben, hogy nagyon gyorsan el tudok aludni és nagyon gyorsan felébredni. Az utóbbi időben meg, az van, hogy elfekszem, aztán elkezdek a relativitáselmélet megdöntésén, a baktériumok szexuális életén, a legújabb projektemen és a női melleken gondolkodni. Aztán pislogok egy 10-20 percet, mire lecsukódik a szemem. Aszondja Jóanyám: mikor fekszel? Mikor kelsz? Hát mondok, mindent egybevéve olyan hét órákat szoktam aludni. Ja, mondja, akkor ezaz, sok a hét óra. Ahogy az ember öregsz....nahaggyá.

Megaztán, futáskor meghúzódik a vádlim, állandósultak a szarkalábak a szemem sarkában, illetve az általam csak "bazdmegráncoknak" hívott csíkok a homlokomon (mert azokat akkor használom, ha valaki marhaságot mond), aztán lüke vagyok másnap, ha bulizok előző éjjel, őszülök, recsegnek a térdeim és tyúkszemem van. 

És mégis, mindemellet, az élet harminc felett kezdődik. Minden nagyobb hülyeségen átmentél már egyszer, úgyhogy nem ér sokként. De van már annyi eszed, hogy mindenből ki tudd hozni a legjobbat, ha formában vagy. Nem tesznek be a "jóvanpapi" kategóriába, de nem is kezelnek tejfeleszájúként. A ráncok valójában csak markánsabbá teszik az arcod és az őszülő halánték szerintem durván macsó. 

Még nem döntettem el, hogy zavar-e, de asszem inkább nem. Egyfelől, kövezzenek meg nagyképűségért, de szerintem jól áll az öregedés. Másfelől, de most őszintén, van más választásom? Hogy ma már meghúztam a vádlim futás közben, gondoltam, rosseb, írok inkább blogot, kibontok mellé egy üveg bort és rendelek egy kevésbbé-diabetikus pizzát. Azt majd adok én nektek sportot meg diétát. Harminc felett. Persze. 
(Holnap reggel mondjuk nincs kegyelem, edzés van meló előtt... :D)

Csanak barátom hallotta valahol, majd adta tovább nekem ezt a bölcsességet:

"Die young, as late as possible"

Azaz, szabadfordításban: "Halj meg fiatalon, olyan későn, amennyire csak lehetséges."

Na, tejfelesszájú banda.

Mára ennyi.

 Mars aludni. :)

Love me tinder

Fontolgattam egy ideig, hogy nekiálljak-e ennek a bejegyzésnek egyáltalán. A fontolgatásnak két oka volt: 1 mégiscsak na, milyen téma ez már. 2: Ha az itt leírtakat megtartom magamnak, még akár tanácsadócéget is alapíthatok rá és gazdag lehetek. Aztán úgy voltam vele, hogy 1: a rosseb ott eszi, mindenki fenn van a tinderen. Igen, a szüleid is. Meg amúgyis írtam már róla egyszer. Ehun. 2: ha valaki ellopja az ötletemet, legfeljebb beveszem a cégbe. Szóval. Táráám, tinderpszihológia következik.

No, először is, mivel mindent az elején kell kezdeni, kezdjük az elején. A tinder egy csatatér és feltűnően sokan elvéreznek rajta. Erre múltkoronban jöttem rá, mikor is ültünk a komákokkal egy bömböldében, szorongattuk a sörünket, hogy nehogy elszaladjon, aztán valahogy szóba jött a tinder mint a legismertebb társkeresőalkalmazás. Két koma volt még ott velem, meg egy komámasszony. A komák épp legörbedt szájjal ecsetelték, hogy mindketten beregisztráltak, de pont lófallosz se történik. Tegyem hozzá egyikük se volt se kifejezetten ronda, se ostoba. A komámasszony meg aszondja, hogy te Dani, te rendszeresen randizol a tinderrel, nem? Adj már nekik pár tippet! 

Így jött az ötlet. Ugyanis, hacsak alap felhasználói szinten is, de kiokumláltam a tinder működését és pszihológiáját. 

Jómagam 1-2 éve vagyok rajt a cuccon és igen, tényleg rendszeresen vannak randijaim általa. Ha ráfekszem, egy-kettő per hét. De ehez idő kellett és türelem, kiismerni a sok pici trükköt. Részemről egy szimpla lehetőségnek fogom fel az alkalmazást, arra, hogy jányokat ismerjek meg. Hogy aztán mi történik a randin, vagy utána, azt az én esetemben a randi dönti el. Amivel azt akarom kinyögni, hogy nem konkrét és kiforrott céllal keresgélek, hanem kinyitok egy ajtót, azt ami akar, begyön rajta. A többi meg kiderül ha már bent van. Másfelől, hogy mi és hogyan történik egy randin, az tök külön lapra tartozik és oldja meg mindenki maga. Itt most arról lesz szó, hogy hogyan lehet egyáltalán eljutni odáig ezzel a kramanccal.

 Szerintem.

Szal. Beregisztrálsz, feltöltöd a legelőnyesebb fotóidat, vársz. Húzogatod a profilokat jobbra balra, azt vagy lesz valami, vagy nem. A vagy lesz valami, vagy nem megértéséhez rögtön itt le kell tisztáznunk két szomorú, de valós tényt. Íme az egyik, amit szerintem legjobban ez a karikatúra fejez ki:

Na, szüljön sünt, nem találom, elnyelte a net. Hát nincs mit tenni, elmesélem. A karikatúrát. Ja. Tehát. 

Felső kép, felirat: "Nő a tinderen". A rajzon pedig egy fiatal, csinos nő úszkál a tengerben, körülötte nyüzsögnek a cápák. Alsó kép, felirat: "Férfi a tinderen". Egy magános manus ül egy mólón és pecázik, miközben pont nem történik semmi. 

Hát ez van kedveseim. Tetszik, nem tetszik. Szóval ehelyt elárulom, hogy ez a bejegyzés bizony férfitársaimnak szól, csak ezt eddig nem mertem megmondani. De akkor is az a helyzet, hogy egy nő, akinek van legalább két melle és legalább egy kicsivel keskenyebb, mint amilyen magas, na az ha randizni akar, akkor randizni is fog. Pont. Nálunk, ikszipszilonosoknál ez nem egészen így működik. Ennek evolúcióbiológiai okai vannak és ennél nem is mennék most mélyebbre, ejtsünk egy könnycseppet és fogadjuk el. 

A másik hasonlóan szomorú, ellenben igaz tény, hogy tinder barátunkat a férfinépség csak ott fogja tudni effektíven használni, ahol nagy a népsűrűség. Értsd nagyvárosokban. Vargáriában, ami minden tündérmesébe illő szépsége mellett csak egy nyúlfekvésnyi falu az Isten háta mögött, ott például hiába kaparom az okosfont. Ellenben Vargária kihelyezett tartományában (Bécs) egész jól működik.

Ezen második dologon legfeljebb úgy változtathat az emberfia, hogy odábbkőtözik. De ezt gondolom senki nem teszi meg a tinder kedvéért. Úgyhogy vegyük nagyító alá az elsőt, mit lehet tenni azzal. Igazából semmit. Ha fejre állunk is tény marad, hogy egy nőnek annyi match-e (találat, párbaállás) lesz, amennyit nem szégyell, ellenben nekünk nem. Tehát ezen belül kell mozognunk, a lehető legnagyobb hatékonysággal. Na ehhez már van pár hasznos ötletem. Mármint, hogy hogyan jussunk el egyáltalán odáig, hogy párokat találjunk. Az első gondolat az nem saját, olvastam valahol. És, hogy őszinte legyek, gőőőzöm nincs mitől működik, de működik. Profilfotó. Ugye lényegében a legfontosabb eleme az egész receptnek. Aszonta ez az okos cikk, hogy profilfotónak olyat érdemes választani, amin a férfiember nem mosolyog, nem néz direkt a kamerába és a kép színvilága barnás vagy fekte-fehér. Mondom, passz, hogy miért, mindenesetre bejön, lecseréltem az akkori profilfotómat egy ilyenre:

és határozottan megnőtt a találati arányom. Talán ezek a képek komolyságot és stabilitást sugároznak, vagy tudja a Mindenható. Mindenesetre műxik. 

A másik elem, na az saját találmány. Rá kellett jönnöm idővel, hogy a tinder, mint program, egy ge*i. Azt csinálja ugyanis a kis szemétláda, hogy ha új vagy, akkor tolja a profilodat. Mutogatja boldognak boldogtalannak. Ez a mézesmadzag. Aztán idővel szépen hátrébb sorolja, míg a végén már nem is találkoznak vele a jányok. Gondolom ez lehet a mézesmadzagnak az a fele, ami a medve szájában van és az a célja, hogy megvedd a tinder fizetős szolgáltatásait. Nade, nem azért szittya magyar az emberfia, hogy ne tudjon konzervdobozból golyóscsapágyat csinálni: szépen fogtam magam és elkezdtem rendszeresen újraindítani a profilomat. Ez is begyön. Ugye azt mondtam, vagyis írtam na, hogy "idővel" hátrasorolja az alkalmazás a profilodat, hát ez az idővel elég gyorsan megvan ám. Nagyjából 2-3 nap alatt. Tekintve, hogy nekem a köznapi kommunikációra használt fészbuk profilom mellett még van kettő üzleti, (ja, a tinderhez nem árt egy fészbuk profil, anélkül is megy, de így egyszerűbb), úgy hetente egyszer restartolom a tinderprofilomat, forgórendszerben, a különböző fészbukprofiljaimat használva regisztráláshoz. Akkor pár napig élvezem a rivaldafényt, kihozom belőle amit lehet, aztán újraindít. Még így is van egy bizonytalansági-tényező a történetben, ugyanis újraindításonként is más-más arányban mutogatja az-amúgy mindig ugyanolyan- profilomat a hölgyeknek, néha csak csöpög a találat, néha folyik. Ezzel gondolom megint nehéz lenne mit kezdeni.

Téma lehet így az első részben még a bemutatkozó szöveg a profilképed alatt. Hát arról nem tudok sokat mesélni, van aki szerint fontos, szerintem tökmindegy, bármelyik igaz lehet. Részemről mindig valami frappáns, ámde nem túlzottan sokatmondó, egymondatos marhaságot írok oda. 

Szóval, most akkor el vagyunk jutva odáig, hogy párba vagyunk állva. Jeee, germanizmus mindig kell a blogba. Hurrá, gondoljuk tehát, most már enyém a lány, csak egyet csettintek és a feleségem lesz, boldogan, míg meg nem, tehát rá is írunk onlájn szerelmünkre, hogy :"csá cica, mizu?" Hát nem. Ez sem ilyen egyszerű. 

Itt tennem kell egy kanyart, mielőtt rátérünk a másidok etápra, a bemutatkozómondatra. Van ugyanis egy fontos tényező, amiről szintén tudnotok kell. És erősen összefügg a cápa-effektussal, azaz azzal a ténnyel, amit az elején leírtam, hogy a nőket, a férfiakkal ellentétben a tinderen elárasztják a "kérők". Tehát nekik ez egy húspiac. Az van srácok, hogy a tinder mellé kell egy leszarom-tabletta. Azaz egy adag türelem és flegmaság. Ugyanis csak az a randi biztos, ami már megtörtént. Akármennyire jól tolod is, a nők egy jelentős része soha nem fog válaszolni. Nem, ha fejre állsz, akkor sem. Nem, ha még tízszer ráírsz, akkor sem. Mert, van egy ködös terület, amibe férfiként nem látok bele. Gondolom ilyen "női" dolgok okozzák. Minthogy: jobbra húznak aztán meggondolják magukat, megtalálják közben életük szerelmét, megtörik a diós bejgli és két hetes néma gyász van, vagy tudja pokol. A nőknél sűrűn előfordul az ilyesmi, sűrűbben mint gondolnánk. Ilyenkor egyszerűen nem kell velük tovább foglalkozni. Ugyanez elő tud fordulni a már kialakult onlájn  beszélgetés közben is, látható előjelek nélkül. Keleten kel a Nap és bumm, nem ír veled többet. Ilyenkor nem tudsz mit csinálni, gondolj erre a képre és beszélgess a következővel. 

Szóval az én esetemben, mondjuk úgy tíz matchből lesz egy tényleges randi. Biztosan lehet ezt jobban is, de még fejlődök :) 

Mindenesetre az esélyek itt is javíthatók, lásd a továbbiakban.

Vissza az előző témához, a nyitómondathoz. A tartalma lényegében mindegy, a formája azonban nagyon nem. A "csá cica" nem és nem működik. A megfelelő(bb) képlet így néz ki: Köszönés (klasszikus), néven nevezés, öröm kifejezése a match alkalmából. Enter. Esetleg enyhe bók, majd a legfontosabb:kérdés, lehetőleg személyre szabott. Tehát: 

"Szép napot Mariska83, örülök, hogy találkozunk.

Aranyos a kutyusod, hány éves?"

A dolog háttérpszihológiája: Köszönés (klasszikus): mert szimplán bunkó vagy, ha nem. A "csá" és a "szeva" meg szimplán gáz. Néven nevezés: hogy tudja, hogy nem ugyanezt írod mindenkinek (nem,mi? :D ) és elolvastad a nevét. Öröm kifejezése a találkozás alkalmából: fontos és egyedi dolog ez neked (ja, mi? :D). Enyhe bók: mert a bók jól esik, és enyhe, mert az úgy szétkefélnélek mint részeg takarítónéni a linóleumot, na az nem esik jól. Kérdés, lehetőleg személyre szabott: a kérdés azért nagyon fontos, mert nyitva hagyja a beszélgetést és elkezdi csiklandozni a fehérnép agyát, hohhát csak válaszolni kék. Egy kijelentésnél ugyanez nincs meg. Illetve a személyre szabás megintcsak azért fontos, hogy lássa, hogy meg is nézted a profilját, nem csak egy véletlen idegrángás során húzódott jobbra. Nem egy az ezerből. (Nem, mi? :D) Ja, még valami: hamár kérdésbe foglaljuk a személyere szabott részt, akkor az azért ne legyen teljesen magától értetődő, tehát Mariska83-tól, aki két képén is ugyanazzal a kutyussal virít, nem azt kérdezzük, hogy van-e kutyája, vagy hogy szereti-e a kutyákat, (persze hülyegyerek, nem látod?-gondolja ilyenkor a leány), hanem valami effélét, ld feljebb. 

Nos, hurrá, beszélgetni kezdtünk. Itt újra életbe lép pár szabály. Egy: mindig kérdéssel fejezd be a beszélgetés rád eső részét. Ez ugyanis továbbgurítja a fonalat, életben tartja a csevejt. Máskülönben elég gyorsan kihal. Kettő: ne tökölj. Fájdalom, szodoma és gomorra, lelkeknek sivalkodása és fogaknak tsikorgatása, de akkor is az a végcélja egy matchnek, hogy ti, kedveseim, randizzatok. Az életbe mán hát. Márpedig, (erről íródott egy tanulmány is) a nők érdeklődése néhány kivételesen sorsszerű találkozástól eltekintve pár nap múlva exponenciálisan hanyatlani kezd. Ami azt jelenti, hogy egyfelől érdemes viszonylag gyorsan, mondjuk legfeljebb egy nap után átteni a beszélgetést valami más onlájn fórumra, messzendzser, vacapp, vagy ilyesmi. Ez valahogy személyesebbnek érződik, még ha ugyanúgy bináris kódokkal beszélgetsz is. Aztán szintén viszonylag gyorsan, mondjuk legkésőbb, de tényleg legkésőbb 2-3 nap után érdemes felajánlani a randit. Nem is kell randinak hívni, legyen kávézás, sörözés, kutyasétáltatás, akármi. És innentől eléggé meglöktük az esélyeinket rá, hogy Marika83-mal a tényleges életben is találkozni fogunk.

Aztán ha Marika83 egy photoshopmágus és ronda mint a világháború, vagy ha elpúzod magad az első randin, az már a te bajod. Én most ennyit tudtam tenni az ügy érdekében. Minden más már egy más lapra, és jelen esetben Rád tartozik.

Sok sikert!

Ezt meg, ezt a karikatúrát még itthagyom lezárásnak, ha már a másikat megette az elefánt.

 Jók legyetek.

Kukabúvár

Gyá, éveleje, toljuk, mint a gőzgép, odavágunk a rendszernek, felrúgjuk a világot, megnyerünek egy pályázatot, amiben Mészáros Lőrinc is érdekelt, nullával osztunk, kicseréljük a kecsapot csiliszószra a megdonálcban, keresztre feszítjük Pilátust és megszerettetjük a Sógorokkal a túró rudit. Tele energiával, aktivitással, tettvággyal. Na jó, vicceltem. 

Január van.

Kép, mert kép mindig kell a blogba, a bevezetés és a főrész közé, hogy azt higgyétek, attól, hogy van egy esztétikai sortörés köztük, tematikusabb lesz az egész. Kis naívak. Szóval nem, a január, az év eleje, nem a világmegváltásról szól. Az emberek el vannak bújva, a nap későn van feljőve és korán van lenyugodva, nem vannak ünnepek és germanizmusok vannak mondva. Én is kicsit nagypapásban tolom. Szerdán például olyan dolog történt velem, amin még magam is meglepődtem. Kocsmázni hívtak, és azt mondtam, hogy nem megyek, inkább pihenek itthon. És a legdurvább nem is ez, hanem hogy tényleg ez lett a vége.

Itthon maradtam. 

Nade. Pont rám is fér, meg a világra is. Kilett a faszakértő főerdész és a töktermelési igazgató az elmúlt hónapokkal. Most nyugi van és regenerálodok. Van munka, van lakás, Kutya Úr a teljes gyógyulás útján ügetve szuszog elégedetten mellettem, dolgozok a karácsonykor aljas módon domborúra vasalt pólók kiegyenesítésén, néha elmegyek egy tinderrandira, k*rvanyázok a reggeli dugóval, szövögetem a terveket mint páuk a hálóját szal csend van és felkészülés az évre.

Talán a legnagyobb újdonság most az új munkahely, arról mesélek kicsit. Minden előzetes számításom ellenére annyira megtetszett nekem ez a felnőttképzési trénerkedés, hogy bennemaradtam. Mámint direkt. Abszolút nekem kitalált szakma, az ember bemegy egy terembe, ott összehord egy rakat marhaságot, a teremben ülő népek élvezik, az ember meg pénzt kap érte. Pont. Kell még valami?

 Kávéautomata is van.

Naszal, ugyebár csak céget váltottam, a munkakör végülis hasonló maradt. Tulajdonképp az előző cégem által kivitelezett projektnek az előző cégem által meg-nem-nyert utódprojektjét megnyerő céghez igazoltam át. Azt hiszem, Kazinczy Ferenc most fordult egyet a sírjában az előző mondatra, de rosseb, így hagyom. Szóval kicsit más, kicsit új, de a veleje ugyanaz. Most betolok egy nagyon modern kifejezést: a "work-life-balance"-om határozottan javult, mert közelebb van a melóhely a legutóbbihoz képest és 38 óra helyett csak 32-t dolgozom. Ez nyilván jár némi anyagi veszteséggel, de ennek megoldásán is dolgozom. Vagyis egyelőre még csak tervezem, mégiscsak január van. A kollégák nagy általánosságban ehetőek, az egy, mindig mindenhol törvényszerűen meglévő hágatlan fapi**át kivéve, akinek az első tímmítingen már el kellett magyaráznom, hogy hol lakik a magyarok istene. A csoportom más, mint az előző, az afgánjaim biológiára, természetre és technikára való okítása helyett most főleg osztrákjaim vannak és egy aktivcamp nevű modult viszek, ami arról szól, hogy az életben eltévelyedett népeket pofozzuk helyre a természet és az ökológia erejének segítségével. Éljen Gaia. A kőkeim nagy általánosságban ehetőek, az egy, mindig mindenhol törvényszerűen meglévő hágatlan fapi**át kivéve, aki azonban a mukámat, a csoportdinamikát és általában az életet abszolút nem zavarja, csak a személyes aurám szór villámokat a közelségétől és az egyéni, oktatási szempontból irreleváns belső énem akarja nyakon önteni. Ez meg ugye elkerülhetetlen, egy ilyen mindig lesz. 

Majd elhagyom valahol az egyik kirándulás alkalmával, azt jóvan. 

Az előző cégem cél és terv nélkül sodródó káoszához képest itt azért nyomokban felismerhető valamiféle rendszer, úgy, hogy azért még mindig szabad kezem van, amit kifejezetten élvezek. A modul koncepciójának kérdését gyorsan és tömören megoldottuk: megírtam. (Igen, úgy fest, ebben a szakmában ez általános: improvizatívan folynak a dolgok és nagy előny, ha az ember mindenhez IS ért. Vagy ha nem, legalább el tudja hitetni a környezetével az ellenkezőjét. Ezzel egészen jól együtt tudok élni.) Persze az elmélet és a valóság az két külön dolog, amit hivatalos formában, ékes betűkkel papírra veték vala, az vezérfonálnak jóvan, a többit meg összeimprózom. Ennek fényében lett-hogy értsétek a bejegyzés címét és a hozzá tartozó képet is-egy szelektív hulladékgyűjtő és egy sulibenövényesítő projektje a csoportomnak. Lett a francot, kitaláltam egy cigi mellett. Az utóbbira, mármint a virágvásárlásra, a vezetőség nagyvonalúan kábé húszezer forintnyi ojrót ajánlott meg, amit egy nem kicsi épületről és egy nem olcsó országról lévén szó, pont meg lehet. Nem baj, a magyar leleményes, elkezdtük összelopkodni a hozzávalókat. Tegnap Kutya Úr etetése közben rájöttem, hogy a kutyakajás dobozokból egész jó virágcserép lehetne. Nosza, kirámoltam a sarki szelektív fémeskukát, elmosattam a lopott holmit a mosogatógéppel, aztán ma terveztettem egy dizájnos logót az egyik szomszéd csoporttal, kiviteleztettem a másik szomszéd csoporttal, aztán majd rányomjuk a konzervesdobozokra, miután virág került beléjük, hogy akárki meglássa, nem tré ez, hanem környezettudatos. És igen, leghasznosabb kollégám, Herbert, a gumikacsa, aki szigorúan átigazolt velem együtt az új projektbe, mindenben támogat. A fenti képen épp a logó prototípusát szemrevételezvén őrzi a felhasználásra szánt alapanyagokat. A háttérben kivehető továbbá a mutáns kövirózsatenyészet egy kiteleptett követsége, amit meg Vargáriából hoztam. Ez egy ilyen berzerkernövény, valamelyik legényszállásomról menekítettem el egy cserépnyi példányát, ahol már vagy egy éve gondozás nélkül élt. Különösebben nem zavarta, ahogy adtam neki némi vizet, kiszaporodta a cserepet, majd szétültettem, akkor telenőtte a kertet és újra a cserepet, újra szétültettem, újra benőtt mindent, meg a cserepet, most kikotortam a hó alól egy kisebb cserépre valót, és áttelepítettem a suliba. Kicsit tartok tőle, hogy átveszi az uralmat. 

Szóval. Minden zajlik, csak lassan, nagyapósan. Ami rendben van így. Tetszik ez most. Azért arra kíváncsi lennék, hogy a szelektíből kivenni dolgokat legális-e. Mondjuk senki nem szólt érte. Tudom, hogy meg fogjátok kérdezni, mi az a jószág a logóban, úgyhogy ezt megelőzvén elárulom: kapibara, avagy vizidisznó. A világ legnagyobb és egyben legjobb fej rágcsálója. Íme egy szárazabb és egy színesebb leírás róla, utóbbi elmagyarázza a jófejségét is. 

Most már tudjátok.

Úgyhogy ennek szellemében jojcakát kívánok, aludjatok jól, vigyázzatok magatokra, mindig mossatok kezet, főleg ha koszos, és kezeket a takaró fölé.

Jó éjt gyerekek.

Herbert hazatér

Hé, ez alliterált. Mármint a cím. Pénteken volt az utolsó napunk a ziskolában. Mármint a munkahelyemen. Addigra már nagyon úgy festettünk, mint a süllyedő hajó, vagyis mint a lomtalanított. Minden ami könnyen mozdítható, azt már bedobozoltuk, kidobtuk, vagy szétosztogattuk, minden, ami nehezen mozdítható, az már elszállítás alatt volt, vagy elszállítódott, vagy széthordták a rókák. Mert ugye a ziskola igazából nem ziskola, hanem egy felnőttképzési központ, amit egy projekttel nyert pénzből tartottak fenn. A projekt kifutott, a cég elb... nem nyerte meg a folytatását, úgyhogy ennyi, roló le.

Igen, a képen lévő jószágokat már ismerhetitek. A hátsó sorban Árnyék, avagy Kutya Úr, aki köszöni, már jobban van. Az első sorban jobb oldalt Fraubert, a tőle balra álló Herbert felesége. Herbert pedig a leghasznosabb kollégám és tanársegédem volt a projektben. Bizony, őt kimentettem a kapuit csukó intézetből, hogy továbbra is szárnysegédem, háptértanácsadóm, plasztitkárom és akaratom gácsérvényesítője legyen. Mivel azért az emberfia se hülye, és időben bezörgetett azon cégek ajtaján, akik viszont megnyerték a projekt folytatását, hogy nem kőne-e ide egy tréner, aki bírja az erős pistát, már alá vagyok írva a következő munkahelyemen. Tehát most két hét pihi jön, utána pedig Herberttel teljes erőbedobással folytatjuk az istentelen nép okítását. Úgyhogy a pénteki zárásnak teljes nyugalommal mentem neki. 

Ha Herbert felemelkedéséről és tündökléséről többet szeretnél olvasni, akkor katt ide: katt. 

Azt hiszem, hogy az ilyen jellegű lezárások mindig egy jó visszajelzést adnak. Jót abban az értelemben, hogy igazat, illetve igazit. Mert ugye akinek van egy kis szeme a felszínen látható "örültemhogymegismertelek, továbbimindenjót" jellegű sztenderd búcsúzkodás alatti gondolatok meglátására is, az tudhassa, hogy minek mi lett itt a vége. Nem tudom, hogy a vezetőségünknek van-e ilyen szeme, mindenesetre én azért belekuncogtam a téli szélbe, mikor jött a mail, hogy a záró tímmíting utánra szervezett főnökséggel való iszogatás "érdeklődés hiányában elmarad". Ellenben nekem személy szerint nagyon jól esett a péntek. Odajöttek egymás után a kutyafejűek, mármint a tanítványaim. Azán ott nem ám kézfogás volt, hanem ölelés. Olyan igazi, tudod. Meg a közvetlen főnököm is úgy köszönt el, mint amikor nem is köszönsz el igazán, mert tényleg szeretnél még találkozni a másikkal. Mindezután fogtuk magunkat a kollégákkal és teljesen a szervezeti kereteken kívül, önkéntességi alapon jól beb... átbeszéltük az elmúlt másfél évet, meg úgy általában a világ dolgait. (Igaz a cehhet rálőcsöltük a cégre :D ). 

Így ez olyan érzés volt, összesítve, hogy a francba, valamit csak csináltam itt, talán még nem is rosszul.

Ez olyan szívmelengető.

Remélem a következő etáp is ilyen lesz.

Aztán meg, van még egy zárógondolat, ami nem hagy nyugodni. Ezt komámember indította el bennem, miután puszta kíváncsiságból kinéztünk a bécsi O1G tüntetésre. Szóval. A migránspolitikához való hozzá-és bizonyos szintű ellenállásom egy dolog. Egy másik, az a gondolat, hogy ha mán itt vannak, kezdjünk velük valamit, lehetőleg értelmesen, amihez igyekszem hozzátenni. De akár így, akár úgy, a munkám kapcsán, meg abból kiindulva, hogy külföldön élő magyar vagyok, én bizony kőkeménynek sorosbérencnek számítok. Szóval, szerintetek, számíthatok rá, hogy Gyuri bácsi egyszercsak átutal egy nagyobb összeget a számlámra? Csak mert eddig nem igen láttam a Viktorunk által emlegetett pénzből egy garast se. Ez nekem valahogy egy logikai ellentmondás. No mindegy, hátha majd. Akkor veszek rajta nektek fröccsöt, jó?

Záróképnek beteszek ide mindenesetre egy képet, amin épp a gyűlölettől fűtött migréncsek álláhú akbároznak, hogy megdöntsék a viktoriánus Magyarország és a primitív Ausztria rendjét. Arcomon rettenettel figyelem őket, igyekezvén távolságot tartani. 

Közben néha eszembe jut, hogy az eszme és az egyes ember nem ugyanaz. 

Szóval, kellemes Karajcsont és ha addig nem firkálnék, akkor boldog új esztendőt is mindenkinek.

Áldás és békesség. :)

Mobil

Kis esti ujjgyakorlat, nektek, az arcotokba bele. Kezdek elvárosiasodni, az van. Ami valamilyen szinten kikerülhetetlen, ha az emberfia (nagy)városban lakik. Az egész disznóság a Bélával kezdődött. Róla bővebben ehun. Szóval Béla, a mobil, sőt, mit mobil, okostelefon minden tiltakozásom ellenére lett. Igen, Jóanyámnak előbb volt okosfonja, mint nekem. Ne nézzé. De aztán lett. Kaptam na. Ez a tény hozzátett a városiasodáshoz. A másik meg a tömegközlekedés. De majd erről is mindjárt, előbb kép kell, különben hülyén néz ki a bejegyzés felosztása.

Tessék, kép.

Szóval a tömegközlekedés, az nekem kívül esett a komfortzónán. Erős a gyanúm, hogy természetemnél fogva lehet bennem némi lustaság, illetve némi ellenállás az új dolgokkal szemben. Ennek aztán mindig nekimegyek a végén, de néha eltart egy darabig. A tömegközlekedés meg azért volt ilyen, mert nagyjából a Pornóapáti (400 lakosú p***ányi falu)-Szombathely (80000-es városforma) relációban nőttem fel. Azaz az egyetlen tömegközlekedési eszköz, amit rendszeresen használtam, az a Pornóapáti-Szombathely, illetve vicaverza busz. Amúgy gyalogszer volt, vagy bicikli, később autó. Namost, hogy beköltöztem Bécsbe, ezt eleinte próbáltam tartani. Aztán lassanként rá kellet jöjjek, hogy (hülyevagydani) nem, Bécsben nem lehet parkolni és a távolságok nem mindig tehetőek meg "tízpercalatt" gyaloggal. Szóval ha apránként és lassan is, de birtokba vettem a metrót. Közben meg a mobiltelefont.

Namost, az utóbbival kapcsolatban bizonyos dolgokból engedtem. Mint az unalompötyögés. Mert eleinte az se volt ám. De ahogy elmúlt a metrózás varázsa és napi rutinná vált, szimpla időkitöltésnek beindult a csetülés, a fészbukkolás, meg a hepiglász. Jó, bakker, már én is pötyögök a metrón, beee. De van amikor egész hasznos dolgokat csinálok a Bélán. Ügyintézek, vásárolok, bankolok, cikket olvasok. Ez a kellemeset a hasznossal esete. Mondom a saját védelmemre. 

Aztán van amiből nem engedtem ilyen téren. Például, hogy beszélgetés közben nincs képernyővakarás. Nem csak nekem, másnak se. Ezt ugye nem kell magyaráznom, miért? Irgum. Meg menet közben se. Gyalog se. Úgyhogy még mindig érzek némi jogalapot a hőbölgésre. Le szoktam figyelni és megjegyezni a legextrémebb helyzeteket, amiben valakit mobilozni láttam. Az edzőteremben, az oké, lassan megszokott, amíg nem csak azt csinálja az ember a gépen, elmegy. Na biciklistől már furcsállom. Ődóga, elütik, hát elütik, mi történhet, meghal legfeljebb, nem kell mindjárt a legrosszabra gondolni. Autósnak, aki pötyög, egyszerűen az édesanyját, mert ott már más is meghalhat. Buszsofőrnek pedig a két édesanyját. De számomra nem ez a legextrémebb, még ha a legveszélyesebb is. Nekem a top, a férfivécé ilyen szempontból. Oké, ücsörgésnél én is szoktam. De hogy a bömböldék klozettjében a piszoárban állva, fél kézzel a jánosba kapaszkodva hogyan és miért jó a másik kézzel telefonozni...hát azt tessék nekem megmagyarázni, 

itt.

I

I

I

v

Node. Másik dolog amit megfigyeltem, mármint magamon. Jól képzett falusi gyerek lévén a fizikális privát szférám meglehetősen nagy. Kb karnyújtásnyi. Ezt hívják testi magánszférának is, mindenesetre azt jelenti, hogy kellemetlen számomra, ha idegen ember ebbe belép. Na ezt a távolságot felejtsd el Bécsben. Eleve nagyváros, meg a bécsi gánicák amúgy is hajlamosak rá, hogy úgy álljanak az emberfia mellé, illetve közlekedjenek el mellette, hogy egy papírlapot ne lehessen leejteni kettejük között. Ez a tömegközlekedésen és a forgalmas helyeken nyilván hatványozódik. És hát eleinte próbáltam a magam megszokott módján kezelni a dolgot, azaz kikerülni a népeket, meg utat adni, meg ilyenek. Hát, elmúlt. Múltkor morogtam erről komának, hogy te, ezeknek nincs perifériás látásuk? Azt megmondta a tutit, hogy de, csak felvették a "városi leszarom" közlekedési formát. És aztán, ha sietek/nem vagyok hangulatba'/igennagyonsokanvannak/keleten kel a Nap, no akkor én is egyre inkább hajlamos vagyok rá. Ez szimplán egy ki a nagyobb játék, leszeged a fejed és mégy előre. Ha lepattan, hát lepattan. Vagy obábbmegy. Nem szép, de igaz, kezdek rászokni erre, lévén hogy az eredeti udvarias módszerem kevésbbé működik a fenti helyzetekben. 

És akkor vannak az orkok. Akikkel nem lehet mit kezdeni, nemtől, kortól, vallástól függetlenül. Akik képesek mindkét szituációból kihozni a legrosszabbat. Kikeresni a legnagyobb tömeget, elővenni azt a büdös mobilt és arra fókuszálva menni, mint a világtalan. Nem is orknak, hanem zombinak szoktam hívni őket. Brrr. 

Szóval. Van amiben engedtem az elvekből. Van amiben nem és nem is fogok. Zombi nem leszek.

Tudjátok mit akartam kihozni ebből az egészből?

Nem?

Hát lássátok, igazából én se.

Mindegy. Ne legyetek zombik.

'Cakát.

Like tears in rain

Haláltudat. Én így hívom. Nem tudom már, hogy saját kifejezés-e, vagy szedtem valahonnan, de jó ideje velem van. Nem tudom mióta. Évek, sok. Annak az egyszerű ténynek a tudata, elfogadása és elismerése, hogy minden, ami születik, terem, vagy osztódik, annak valahol vége is van. Furcsa ezt így kimondani, de ennek a tudása és elfogadása, a "nem akarok hallani róla" helyett, nos, hülyén hangzik, de megnyugtató. Nem várom, nem akarom, de rendben van. Nem befolyásolható, nem változtatható. De a két végpont közötti út igen. Kicsit fordított szamuráj-gondolkodás, ha jól megnézem. :)

Mielőtt legörgetnétek ijedten a bejegyzés végére, Kutya Úr jól van. Sokat emlegetett szereplője a blognak. Mintegy állandó jelenlevő, akiről azonban soha nem meséltem. Ideje. 2009 áprilisa, akkor született. Én akkor épp azt hittem, hogy letelepszek. Ház, asszonyka, munka, szóval a belevágás a klasszikus felnőtt életbe. (Bár már akkor gyanús volt, hogy ez a hajó nem ezen az ismert vizen fog úszni.) Kutya kell. Berni pásztor. Hát elmentünk megnézni egy alomnyi totyogó, fekete-fehér-barna csöppséget. Egyikük, mind közül a legbucibb, odaballagott hozzánk, amúgy komótosan, mintha nem is kiskutya lenne, hanem egy mindentudó bölcs, hogy jól megnézzen magának. Gyors és jó döntés. A név gyakorlatilag előbb megszületett, mint a kutya. Árnyék. Exem agyréme, de az idő bebizonyította, hogy nómen eszt ómen. Pár hét múlva elmentünk érte. Azonnal elaludt a kocsiban, mintha mindig is hozzánk tartozott volna. 

Volt egy nagyon csúnya időszakom a nyár végén-ősz elején. És elkezdett zavarni. Zavarni a halál gondolata. Lementem a mélyére, amennyire lehetett. Azt találtam, hogy a köztes út miatt. Mert még mindig hiányérzetem van. És nem leszek fiatalabb. Nem panaszkodom. Jó kondiban vagyok, egészséges és ha megfürdök, még a nők is megnéznek. De őszül a halántékom, előbb leszek másnapos, mint hogy berúgjak, ősszel befájnak az ízületeim és van néhány nem-csak-időleges ránc a homlokomon. Az idő vasfoga, ha lassan is, de elkezdett rágicsálni. Bár nem mondanám, hogy különösebben zavar. Mostanság néha elgondolkodom rajta.
 A rossz érzés mulandóban. De még keresem a kimenetelét.

A hajó aztán nem arra úszott, amerre a bólyák vannak. Ex balra, én jobbra, munkával kilett a púp, ház nyűg lett. Kutya Úr meg hozzámnőtt. De úgy véglegesen. Idővel rájöttem, hogy ez alól nincs kifogás. Bármi lesz, az Kutya Úrral lesz. Aztán, ha már olvasgattatok errefelé, tudjátok, hogy levitorlázott azóta pár karikát a hosszúhajó. Néha önmagukba visszatérőeket, néha előrevezetőket, de úton volt. És lesz is még jó darabig. És Árnyék mindig utazott vele. Nem is egyszerű ám egy kutyával hajózni.

Hülye kommersz sorozatok. Hülye írók. Nem csak a blogírók, úgy egyáltalán. De néha, néha, megragad egy gondolat. GOT. Avagy Game of Thrones, Trónok harca, vagy ahogy tetszik. Volt, valamikor az elején, egy jelenet, ahol Aryának a vívomestere, rá kell gugliznom, Syrio Forel, úgy hívták, a maga elcseszett akcentusával elmagyarázza a saját hitvallását. Mely szerint a halál elkerülhetetlen. És az egyetlen dolog, amit mondhatunk a Halál névtelen Úrnőjének, hogy: "nem ma".
 Nem ma. 

Not today.

Hétvégén Jóanyám volt nálam a Császárvárosban. Látogatásból, meg karácsonyi vásárból kifolyólag. Szombaton megnéztük a középkori vásárt a HGMnél, aztán haza, kutyaetetés, majd ivászat barátokkal. Éjfél körül értünk haza. Kutya Úr áll a konyha közepén és görcsöl. Látszik, hogy nincs képben. "Gyomorcsavar"-volt az első gondolatom, de nem, okádik. Akkor nem. Nincs baj, csak szorulás. Olaj, séta, símogatás. Reggelre elmúlik. De nem. Ügyelet, az első, ami szembejön. Állatorvosi egyetem. Biztos megússza egy hashajtással. Fiatal csinos doktornő. Zavart arccal jön ki. Nem tudom az orvosi szakszót, utánanézni meg nem fogok most. A belek körüli izmok az előrehaladott kor és a hormonok miatt leépültek. Szombat éjjel az egész béltraktus megcsúszott hátrafelé és magával rántotta a belső szerveket, pontosabban a húgyhólyagot és a prosztatát. 

Eszembe jutott egy másik filmes jelenet. Mikor a Szárnyas fejvadászban a replikáns, Boy Ratty, utolsó szavait súgja oda a fejvadásznak. "Láttam sok olyat, amit ti emberek el sem hinnétek. Lángban álló hadihajókat túl az Orion csillagképen, C-sugarak ragyogását a sötétben a Tannhäuser Kapu közelében. Ezek a pillanatok mind eltűnnek majd az időben, mint könnyek az esőben. … Ideje meghalni."

Közel egy hétbe került. Nem tudom hogy, de bevezettek neki egy katétert, hogy ürüljön a hólyagja. A közvetlen életveszély ezzel elmúlt. Beteget jelentettem. Három napig, a második életmentő beavatkozásig akkora volt a gyomrom, mint egy alma. Őszintébb leszek, mint amennyire alapból is lenni szoktam a blogon. Belemegyek a vörös zónába. Folyamatosan részeg voltam. Pont annyira, hogy működő-és vezetésképes, valamint ugrásra kész legyek, de ne bolonduljak meg. Aztán kedden felhívtak, a műtét sikerült. Benn kell maradnia megfigyelésre. Iszonyatos dolog szembesülni az érzelmek és a realitás összetűzésével, hogy a költségek közel meghaladják a keretet. Közben találtak még valamit, ami gyanús. Ezt most babonából nem írom le. Három nap után összeszedtem magam és elrendeztem mindent. Mármint a körülményeket. Addig is minden nap látogattam Kutya Urat. Az első alkalommal ki kellett küldenem a doktornőt meg az állatorvoshallgatókat, mielőtt összebőgtem volna magam. Panteista lévén imádkoztam Istenhez, Allahhoz és elvégeztem egy ősi pogány szertartást. Eddig segítettek. A többi is rajtuk múlik.

Szedjétek össze magatokat, bassza meg.

Van egy banda, a Fear Factory. Ők ilyen 0/100 együttes nekem. 90 százalékban fos zenéket csinálnak. A 10 százalék üt. Van egy számuk, ami nekem kicsit körülírja az egész haláltudat dolgot. Be fogom linkelni a bejegyzés végére.

Ma hazahoztam Kutya Urat. Hihetetlenek ezek a jószágok. Átrendezték a fél belsejét, van rajt egy vágás a herezacskóitól a mellkasáig. Meg egy tölcsér a fején, amit utál. De él, mozog, kakál, pisál, eszik. És örül nekem, meg hogy itthon van. Bánatosak a szemei, utálja a tölcsért és még bágyadt. De itt van, erős, mint egy gép és mindketten tudjuk, hogy nincs még itt az ő ideje. Nem most, nem így. Voltak pillanataim, amikor kételkedtem ebben. Most már nem. Lesz egy második lépése a műtétnek. De az már egyszerűbb. Kiderítjük a kérdéses, babonából-le-nem-írt szimptómát is. Lassan tíz éves, ami berniben már öreg. Ez is tiszta. De a két pont között, lesz még időnk. És azt jól fogjuk használni. Délután leterítettem a matracomat a földre és pihentünk egy félórát egymás mellett.

Dolgok, amikért érdemes a két pont között.

All this memories will fade in time. Like tears in rain, time to die.

But not today.

Köszönöm mindenkinek, aki szorított nekünk.