Agyrém

A múlt hetemet szabadságolással töltöttem otthon, különösebb ok nélkül, egyszerűen jól esett lazítani kicsit. Szép is volt, jó is volt, tegnap gondoltam még kihasználom az utolsó estét, legalábbis mértékkel, mert ugye ma reggel jöttem vissza Sógorföldre, és ilyenkor koránkelés, úgyhogy előtte nap mindig igyekszem időben ágyba kényszeríteni magam több, vagy inkább kevesebb sikerrel. Szóval, hat körül bevágtam egy laza vacsorát, nyolc körül találkoztam egy ismerőssel, aztán valamikor 11 és éjfél között haza is estem. A gond ott kezdődött, hogy az említett ismerős megkínált jóféle diópálinkával, ami savat csinál, ami éhséget okoz, és hősünk elalvás előtt bölcsen elfalatozta az egyetlen otthon fellelhető tápanyagforrást a kutyán kívül (mert azt azé' mégse' :)), a t**cós sóletkonzervet.
Nyugovóra hajtottam a fejem, és kezdődött a mozi. Hogy miféle és mennyiféle ökörséget álmodtam össze, és miért pont azokat, azt csak azért tudom, mert ébredés után átpörgettem magamban, mondván, hogy ennyi flúg még az én fejembe se fér bele. Igaz, aludtam délután is, tehát nem voltam túl álmos, a konzervkaja közvetlenül elalvás előtt meg előre megfontolt merénylet ilyen téren, de akkor is....

Nyugodt ébredés, szabad ég alatt. Az időjárás kellemes, langymeleg, felkelek, és elindulok dolgozni.-Nyilván, nem aludhattam túl mélyen, az igazi tudatalatti helyett inkább a felszínesebb dolgok jöttek elő, mint pl hogy holnap munka van.- Előkerül a kolléganőm is, tesszük a dolgunkat. Két dolog zavar csupán, az egyik a környezet, ami enyhén posztapokaliptikus, tele mindenféle fatákolmánnyal, és a nyakamat hasogató fájdalom, illetve az onnan kisugárzó szédülés.-Az ágyam helyett a pamlagon aludtam el, elég extrém pózban-Összefutunk a főnökkel is, nem lett normálisabb, mióta nem láttam. Épp egy csapat látogatót kalauzol körbe a borongósan is szép vidéken. A nyakfájás nem múlik, de valahonnan beugrik, mit is szokás csinálni az ilyesmiben szenvedő emberrel, hátulról, jó erősen fejbe kell kólintani. -Logikus.- Fájni fog, fájni fog, de muszáj. Elindulok megfelelő eszközt keresni a fatákolmányokban, közben belebotlok néhány nem túl barátságos, határozatlan fajú, denevérre emlékeztető lénybe, szerencsére különösebb affér nélkül. Némi válogatás után úgy döntök, a hosszúnyelű kalapács megfelelő, szerzek hozzá még egy darab rongyot is, amibe majd bebugyolálom, hogy mégse sértse fel a nyakamat, ha majd kupán vágnak vele. Némi győzködés árán ráveszem a kolléganőt, hogy tegye meg nekem ezt a szívességet.

Nos, itt azt hiszem felébredtem.
Úgy rémlik a tarkónkenés elmaradt, de innen egy darabig szakadozik a film. A következő, amire biztosan emlékszem, hogy

nyugovóra térek az egyik fatákolmány alatt, és próbálok csendben maradni, hogy ne vegyenek észre a settenkedő furcsaságok. Nem alszom túl mélyen.

Vajon tényleg lehet álmodni az álomban? Ez már elég Inception-gyanús...

Ébredés a fatákolmány alatt, paplan lerúg, kipislog. A star-wars világába kerültem.-(Mi a búbánatos? )Hogy ez honnan jött? Mostanában elég sokat emlegettük ezt a filmet, de jó ideje nem volt vele közelebbi kapcsolatom-Előttem széles aszfaltút, rajta jedik sétálnak beszélgetve, robotok sietnek a dolguk után, nagy a forgalom. Körülnézek én is, hogy mi történhet itt. Némi téblábolás után betérek egy épületbe. Hipermodern berendezés, nyugodt, de kicsit riadt hely. Közben kísérőm is akad, együtt mászkálunk a fotocellás ajtókkal felszerelt, krómacél falú házban, amikor is az egyik ablak előtt átsuhan egy tyrannosaurus rex. Baj lesz. -Már csak azért is, mert mióta gyerekkoromban egymás után elolvastam könyvben, majd megnéztem filmen is a Jurassic parkot, a t-rex beépült az "üldözős álmaimba", nem egyeduralkodóként, de előfordul. Nem juthat mindenkinek zsákos ember, no.- A királygyík egy robbanással áttöri a falat, és szinte azonnal üldözőbe vesz minket. Bemenekülünk az első zárható helyiségbe, a wc-be. Becsapjuk az ajtót, közben a felmentősereg is beront a túlsó bejáraton. De késő, a t-rex feje pont befér az ajtó fölött. Hamm!

Ő nem törődött vele, hogy nem az a tipikus sztárvorsz figura, én viszont felébredtem. Snitt, csapó, álomba nyűglődöm magam.

Iskola, vagy kollégium, mindenesetre egy mocskos matracon fekszem, és nem érzem túl jól magam. A szobában sincs túl jó illat, mert a kutyák mindent telepiszkítottak. -Nem kell egy Freudnak lennem, hogy kiderítsem, ez bizony kemény gyomorrontásszimbólum:)-Próbálok valami rendet tenni, de reménytelen. Közben beesik a takarítónő, és ahogy a torkán kifér, pöröl velem, hogy micsoda kosz van itt, miért nem küldöm ki a kutyákat, és nem igaz, hogy itt kell sz*rniuk, és

És ki tudja meddig mondta volna még, ha fel nem ébreszt a vekker. Mindenesetre arra emlékszem, hogy miközben kinyomtam a csörgőládát azt dünnyögtem magam elé: "na, ezt már sose tudjuk meg"


Szóval. Mielőtt bárki messzemenő következtetést vonna le, (csak mert tudom, hogy akad az olvasótáborban olyan, aki mindent megnéz a pszichológus szemével is:) jól vagyok, mostanában kifejezetten kiegyensúlyozottan. Az igazi probléma ébredés után nem sokkal megoldódott. Tehát ha elfogadtok egy jó tanácsot:
Soha, ismétlem SOHA!! ne egyetek t**cós babkonzervet lefekvés előtt!

Rendezvous

Avagy némi metakommunikáció...és egyéb.

A téma karcolja annak a vörös zónának a szélét, amiről nem szoktam írni. De az elmúlt hetek eseményei, valamint egy mostanában elhíresült blog, a "Tékasztorik" http://tekasztorik.blog.hu/ , ami szintén foglalkozott ezzel a kérdéssel, megihletett. Az említett blogról annyit, hogy úgy hiszem, a kishölgy nem mindig a saját életéből veszi a történeteket, amiket leír, egykettőt már jómagam is hallottam korábban, máshonnan, de a stílusa nagyon szórakoztató. Az ihletről meg annyit, hogy nem fogok átcsúszni a mélyvörös zónába, úgyhogy aki szaftos történeteket keres, annak javasolnám valamelyik előfizetős privát tévécsatornát:)

Naszóval, megismerkedsz a lánnyal, szimpátia alakul ki, elhívod valahova. Mi is történik ott? Ugye beszélgettek, minden marhaságról, ami eszetekbe jut. A helyzettől függően ücsörögtök, sétáltok, csúszkáltok, etc. A kimeneti szál meg többesélyes. De mire odaérsz, már szinte biztosra tudod, mi lesz az. Mondjanak a tudósok, a politikusok, az egyház, meg az orvosok és a filozófusok, amit akarnak, alapvetően ösztönlénynek tartom az embert. Szóval, miközben marhaságokról beszélgettek, sétáltok, ücsörögtök, akármi, a háttérben folyik egy másik beszélgetés köztetek. Nekem meg van olyan szerencsém, néha átkom, hogy ezt is elég jól hallom, másrészről pont emiatt, kicsit tudatosan figyelek is rá. Kezdődik ugye azzal, hogy milyen ruhában jelenik meg a kishölgy. Ilyen alkalmakkor persze mindkét fél megpróbál némi optikai tuningot bevetni, férfiaknál ez általában kimerül a hajmosás, borotválkozás, dezodor, tisztaruha kombóban, nőknél kicsit nyűgösebb a dolog. Általában a "sejtelmesített" jelmez a nyerő, odavissza, azaz a csinos, de nem túl kihívó ruha az, ami inkább jelzésértékű lehet. Főleg ha a napi viselettől eltérő kicsit, szóval mondjuk szoknya farmergatya helyett. Nőknél, nyilván, pasiknak ciki. Persze, a köldökigérő dekoltázsnak is lehet mondanivalója, de az más tészta. És ami (nálam legalábbis) nagyon meghatározó, és elmeséli a "mit is akar a másik" történetét, az a szemkontaktus. Valahol, valamikor egy okos ember bemérte ezt pontosan (de hogyan?), hogy valahány másodperces egymás szemébe bambulásnak többletjelentése van. Most itt ugye még mindig a férfi-nő kapcsolatokró beszélünk, mert egészséges férfiaknál ugyanez inkább a "mif*sztnéző??" kérdést váltja ki. De valahogy ennek is több fajtája van, és hogy mi különbözteti meg őket, azt nem is tudnám most így csípőből leírni, de van ugye az egyszerű "figyelek" nézés, az "érdekes, amit mondasz" nézés, meg a "beszélj még hozzám, férfiállat" nézés, és időtartamtól függetlenül, valahogy mind más. Vannak aztán ugye a testtartások, távolság, az apró elszólások, szóval könyveket lehetne írni erről, és írtak is, de idővel ezeket félautomatán leradarozza az ember agya. És lehet sakkozgatni, mindenesetre jó játék ez, valahogy elvenné az egész savátborsát, ha mondjuk amolyan "Szia, Kata vagyok, 25 éves, és bejössz, de én a déli típusú pasikra bukom, és most ki is néztem egyet, szóval szívesen beszélgetek veled, de ne érj hozzám", vagy "Nos, szívesen elhallgatom, amiről beszélsz, bár igazából nem arra figyelek, hanem a szádat nézem" stílusban folyna minden. Jó játék, no.

Eszembe jutott egy sztori, ahol mindez becsődölt, és hasonló kicsit a tékasztoris életcseppekhez, mindenesetre mókás, tanulságos, és mostanában sokszor eszembe jutott:
Úgy egy háromnegyed éve történhetett az eset, átlagos nap, átlagos élethelyzet, esti lazítás közben becsapódtam egy nagyobb társasághoz, ahol ismertem néhány embert. Addig ismeretlen leánnyal szemkontatus, és beszédfonál felvesz, eldumálgat, elhülyéskedik, majd adott indokkal második találkozóra kér fel, pozitív válasszal. Ez eddig rendben. Az adott indok ráadásul itt reális volt, tényleg kellett épp egy kis segítség valamihez, amihez a lány értett. (Nem,nemfélreért). Aztán ugye fészbukon felvesz, telefonszámcsere, időpontmegbeszélés. Mindig kérdéses, hogy honnan számít a randi randinak, mindenesetre itt már a segítségmegbeszélésből affelé hajlottunk, a metakommunikációs antennáim legalábbis ezt suttogták.
Elballagok adott időben az adott helyre, leány nem jön. Semmi baj, nőknél a negyed óra késést automatán belekalkulálom, viszont ő kezdett erősen kicsúszni a tűréshatárból. épp mielőtt feladnám, megjelenik. Négy barátnővel. Fapofa, gondolatban enyhe szitkozódás. Helyrerakom, hogy oké, akkor nem randi. Ez is rendben. Keressünk nagyobb asztalt, üljek oda hozzájuk. Dumálgatunk, pletykálunk, és közben a metakomunikációs antennáim kezdenek zárlatot kapni, mert a lány nagy, sóvárgó szemekkel, ÚGY néz. Na, most akkor ki kivel van? Közben becsapódik egy cimborám, elkezdek vele beszélgetni, a lányok valami félelmetesen fontosat találnak egy laptopon, és azzal foglalkoznak. De közben, ha egymás felé fordulunk, csak megy az élcelődő flörtölés, meg a retinapetting. Kezdem unni a helyzetet, fáradt is vagyok, a cimbora közben benyögi, hogy ő lassan megy, ha én is elindulok, hazavisz autóval, hát gondolom, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Odasúgom a lánynak, hogy én megyek lassan, de igazán találkozhatnánk valamikor KETTESBEN. Válasz: "Jó, megnézem a határidőnaplómban mikor érek rá..." Na, itt már a fapofa se sikerült, visszakérdeztem, hogy ezt a mondatot mennyire gondolta komolyan, mire ő állítja, hogy teljesen, mert igen elfoglalt ember, és (a többit kiszűrte az agyam). Sör kihörpint, kabát felvesz, cimborát indulásra buzdít.
Slusszpoén:
Felállunk, elköszönünk.
Lány: (Utánnamkap):"De akkor majd valamikor?"
Én: "Jó, megnézem a határidőnaplómban mikor érek rá..." Szia.

Persze, nyilván nem láttam azóta se...voltam annyira gerinctelen, hogy még küldtem neki egy smst, hátha alapon, de ugye, hogy egy régi népi közmondást idézzek:
"Szarból nem lehet várat építeni":)

Farkaslakodalom

Réges rég, egy messzi-messzi galaxisban hallottam már a veresegyházi Medveotthonról, de a hetekben újra a szemem elé került egy cikk róla, ami azt írta, hogy farkaskölykök születtek az otthonban és -hogy szokják az embert,- a látogatók testközelből ismerkedhetnek velük. Persze több se kellett, beindultak a fogaskerekek a fejemben, el kell mennem oda!

www.medveotthon.hu

Összetrombitáltam pár cimborát, és szombat reggel nyakunkba vettük nagy magyar rónát. Addigra kiderült ugyan, hogy a kölkök azóta felnőttek, de akkor is, medvéket, farkasokat látni testközelből....Kicsit panaszkodtak az útitársak a korai indulás miatt, de ugye, ki korán kel-egész nap álmos, viszont odaér veresegyházra emberi időben. Felvettem a jóembereket, egyiket a másik után: /mivel a blogon nem szoktam nevesíteni/ Kalapos Fényképész Urat, Bambit, és a Két Kedvenc Klónomat.
Tőlem szokatlanul zökkenő,-késés,-és eltévedésmentesen elértük a híres honky-tonk asszonykórus városát.

Az első benyomás, ahogy az autóból kiszállva, fogvacogva haladtunk a park felé, a mesterkéltség nélküli kiépítettség volt. Persze, itt is található egy kevés az "adjuk el magunkat" jellegű szórakoztatóiparillatból, de pont annyi, amennyitől még nem lesz műanyag.
Mikor aztán az első mackót megpillantottuk, a kutya se foglalkozott többet mindenféle csapongó gondolatokkal, mint a gyerekek, irány medvét nézni! Persze a jószágok és a látogatók között vastag acélkerítés van, mert bármennyire is ölelgetni való böhönyének tűnnek a medvék, valójában ragadozók, méghozzá olyan méretben, hogy nem okozna gondot nekik egy ember láb alól való eltevése. Tábla is figyelmeztet: "Veszélyes állatok, a kerítésen benyúlni tilos!" Kalapos F. Úr szerint a táblák befelé néző oldalán pedig a "Veszélyes emberek, a kerítésen kinyúlni tilos!" felirat szerepelhet. Ezt végülis nem tudtuk meg. Lehetett viszont attrakció gyanánt mézet vásárolni, és hosszú nyelű fakanállal etetni a brummadzákat.
Bár az efféle állathabzsoltatásnak mindig cirkusszaga van kicsit, összességében azt hiszem jó körülmények között élnek itt ezek a jószágok. Több medvefaj képviselői is megtalálhatóak az otthonban, persze, mind kerítés mögött, de viszonylag nagy szabad területen, mesterséges barlangokkal, erdős-bokros részekkel, hogy idézzem: "A természetes élőhely minél tökéletesebb reprodukálása érdekében." Akárhogy nézzük, még mindig nagyobb részben szól az állatvédelemről a park, mint a szórakoztatásról.

Miután kimedvültük magunkat, elindultunk megkeresni a farkasokat. A legtöbb ember szemében a farkas kicsit misztikus állat, van akit ez ijeszt, van akit vonz, mi egyértelműen az utóbbi kategóriába esünk. És tényleg..lenyűgözőek....


Két falka él a Medveotthonban, összesen negyvenegynéhányas létszámmal. Az állatgondozók épp bent piszmogtak a farkasoknál. Két Kedvenc Klónom szőkébbik tagja rögtön rágni kezdte a fülemet, hogy menjünk már be valahogy, na nem mintha nem erre vágytam volna én is...nem is kellet túl sok rábeszélés, beengedtek minket a farkasok közé. Azt hiszem, ez örök élmény marad. Gyönyörűek, sugárzik belőlük az erő, és bármennyire is szelídek, érezni rajtuk az elemi vadság szagát. És hihetetlen kíváncsiak:) A gesztusaik egészen hasonlóak a kutyákéhoz, ők azonban az emberrel való ismerkedéskor "matatnak", minden porcikádat végigszaglásszák, finoman, csak úgy kíváncsiságból megrágcsálják, épp csak a foguk hegyével. Elképesztő volt testközelből látni őket...

Bevallottuk egymásnak, hogy gyerekkorunk óta álmodtunk valami hasonlóról. Nos, most valóra vált. Ezt nem fogom elfelejteni, míg élek:)

Köszönet a fotókért K.F. Úrnak:)

Töklámpaláz

Meglehetősen eseménydúsra sikerült az idei mindenszentek/halottak napja kombó. Vagy mondjak halloweent? Mert ugye a csendes, merengős magyaros ünnep helyett egyre inkább kezd bejönni kishazánkba ennek a harsányabb angolszász/amerikai változata. Nem tudom, és nem is akarom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy nem. Van egy kis(?) amcsifóbiám, szóval a zászlólengető, mályvacukorzabáló, mekdonálcon élő népség ünnepei nem érdekeltek túlzottan. Ez az egy, a halloween talán kivétel.

Nade, hogy, hogy nem, úgy három, vagy négy éve, akkori párommal kitaláltuk, hogy szervezzünk halloween bulit...de ne szaladjunk előre, majd rátérek erre is. Szóval, beszivárgott az életembe a halloween, én meg miért is tiltakoznék, mikor tetszik. A mindenszentek/ halottaknapja nekem amolyan elgondolkodós, elmélkedős ünnep volt, de soha nem a bánatról szólt. Igaz ami igaz, a halottaim többségéhez, akikhez kilátogatunk ilyenkor nem fűztek annyira erős érzelmi szálak, hogy fájó legyen visszatérni a sírhoz. Inkább megnyugtat. Ebbe a csendes boldog érzésbe aztán belefér egy kis "halloween-fíling" is, büdöskapitalistaamerika ide, vagy oda. No, idén aztán kijutott belőle.

Az első csapást a rendszerre az első szombathelyi zombi felvonulással mértük.
A zombi felvonulás, avagy zombie walk, szintén-nyilván-külföldi eredetű őrület, amit most felkapott egyik ismerősöm, és ugye az őrültségre mindig akad vevő:) Lehet persze ragozni, hogy mi egy ilyen felvonulás célja, de azt hiszem nem kell filozófikus mélységekbe bocsátkozni, egyszerűen a hülyeség, az ökörködés, a zombulás. Péntek este kimaszkírozva végighörögmorogtuk a várost, helyenként tetszést, helyenként megbotránkozást okozva. Én mindenesetre pazarul éreztem magam:) (Főleg, hogy némi taktikai megfontolást is belevéve olyan jelmezt választottam, amiben nem ismernek fel, így nem féltem, hogy másnap meghajkurásznak az öreglányok az esernyővel...:))

A zombimenet után pár nappal, 31-én, azaz az ünnepek előestéjén következett kiskuckómban a korábban már említett házi halloween-buli, ami kezdetben csendes, páremberes baráti összeülés volt, mostanra azonban egész estét, házat, és udvart betöltő ereszdelahajamat-tá nőtte ki magát. Nem szenvedtünk hiányt itt se semmiben, igaz másnap gondolkodtam egy profi takarítóbrigád felbérlésén...ilyenkor mindig megfogadom, hogy nem, nincs több házibuli...aztán dehogy nincs. (képek feltöltés alatt.)

Másnap aztán a csenddé volt a szerep, rokonlátogatás, temetőkert, koszorú, gyertyák.
Van az egész ünnepkörre egy kedvenc kifejezésem, a Samhain (ejtsd: szó-in), ami a kelták megfelelő ünnepe. A kelta hitvilág szerint ilyenkor az evilág, és a túlvilág közötti határ elvékonyodik, átjárhatóvá válik. A samhain során is van némi hangoskodás, mulatozás, de az egész felfordulás mögött ott rejlik a megemlékezés is. Akárhogy is, szeretem ezt az ünnepet, ha zajosan, ha csendesen vagy,- mint ahogy a legjobb, és amilyen idén volt- a kettő keverékeként.

Kézhez, illetve géphez kaptam közben a fényképeket is, lássuk csak, amúgy random:

Állattemető

Kicsit borongósabb téma...nem mintha a hangulatom borongós lenne, egyszerűen ez volt most a fejemben. Épp otthon jártam a környéket egy barátommal, félhivatalos ügyben, és elhúztunk a Nárai és Szombathely között épült "Kisállat kegyeleti park" mellett. Nem először mentem el az állattemető mellett, és mióta csak megépítették-pedig az nem tegnap volt-motoszkál bennem a vágy, hogy bemenjek körülnézni. Most pedig kaptam az alakalmon, illetve a cimbora állításán, miszerint ő tudja, hogy lehet bejutni (hja, nincs bezárva a kapu...), úgyhogy bevettük magunkat a temetőkertbe. Szép, nyugodt hely, apró sírokkal. A legtöbbön fejfa van, bár egy-két keresztet is láttunk, sőt, faragott, gravírozott sírköveket is. Kutyák, macskák, kisállatok. Minden síron név, születési, halálozási dátum. Persze a szkeptikusok szerint felesleges az ilyen felhajtás, de én szépnek tartom. Sajnos, ahogy az élet rendje diktálja, temettem már hozzám közel álló állatot, és mindig megpróbáltam méltó módon tenni. Miért is ne? Aki szerint az állatnak nincs személyisége, lelke, az nem találkozott még állatokkal. Tehát miért ne érdemelnék meg a végtisztességet? A legszívfájdítóbb az a sír volt, aminek fejfájára a néhai eb kedvenc játékát akasztották. Furcsa, de nyugodt hely, jó, hogy van ilyen is. Munkámból kifolyólag gyakran találkozom állathalállal,sőt,az is előfordult, hogy nekem kellett átsegítenem a jószágot az örök vadászmezőkre...hát, ez sosem egyszerű. Most például a patkányok telepedtek be hozzánk, és én kaptam a nemes feladatot, hogy lemérgezzem őket. Addig nem is volt baj, míg egyik nap körém nem gyűlt az egész patkánycsalád, és nem néztem a szemükbe...hja. Ilyenkor megpróbálja az ember félretenni a lelkizős énjét, de nem mindig megy. Talán nem is kell.
Egyszerűen csak elfogadni bizonyos dolgokat.
És széppé tenni, amíg lehet.

€l*ú®tuk!

Avagy lehetne a cím "Hétfő® Vol 2." is. Mert ugye egy átlagosnak induló HÉTFŐ!!!vel kezdődött az egész hülyeségfolyam, az egész dilifutam, az egész...hét. A hetek ugye hétfővel kezdődnek, ez már csak ilyen. Békésen dolgozgattunk, már készültem, hogy délután zörgök vissza Kishazánkba, éreztem a számban a magyar pálinka, és a baráti beszélgetések ízét. A főnökember is világgá ment valahova, cincoghattak az egerek,úgyhogy nem volt semmi, ami zavarja köreimet. No, hogy félreértés ne essék, a kolléganőmmel egyetemben,- lévén mindkettőnk állatbolond- akkor is igyekezzük becsülettel elvégezni a munkánk, ha nem üti senki a hátunkat. Ezért nem is igen üti senki a hátunkat. Viszont, az ember olyan jószág, hogy ha érzi a hazahívó szót, akkor sietteti kissé a dolgokat.



Ééés, itt jött a fordulat. Előzö nap érkezett hozzánk 4 haflingi kiscsikó. Hát, hogy egy haflingi csikó milyen tündér jószág, az nézzétek meg
---itt.---
A feladat adott: a négy csikkantást az istállóból az erdőn át felvinni a mezőre. Még egy gyengébb szerepjátékban sem lenne megoldhatatlan. Mondom is a Reginának, hogy csináljuk okosan, fogjuk meg a legnagyobbat, a többi majd követ szépen, nem kell azokat megkötni. Eddig is működött ez a módszer. Ez így rendben is volt, vagy 300 méterig, amikor is a három kötetlen csikó úgy döntött, hogy nem hisz az elméletemben, lévén ők még nem szoktak össze, kalapot emeltek, és huss!- világgá. Először nem hittem, hogy komolyan gondolják, de mikor valahogy elkaptuk őket, majd másodszor is világgá mentek, már komolyabban vettem a dolgot. Másfél- két óra múlva kezdett elmúlni a "majd visszajönnek" érzés, az otthoni ízekkel együtt. Helyette azon gondolkodtunk, nekiálljunk-e új munkahelyet keresni...mert a csikókat kerestük egészen estig, de se kép, se hang...A Ferencfőnökjóska a maga l*sza®om stílusával mondjuk elég gyorsan túltette magát a dolgon, szóval nem kell új munkahely, de azért ez megalapozta a hetet.

Kedd délután vergődtem haza, békességes másfél nap otthon. Csütörtök reggel-szemle a telepen. Nyúl fej nélkül, nyúlfej nyúl nélkül. Nyestünk van, és nem malacunk. Bolond, idegeskedős nap. Este békében áztatom magam a zuhany alatt, illetve készülök rá, mikor is csörög a telefon, hogyhát az öt macskát, amit ígérték hogy hoznak, hogyhát azokat most ha lehetne hát, akkor..."Persze anyám, de nem este fél hatkor, az ég megáldjon" mondanám, de ugye az udvarias "persze, semmi gond, hozza csak" marad. Hölgyemény megjön, macskák elhelyez, tusolás, lazítás pihenjbe. Másnap ébredés, futkosás, készülődés haza (ld előző bekezdés: " Viszont, az ember olyan jószág, hogy ha érzi a hazahívó szót, akkor sietteti kissé a dolgokat").

Szamarak, hegyoldal, szerpentin. Nem először, nem is utoljára hajtottam végre az adott műveletet: Y-megfordulás a szolgálati autóval. De most a szolgálati autó két hátsó kereke a füves-csúszós hegyoldalon köt ki, az első kettővel tartja magát az aszfalton. Kézifék beránt, kiszállás, helyzetfelmérés. Az autó 45 fokos szöget zár be a vízszintessel. Szintben úgy tíz méterre alatta a hegyoldalon ház, az én szemszögemből pont a teteje látszik.. Helyzetfelismerés: ha az autó tovább csúszik, akkor átfordul a tetején, majd a ház tetőablakán áthatolva egy szépen kivitelezett hátraszaltó- félcsavarral a nappaliban áll meg. 1. következmény: tényleg kirúgnak, 2. : 80 éves koromig fizetem a kárt. Na neeem. Inkább legyen ciki, mint hogy ilyen feltételekkel próbálkozzak egyedül. Céges mobil: "Srácok, kellene a traktor, meg egy erős kötél...." No, nincs világvége, a csecsen terroristánk semmi perc alatt kihúz a pácból, jelen esetben szó szerint.
Most már óvatosabban végzem a dolgaimat, és "csak" annyi bosszúság vár rám a nap során, hogy a tegnap beköltöztetett macskáknak hűlt helye, amennyiben a pár kupac macskatojt annak vehetjük, ugyanis a macskaajtót valaki előzőleg szigszalaggal akarta átjárhatatlanná tenni. Nem sikerült.

Szóval.
Este fél hatkor, mikor úgy fest, kész vagyok mindennel, rágyújtok egy cigire, és megbeszélem magammal az elmúlóban lévő hetet. Majd a következő HÉTFŐ!!!-n a kolléganővel is leülök, és vele is megbeszélem, hogy:

Ember! Ne kapkodj! Az nem ugyanaz, mint ha sietsz:)

Kruzifix Donnerwetter!

Megmondták az Úristen@menny.hu-ban is, "asszimilálódni kell, érted, asszimilálódni!" Aki nem látta a kisfilmet, az 1: szégyellje magát, 2: tekintse meg itt. Mindenesetre úgy érzem, kezdem leküzdeni az akadályokat, amik a "külföldi élettel" járnak. Hangsúlyozom, kezdem. Aminek először is nagyon örülök, hogy fejlődést mutat- mivel ez az alapja mindennek- az a nyelvtudásom. Fura ezt így kijelenteni, mert az otthoni közegben nem számítottam rossz németesnek, csak ez ugye nem otthoni közeg, és az emberben megáll az ütő, mikor a tankönyvszagú "Ja, danke schön, mir geht es gut, und Dir?" helyett azt hallja, hogy "Jó, tank sén, miá gécc gujd, und di?" Mert ugye eleve más anyanyelvi beszélőtől hallani a dolgokat, főleg ha az anyanyelvi beszéd jó erősen fűszerezett mindenféle dialektusokkal. Hál'Istennek azonban kezd ráállni az agyam oda-vissza, input és output jelleggel a beszédre, azaz már akkor se kell negyed órát gondolkodnom, ha én akarok gyorsan kifejezni valamit. Bővült a szókincsem is, főleg olyan szavakkal, amikről eszembe nem jutott volna, hogy egyszer használni fogom, (csikó, búzadara, must, ízület, "királyság" stb...), és kezd "automatikussá" válni a nyelvhasználat. Kezdek a közegbe is beilleszkedni, a legtöbb emberrel elég gyorsan megtaláltam a hangot, bár azt hiszem, velük nem volt nehéz. Akivel meg nem, azzal majd alakul. Vagy ha nem, hát kisnyúl. Egy újabb hál'Isten: ezen a vidéken már hiányzik a Burgenlandban megszokott ellenszenv a magyarok iránt. Az osztrákos nagyképűség előjön ittott, de az ilyesmit igyekszem kezelni (már csak azért is, mert nemigen vagyok az a "fenékodafordítós" fajta, ha értitek, mire gondolok:). Egetverő különbségek nincsenek a mindennapi életben az otthonihoz képest, az apróbb dolgokat (mint például, hogy a hitelkártya és a bankkártya nem ugyanaz), megtanulja a szamár a saját kárán. Szóval. Azért azt soha nem fogom elfelejteni honnan jöttem, de szerencsére nem is igényli senki. Még akkor se, ha az időnkénti jóízű magyaros mérgelődések mellé (amit egyébként kifejezetten szívesen hallgatnak), néha már akaratlanul is becsúszik a Kruzifix Donnerwetter:)

Vegadalom

Van aki szerint a béna vadász indián neve. Van, aki szerint egészséges életforma, van aki szerint erkölcsi kérdés. Akárhogy is, belecsöppentem egy erősen vegetáriánus közegbe, és gondolkodtam egy sort a témán.

Mondhatnám, jó ideje "divatba jött" vegának lenni. Magyarországon is egyre többen választják a húsmentes étkezési formát, de itt sógoréknál kifejezetten sok "növényevővel" találkozom. Rátesz erre az Animal Spirit ilyen irányú propagandája, a főnök ugyanis vadvega, és igyekszik erre a hitre téríteni az embereket. A családomban is akad vegetáriánus, Jóanyám '95 óta nem, pontosabban csak ritkán eszik húst, teszi mindezt egészségügyi okokból. A Ferencjóska azt hiszem más kategória, ő inkább érzelmi vegetáriánus, azaz nem akar leölt állatokból lakmározni. A vegetáriánizmusnak a fogyasztott/ fogyasztható ételek szempontjából is több formája van, kezdve azoktól, akik ténylegesen csak az emlős és madárhústól tartózkodnak, át azokon, akik semmiféle állati terméket, tehát például tejet, tojást sem fogyasztanak, egészen azokig, akik csak nyers zöldséget és gyümölcsöt esznek. Nos, a saját álláspontom alapján én aligha leszek vega. Két hete volt nálunk két gyakornoklány Bécsből,-mindketten vegetáriánusok- és meglehetősen sokat beszélgettünk a témáról.

Ami az egészség oldalát illeti a dolognak, valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy nem a vegaság önmagában az, ami fitté, egészségessé tesz. Tény, hogy rosszat nem tesz, de a vegák, akiket ismerek, szinte kivétel nélkül sportolnak is. Nohoppá, akkor most a tyúk volt előbb, vagy a tojás? Vajon ez a fajta táplálkozás ad lendületet egy fittebb élethez, vagy az aktívabb élet imidzsébe illeszkedik bele jobban vegának lenni? Véleményem szerint, egy kiegyensúlyozott táplálkozással, és megfelelő mozgással is elérhető hasonló cél. (Magamról például pontosan tudom, hogy nem a hús az, amivel vigyáznom kell, ha nem akarok eltehénkedni, hanem a kenyérfélék.) Érdekes, hogy egyre inkább teret hódít az u.n "paleolit" diéta, ami szinte szöges ellentéte a vegatáriánizmusnak, azaz: együnk úgy, mint őseink: hús, gyümölcs, zöldség, slussz. (És nem, nem arra gondoltam, hogy kézzellábbal, a barlang előtt ülve.) És a dolog működik, Jóapám például ezzel a módszerrel szedte rendbe magát.

Az elmeleti oldal...nos, az rágósabb, hogy stílszerű legyek. Alapvetően próbálok úgy élni, hogy tiszteletben tartsam az élet bármely formáját, viszont magamat is a természet körforgása részének tekintem, és ilyen téren nem úszom szemben az árral, azaz, ha már mindenevő fogazattal, és emésztőrendszerrel vagyok megáldva, akkor mindenevőként élek. És itt lesz érdekes a gyakornoklányokkal folytatott beszélgetés, mert azt vettem észre náluk, hogy az ő vegaságuk többek között egyfajta tiltakozás a nagyüzemi tömeges állattartás ellen. És hát a fene tudja, erre valahol azt mondom, igazuk van. Én is elég nyomorult dolognak tartom mozdulatlanságban nevelni egy állatot, csak hogy puhább legyen a húsa, hogy a durvább, keleti példákról ne is beszéljünk. Viszont ezen a téren is találkozni túlkapásokkal, a Ferencjóska például odáig fajul, hogy a kutyáját is vegetáriánus kutyatáppal eteti. (Mondjuk én azért megtömtem disznócubákkal, mikor rám volt bízva, nem is akart megharapni érte.) Mindenesetre érdekes gondolat,-egy kanyarral vissza a bécsinákhoz- hogy így tiltakoznak a tömegtermelés ellen. Ami engem eddig inkább zavart, azok azok az ételkülönlegességek, amik egy főre való elkészítéséhez sok-sok állatot kell megölni, vagy megnyomorítani. Mert azért akárhogy is, egy jól fejlett marhából egy fél falut jól lehet lakatni. Ámbár-kanyar vissza-ezek a jól fejlett marhák manapság már nem mindig a legelőn, jólétben kérődznek, sokszor inkább egy 2X2-es karámban. Szóval, el lehet játszani a gondolattal, mi helyes, és mi nem az, főleg, hogy mindig dícséretesebbnek tartottam akár egy tűhegynyit is mozdítani azért, amiben hiszünk, mint beletörődni az "úgyse változik semmi"be.

És épp ezért, itt szeretném kijelenteni, ha némelyik megjegyzésem gunyorosra sikerült, hogy egyáltalán nem vagyok vegaellenes,-a betegesbe átcsapó szélsőségektől eltekintve- sőt, valahol tisztelem is ezeket az embereket, egyszerűen én máshogy vagyok összerakva. Tiszteletben tartom a vegetáriánusok véleményét. És ezért is kell elnézést kérnem bárki vegától, aki ezt látja, olvassa, de részben a téma komolyságának enyhítésére szúrom be ide ezt a képet zárszóként, részben mert majd' lefordultam a székről a röhögéstől, mikor szembejött:

A halott ember Yossarian sátrában

(Vigyázat, enyhén morbid!)


Az előző bejegyzésben említett újsütetű munka-és élőhelyemmel kapcsolatban jutott eszembe most néhány gondolat, a "sötétebbek" közül. Illetve nem sötét gondolatok ezek, mert megbékéltem a dologgal, nade...nade ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, nem beszéltem róla, MIÉRT is kerestek új embert, ide a szépséges bércek közé. Ezt elég gyorsan megtudtam a kollégáktól. Az elődöm, Andrea, nos egy elég erős depressziót hozott ide magával, amin nem tudta túltenni magát. Az itt töltött rövid ideje alatt ez súlyosbodott, majd a hölgy felmondott, és néhány héttel rá öngyilkosságot követett el. Én most az ő volt szobájában lakom...nos igen, mikor megérkeztem, még tele volt a holmijaival. Kövezzetek meg, hogy szatírikus vagyok, de valahogy eszembe jutott Joseph Heller: A 22-es csapdája című könyvből a "halott ember Yossarian sátrában". Aki nem olvasta (az egyrészt tegye meg, bár sok türelem kell hozzá, az igaz, másrészt) nekik elmesélem, hogy a "a halott ember" egy katona volt, akit a táborba történő megérkezése után pár perccel tévedésből kiküldtek a darálóba, és meghalt, mivel azonban még nem szerepelt a névjegyzékben, a holmijával nem tudtak mit kezdeni, és a főhős sátrában maradt, aki tisztelettudóan megőrizte őket, mintha az illető ott lakna. És hát, valahogy hasonlóan éreztem magam, rám maradt egy rakat-amúgy használható, és jó- holmi, de mégis, mit kezdjek velük? Utánakérdeztem, hogy a szüleinek nem kellenek-e, de amire szükségük volt már elvitték. Így hát Yossariannal ellentétben, némi gondolkodás után összecsomagoltam őket, és kidobtam. Furcsa, kicsit szorongató, kicsit melankólikus érzés volt, de úgy gondoltam, nem szeretném egy számomra idegen ember emlékeit megtartani. A kérdés másik vonzata, hogy a kolleginámmal együtt eléggé hiszünk a szellemekben. A különbség annyi, hogy én nem igazán tartok tőlük, mert úgy vélem, ha nem adok rá okot, hogy tartanom kelljen, akkor nem kell. Mindenesetre beköltözésem előtt a Ferencjóska füstölőt gyújtott a szobámban, és imádkozott egyet az elhunytért, utána pedig a saját rítusaim szerint én is megadtam neki a végtisztességet. Nos, amennyiben vissza is látogat néha ide (bár nem hiszem, hogy így lenne), akkor sincs baj, a szobám nyugalmat, és békét áraszt magából, tehát nem ártó szándékkal teszi. Mindezen túl, legyen ez a bejegyzés egy kis megemlékezés is.
Nyugodj békében, Andrea!

Animal Spirit

Érlelődik bennem egy ideje a munkahelyváltás gondolata. Valójában az "egy ideje" nem is teljesen megfelelő kifejezés, mert az "egy ideje" években mérhető, ha a teljes folyamatot vesszük. A vépi nevelőtanárkodás több oldalról se az igazi. Az egyik oldal kétségtelenül én vagyok, azt hiszem nincs hozzá elég türelmem, és empatikus képességem. Persze kis malíciával mondhatnánk azt is, hogy nem szeretem ötödszörre is elmagyarázni, miért nem feltétlenül jó, ha 14 évesen valaki okádásig issza magát kannás borral, nézőpont kérdése. De nem mentegetőzöm, azt hiszem nem vagyok nevelőtanárnak való. Egy-két hetes táborokat mindig szívesen vezettem, jól is ment, de ez más időtartam, más közeg. Nem megy , hiányzik a kitartás, négy év után-ami valljuk meg, nem nagy idő ebben a szakmában- úgy érzem, belefásultam. A másik oldal az alaphangulat. Hogy is mondjam, nálunk nem ügyvédszülők ügyvédgyerekei vannak. Ez alapból nem gond, és sok srácot megszerettem itt, de van, amikor feszegetik a hülyeség határait. A harmadik maga a rendszer... Mindemellet Viktor Király belerúgott még egyet a gépezetbe, úgyhogy úgy éreztem jönni kell. És itt vált valóra az, amikor az igény találkozik a lehetőséggel. Egy-két hónap keresgélés után kaptam egy állásajánlatot Ausztriából, a Laaben melletti Animal Spirit-től.


Magát az Animal Spirit egyesületet egy Franz-Josef Plank ( "A Ferencjóska, ahogy magamban hívom) nevű jóember hozta létre, aki valamikor állatorvosként diplomázott. A cél, hogy rossz körülmények között tartott állatok kapjanak egy menedékhelyet, ahol "állathoz méltó módon" élhetik le az életüket. (Ha valakit bővebben érdekel: www.animal-spirit.at)


Két telephellyel üzemel a szervezet, az egyik, a Gnadenhof Hendlberg volt az, ahova épp embert kerestek. Elmentem, körülnéztem, megtetszett, elvégeztem pár nap próbamunkát, és felvettek. A munkakör hivatalos megnevezése "állatgondozó", tehát meglepő módon állatokat gondozok, ami kívülről nézve furcsa váltás lehet egy tanári munka után, de...mindig is szerettem volna állatokkal dolgozni. Ámbár az se utolsó szempont, hogy a fizetésem a mostani duplája... A munkaszerződés alapján egy hónap a próbaidő, utána véglegesítenek, nos, csak nem döntöm addig össze az istállókat. Hétfőn, Augusztus elsején kezdek hivatalosan, de ezt a bejegyzést később teszem majd csak ki, ha már minden rendeződni látszik. Persze ezzel a munkával életmódváltás is jár, vagy életmódváltás a munkával, ahogy tetszik, ugyanis kint fogok lakni Ausztriában, és hetente két napot töltök kis hazánkban. Kicsit tartok ugyan a dologtól, mert eléggé eldugott helyen van az "állatárvaház", és félek az ingerszegénységtől. Más részről viszont, bár csak néhány nap tapasztalata alapján tudok beszélni, úgy látom, azért mindig van itt egy kis jövésmenés, és nem leszek egyedül, a közvetlen munkatársam például, aki szintén ott lakik, egy egészen laza kis csajnak tűnik. Legalábbis van annyira őrült, hogy ne legyen unalmas:) Mindenesetre a hely gyönyörű...igazi Bécsi-erdei hegyesvölgyes, vadregényes táj, amit mindig is imádtam. És maga az elgondolás, egy "állatárvaház" is szép. Sajnos nem tudok rá pontos magyar szót, se a menhely, se a telep nem megfelelő, ezért így kereszteltem át magamban. Mindenesetre nem bánom ezt a döntést. Van egy kis izgalom a gyomromban, de azt hiszem ez természetes ilyenkor. Remélem, minden a legjobban fog alakulni....

Die Russen sind schon im Spájz!!

Hétvégén fenékáztatás, agyszellőztetés, és tündérrózsa-privatizálás céljából lezörögtem Hévízre. Mint a legtöbb magyar üdülőközpont, ez a városka is megtelik ilyenkor nyáron különböző nációkkal. Ami azonban erősen szembetűnt, hogy a gyerekkoromban megszokott osztrák sógorsereglet egyre csappan.

No nem, mintha bánnám...mindig is csípte a szememet ezeknek a helyeknek az erőltetett osztrák-és németközpontúsága. Érthető, hogy a kereskedő mindig ahhoz húz, akitől a nagyobb hasznot reméli, de nem feltétlenül kellene ennek a mentalitásnak honfitársaink rovására mennie. Emlékszem, egyszer hasonló környezetben leteszteltem, mennyivel szélesebb az eladónéni vigyora, ha németül szólalok meg. Másfélszer, legalább. És félreértés ne essék, ezt nem feltétlenül tartom a sógorok hibájának, sőt. Nem csodálkozhatunk, hogy lekezelnek minket, ha Magyarországon az erőltetett alázatosságal találkoznak. Sok előítélet alapját maga az előítélt fekteti le. Van nekünk elvileg egy jó pár éve meghozott, és tudtommal még mindig érvényben lévő törvényünk, amely kimondja, hogy Magyarországon akkor, és csak akkor lehet idegen nyelvű felirat egy üzlet hirdetőtábláján, ha legalább ugyanakkorában szerepel magyarul is a szöveg. Igaz, nehéz lenne ezt alkalmazni mondjuk az "internet", a "pendrive", vagy a "tofu" szavakra, de az ördögbe is, senki se fog sikítva máshova menekülni, ha szoba is kiadó, ott ahol zimmer frei....Persze minden törvény annyit ér, amennyit betartatnak belőle. Szerencsére ez a mentalitás is kopik kicsit az osztrákok fogyatkozásával, vagy a világ változásával, vagy talán rájöttek a jóemberek, hogy ha így folytatják, a magyar se fog velük foglalkozni, ha elfogy a sógor. Hagyván csapongani a gondolataimat, erről eszembe jut egy fogadó, amit valahol úton-útfélen láttam, klasszikus pórias nádtetővel, döngölt-utánzatú fallal, nagy "Halászcsárda" felirattal. Utólag odaműtve az az ajtófélfára egy felirat: & internet café. Na erről ennyit. Ha már az előítéleteknél tartunk: ezek mindig oda-vissza működnek. Most tegyük a szívünket a kezünkre, és képzeljük el, hogy egy beláthatatlan kanyarban százhússzal leelőz minket egy osztrák rendszámú autó. Tegye fel a kezét az, akinek ilyenkor a "közveszélyes őrült" hagyja el a száját, a "sváb paraszt k**** *****" helyett. (Az őszinteség kedvéért: az enyém lent maradt. ) Nade, visszatérve Hévízre: azért van, aki pótolja az osztrák népességet. Méghozzá az egykori Nagy Testvér, Oroszország turistái. Bizony, egyre több helyen van kiírva oroszul, cirill betűkkel is, hogy "change", meg "Zimmer Frei". Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy fogja lereagálni a magyar közönség a cserét, akárhogy is, az oroszokkal szemben történelmi okokból még mindig van egy nagy adag ellenérzés a magyarban. Nem tudom, beveszi-e a gyomrunk. Meglátjuk.
комнаты в аренду.

Keserédes

Olyan furcsa hangulatba kerültem...néha mostanság előjön...mikor nem tudom egyértelműen eldönteni, jó-e, vagy rossz. Valahol a kettő között lehet, sem ez, sem az, de ez is, és az is, erre mondják azt hiszem, hogy keserédes. Bár az újságok napi horoszkóprovatait nem tartom többnek helykitöltő sormintának, amit ráérőidőmben átböngészhetek, az általános horoszkóptípusokat sokszor találom igaznak magamra, és másra nézve is, de legalábbis megkeresem azokat a tulajdonságokat, amiket írnak. Bika vagyok, oroszlán aszcendenssel, a stabilitáskereső, négy lábbal a realitások talaján élő Föld-jegy beoltva egy álmodozó, nyughatatlan Tűz-jeggyel. Furcsa párosítás, és nehéz kordában tartani őket, békét keresni közöttük, ha már így egymás mellé kerültek. Mostanság megint változik az életem, illetve hát változtatok rajta. Az oroszlán szereti az ilyesmit, de a bika néha berzenkedik ellene. Aztán persze az egyik a szarvát rázza, a másik vicsorog. Én meg próbálok kedvére tenni mindegyiknek. Most itthon ücsörgök, a nagybüdös nyáriszünet első olyan napján, amikor igencsak ráérek. Páromat a lovardában akasztják ki épp a gyerekek, a fontosabb teendőimet elintéztem tegnap, én meg Árnyék Úrral nézem az esőt, ami végre, másfél hét kánikula után megeredt, és mászkálnak a gondolataim. Hol patájuk van, hol agyaruk, hol mindkettő, hol egyik sem. Mindenesetre az esőnek nagyon örülök. Mindenre ráfért már.

Nem tudom-nem hiszem-hogy bárkinek teljesen érthető lenne ez a bejegyzés, de egyszerűen jól esett leírnom.

Agglegény formagyakorlat

Maga nős ember, vagy boldog,
Maga rossz ember, vagy jó?
Vagy a nőket pont úgy falja, mint a trójai faló?
Maga pártatlan, vagy páros,
Maga csal, vagy csalható,
Maga házastárs, vagy társasházban agglegény lakó?

Mert ugye agglegénynek lenni, az bizony státusz. Annak minden velejárójával. Viszont határozottan tanító jellegű. Ráébreszti az embert, hogy vannak dolgok, amikről eddig azt hitte, csak lassan, és bonyolultan végezhetőek el, az agglegény-alternatívákkal azonban gyorsan és egyszerűen is. Tehát az agglegénység-jórészben- túlélési forma. Valójában én csak agglegény "jellegű" életet élek (épp egy egész szépen alakulgató párkapcsolatban vagyok ;)), de az egyszemélyes háztartásom feje jómagam vagyok (és ezen egyelőre azt hiszem nem is fogok változtatni). Illetve nem is annyira egy, mert ott van ugye Kutya Úr, aki nagyon precízen fel tudja hinteni fekete szőrrel a ház minden pontját, valamint Nyúl Úr, aki meg fekete sz...hagyjuk. Namost, tekintetbe véve, hogy általában rohampocok módján élem a munkanapokat, meg kell oldanom, hogy viszonylag kis idő és energiabefektetéssel viszonylag kis kupleráj legyen körülöttem, és jól érezzem magam otthon(is:)). Szeretek például főzni. A gond az, hogy egy jóféle paprikáskrumpli elkészítése legalább egy óra, és rengeteg krumplihéj. A pogácsát nagyon szeretem, de aki csinált már, tudja, mennyi mocsokkal jár, hogy ne is emlegessem a lángost. A babgulyással pedig egy baj van: a bab, ami (főleg ha a feledékenyebbje nem áztatja be előtte nap) ha jó formában van, 3-4 órát is elrotyog, mire ehető állapotba kerül. Nade, az "agglegény" nem hülye. Teszkós chilis bab agglegény módra. Hozzávalók: Kék bevásárlókosár, 3 babkonzerv, 1 kukoricakonzerv, egy löncskonzerv, egy nagy fej hagyma. Hangos "csókolom" a pultnál. Összeborít, megrottyant, bekebelez. Körülbelül 1000 jó magyar forint, és másfél napi eleség. Kisebb csodákat lehet varázsolni továbbá rizsből, és tésztából, mindenféle szervesanyag hozzáadásával. Ha már a gyorsított eljárásoknál tartunk,a mosás egyik eleme, amit világéletemben utáltam, a teregetés. Főleg, ha sok apró dolgot (zokni, ld. ott) kell teregetni. Erre találta fel az agglegényvilág a teregetés helyett a "borogatást": lavórt vállmagasságban a fregoli fölé emelni, majd vertikálisan 180 fokkal elfordítani. (A holmik 80%a fennmarad. Tényleg.) Aztán ott van a reggeli torna-projekt: futás-súlyzózás-felülés-kutyaetetés-súlyzózás-felülés-reggelikészítés első fázis-súlyzózás-felülés-reggelikészítés második fázis-súlyzózás-felülés-mosógép beindítása-súlyzózás-felülés-lihegés. Vagy a levegőben történő ruhahajtogatás, és a 10 pár sötét zokni előnyeként alkalmazható random párosítás. Akárhogy is, nem feltétlenül rosszabb mindig, ami egyszerűbb. A tapasztalat az tapasztalat. Főleg, ha működőképes, márpedig az agglegénytechnikák működnek.
Tényleg:)

Utóhangzat: Agglegénysaláta kamrazug módra

Pár nappal járok a bejegyzés után. Egy ideje bújkál bennem valami megfázásféle, de ma határozottan kifejzte a kisördög, hogy nem viccel, beteg leszek, ha nem vigyázok. Na ilyenkor szoktam "ördögűző" estet tartani, ami annyira pogány gyógymód, hogy itt nem is merem leírni. Elég annyi, hogy kell hozzá egy meleg takaró, egy jó film, esetleg társaság, méz, és Mici néni^® -féle házi. Hatásos, tényleg. Naszóval, épp az Asszonypajtást^® , és a Kopasz^® cimborámat vártam, miközben megkezdtem a szeánszot, amikor is rámjött a konyhai kreatívkodhatnék. Frissiben rögzítem a dolgot, hogy én is emlékezzek rá később.

Hozzávalók: 1 fej saláta (még mielőtt kidobnám), kockatészta (eredetileg a kutyának főzve), hagyma, baconszalonna, és a kamra egy elfeledett zugából elővakart Maggi^® rakott húsos rizs alap.

A salátát apróra szabdaljuk, némi hagymát vágunk hozzá majd felöntjük salátalével. Közben feltesszük főni a tésztát. Pörköltalapgyanúsan megpirítjuk a hagymát, majd a paprikázás után felengedjük vízzel, hozzáöntjük a rakott húsos rizs alapot, és hagyjuk rotyogni. Összeérés után a salátáról leöntjük a levet, és jól átmossuk, majd kinyomkodjuk. A megfőtt tésztából hozzámerünk annyit, hogy a kutyának is maradjon egy vacsorára való. Nyakon borítjuk a pörköltalapgyanús- rakott húsos rizs alapos szósszal, és beleszeljük a szalonnát. Ha igazán autentikusan akarjuk elkészíteni, akkor mindezt menet közben találjuk ki. Főleg, hogy valószínűleg lehetetlen kétszer egymás után ugyanúgy elkövetni, hacsak nem szerezzük be direktbe ezeket az alapanyagokat. De akkor már azért nem lesz ugyanolyan.
(Mondjon aki, amit akar, de nem sikerült rosszra:).)

Emzérájder, öcsém!

Két kerék.
Két ütem.
Kétkomponensű üzemanyag.
Kétségtelenül a motorokról beszélünk.




Mint ígértem a plüssmackó által félbeszakított bejegyzésben, megosztom Veletek gondolataimat a motorozásról. Szóval, valahogy úgy kezdődött nálam ez az egész, hogy úgy három éve(?) vettem egy simsont. Pusztán anyagi megfontolásból tettem, mert az opelparipa, a maga benzinzabáló módján erősen péntárcakárosító tud lenni, ha az emberfia 40-50 km-t vezet átlagban naponta. Valójában soha nem érdekeltek a gépek, így a járművek se, ha elment mellettem egy egy szép autó, vagy motor, megnéztem, és...és ennyi. Namost a vírust akkor kaptam el, amikor felültem a simsonra, elkezdett fütyülni a szél a fülem mellett, telement az orrom az út porával, és rájöttem, hogy a sokat emlegetett "szabadságérzet" nem csak legenda. Innentől nem volt pardon, motor kellett a vala... fenekem alá. Hogy mi adja pontosan ezt a "szabadságérzetet", azt nehéz megmagyarázni, mert elvileg egy lehúzott ablakú autóban furikázni majdnem ugyanilyen, valójában, aki ült már motoron, az tudja, hogy egészen más. Talán őseink érezhettek hasonlót egy tüzes paripán száguldozva. Olyan, mintha kitágulnának a határok, bárhova eljuthatnál, ahova akarsz, és maga az utazásélmény is egészen más, ha egy motoron ücsörögsz, mintha egy zárt kaszniban: gyakorlatilag közvetlenül érzed a téged körülvevő levegő illatát, hőmérsékletét, még a táj látványa is mintha közelebb jönne. Mondjuk a fent említett simson messze volt egy "tüzes paripá"tól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ráadásul delikvensünk finoman szólva hülye volt a gépekhez, így elég sok problémát okozott a motor karbantartása. Sajnos, bármi romlott rajta, segítséget kellett kérnem. Márpedig romlott, szinte naponta. Így néhány hónap szenvedés után elhatároztam, hogy megválok a német csodától, és beruházok valami...más jellegűre. Itt követtem el A hibát. A következő masinám egy drága, ámde sz*r gép volt. Bár szép. Nagyon szép. De a jó tulajdonságai itt véget értek.


A Red Rose-t elég ütöttkopott állapotban vettem, mondván, hogy majd felújítom (hozzánemértés). Az első meglepetés akkor ért, amikor a szervizben közölték, hogy hááát...nem volt jó ötlet. A gép rosszabb állapotban volt, mint gondoltam (hozzánemértés), és drágább volt hozzá az alkatrész, mint gondoltam (hozzánemértés). Mindenesetre kapott egy szép fényezést, mintákat, miegymást, szóval kívülről gyönyörű lett...de heti szinten elromlott rajta valami, aminek a javíttatása nem kis pénzbe került. Az egyetlen haszna a dolognak az volt, hogy mint jó szamár, a saját káromon elkezdtem megtanulni, hogy mégis hogy épül fel egy motor, hogy lehet házilag kisebb javításokat elvégezni, mire illik odafigyelni. Ez a folyamat még mindig tart, de hálIsten már tűrhetőbben állok :) A kiindulóponthoz képest mindenképp. Nos, miután be kellett látnom, hogy magával a szépségével annyira megyek, hogy nézegethetem, megváltam az Apriliától is. Elég jó áron. És mivel a hangya már elszaladt, elhatároztam, hogy az árából leteszem a nagymotorjogsit, és beruházok egy erősebb, gyorsabb, de olcsóbb motorra. Így került a kezem alá a Motorradwerk Zschoppau egyik szösszenete, az
MZ ETZ 251.



Persze ez még mindig egy amolyan "oldschool" tragacsnak számít a modern motorok világában, de, DE! a maga negyedliteres motorjával elég erős szerkezet, bőven megy annyit, hogy viszonylag kezdő motorosként ne merjem továbbhúzni a gázkart, és a forgalomnak ne fenntartója, hanem aktív részese legyek, valamint ne kelljen autóba ülni, hogy "előbb odaérjek", és az azóta összeharácsolt motorbütykörész-tudásommal a legtöbb kisebb gondját megoldom otthon, óccsóé'. Ha pedig megáll a tudományom, még mindig megvan az az előnyöm, hogy egy gépésziskolában dolgozom, sok motorbolond gyerek között:) Szerencsére mindig akad(t) segítségem, akár a tanítványok, akár a gyakorlati oktatók, akár exapósjelöltem (Isten nyugosztalja), akár valamelyik hozzáértő ismerős személyében. Szerencsére egyre inkább tolódik a segítség az elméleti támogatás felé, és a "fejlődésből" kifolyólag egyre ritkábban van szükség bütykölésre. Nem mintha nem követnék még el mindig marhaságokat, de...ritkulnak ezek az estek, határozottan. És hát...az MZ nem csak egy márka, az MZ egy érzés:) Persze, egy szemszögből mondhatjuk, hogy ezeréves keletnémet kramanc, és messze nem egy kategória az újabb gépekkel, de valahogy...megvan a saját élményvilága. Néha látom az emberek szemében a csillanást...jééé MZ:) Mindenesetre mostanában se kedvem, se pénzem, és főleg pénzem nem lesz új motorra beruházni, de sokszor átfutott már az agyamon, hogy ha lenne se biztos, hogy megválnék ettől a csettegőtől. Most hétvégén kalézoltunk egy jóízűt egyik barátommal az MZ-n, dombosvölgyes-erdősmezős tájakon áthaladva egy country dzsemborira tartva, és az ő szavaival élve "Néha csak becsukta a szemét, és élvezte". Persze én sofőrként nem csuktam be a szemem, de tényleg olyan...szabadságillata van az ilyesminek.
Egyszerűen szeretem.