Tudom, egy ideje nem tornáztattam ujjaimat a blog érdekében, aminek oka részben a kedvtelenség, részben a számítógéptelenség. Remélem mindkettő változik:)
Most rámjött a közlési kényszer, az élménymegosztás vágya. Nem lesz könnyű, mert a zene az egyik olyan dolog, ami-kicsit, vagy nagyon-de mindenkinek mást mond.
Vannak zenék, amikről úgy érzed, nem mondanak semmit, és nem tetszenek. Vannak, amik tetszenek, de nem mondanak semmit. Vannak, amik mondanak valamit, de nem tetszenek. És van az, ami mintha neked szólna, téged szólítana.
Nem vagyok klasszikus értelemben vett "rajongója" egy együttesnek sem, nem verekszem a dobverőért, nem gyűjtök plakátot, és nem akarom áttörni a kordont, hogy parolázhassak az énekessel, de vannak persze nagy kedvencek. Idén nyáron eljutottam egy koncertre, ami abba a kategóriába tartozik, hogy "addig nem visz el az ördög, amíg...."
Hát, sikerült:)
Az Iron Maiden igazi maradványhal a rocktörténelemben, olyan együttes, aminek még bakelitlemezei is jelentek meg anno. Hivatalosan a heavy metál műfaját képviselik, de nem lehet ráhúzni egy egységes sablont. De mindegy is, csak tetszik, és nekem ennyi elég.
A hírös-nevös Sziget fesztiválra megérkezvén a jól ismert (különböző okokból) csillogó tekintetű tömeg, nyüzsgés, pöceszag fogad. Az előző nyűgös éjszakától, és a vezetéstől fáradtan próbálok aklimatizálódni. Elmegyünk néhány koncertre, Zorallékra eldudorászok, Kistehénen kipihenem magam, Tanakcsapdáékat kivigyorgom, és lassan tíz óra lesz.
A szűkkörű társaság (Zsuzsi kollégám, és az unokaöccse) javaslatára fél órával a koncert előtt a Nagyszínpad előtt toporgunk, mondván, hogy legyen helyünk, meg úgyse lesz nagy zúzás...
Építik a díszletet, egy katonai bunker képe alakul ki lassan a nagyszínpadon. Az emberek tömörülnek, tolonganak. Beleszámítva az angolosan illendő késést, feláll a mélyen tisztelt népi zenekar, a prímás rázendít, a kontrás adja a ritmust, és... szóval minden történik, ahogy egy koncerten kell.
És mégis, valahogy... az első néhány szám egészen új, nem ismerem őket, és a magyarosan sz*r hangosítás miatt túlzottan átérezni se sikerül. Aztán felcsendülnek az ismertebb slágerek, és percek alatt feloldódom, mint egy kanál só a vízben, átadom magam a zenének, együtt lélegzem a tömeggel.
A zenekar tudja mi kell a népnek, válogatnak az újabb számok közül, majd előveszik a nagy klasszikusokat, miközben a színpad hátterében folyamatosan cserélődnek a számhoz illő albumborítók képek. No more lies, Blood brothers, Brave new world...
Szinte tudom, hallom a tömeg szívverését, mikor felcsendül a Fear of the Dark, és több ezer ember dúdolja együtt a lassan klasszikusnak számító dallamot.
Nehéz egy koncertről írni, hiszen, mint említettem, a zene mindenkinek mást, és mást jelent...
De a blog arra is van, hogy az ember az érzéseit leírja, a saját érzéseit. Percekre elfelejtem, mi van mögöttem, vagy előttem, csak az itt, és a most számít. Mosolygok, és könny csillan a literszám ömlő izzadtság között. Sérült hüvelykullyamat ingem alá rejtve őrültködöm a tömeggel (persze, nem lesz zúzás, ugye....:)) mértékkel használva térdet, könyököt, inkább csak a játék kedvéért. Szegény anyám ha látna:) Éneklek, mintha az én dolgom lenne, és színjózanul is részegnek érzem magam.
Két óra az életemben, ami megérte...
Talán ez csak nekem jelent valami, de amikor sárosan, vizesen, szakadt nadrágban elhagyom a Nagyszínpad mezejét, érzem, hogy ezt a koncertet sokáig nem fogom elfelejteni. Gyerekes dolog talán ennyi idős fejjel ez, de ha az emberből kiveszne a gyerek, mi maradna utána? Nem tudom, nem is akarom megtudni.
Jó ez így:)
Még egy apróság, ami utólag jutott eszembe, ezért írom ide, nem a "főszövegbe". Az Iron Maidenről sokan állítják, hogy sátánista beütésű zenekar. Beszúrnék ide egy idézetet egy számukból:
"More pain and misery in the history of mankind
Sometimes it seems more like
the blind leading the blind
It brings upon us more famine, death and war
You know religion has a lot to answer for"
